A négy segédeszköz

Print Friendly

Fordította: Milisits Tamás Dambholi
Hungarian translation © Milisits Tamás

I. RÉSZ
Az isteni munkálkodás jógája

 

I. fejezet
A négy segédeszköz

 

A Jóga-sziddhi, a tökéletesség, amely a Jóga gyakorlásából ered, a legjobban négy kiemelkedő eszköz együttes működésével érhető el. Az első eszköz a realizálást vezérlő igazságok, alapelvek és folyamatok ismerete: a śāstra. A következő egy türelmes és állhatatos tevékenység e tudás által lefektetett irányvonalakon, a személyes erőfeszítés ereje: az utsāha. Harmadikként, tudásunkat és erőfeszítésünket a spirituális tapasztalás tartományába emelve, lép közbe a Tanító közvetlen ösztönzése, példája és befolyása: a guru. Utolsónak jön az Idő – a kāla – közbenjárása; mivel minden dologban megvan az ő tevékenységüknek egy ciklusa és az isteni működésnek egy periódusa.

***

Az integrált Jóga legfőbb Sásztrája az örök Véda, amely titokban ott van minden gondolkodó és élő lény szívében. Az örök tudás és örök tökéletesség lótusza egy bezáródott és összecsukódott bimbó bennünk. Gyorsan vagy fokozatosan nyílik ki, sziromról sziromra, egymást követő realizálásokon keresztül, ha az ember elméje egyszer elkezd az Örökkévaló felé fordulni, ha a szíve – amelyet már nem présel össze és korlátoz a véges külsőséghez kötődése – egyszer szerelmes lesz, bármilyen mértékben is, a Végtelenbe. Ettől fogva az egész élet, minden gondolat, a képességek teljes feléledése, minden passzív vagy aktív tapasztalat megannyi ütközéssé válik, amelyek felbomlasztják a lélek burkát és eltávolítják az akadályokat az elkerülhetetlen kivirágzás elől. Aki a Végtelent választja, az a Végtelen által már ki lett választva. Részesült már az isteni érintésben, mely nélkül nem ébred fel, nem nyílik meg a szellem; ha viszont egyszer már részesült benne, akkor a megvalósítás biztos – akár gyorsan vívjuk azt ki, egyetlen emberi élet folyamán, akár türelmesen törekszünk rá a megnyilvánult univerzumban való létezés körforgásának sok stádiumán keresztül.

Az elmének semmit sem lehet megtanítani, ami potenciális tudásként már ne lenne elrejtve a teremtmény kibontakozó lelkében. Ugyanígy minden tökéletesség is, amire a külső ember képes csak a megvalósítása a benne lévő Szellem örök tökéletességének. Mi azért ismerjük az Istenit és válunk az Istenivé, mert rejtett természetünkben már Az vagyunk. Minden tanítás egy feltárulás, minden valamivé válás egy kibontakozás. Önmagunk elérése a titok; önmagunk ismerete és a növekvő tudatosság az eszköz és a módszer.

Ennek a feltárulásnak a szokásos közvetítője a Szó, az Ige, a hallott dolog (sruta). A Ige jöhet hozzánk belülről és jöhet hozzánk kívülről. De mindkét esetben csak egy közvetítő a rejtett tudás működésének elindításához. Az igét belül kiejtheti a bennünk lévő legbelső lélek, amely mindig nyitott az Isteni felé; vagy lehet a rejtett és univerzális Tanító igéje, aki a mindenség szívében foglal helyet. Vannak ritka esetek, amelyekben semmi másra sincs szükség, mert ami a Jógában ez után következik, az mind egy kitudódás ezen állandó érintés és útmutatás hatására; a tudás lótusza belülről felfedi magát a ragyogó fényesség hatalma által, amely a szív lótuszában Lakozótól ered. Valóban nagyok, de kevesek azok, akiknek ily módon elég belülről az önismeret, és akiknek nem szükséges egy írott könyv vagy egy élő tanító domináns befolyása alatt áthaladnia.

Rendes körülmények között az önkibontakozás munkájában segédeszközként szükséges a kívülről érkező, az istenit képviselő, reprezentatív ige; és ez lehet vagy egy szentírás a múltból vagy az élő gurunak a hathatósabb igéje. Egyes esetekben ez az Istenit képviselő ige csak egyfajta ürügyet szolgál a belső képesség számára, hogy felébredjen és manifesztálódjon; ez a mindenható és mindentudó Isteninek, hogy úgy mondjam, egy engedménye egy a Természetet irányító törvény általános jellege felé. Ezzel összhangban mondják az Upanisadokban Krisnáról, Dévaki fiáról, hogy egy szót kapott Risi Ghorától, és már rendelkezett is a tudással. Rámakrisna ugyanígy elfogadott több tanítót is a Jóga különböző ösvényein, miután saját belső erőfeszítése által elérte a központi megvilágosodást, de realizálásának módszerében és gyorsaságában mindig megmutatta, hogy ez az elfogadás egy engedmény volt azon szabály felé, hogy a célravezető tudást tanítványként egy gurutól kell megkapni.

Általában azonban a reprezentáló befolyás sokkal nagyobb helyet foglal el a szádhaka életében. Ha a Jógának egy elismert, írott Sásztra mutat irányt – valamilyen Ige a múltból, amely korábbi Jógik tapasztalatát juttatja kifejezésre –, akkor azt vagy egyedül, személyes erőfeszítés által, vagy egy Guru segítségével lehet gyakorolni. A spirituális tudásra ekkor a tanított igazságokon való meditáción keresztül teszünk szert, és ezt a tudást élővé és tudatossá ezeknek az igazságoknak a személyes tapasztalásban való realizálása által tesszük; itt a Jóga egy Szentírásban vagy egy tradícióban tanított kötelező módszerek alapján halad előre, és a Mester rendelkezései támasztják azt alá és világítják meg. Ez egy szűkebb határok közé szorított gyakorlás, de korlátai közt biztonságos és hatékony, mert egy jól kitaposott nyomvonalat követ egy messzi, ismerős cél felé.

Az integrált Jóga szádhakjának nem szabad elfelednie, hogy egyik írott Sásztra – legyen bármilyen kiemelkedő is a tekintélye vagy bármilyen széleskörű a szelleme – sem lehet több az örök Tudás egy részleges kifejezésénél. Használni fogja, de megkötni magát soha nem fogja még a legkiemelkedőbb Szentírás által sem. Ahol az Írás mély értelmű, széleskörű, egyetemes, ott a legnemesebb és felbecsülhetetlen jelentőségű befolyást gyakorolhatja rá. Az Írás a szádhak tapasztalásában kapcsolatban lehet a végső igazságokra ébredésével és a legmagasabb rendű tapasztalatok realizálásával. Jógáját hosszú ideig egyetlen Írás vagy egymást követően több is vezérelheti – ha ez a nagy Hindu tradíció vonalába esik, akkor például a Gíta, az Upanísadok, a Véda. Vagy sok Írás igazságainak gazdagon változatos megtapasztalása is kiteheti fejlődésének jó részét, és a jövőt pazarrá teheti mindazzal, ami a múltban a legjobb volt. Végül azonban saját lelkében kell megtalálnia a helyét, vagy – és ez még jobb, ha erre képes – mindig és kezdettől fogva benne kell élnie, meghaladva azon szavak jelentését, amelyeket felhasznál. Ezért a Gíta maga is kijelenti, hogy a Jóginak a fejlődése során meg kell haladnia az írott Igazságot – sabdabrahmátivartaté –, mindazt, amit hallott, és mindazt, amit még hallania kell – srotavjaszja srutaszja csa. Mert ő nem egy könyvnek vagy sok könyvnek a szádhakja; ő a Végtelennek a szádhakja.

Egy másik fajta Sásztra nem Szentírás, hanem a szádhak által követésre kiválasztott Jóga ösvény tudományának és módszereinek, célravezető alapelveinek és működési módjának egy ismertetése. Minden ösvénynek megvan a maga írott vagy tradicionális – Tanítók hosszú során keresztül szájról szájra átadott – Sásztrája. Indiában általában nagy tekintélyt tulajdonítanak, sőt nagyfokú hódolattal adóznak az írott vagy tradicionális tanításnak. Úgy mondják, a Jóga összes irányvonala rögzítve van, és a Tanító, aki a hagyományon keresztül megkapta a Sásztrát, és azt gyakorlatban megvalósította, vezeti végig a tanítványt az ősrégi nyomdokokon. Sőt, gyakran halljuk még azt az ellenvetést is – amelyet egy új gyakorlat, egy új Jóga tanítás, egy új formula ellen hoznak fel –, hogy „Ez nem felel meg a Sásztrának.” De ténylegesen, és a Jógik konkrét gyakorlatában úgyszintén, nem létezik az a teljes és vasajtó szerű merevség, amelyet rácsuknának egy új igazságra, eredeti kinyilatkoztatásra, kiterjesztett tapasztalásra. Az írott vagy tradicionális tanítás sok évszázad rendszerezett, megszerkesztett, a kezdő számára elérhetővé tett tudását és tapasztalatait fejezi ki. Óriási tehát a fontossága és hasznossága. A variációnak és fejlődésnek egy nagy szabadsága azonban mindig megvalósítható. Még az olyan rendkívül tudományos rendszerek is, mint a Rádzsajóga, gyakorolhatók más vonal mentén, mint Patandzsáli összeállított módszere. A trimārga mindhárom ösvénye több mellékösvényre válik szét, amelyek a célnál ismét találkoznak. Az az egyetemes tudás, amelyre a Jóga támaszkodik, rögzített, de meg kell engedni, hogy a rendszer, a sorrendiség, az eszközök, a formák eltérhessenek; mert az egyéni természet szükségleteit és sajátos hajtóerőit ki kell elégíteni, miközben az egyetemes igazságok szilárdak és változatlanok maradnak.

Egy integrált vagy szintetizáló Jógát különösképpen nem szabad, hogy megkössön bármiféle írott vagy tradicionális Sásztra; mert miközben magába foglalja a múltból kapott tudást, megkísérli azt újjá szervezni a jelen és jövő számára. Önmagától történő formálódásának feltétele a tapasztalásnak valamint a tudás új kategóriákban és új összetételekben történő újbóli kifejezésének egy abszolút szabadsága. Miközben megkísérli magába foglalni az egész életet, nem egy zarándok helyzetében van, aki követi az országutat a rendeltetési helyéhez, hanem – legalább ilyen mértékben – egy úttörőében, aki egy őserdőn keresztül tör utat magának. Mert a Jóga régen elágazott az élettől, és azok az ősi rendszerek, amelyek megkísérelték magukba foglalni az életet, mint Védikus ősatyáinkéi, távol vannak tőlünk, olyan terminusokban vannak kifejezve, amelyek már nem hozzáférhetőek számunkra, olyan formákba vannak öntve, amelyek már nem megfelelőek. Az emberiség azóta előre mozdult az örök Idő áramán, és ugyanazt a problémát egy új kiindulópontból kell megközelíteni.

E Jógán keresztül mi nem csak kutatjuk a Végtelent, hanem folyamodunk is a Végtelenhez, hogy bontakoztassa ki önmagát az emberi életben. Következésképpen Jógánk Sásztrájának végtelen szabadságot kell biztosítania a fogékony emberi lélekben. Az emberben a teljes spirituális élet számára a megfelelő körülmény az, ha módszert és jelleget tekintve egy szabad alkalmazhatóság áll rendelkezésére arra vonatkozóan, hogy az egyén az Univerzálist és Transzcendentálist elfogadja. Vivékánanda – hangsúlyozva, hogy az összes vallás egységének szükségszerűen a forma-változatosság növekvő gazdagságán keresztül kell kifejeződnie – mondta egyszer, hogy ennek a lényegbeli egységnek a tökéletes állapota akkor érkezne el, ha minden embernek saját vallása lenne, ha felekezet vagy tradicionális forma által meg nem kötve, a Legfelsőbbel való kapcsolataiban természetének szabad ön-alkalmazkodását követné. Mondhatjuk így azt is, hogy az integrált Jóga tökéletessége akkor következik be, amikor minden egyes ember képes lesz követni saját Jóga ösvényét, felemelkedésében követve saját természete kifejlődését afelé, ami meghaladja a természetet. Mert a szabadság a végső törvény és a legfőbb beteljesülés.

Másrészt bizonyos általános irányvonalakat ki kell alakítani, amelyek segíthetik vezetni a szádhaka gondolkodását és gyakorlását. Ezeknek azonban, amennyire lehetséges, egyetemes igazságoknak, alapelvek egyetemes megállapításainak a formáját, az erőfeszítés és fejlődés leghathatósabb átfogó irányait kell felvennie, semmint egy rögzített rendszerét, amelyet rutinként kell követni. Minden Sásztra múltbeli tapasztalatoknak a következménye és segítség egy jövőbeli tapasztaláshoz. Ez egy segédeszköz és egy részleges vezető. Útjelző táblákat állít fel, megadja a nevét a főutaknak és a már felfedezett irányoknak, hogy tudhassa az utazó hova és milyen ösvényen halad.

A többi a személyes erőfeszítésen és tapasztaláson valamint a Vezető képességén múlik.

***

A tapasztalás gyarapodása gyorsaságában, terjedelmében, eredményeinek intenzitása és ereje – az ösvény elején és sokáig azután – elsősorban a szádhaka törekvésétől és személyes erőfeszítésétől függ. A Jóga módszere az emberi lélek elfordulása a dolgok külső megjelenéseiben és csábításaiban elmerült egoisztikus tudatállapottól egy magasabb állapot felé, amelyben a Transzcendens és Univerzális bele tudja magát tölteni az individuális öntőformába, és át tudja azt alakítani. Következésképpen a sziddhi első meghatározó eleme a fordulat intenzitása, az erő, amely a lelket befelé vezeti. A szív törekvésének hatalma, az akarat ereje, az elme összpontosítása, a felhasznált energia állhatatossága és határozottsága: ez az intenzitás mértéke. Az ideális szádhakának, a bibliai kifejezésével élve, ki kellene tudnia jelenteni: „Az Úr iránti buzgalmam felfalt engem.” Ez az Úr iránti hév – utsāha, az egész természet hevülete isteni eredményei iránt, vyākulatā, a szív buzgósága az Isteni elérése iránt – az, amely felfalja az egót és szétzúzza kisszerű és szűk öntőmintájának korlátait, azért hogy teljesen és mindenre kiterjedően befogadja, amit keres, és ami – lévén univerzális – meghaladja és –lévén transzcendentális – felülmúlja még a legnagyobb és legemelkedettebb ént és természetet is.

Ez azonban csak az egyik oldala annak az erőnek, amely a tökéletességért munkálkodik. Az integrált Jóga folyamatának három – élesen igazán nem megkülönböztetett vagy különálló, bizonyos mértékben viszont egymásra következő – stádiuma van. Az első az az erőfeszítés kell hogy legyen, amely legalábbis egy kezdeti és alkalmassá-tevő ön-meghaladásra és az Istenivel való kapcsolatra irányul; a következő annak magunkba fogadása egész tudatos lényünk átalakítása céljából, ami meghalad minket, annak, amivel bensőséges közösséget értünk el; utolsó az átalakított emberi természetünk felhasználása egy isteni középpontként a világban. Ameddig az Istenivel való kontaktus bizonyos számottevő mértékben nincs megszilárdítva, ameddig nem áll fenn bizonyos mértékű tartós azonosság, sāyujya, addig a személyes erőfeszítés elemének szokásos körülmények között túlsúlyban kell lennie. De annak arányában, ahogy ez a kapcsolat megszilárdítja önmagát, a szádhakának tudatára kell ébrednie, hogy egy övétől eltérő erő, az egoisztikus igyekezetét és képességét meghaladó erő dolgozik benne, és fokozatosan megtanulja ennek a Hatalomnak alávetni magát, és átadja neki Jógájának terhét. Végül saját akarata és ereje eggyé válik a magasabb Hatalommal; egybeolvasztja őket az isteni Akarattal és annak transzcendens és univerzális Erejével. Ettől kezdve úgy találja majd, hogy ez gyakorol felügyeletet mentális, vitális és fizikai lénye szükséges átalakítása felett azzal a pártatlan bölcsességgel és körültekintő hatékonysággal, amelyre a türelmetlen és érdekelt ego nem képes. Amikor ez az azonosulás és én-elmerülés teljes, akkor áll készen az isteni középpont a világban. Megtisztulva, megszabadulva, képlékenyen, megvilágosítva elkezdhet eszközként szolgálni egy legfelsőbb Hatalom közvetlen cselekvéséhez az emberiségnek vagy az emberfeletti fajnak, a föld spirituális fejlődésének és átalításának egy nagyobb kiterjedésű Jógájában.

Valójában mindig a magasabb Hatalom az, amely cselekszik. A személyes erőfeszítésünknek és törekvésünknek az érzete az egoisztikus elme azon kísérletéből ered, hogy azonosítsa magát – helytelen és tökéletlen módon – az isteni Erő tevékenységeivel. Makacsul ragaszkodik hozzá, hogy egy szupernormális sík tapasztalására a mentalitásnak azokat a mindennapi kategóriáit alkalmazza, amelyeket a normál tapasztalataira alkalmaz a világban. A világban mi az egoizmus érzetével cselekszünk; sajátunkként jogot formálunk a bennünk működő univerzális erőkre; magunknak követeljük a Transzcendens célzott, kialakító, progresszív tevékenységét az elmének, életnek és testnek ebben a szerkezetében, mintha az személyes akaratunk, bölcsességünk, erőnk, erényünk eredménye lenne. A megvilágosodás meghozza nekünk azt a tudást, hogy az ego csak egy instrumentum; kezdjük észlelni és érezni, hogy ezek a dolgok abban az értelemben a mi sajátjaink, hogy a legfelsőbb és integrált Énünkhöz tartoznak – amely egy a Transzcendenssel–, és nem az instrumentális egóhoz. Korlátaink és torzulásaink a mi hozzájárulásunk a munkálkodáshoz; az igazi képesség benne az Istenié. Amikor az emberi ego felismeri, hogy akarata egy eszköz, bölcsessége tudatlanság és gyerekesség, képessége egy csecsemő tapogatódzása, erénye egy kérkedő tisztátalanság, és megtanulja rábízni magát arra, ami meghaladja őt, az az ő megváltása. Személyes lényünk – amelyhez oly mélységesen kötődünk – látszólagos szabadsága és érvényesülése egy módfelett szánalmas alávetettséget leplez el ezernyi sugallattal, indítékkal, erővel szemben, amelyeket kicsiny személyünkhöz nem tartozókká tettünk. A szabadsággal hencegő egónk minden pillanatban az univerzális Természetben számtalan lény, hatalom, erő, befolyás rabszolgája, játékszere és bábja. Az ego önfeláldozása az Isteniben az ő önbeteljesülése; önátadása annak, ami meghaladja őt, az ő megszabadulása a kötelékektől és korlátoktól és az ő tökéletes szabadsága.

De mégis, a célszerű fejlődésben a három stádium mindegyikének megvan a szükségessége és hasznossága, és időt vagy teret kell neki adni. Nem megfelelő, nem lehet biztonságos vagy célravezető, ha egyedül az utolsóval vagy legmagasabbal kezdjük. Az sem lenne helyes folyamat, ha túlságosan korán ugrunk egyikről a másikra. Mert ha az elmében és a szívben már az elejétől fel is ismerjük a Legfelsőbbet, a természetnek vannak olyan alkotóelemei, amelyek sokáig megakadályozzák, hogy a felismerés realizálássá váljon. Realizálás nélkül azonban a mentális meggyőződésünk nem válhat dinamikus valósággá; még mindig csak a tudás külső formája, nem élő igazság, egy idea, és még nem erő. És még ha a realizálás el is kezdődött, veszélyes lehet elképzelni vagy túl korán feltételezni, hogy teljesen a Legfelsőbb kezében vagyunk vagy az ő eszközeként cselekszünk. Ez a feltételezés végzetes hamisságot okozhat; tehetetlen tunyaságot idézhet elő vagy az ego folyamatait az Isteni Névvel megnagyítva katasztrofálisan eltorzíthatja és tönkreteheti a Jóga egész pályáját. Van a belső erőfeszítésnek és küzdelemnek egy többé-kevésbé hosszan tartó időszaka, amelyben az egyéni akarat el kell hogy utasítsa az alacsonyabb természet sötétségét és torzításait, és eltökélten vagy vehemensen az isteni Fény oldalára kell hogy helyezze magát. A mentális energiákat, a szív érzelmeit, a vitális vágyakat magát a fizikai lényt kényszeríteni kell a helyes attitűdre vagy ki kell képezni, hogy elfogadja a helyes befolyásokat és válaszoljon rájuk. Az alacsonyabbnak a magasabb iránti megadása egyedül akkor valósulhat meg, amikor ezt igazán elvégeztük, mert az áldozat elfogadhatóvá vált.

A szádhaka személyes akaratának először meg kell ragadnia az egoisztikus energiákat, majd a fény és helyesség felé fordítania őket; ha már egyszer arrafelé fordította, még be kell őket tanítania, hogy mindig felismerjék azt, elfogadják, és mindig kövessék. Ahogy halad előre, megtanulja – még mindig személyes akaratát, személyes erőfeszítését, személyes energiáit használva – ezeket a magasabb Képesség képviselőiként és a magasabb Befolyásnak tudatosan engedelmeskedve igénybe venni. Ahogy még tovább halad, az akarata, erőfeszítése, energiája többé már nem lesz személyes és elkülönült, hanem annak a magasabb Képességnek és Befolyásnak az aktivitása, amely az egyénben munkálkodik. Azonban még mindig van egyfajta szakadék vagy távolság, amely szükségessé teszi az átmenet egy homályos folyamatát – amely nem mindig hibátlan, sőt néha még nagyon torzító is – az isteni Eredet és a felbukkanó emberi áramlat között. A folyamat végén, az egoizmus és tisztátalanság és tudatlanság fokozatos eltűnésével ez az utolsó elkülönülés is megszűnik; az egyénben minden az isteni munkálkodássá válik.

***

Ahogyan az integrált Jóga legfelsőbb Sásztrája az örök Véda, amely titokban ott van minden ember szívében, ugyanúgy a legfelsőbb Vezetője és Tanítója a belső Vezető, a Világ-Tanító, dzsagad-guru, aki titokban ott van mibennünk. Tudása tündöklő fényével sötétségünket ő semmisíti meg; és ez a fény bennünk az ő saját ön-feltárulkozásának növekvő dicsőségévé válik. Fokozatosan előrehaladva fedi fel bennünk saját szabadságból, üdvösségből, szeretetből, hatalomból, halhatatlan lényből álló természetét. Isteni példáját ideálunkként állítja fölénk, és az alacsonyabb létezést az ő szándékénak visszatükröződésévé alakítja át. Saját befolyásának és jelenlétének belénk töltésével lehetővé teszi az egyéni lény számára az azonosság elérését az univerzálissal és transzcendentálissal.

Mi az ő módszere és az ő rendszere? Nincs neki módszere, és minden módszer az övé. A rendszere azoknak a legmagasabb folyamatoknak és működéseknek egy természetes megszervezése, amelyekre a természet képes. Még a legapróbb részletekkel és megjelenésükben a legjelentéktelenebb működésekkel is elkezdenek foglalkozni – ugyanazzal a gondossággal és alapossággal, mint a legnagyobbakra –, míg végül mindent felemelnek a Fénybe és mindent átalakítanak. Mert az ő Jógájában nincs semmi, ami túl kicsi ahhoz, hogy felhasználjon, és nincs semmi, ami túl nagy ahhoz, hogy ne kíséreljen meg. Ahogyan a Gazda szolgájának vagy a Mester tanítványának semmi köze a büszkeséghez vagy egoizmushoz, mert mindent fentről tesznek meg érte, ugyanúgy nincs joga ahhoz sem, hogy személyes hiányosságai vagy természete botladozásai miatt elcsüggedjen. Mert az Erő, amely dolgozik benne személytelen – vagy személy-feletti – és végtelen.

Az integrált tökéletesség ösvényén rendkívül fontos ennek a belső Vezetőnek, a Jóga e Mesterének, az úrnak, a fénynek, minden áldozat és erőfeszítés élvezőjének és céljának teljes felismerése. Lényegtelen, hogy először minden dolog mögött egy személytelen Bölcsességként, Szeretetként és Hatalomként látjuk-e meg őt, vagy egy a relatívban manifesztálódó és azt magához vonzó Abszolútumként, vagy saját legmagasabb Énünkként és a minden legmagasabb Énjeként, vagy egy Isteni Személyként bennünk és a világban, vagy e Személy számos formája és neve egyikeként, vagy az elme által elgondolt ideálként. Végül rájövünk, hogy ő minden és több, mint mindezen dolgok összessége. Az elme kapujának, amely az ő fogalmához elvezet, szükségszerűen különböznie kell múltbeli evolúciónak és jelen természetnek megfelelően.

Ezt a belső Vezetőt kezdetben gyakran éppen személyes erőfeszítésünk intenzitása fátyolozza el valamint az ego önmagával és a céljaival való elfoglaltsága. Ahogy világosságra teszünk szert és az egoisztikus erőfeszítés zűrzavara egy nyugodtabb ön-ismeretnek adja át a helyét, úgy ismerjük fel belül egy növekvő fény forrását. Visszatekintve jövünk erre rá, ahogy felismerjük, hogyan rendeltetett összes homályos és egymással szembenálló folyamatunk egy olyan cél felé, amelyet csak most kezdünk felfogni, és hogyan vezetett életünk evolúciója szándékoltan, még mielőtt a Jóga ösvényére léptünk, a fordulópontja felé. Mert most kezdjük megérteni küzdelmeink és erőfeszítéseink, sikereink és kudarcaink értelmét. Végül képesek leszünk felfogni megpróbáltatásaink és szenvedéseink jelentését, és nagyra tudjuk becsülni azt a segítséget, amelyet kaptunk minden által, ami fájt és ellenállt, valamint maguknak a bukásainknak és botlásainknak a hasznosságát is. Később felismerjük – már nem visszatekintve, hanem azonnal – ezt az isteni vezetést, ahogyan alakítja gondolatainkat egy transzcendentális Látnok által, akaratunkat és cselekedeteinket egy mindent felölelő Hatalom által, érzelmi életünket egy mindent vonzó és mindent magába olvasztó Boldogság és Szeretet által. Felismerjük ezt egy személyesebb viszonyban is, amely az elejétől megérintett vagy a végén szerez meg minket; érezzük egy legfelsőbb Mester, Barát, Szerető, Tanító örök jelenlétét. Felismerjük ezt lényünk lényegében, ahogyan az hasonlatossá és azonossá fejlődik egy nagyszerűbb és kiterjedtebb létezéssel; felfogjuk ugyanis, hogy ez a csodás fejlődés nem saját erőfeszítéseink eredménye: egy örök Tökéletesség alakít minket az ő saját képmásává. Aki a Jóga filozófiák Ura vagy Isvárája, a tudatos lény Vezetője (csaitja guru vagy antarjámin), a gondolkodó Abszolútuma, az Agnosztikus Megismerhetetlenje, a materialista univerzális Ereje, a legfelsőbb Lélek és a legfelsőbb Sakti, az Egy, akit a vallások különbözőképpen neveznek és ábrázolnak: ő a mi Jógánk Mestere.

Megtestesült létezésünk titkos célja mindig az volt, most pedig tudatos elhatározásává is válik, hogy a mi belső énjeinkben és az egész külső természetünkben lássuk, megismerjük ezt az Egyet, azzá váljunk és beteljesítsük őt.

Az egyéni tudat beteljesülése az, hogy lényünk minden részében tudatában legyünk neki, és ugyanúgy mindabban, amit felosztó elménk lényünkön kívülinek lát. Minden uralom és ellenőrzés feltétele az, hogy birtokolva legyünk általa és birtokoljuk őt önmagunkban és minden dologban. A boldogság – amelyet a Dzsíva, a világban manifesztálódott egyéni lélek rejtetten keres – az, hogy őt élvezzük a passzivitás és aktivitás, a béke és képesség, az egyezőség és különbözőség minden tapasztalatában. Ez az integrált Jóga céljának teljes definíciója; ez a személyes tapasztalásban való visszaadása annak az igazságnak, amelyet a Természet önmagában elrejtett, és amelyet vajúdva próbál felfedezni. Ez az emberi léleknek az átváltoztatása isteni lélekké, a természet rendjének megfelelő életnek pedig isteni életformává.

***

Ezen integrált beteljesülés felé a legbiztosabb út, hogy megleljük a rejtély Urát, aki bennünk lakozik, folytonosan nyissuk meg magunkat az isteni Képességnek, amely az isteni Bölcsesség és Szeretet is, és bízzuk rá magunkat, hogy véghezvigye az átváltoztatást. Nehéz azonban az egoisztikus tudatnak kezdetben bármilyen mértékben is ezt megtennie. És ha egyáltalán meg is teszi, akkor még mindig nehéz azt tökéletesen és természetünk minden alkotóelemében megtennie. Kezdetben azért nehéz, mert gondolkodásunk, érzékelésünk, érzésünk egoisztikus szokásai eltorlaszolják azokat az utakat, amelyeken el tudjuk érni a szükséges érzékenységet. Ezután azért nehéz, mert a hit, önmagunk megadása és a bátorság, amely ezen az ösvényen feltétlenül szükséges, nem könnyű az ego által elködösített lélek számára. Az isteni munkálkodás nem az a munkálkodás, amelyre az egoisztikus elme vágyik, vagy amelyet helyesel; mert tévedést használ fel abból a célból, hogy elérje az igazságot, szenvedést abból a célból, hogy elérje a mennyei boldogságot, tökéletlenséget abból a célból, hogy elérje a tökéletességet. Az ego nem képes meglátni hová vezetik; lázad a vezetés ellen, elveszíti a bizalmát, elveszíti a bátorságát. Ezek a gyarlóságok nem számítanak; mert belül az isteni Vezetőt nem sérti a felháborodásunk, nem bátortalanítja el hitünk hiánya vagy nem taszítja vissza gyengeségünk; az anya tökéletes szeretetével rendelkezik és a tanító teljes türelmével. A vezetéshez való hozzájárulásunk megvonásával azonban elveszítjük hasznosságának tudatát, bár a ténylegességét nem teljesen – az eshetőségét pedig semmiképpen sem.

És mi azért vonjuk meg hozzájárulásunkat, mert elmulasztjuk megkülönböztetni a magasabb Önmagunkat az alacsonyabbtól, amelyen keresztül ő az ön-feltárását készíti elő. Ahogy a világban, úgy önmagunkban sem tudjuk Istent észrevenni az ő munkálkodásai miatt, és főképpen, mert ő bennünk a mi természetünkön keresztül dolgozik, és nem tetszés szerinti csodák sorozatával. Az ember csodákat követel, hogy hite lehessen; azt kívánja, kápráztassák el, azért hogy láthasson. És ez a türelmetlenség, ez a tudatlanság nagy veszedelemmé és katasztrófává válhat, ha az isteni vezetéssel szembeni lázadásunk során egy másik, eltorzító Erőt hívunk meg magunkhoz, amely indítékainkat és vágyainkat jobban kielégíti, és megkérjük, vezessen minket, és az Isteni Nevet adjuk neki.

Jóllehet az embernek nehéz hinnie önmagában valami láthatatlanban, könnyű hinnie valamiben, amit tőle kívülállónak képzelhet el. A legtöbb emberi lény spirituális fejlődése igényel külső támogatást, a hitnek egy rajtunk kívüli tárgyát. Fejlődésének szüksége van Isten külső hasonmására; vagy szüksége van egy emberi képviselőre: Istenmegtestesülésre, Prófétára vagy Gurura; vagy megköveteli és meg is kapja mindkettőt. Mert az emberi lélek szükséglete szerint manifesztálja az Isteni önmagát istenségként, isteni emberként vagy egy egyszerű emberi természetben – felhasználva ezt a vastag álruhát, amely olyan sikeresen elrejti az Istenséget, az ő vezetése továbbításának eszközeként.

A spiritualitás hindu fegyelmi szabályzata az Ista Dévatá, az Avatár és a Guru fogalmán keresztül gondoskodik a lélek e szükségéről. Az Ista Dévatá, a választott istenség nem valami alacsonyabb rendű Hatalmat jelent, hanem a transzcendentális és univerzális Isten egy bizonyos nevét és formáját. Az Isteni valami ilyenféle nevével és formájával kiindulópontként majdnem minden vallás rendelkezik vagy felhasználja azt. Az emberi lélek számára evidens ennek szükségessége. Isten a Minden és több, mint a Minden. Hogyan fogja azonban fel az ember azt, ami több, mint a Minden? És kezdetben még a Minden is túl nehéz a számára; mert ő maga aktív tudatában egy korlátozott és kiválasztó képződmény, és csak aziránt tudja magát megnyitni, ami összhangban van korlátozott természetével. Vannak dolgok a Mindenben, amelyek túl nehezek felfogóképessége számára, vagy túl iszonyatosnak tűnnek kényes érzelmei és rettegő érzékelései számára. Vagy egyszerűen nem tud az Isteniként elgondolni, nem tud megközelíteni vagy nem tud felismerni valamit, ami túlságosan kívül esik tudatlan és részleges fogalmainak körén. Számára szükséges, hogy saját képmásában gondolja el Istent, vagy olyan formában, amely rajta túl van, de összhangban legmagasabb hajlamosságaival, és megragadható az érzelmei és intelligenciája által. Különben nehéz lenne neki kapcsolatba és bensőséges közösségbe kerülni az Istenivel.

Természete még ekkor is megkíván egy emberi közvetítőt, hogy olyasvalamiben érezhesse az Istenit, ami teljesen közeli saját emberi természetéhez és érzékelhető egy emberi befolyásban és példában. Ez az igényt az Isteni egy emberi megjelenésben manifesztálódva elégíti ki: az Istenmegtestesülésben, az Avatárban: Krisnában, Krisztusban, Buddhában. Vagy ha ezt túl nehéz számára elgondolni, akkor az Isteni egy kevésbé csodás közvetítőn – a Prófétán vagy Tanítón – keresztül képviseli önmagát. Mert sokan – akik nem tudják elképzelni vagy nem hajlandók elfogadni az Isteni Embert – készek megnyílni a legkiválóbb embernek, nem istenmegtestesülésnek, hanem világ-tanítónak vagy isteni képviselőnek nevezve őt.

Ez szintén nem elég; egy élő befolyásra, egy élő példára, egy jelenlevő útbaigazításra van szükség. Mert csak kevesek képesek az életükben egy élő erővé tenni a múltbeli Tanítót és az ő tanítását, a múltbeli Istenmegtestesülést és az ő példáját és befolyását. Erről a szükségletről is gondoskodik a hindu diszciplína a Guru és tanítvány kapcsolatban. A Guru lehet néha az Istenmegtestesülés vagy a Világ-Tanító; elégséges azonban, hogy a tanítvány számára az isteni bölcsességet képviselje, közvetítsen neki valamit az isteni ideálból vagy éreztesse meg vele az emberi léleknek az Örökkévalóval való realizált kapcsolatát.

Az integrált Jóga szádhakája természetének megfelelően fogja felhasználni mindezen segítségeket; szükséges azonban, hogy őrizkedjen azok korlátaitól, és elvesse magától az egoisztikus elmének azt a kizárólagos hajlamosságát, amely így kiabál: „Az én Istenem, az én Istenmegtestesülésem, az én Prófétám, az én Gurum”, és egy szektáns vagy fanatikus szellemben szembeállítja azt minden más realizálással. Minden szektaszellemet, minden fanatizmust el kell kerülni; mert az összeférhetetlen az isteni realizálás teljességével.

Ellenkezőleg, az integrált Jóga szádhakája nem lesz elégedett, amíg nem veszi bele az Isteniség minden más nevét és formáját a saját elképzelésébe, amíg nem látja a saját Ista Dévatáját az összes többiben, amíg nem foglal egybe minden Avatárt az Ő egységében, aki alászáll az Avatárban, amíg nem forrasztja össze az összes tanításban lévő igazságot az Örök Bölcsesség harmóniájában.

Nem szabad elfelejtenie e külső segítségek célját sem, ami a lelke ráébresztése a benne lévő Istenire. Ha ez nem valósult meg, akkor véglegesen semmi nem valósult meg. Nem elég kívül imádni Krisnát, Krisztust vagy Buddhát, ha belül bennünk nincs meg a Buddha, a Krisztus vagy Krisna feltárulása és kialakulása. És ugyanígy nincs más célja az összes többi segítségnek sem; mindegyik egy híd az ember átalakítatlan állapota és az Isteninek a benne való megmutatkozása között.

***

Az integrált Jóga Tanítója, ameddig lehet, követni fogja a bennünk lévő Tanító módszerét. A tanítványt a tanítvány természetén keresztül fogja vezetni. Tanítás, példamutatás, befolyás – a Guru három eszköze ez. A bölcs Tanító azonban nem fog arra törekedni, hogy rákényszerítse önmagát vagy a meggyőződését a fogékony elme passzív elfogadására; csak azt fogja elvetni benne, ami termékeny és bizonyos, mint egy magot, amely belül az isteni támogatás hatása alatt fog növekedni. Sokkal inkább fog arra törekedni, hogy felébresszen, mint hogy útbaigazítson; a képességeknek és a tapasztalatoknak egy természetes előrehaladás és szabad kiterjedés általi növekedését fogja megcélozni. Módszert segédeszközként, felhasználható megoldásként fog adni, és nem parancsoló formulaként vagy rögzített rutinként. És vigyázni fog, hogy az eszköz ne változzon korlátozássá, és hogy ne alakuljon ki egy mechanikus folyamat. Feladata teljes mértékben az, hogy felébressze az isteni fényt, és működésbe hozza az isteni erőt, amelynek ő maga is csak egy eszköze és egy támogatása, egy teste vagy egy medre.

A példamutatás hathatósabb, mint az útbaigazítás; de nem a külső cselekedeteknek, és nem is a személyes karakternek a példája az, ami a legfontosabb. Ezeknek megvan a helye és a hasznossága; de ami a legjobban fogja serkenteni a törekvést másokban, az az isteni realizálás centrális ténye őbenne, amely vezérli egész életét és belső állapotát és összes tevékenységét. Ez az egyetemes és lényegi alapelem; a többi az individuális személyhez és a körülményekhez tartozik. Ez a dinamikus realizálás az, amelyet a szádhakának éreznie kell, és saját természetének megfelelően reprodukálnia önmagában; nem kell erőlködnie egy külső utánzásra, ami valószínűleg inkább lenne sterilizáló, mint megfelelő és természetes gyümölcsöket termő.

A befolyás fontosabb, mint a példamutatás. A befolyás nem a Tanító külső autoritása a tanítványa felett, hanem kapcsolatának, jelenlétének, lelke más lélekhez való közelségének hatalma, amely még ha csendben is, de eltölti azt azzal, ami ő maga, és amivel rendelkezik. Ez a Mester legfontosabb ismertetőjele. Mert a legnagyobb Mester sokkal kevésbé egy Tanító, mint egy Jelenlét, aki beleönti az isteni tudatot és az azt alkotó fényt és képességet és tisztaságot és mennyei boldogságot mindazokba, akik fogékonyak körülötte.

És az integrált Jóga tanítójának az is az ismertetőjele kell legyen, hogy emberi módon hiú és ön-felmagasztaló szellemben illetéktelenül nem követel magának Guruságot. Munkája – ha van neki – fentről egy rábízott kötelezettség, ő maga egy meder, egy edény vagy egy képviselő. Ő egy testvéreit segítő ember, egy gyerekeket vezető gyermek, más fényeket meggyújtó Fény, egy lelkeket ébresztő felébredt Lélek, legmagasabb szinten az Isteninek egy Képessége vagy Jelenléte, aki az Isteninek más képességeit is hívja önmagához.

***

Az a szádhaka, aki ezekkel a segédeszközökkel mind rendelkezik, biztos a céljában. Számára még egy esés is csak egy eszköze a felemelkedésnek és a halál egy átmenet a beteljesülés felé. Mert ha egyszer rálép erre az ösvényre, akkor a születés és halál csak folyamatokká válnak lénye fejlődésében és állomásokká utazása során.

Az idő a fennmaradó segédeszköz, amely a folyamat hatásosságához szükséges. Az emberi erőfeszítés számára az idő ellenségként vagy barátként, ellenállásként, közvetítő közegként vagy eszközként jelentkezik. De az idő valójában mindig a lélek eszköze.

Az idő körülményeknek és erőknek egy mezeje, amelyek összetalálkoznak és egy ebből eredő haladást érnek el, amelynek menetét méri az idő. Az ego számára zsarnok vagy ellenállás, az Isteni számára eszköz. Következésképpen, amíg az erőfeszítésünk személyes, addig az Idő ellenállásként jelenik meg, mert bemutatja nekünk a sajátjainkkal összeütköző erőknek minden akadályát. Amikor az isteni munkálkodás és a személyes ötvöződik a tudatunkban, akkor közvetítő közegként és körülményként jelenik meg. Amikor a kettő eggyé válik, akkor pedig szolgaként és eszközként jelenik meg.

A szádhaka ideális magatartása az Idővel szemben egyrészt az, hogy végtelen türelemmel rendelkezzen, mintha az egész örökkévalóság rendelkezésére állna a beteljesüléséhez, és ezzel szemben az is, hogy kifejlessze azt a tetterőt, amely a gyorsaság egy mindig növekvő uralmával és nyomásával most akar megvalósítani, amíg ez a tetterő el nem éri a legfelsőbb isteni Átalakítás csodálatos azonnaliságát.