Élete, tanítása

Élete, tanítása
Print Friendly

Sri Aurobindo 1872. augusztus 15-én született az indiai Kalkuttában. Apja, Dr. Krishna Dhan Ghose, a bengáliai Ragpur körzeti sebésze volt. Anyja, Swarnalata Devi, az író és társadalmi refomátor, Rajnarayan Basu, lánya volt. Aravinda “lótusz”-t jelent szanszkritul. Aurobindo Aravinda-nak írta a nevét, amíg Angliában volt, Aravind-nak vagy Arvind-nak Baroda-ban és Aurobindo-nak amikor Bengáliába költözött.

 Ötéves koráig Ragpur-ban élt, ahova apját 1871. októberében helyezték. Dr. Ghose-nak, aki korábban Nagy Britaniában élt, és orvosnak tanult, eltökélt szándéka volt, hogy gyermekeit angol oktatásban és nevelésben részesítse, bármiféle indiai hatás nélkül. Ezért 1877-ben Aurobindo-t és két bátyját Darjeeling-be a Loreto Kolostor iskolájába küldte.

1879-ben, hét éves korában, két bátyjával együtt Angliába, Manchester-be küldték, hogy európai nevelésben részesüljenek. Először egy angol lelkészcsaládnál, Drewett-éknél nevelkedett, és személyesen tanították a fiukat, akiknek meg lett hagyva, hogy Indiáról és a kultúrájáról ne is tegyenek említést. Neveltetése Angliában ugyanakkor széleskörű bevezetést nyújtott neki Európa ókori, a középkori és modern kultúrájához. Nagyszerű tanítványnak bizonyult görögből és latinból. Manchester-ben gyermekkorától tanult franciául, és németből és olaszból önmaga elégséges tudásra tett szert, hogy eredeti nyelven tudja tanulmányozni Goethe-t és Dante-t.

1884-ben a londoni St. Paul’s School-ba kezdett járni, ahol görögöt és latint tanult, az utolsó három évet pedig a szépirodalom, és különösen az angol költészet olvasásával töltötte. Dr. Ghose arra vágyakozott, hogy a fiai átmenjenek a nagy presztizsű Indiai Közszolgálat (ICS) vizsgáján, de 1889-ban úgy tűnt, hogy csak a fiatal Aurobindonak van esélye, hogy teljesítse apja vágyát, mert a bátyjai akkor már döntöttek jövőbeni pályafutásukról. Ahhoz, hogy ICS hivatalnokká váljanak, a diákoknak át kellett menniük a nehéz versenyvizsgán, és két éves tanulmányokat is kellett folytatniuk egy angol egyetemen a próbaidőszakuk alatt. Korlátozott pénzügyi forrásai miatt, Aurobindo számára az egyetlen lehetőség az volt, hogy ösztöndíjat biztosít magának az egyik angol egyetemen, amit el is ért azzal, hogy a legjobbként átment a King’s College, Cambridge University ösztöndíj vizsgáján. Néhány hónappal múlva az ICS írott vizsgáját is teljesítette, ahol 11. volt 250 pályázó közül. A következő két évet King’s College-ban töltötte. A két év próbaidő végén bizonyossá vált Aurobindo számára, hogy nem akarja szolgálni a briteket, ezért nem jelent meg az ICS-hez szükséges lovaglás vizsgán, és ezért kizárták a Szolgálatból.

Az indiai Baroda maharadzsája ez idő tájt Londonban tartozkodott. Aurobindo látogatást tett nála, és kinevezést nyert a Baroda Közszolgálatba, majd 1893. januárjában elhagyta Angliát. Aurobindo apját, aki arra várt, hogy fogadhassa fiát, Bombay-ból a megbizottja tévesen arról tájékoztatta, hogy a hajó, amelyen Aurobindo utazott elsüllyedt Portugália partjainál. Dr. Ghose, akinek szervezete rossz egészsége miatt legyengült, nem bírta elviselni ezt a megrázkódtatást, és meghalt.

 Sri Aurobindo 1893 és 1906 között kilenc évet töltött a Baroda Közszolgálatban, először a Kincstárnál és a Maharadzsa titkári hivatalában, ahol beszédeket írt az uralkodó számára, utána pedig az angol nyelv professzoraként, és végül a Baroda Főiskola igazgatóhelyetteseként. Ezek voltak az önművelődés, az irodalmi tevékenység évei – sok költemény ugyanis ekkor íródott azok közül, amelyek később Pondicherry-ben kerültek kiadásra – és ez volt a jövőbeni munkájára való felkészülés időszaka is. Barodá-ban belevetette magát az indiai kultúra alapos tanulmányozásába, megtanult szankszkritul és több modern indiai nyelven, és magába olvasztotta az indiai civilizáció szellemét, és annak múltbeli és jelen formáit. Elkezdett érdeklődni a India függetlenségi harcának politikája iránt, de ez a tevékenysége csak a színfalak mögött zajlott, mert a baroda-i pozíciójából kifolyólag el volt tiltva a közszerepléstől. Ellenállási csoportosulásokkal került összeköttetésbe Bengáliában és Madhya Pradesh-ben, amikor ezekbe az államokba utazott. Kapcsolatot létesített Lokmanya Tilak-kal és Nivedita Nővérrel. Az Induprakash c. hetilap főszerkesztője, K.G. Deshpande, aki barátja volt a cambridge-i időszakából, felkérte, hogy írjon a politikai szituációról. Aurobindo elkezdett írni egy szenvedélyes cikksorozatot Új Lámpák az Öregeknek címmel, amelyben kíméletlenül bírálta a Kongresszus Pártot annak mértékletes politikája miatt. Ezt írta:

“Tényleges ellenségünk nem tőlünk kívülálló bármilyen erő, hanem a saját botrányos gyengeségeink, a gyávaságunk, az önzésünk, a képmutatásunk, rövidlátó érzelmességünk.”

“Akkor én azt mondom a Kongresszusról, hogy céljai tévesek, hogy az a szellem, amelyben azok elérésére törekszik, nem az őszinteség és az odaadás szelleme, és hogy azok a módszerek, amelyeket választott, nem a helyes módszerek, és azok a vezetők, akikben megbízik, nem azok a fajta emberek, akiknek vezetniük kellene; – röviden, hogy jelenleg mi vagyunk a vakok, akiket ha nem is világtalanok, de mindenesetre félszeműek vezetnek.”

Az enyhébb és mérsékeltebb kritikát gyakoroló Kongresszus reakciója félelmet keltett a lap szerkesztőiben, akik arra kérték Sri Aurobindo-t, hogy politika helyett kulturális témákról írjon. Ezután Aurobindo elvesztette az érdeklődését ezek iránt az írások iránt, és a sorozat abbamaradt.

Sri Aurobindo tevékenységeihez Barodában hozzátartozott egy jóga gyakorlatokból és meditációból álló életmód is, de ezek kisebb jelentőségűek voltak annál a munkánál, amellyel életének későbbi szakaszában foglalkozni kezdett. 1904-re mindennap 5-6 órát jóga gyakorlatok végzésével töltött. Ő említette, hogy azután, hogy pránajámát végzett, fél óra alatt képes volt megjegyezni és visszaadni 200 sornyi költeményt, míg korábban egy tucat sort sem tudott megjegyezni. Azután, hogy gyakorolta a pránajámát, képes volt fél óra alatt 200 sor verset költeni, míg korábban csak egy hónap alatt volt képes erre.

Bengália 1905-ös felosztása ellen kitört zavargás alkalmat kínált, hogy feladja a Baroda Közszolgálatot, és nyíltan csatlakozzon a politikai mozgalomhoz. 1906-ban hagyta ott Barodá-t, és ment Kalkuttába, az újonnan alapított Bengáli Nemzeti Főiskola igazgatójaként.

Sri Aurobindo politikai ténykedése 1900. és 1910. között nyolc évet ölelt fel. Ennek az időszaknak az első felében a színfalak mögött tevékenykedett, más munkatársakkal előkészítették a Szwadesi mozgalom (Indiai Sinn Fein) elindítását, míg a bengáli zavargás alkalmat nem biztosított az Indiai Nemzeti Kongresszus által addig képviselt mérsékelt reformistánál haladóbb és közvetlenebb politikai mozgalom számára, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Ebből a célból érkezett 1906-ban Sri Aurobindo Bengáliába, és csatlakozott az Új Párthoz, ahhoz a kis létszámú és még nem nagy befolyású, haladó csoporthoz, amely nemrég alakult a Kongresszuson belül. Ennek a pártnak a politikai nézete az együtt-nem-működés elég homályos szentírása volt; tevékenységében még nem ment tovább néhány eredménytelen összecsapásnál a Mérsékeltek vezetőivel az éves Kongresszus gyűlésén a “Napirendi Bizottság” zártkörű ülésén. Sri Aurobindo meggyőzte az Új Párt bengáli vezetőit, hogy egy Egész-India pártként lépjenek fel nyilvánosan, világos és érdeklődésre számot tartó programmal, indítványozzák a népszerű Maratha vezető, Tilakot az élére, és hogy intézzenek támadást az akkoriban túlsúlyban lévő, gyakorlott politikusokból álló Mérsékeltek (Reformista vagy Liberális) oligarchája ellen, és szerezzék meg tőlük a Kongresszust és az országot. Ez volt az eredete a Mérsékeltek és a Nacionalisták (akiket az ellenfeleik Szélsőségeknek hívtak) küzdelmének, ami két év alatt teljesen megváltoztatta az indiai politika arculatát.

Az újonnan alakult Nacionalista párt céljaként a Szwaradzsot (függetlenséget) határozta meg, szemben a Mérsékeltek gyarmati önkormányzatának távoli reményével, amelynek megvalósulását egy vagy két évszázad távlatában képzelték lassú előrehaladással vagy reformmal; a Nacionalisták a függetlenség végrehajtása eszközeként egy olyan programot tűztek ki célul, amely, bár részleteiben nem, de szellemében hasonlított a néhány évvel később megjelent Sinn Fein politikájához, és sikeres eredményhez vezetett Írországban. Ennek az új politikának az alapelve a saját erőből való boldogulás volt; egyik oldalon a nemzet erőinek hatékony megszervezését célozta, másik oldalon pedig egy teljes együtt-nem-működést hirdetett a végrehajtó hatalommal szemben. A brit és idegen áruk bojkottja és ezek helyettesítésére Szwadesi iparágak támogatása, a brit bíróságok bojkottja és helyettük Választott bíróságok megalapítása, az állami egyetemek és főiskolák bojkottja és a Nemzeti főiskolák és iskolák hálózatának a megteremtése, fiatal emberek társaságainak létrehozása a rendőrség és a honvédelem munkájának ellátására, és – amikor ahol csak szükség volt rá – a passzív ellenállás politikája a program azonnal megvalósítandó pontjai közt szerepeltek. Sri Aurobindo reménykedett abban, hogy megszerzik a Kongresszust, és hogy azt egy szervezett nemzeti akció irányító központjává teszik, egy állammá az államban, amely addig folytatja a szabadságharcot, amíg ki nem vívják azt. Rávette a pártot, hogy az elismert sajtóorgánumaként fogadja el és finanszírozza a Bande Mataramot, az újonnan alapított napilapot, amelynek akkor ő volt a helyettes főszerkesztője. A Bande Mataram – amelynek irányvonalát teljesen Sri Aurobindo határozta meg az 1907-es megjelenésétől az 1908-as hirtelen megszűnéséig, amikor is börtönbe került – szinte azonnal közkézen forgott egész Indiában. Rövid, de jelentős következményekkel járó fenállása során megváltoztatta India politikai gondolkodását, amely attól fogva alapjában, még a későbbi fejlemények között is, megtartotta ennek bélyegét. A harc azonban, amelyet ezeken az irányvonalakon indítottak el, akkor nem tartott sokáig, annak ellenére, hogy heves és eseménydús, a jövőt illetően pedig nagy jelentőségű volt; az ország ugyanis még éretlen volt egy ilyen bátor programra.

Sri Aurobindo ellen 1907-ben zendülés miatt vádat emeltek, majd felmentették. Ez az esemény és más vezetők bebörtönzése arra kényszerítette az eddigi szervezőt és írót, hogy Bengáliában a párt elismert vezetőjeként lépjen előtérbe, és hogy első alkalommal szónokként jelenjen meg az emelvényen. Ő elnökölt 1907-ben Suratban azon a Nacionalista konferencián, ahol a két egyenlő párt összecsapásában a Kongresszus részekre szakadt. 1908. májusában  letartoztatták az Alipur Összeesküvési Ügyben, amely szerint bele volt vonva az öccse, Barindra, vezette forradalmi csoport mesterkedéseibe; de semmilyen megalapozott bizonyítékot nem tudtak ellene felhozni, és ebben az ügyben is felmentették. Egy éves vizsgálati fogvatartásából Alipur börtönében, 1909. májusában szabadult, és azzal szembesült, hogy a párt szervezete szétesett, vezetése szétszóródott a bebörtönzések, száműzések és az önként vállalt száműzetések következtében, és hogy a párt, bár maga még megvolt, elnémult és elbátortalanodott, és képtelen volt bármiféle energikus cselekvésre. Majdnem egy évig erőlködött a Nacionalisták egyetlen megmaradt vezetőjeként Indiában, segítség nélkül, hogy a pártot újjáélessze. Erőfeszítését támogatandó ekkor jelentetett meg egy angol nyelvű hetilapot, a Karmayogin-t és egy bengáli hetilapot, a Dharmát. Végül azonban kénytelen volt beismerni, hogy a nemzet még nincs eléggé felkészülve rá, hogy megvalósítsa a politikáját és a programját. Egy ideig azt gondolta, hogy a szükséges felkészülést először egy kevésbé haladó Autonómia mozgalommal vagy egy olyan passzív ellenállás gerjesztésével lehet megadni, mint amilyent Mahatma Gandhi hozott létre Dél-Afrikában. De látta, hogy ezeknek a mozgalmaknak még nem jött el az idejük, és nem ő maga van a vezetésükre rendelve. Másfelől, a 12 hónapos vizsgálati fogsága óta Alipur börtönében, amelyet teljesen a Jóga gyakorlásával töltött, belső spirituális élete arra késztette, hogy kizárólagosan erre összpontosítson. Éppen ezért úgy határozott, hogy, legalábbis egy időre, visszavonul a politika területéről.

1910. februárjában visszavonult egy titkos helyre Chandannagore-ba, majd április elején elhajózott Pondicherry-be, Francia Indiába. Ekkor emeltek vádat harmadszor is ellene egy aláírt cikk miatt a Karmayogin-ban, távollétében a vádat a lap nyomdászára terelték rá, akit elítéltek, de az ítéletet fellebezésre megsemmisítette a kalkutai Legfelsőbb Bíróság. Így harmadszor is megbukott ellene a vádemelés. Sri Aurobindo azzal a szándékkal hagyta ott Bengáliát, hogy kedvezőbb körülmények között majd visszatér a politika területére; azonban annak a spirituális munkának, amelyhez hozzáfogott, a nagyszabású jellege nagyon hamar nyilvánvalóvá tette a számára, hogy összes energiáit kizárólagosan erre kell koncentrálnia. Végül megszakította a kapcsolatot a politikával, ismételten visszautasította a Nemzeti Kongressus elnöki posztjának elfogadását, és teljes visszavonultságba vonult. 1910-től, Pondicherry-ben való tartozkodása során, egyre jobban és kizárólagosan a spirituális munkájának és a szadhanájának szentelte magát.

1914-ben négy év csendes jógát követően elkezdte egy filozófiai folyóirat, az Árja [Arya] kiadását. Fontosabb műveinek többsége, Az Isteni Élet [The Life Divine], A Jóga Szintézise [The Synthesis of Yoga], az Esszék a Gítáról [Essays on the Gita], Az Isa Upanisad [The Isha Upanishad], az Árjában jelent meg folytatásosan. Ezek a művek sokat kifejezésre juttatnak abból a belső tudásból, amihez hozzájutott a jóga gyakorlása során. Más művei az indiai civilizáció és kultúra szellemével és jelentőségével (Az Indiai Kultúra Alapjai [The Foundations of Indian Culture]), a Védák igazi jelentésével (A Véda Titka [The Secret of the Veda]), az emberi társadalom fejlődésével (Az emberiség Ciklusa [The Human Cycle]), a költészet természetével és evolúciójával (A Jövő Költészete [The Future Poetry]), az emberi faj egyesülésének lehetőségével (Az Emberi Egység Eszménye [The Ideal of Human Unity]) foglalkoztak. Ebben az időben kezdte el kiadni az Angliában és Barodában írta költeményeit is, és azt a kevesebb számút is, amelyet a politikai aktivitásának az időszakában és Pondicherry-ben való tartozkodása első éveiben írt. Az Árja 1921-ben szűnt meg, hat és fél év megszakítatlan megjelenést követően.

Sri Aurobindo először visszavonultan élt Pondichery-ben négy vagy öt tanítvánnyal. Később egyre többen kezdtek jönni hozzá, hogy kövessék spirituális ösvényét, és a számuk annyira naggyá nőtt, hogy a szadhakoknak, akik egy magasabb rendű életért minden maguk után hagytak, egy közösséget kellett kialakítani az eltartásukra és kollektív vezetésükre,. Ez volt a Sri Aurobindo Asram megalapítása, amely kevésbé lett létrehozva, mint ahogy kinőtt ő körülötte, mint annak középpontja körül.

Sri Aurobindo 1904-ben kezdte el gyakorolni a Jógát. Jógájába először összegyűjtötte a spirituális tapasztalás azon nélkülözhetetlen alapismereteit, amelyeket az istenivel való kapcsolat és spirituális felismerés addig követett ösvényei Indiában elértek, majd továbbment, hogy egy teljesebb tapasztalatot keressen a létezés két végpontjának, a Szellemnek és az Anyagnak az egyesítésére és összehangolására. A legtöbb Jóga út a Világon-Túliba, a Szellembe vezető ösvény, és ezek végső soron elvonnak az élettől; Sri Aurobindo felemelkedik a Szellembe, hogy ismét leereszkedjen annak eredményeivel, hogy lehozza a Szellem fényét és erejét és boldogságát az életbe, annak átalakítása céljából. Az ember jelenlegi létezése az anyagi világban, e nézet vagy a dolgoknak e látása szerint, egy Tudatlanságban való élet, amelynek alapja a Tudatnélküliség, de még ennek sötétségébe és nem-tudásába is el van rejtve az Isteni jelenléte és a Isteni sikerének lehetősége. A teremtett világ nem tévedés vagy egy hiábavalóság és illúzió, amelyet a mennybe vagy Nirvánába visszatérő léleknek el kell vetnie, hanem egy spirituális evolúció színhelye, amelyen keresztül ebből az anyagi tudatnélküliségből az Isteni Tudatot fokozatosan ki kell nyilvánítani a dolgokban. Az Elme az eddig elért legmagasabb kategória az evolúcióban, de nem a legmagasabb, amire az evolúció képes. Van felette egy Szupraértelem vagy Igazság-Tudat, amely természetében az Isteni Tudásnak egy önmagának tudatában lévő és önmagát determináló fénye és képessége. Az Elme tudatlanság, amely keresi az Igazságot, de a Szupraértelem egy önmagában létező Tudás, amely összhangban nyilvánítja ki formáinak és erőinek a játékát. Csak ennek a Szupraértelemnek a leereszkedésével érhető el az a tökéletesség, amiről az emberiségben mindaz álmodott, ami a legmagasabb benne. Egy nagyobb Isteni Tudat felé való nyitás által lehetséges felemelkedni a fénynek és isteni boldogságnak e képességéhez, felfedezni önmagunk igaz Énjét, állandó egységben maradni az Istenivel, és lehozni a szupramentális Erőt az elme és az élet és a test átalakítása céljából. Ennek a lehetőségnek a megvalósítása Sri Aurobindo Jógájának a dinamikus célja.

 Sri Aurobindo 1950. december 5-én hagyta el a testét.

Sri Aurobindo tanítása és szadhanájának módszere

Sri Aurobindo tanítása India ősi bölcseinek tanításából indul ki, miszerint az univerzum jelenségei mögött jelen van egy Lény és Tudat, minden dolog Énjének a Valósága, amely egy és örökkévaló. Ebben az Egyetlen Énben és Szellemben az összes lény egyesülve van, azonban a tudat egy bizonyos elkülönülése, az igazi Énjükről és Valóságukról való tudatlanságuk miatt, az elmében, az életerőben és a testben el vannak különülve. Bizonyos lélektani fegyelem által lehetséges eltávolítani az elkülönítő tudatnak ezt a fátylát, és tudatába jutni az igazi Énnek, a bennünk és a mindenekben lévő Isteniségnek.

Sri Aurobindo tanítása állítja, hogy ez az Egyetlen Lény és Tudat be van burkolva itt az Anyagban. Az evolúció a módszer, amely által kiszabadítja önmagát; megjelenik a tudat abban, ami tudattalannak tűnik, és amikor egyszer már megjelent, önmagától előre hajtva növekszik egyre magasabbra és magasabbra, és ugyanakkor egyre nagyobb és nagyobb tökéletesség felé tágul és fejlődik. Az élet a tudat e megszabadulásának az első lépcsőfoka; az elme a második; azonban az evolúció nem ér véget az elmével, a tudat valami nagyszerűbben történő felszabadulásra vár, egy olyan tudatra, amely spirituális és szupramentális. Az evolúció következő lépcsőfoka a Szupraértelemnek és a Szellemnek, mint a tudatos lény domináns képességének kifejlődése felé kell, hogy irányuljon. Mert csak ekkor fogja a dolgokban lévő Istenség teljesen kiszabadítani önmagát, és válik lehetővé az élet számára a tökéletesség kinyilvánítása.

Amíg azonban az evolúció korábbi lépéseit a Természet tette meg, a növényben és az állati életben lévő tudatos akarat nélkül, az emberben a Természet képessé válik, hogy az eszközében lévő tudatos akarata által fejlődjön. Azonban nem a mentális akarat az, amelyen keresztül ez teljes mértékben megvalósítható, mert az elme csak egy bizonyos pontig megy el, és azután csak egy körpályán tud mozogni. Egy átalakulást kell megvalósítani, a tudat megváltozását, amely által az elme a magasabb rendű princípiummá kell, hogy átváltozzon. Ezt a módszert az ősi lélektani fegyelem és a Jóga gyakorlásán keresztül kell meglelni. A múltban ezt a világtól való visszahúzódással, és az Énnek és a Szellemnek a magasságában való megszűnéssel kísérelték meg. Sri Aurobindo azt tanítja, hogy a magasabb princípium leereszkedése lehetséges, ami nemcsak a világtól kívül álló spirituális Ént szabadítja fel, hanem megszabadítja a világban lévő Ént is, az elme tudatlanságát vagy nagyon korlátolt tudását fel fogja váltani egy szupramentális Igazság-Tudattal, amely elégséges eszköze lesz a belső Énnek, és amely lehetővé fogja tenni az emberi lény számára, hogy dinamikusan éppúgy, mint belsőleg meglelje önmagát, és hogy a még állati emberiségből egy istenibb fajjá nőjön. E végcél eléréséhez a Jóga lélektani fegyelmét lehet felhasználni azáltal, hogy a lény minden részét megnyitjuk egy átváltozás vagy transzformáció felé, a magasabb rendű, de még rejtett szupramentális princípium leereszkedésén és működésén keresztül.

Ezt azonban nem lehet egyszerre vagy egy rövid idő alatt vagy semmilyen gyors vagy csodás transzformáción keresztül megvalósítani. Sok lépést kell megtennie a keresőnek, amíg lehetségessé válik a szupramentális leereszkedés. Az ember többnyire a felszíni elméjében, életerejében és testében él, de létezik az emberben egy nagyobb lehetőségekkel rendelkező belső lény, amelynek tudatába kell, hogy jusson — mert most csak egy nagyon korlátozott hatás az, amit kap tőle, és amely egy nagyszerűbb szépség, harmónia, erő és tudás állandó keresésére hajtja őt. A Jóga első módszere éppen ezért megnyitni ennek a belső lényének a térségeit, és innen élni kifelé, egy belső fény és erő által irányítani a külső életet. Ha így tesz, felfedezi önmagában az ő igazi lelkét, amely nem a mentális, vitális és fizikai alkotórészeknek e külső keveréke, hanem a mögöttük lévő Valóságból valami: az egyetlen Isteni Tűz egy szikrája. Meg kell tanulnia a lelkében élni, és meg kell tisztulnia, és a lélek hajtóereje által az Igazság felé kell orientálnia a természet többi részét. Ezután következhet egy felfelé irányuló nyitás, és a Létezés egy magasabb rendű princípiumának a leereszkedése. De ez egyszerre még akkor sem a teljes szupramentális Fény és Erő. Mert a közönséges emberi elme és a szupramentális Igazság-Tudat között a tudatnak több térsége található. Ezeket a közbenső térségeket meg kell nyitni, és az erőiket le kell hozni az elmébe, az életerőbe és a testbe. Csak ezt követően működhet teljes erővel az Igazság-Tudat a természetben. Ennek az önfegyelemnek vagy Szadhanának a folyamata éppen ezért hosszú és nehéz, azonban még egy kicsi is nagy nyereség, mert a végső megszabadulást és tökéletességet sokkal valószínűbbé teszi.

Sok a régi módszerekhez tartozó dolog van, amelyekre szükség van az úton: az elme megnyitására egy kiterjedtebb tágasság illetve az Én és Végtelen megérzése felé, egy elmerülésre abban, amit kozmikus tudatnak hívnak, a vágyak és a szenvedélyek fölötti uralomra; egy külső aszketizmus nem elengedhetetlen, de a vágy és a kötődés, és a test és annak szükségletei, mohósága és ösztönei fölötti felügyelet elengedhetetlen. Van a régi módszerek elveinek egy kombinációja: a tudás útja az elmének a Valóság és a látszat közötti különbségtételén keresztül, a szív odaadásának, szeretetének és önátadásának útja, és a cselekvés útja, amely az akaratot az önérdek indítékától eltéríti az Igazság és egy az egónál magasabb rendű Valóság szolgálata felé. Mert az egész lényt meg kell tanítani, hogy reagálni tudjon és át tudjon alakulni, amikor lehetségessé válik, hogy ez a nagyszerűbb Fény és Erő munkálkodjon a természetben.

Ebben a fegyelemben a Mester inspirációja, a nehéz ­stádiumokban pedig az ellenőrzése és a jelenléte elengedhetetlen: mert különben lehetetlenség lenne sok botlás és hiba nélkül ezt végigcsinálni, ami a siker minden esélyét meghiúsítaná. A Mester az, aki felemelkedett a magasabb tudatba és létbe, és gyakran ennek megnyilvánulásának és képviselőjének tekintik. Nem csupán tanítása, és még inkább befolyása és példája által segít, hanem azon képesség által, hogy a saját tapasztalatában részesítsen másokat.

Ez Sri Aurobindo tanítása és gyakorlatának a módszere. Nem célja, hogy bármilyen vallást létrehozzon, vagy hogy ötvözze a régebbi vallásokat, vagy hogy kitaláljon valamilyen új vallást: mert ezek közül bármelyik eltérítene a fő céljától. Jógájának egyetlen célja egy belső ön-fejlődés, amely által mindenki, aki követi ezt, fel tudja fedezni a mindenben lévő Egyetlen Ént, és ki tud fejleszteni a mentálisnál magasabb tudatot, egy spirituális és szupramentális tudatot, amely transzformálni fogja és istenivé teszi az emberi természetet.

1934. augusztus

Sri Aurobindo: On Himself