A Jóga Szintézise

II. Fejezet
A Természet Három Lépcsőfoka

A Jóga múltbeli fejlődésében egy specializálódó és elkülönülő tendenciát ismerünk tehát fel, amelynek, a Természet minden dolgához hasonlóan, volt igazoló, sőt még feltétlenül szükséges haszna is, és mi az ennek következtében létrejött specializálódott céloknak és módszereknek egy szintézisére törekszünk. Ahhoz viszont, hogy bölcs irányításban legyen részünk erőfeszítésünk során, tudnunk kell, először is, azt az egyetemes alapelvet és célt, amely alapjául szolgál ennek az elkülönítő impulzusnak, másrészt pedig, azokat a konkrét hasznokat, amelyeken minden egyes Jóga iskola módszere alapul. Ami az egyetemes alapelvet illeti, ahhoz magának a Természetnek az univerzális folyamatait kell megvizsgálnunk, nem csak egy meghamisító Mája tetszetős és csalóka aktivitását ismerve fel benne, hanem Magának Istennek a kozmikus energiáját és működését az Ő univerzális lényében, amit egy hatalmas, egy végtelen és mégis aprólékosan szelektív Bölcsesség, az Upanisad pradzsnyáprasritá puráníja,  alakít nagy gonddal  és ösztönöz, egy olyan Bölcsesség, amely a kezdetektől az Örökkévalótól jelent meg. Ami a konkrét hasznokat illeti, ahhoz mélyrehatóan meg kell vizsgálni a különböző Jóga módszereket, és a részleteik sokaságából ki kell emelni azt a vezérlő ideát, amelyet szolgálnak, és azt az alapvető erőt, amely a megvalósítási folyamataik létrejöttét lehetővé teszi és azokat energiával látja el. Ezt követően könnyebben találhatjuk meg az egyetlen közös alapelvet és az egyetlen közös erőt, amelyből nyeri az összes a  létét és tendenciáját, amely felé mozog tudat-alatt az összes, és amelyben lehetséges, ennélfogva, hogy az összes tudatosan egyesüljön.

A Természet progresszív ön-megnyilvánulása az emberben, amit modern kifejezéssel az evolúciójának mondanak, szükségszerűen három egymást követő alapelemtől függ. Van az, ami már kifejlődött; van az, ami még tökéletlenül, még cseppfolyósan, tartósan a tudatos evolúció stádiumában van; és van az, aminek ki kell fejlődnie, és talán már meg is mutatkozott, ha nem folyamatosan, akkor alkalomszerűen vagy az ismétlődés bizonyos rendszerességével az alap formációkban vagy más fejlettebbekben, és valószínűleg még olyanokban is, bármennyire is ritkán, amelyek közel vannak a jelenlegi emberiség legmagasabb lehetséges megvalósításaihoz. Mert a Természet menetelése nem egy szabályos és mechanikus előrejutásra van kiképezve. Állandóan túl jut önmagán, még a rákövetkező sajnálatos visszavonulások árán is. Vannak nekiiramodásai; vannak ragyogó és hatalmas kirobbanásai; vannak bámulatos megvalósításai. Néha szenvedélyesen viharzik előre, azt remélve, hogy erőszakkal foglalja el a mennyek országát. És ezek az öntúlszárnyalásai annak a feltárulása benne, ami a legistenibb vagy pedig a legsátánibb, de mindkét esetben a leghatásosabb ahhoz, hogy sebesen vigye előre a célja felé.

Az, amit a Természet kialakított számunkra és szilárdan megalapozott: a testi élet. Megvalósította földi cselekvésünk és fejlődésünk két alsóbb, de a legalapvetőbben szükséges alkotóelemének egy bizonyos összetételét és harmóniáját – az Anyagét, amely minden energiánk és megvalósításunk alapzata és első feltétele, bármennyire is lenézzék azt a földöntúli éteri spirituális beállítottságúak, és az Élet-Energiát, amely az anyagi testben való létezésünk eszköze és a kiindulási pontja még a mentális és spirituális aktivitásainknak is. A Természet sikeresen megvalósította a folyamatos anyagi mozgásának egyfajta stabilitását, amely egyszerre eléggé szilárd és tartós és eléggé rugalmas és változtatható ahhoz, hogy egy alkalmas tartózkodási helyet és eszközt nyújtson az emberiségben progresszív módon megnyilvánuló isten számára.  Erre céloz a Aitaréja Upanisadban az a mese, amely elbeszéli nekünk, hogy az istenek egymás után utasították el az Isteni Én által nekik felajánlott állati formákat, és csak, amikor az ember megteremtetett, kiáltottak fel: “Ez valóban tökéletesen készült el!”, és beleegyeztek, hogy belé lépjenek. Létrehozott a Természet egy működő kompromisszumot is az anyag tétlensége valamint a benne élő és belőle táplálkozó aktív Élet között, ami által nem csak a vitális létezés marad fenn, hanem lehetségessé válik a mentalitás legteljesebb kibontakozása is. Ez az egyensúlyi helyzet alkotja az emberben a Természet alapállapotát, és a Jóga nyelvezetében a durva testének van nevezve, amely az anyagi vagy táplálék burokból és az idegrendszerből vagy vitális közvetítő közegből áll.[1]

Tehát, ha ez az alacsonyabb egyensúlyi helyzet az alapja és első eszköze azoknak a magasabb folyamatoknak, amelyeket a magasabb Hatalom fontolgat, és ha azt a közvetítő közeget alkotja, amelyben az Isteni igyekszik itt felfedni Önmagát, ha igaz az az indiai mondás, hogy a test az az eszköz, amely természetünk igazi törvényének beteljesítésére szolgál, akkor a fizikai élettől való bármifajta végső visszavonulás az isteni Bölcsesség teljességétől való elfordulás és a földi megnyilvánulásban kitűzött céljáról való lemondás kell, hogy legyen. Egy ilyen elutasítás lehet a helyes attitűd némely egyén számára, fejlődésük bizonyos rejtett törvénye folytán, de az emberiség számára eltervezett cél soha. Ennélfogva nem lehet olyan integrált Jóga, amely semmibe sem veszi a testet, vagy annak megsemmisítését, elutasítását elengedhetetlenné teszi egy tökéletes spiritualitáshoz. Inkább a test tökéletesítése is a Szellem végső diadala kell, hogy legyen, és a testi élet istenivé tétele is Isten végső pecsétje az Ő munkáján az univerzumban. Az az akadály, amit a fizikai jelent a spirituális számára nem indok, hogy elvessük a fizikait; a dolgok láthatatlan gondoskodásában a legnagyobb nehézségeink a mi legjobb lehetőségeink. Egy páratlan nehézség a Természet jelzése felénk, hogy egy páratlan diadalt kell kivívni és egy alapvető problémát kell megoldani; az nem egy figyelmeztetés egy legyőzhetetlen kelepcére, amelyet el kell kerülni, vagy egy számunkra túl erős ellenségre, aki elől el kell menekülni.

A bennünk lévő vitális és idegi energiák ugyanúgy egy nagyszerű hasznosulás céljából vannak ott, végső beteljesülésünkben lehetőségeik isteni megvalósulását követelik. Nyomatékosan hangsúlyozza ezen alkotórész számára kijelölt nagyszerű szerepet az Upanisadok egyetemes bölcsessége. “Ahogyan a kerék küllői a kerékagyra, ugyanúgy támaszkodik minden – a hármas tudás és az Áldozat és az erősek hatalma és a bölcsek tisztasága – az Élet-Energiára. Az Élet-Energia ellenőrzése alatt áll mindaz, ami kiépült a hármas mennyben.”[2] Nincs az az integrált Jóga tehát, amely megöli ezeket a vitális energiákat, egy erőtlen tétlenségre kényszeríti őket, vagy gyökerestül írtja ki őket mint a kártékony aktivitások forrását. A megtisztításuk, nem pedig az elpusztításuk, a transzformációjuk, kontrolljuk és hasznosításuk az a szem előtt tartott cél, amellyel teremtették és kifejlesztették őket bennünk.

Ha a testi élet az, amelyet a Természet az ő bázisaként és első eszközeként szilárdan kifejlesztett nekünk, akkor a mentális életünk az, amelyet most bontakoztat ki, az ő közvetlen, következő céljaként és magasabb rendű eszközeként. Ez a megszokott elragadtatásaiban az emelkedett, a figyelmet kizárólagosan lekötő gondolkodás benne; nem tekintve az elcsigázottságának valamint a pihentető és gyógyító homályba való visszavonulásának időszakait, ez az állandó elfoglaltsága, amikor csak ki tud szabadulni az első vitális és fizikai felismeréseinek korlátaiból. Mert itt az emberben van egy megkülönböztető jegy, amelynek rendkívüli a jelentősége. Az emberben nem egy szimpla mentalitás van, hanem dupla és tripla, a materiális és idegi elme, a tiszta intellektuális elme, amely kiszabadítja magát a test és az érzékszervek illúziójából, és az intellektus felett egy isteni elme, amely, rákerülvén a sor, megszabadítja magát a logikusan elkülönítő és invenciózus értelem tökéletlen eljárásaitól. Az emberben az elme először belegabalyodik a test életébe, ahol is a növényben teljesen be van burkolva és az állatban mindig be van börtönözve. Tevékenységeinek nem csak első, hanem teljes feltételeként fogadja el ezt az életet, és annak szükségleteit úgy szolgálja, mintha azok volnának a létezés egyetlen céljai. A testi élet azonban az emberben egy kiindulási pont, nem a cél, az első feltétele és nem a végső determinánsa. A régiek helyes elképzelésében az ember mindenekelőtt a gondolkodó, a Manu, a mentális lény, aki vezeti az életet és a testet,[3] nem pedig az állat, akit azok vezetnek. Az igaz emberi lét ennélfogva csak akkor veszi kezdetét, amikor az intellektuális mentalitás felbukkan a materiálisból, és egyre inkább kezdünk az idegi és fizikai ostromtól független elmében élni, és ennek a szabadságnak a mértékében képes helyesen elfogadni és helyesen felhasználni az életet a testben. Mert a szabadság, nem pedig egy ügyes alávetés, az uralom igazi módja. A feltételeknek egy szabad, nem pedig kötelező elfogadása, fizikai lényünk kitágított és szublimált állapota az emelkedett emberi ideál. Az isteni azonban túl van ezen az intellektuális mentalitáson.

Az emberben így kibontakozó mentális élet valójában nem egy általános tulajdon. Tényleges megjelenésében úgy tűnik, mintha csak egyénekben fejlődött volna teljes egészében, és mintha nagy számban lennének, sőt ez a többség, akiknél ez csak vagy egy kis és rosszul szervezett része normál természetüknek, vagy egyáltalán nincs kifejlődve, vagy lappangó és nem lehet könnyen működésbe hozni. Az biztos, hogy a mentális élet a Természetnek nem egy befejezett evolúciója; az alapjai még nincsenek szilárdan lerakva az emberi állatban. Ennek tünete az, hogy a vitalitás és anyag pompás és teljes egyensúlya, az egészséges, robusztus, hosszú életű test általában csak azoknál a népeknél és osztályoknál található meg, akik elutasítják a gondolkodásra tett erőfeszítést, annak zavarait, feszültségeit, vagy csak a materiális elmével gondolkodnak. A civilizált embernek még meg kell szilárdítania egy egyensúlyi helyzetet a teljesen aktív elme és a test között; rendes körülmények között ezzel nem rendelkezik. Valóban, egy intenzívebb mentális élet irányába mutató növekvő erőfeszítés, úgy tűnik, gyakran hoz létre egy növekvő egyensúlyi hiányt az emberi alkotóelemekben, úgyhogy a kiemelkedő tudósok számára lehetséges úgy jellemezni a zsenit, mint az elmezavar egy formáját, a degeneráltság egy eredményét, a Természet egy kóros állapotát. Azok a jelenségek, amelyeket e túlzás igazolására használnak, ha nem külön vesszük őket, hanem minden más tárgyhoz tartozó adattal összefüggésben, akkor az egy más igazság felé mutat. A zseni az univerzális Energia egyik kísérlete, hogy úgy serkentse és fokozza intellektuális erőinket, hogy elő legyenek készítve azokra a hatalmasabb, közvetlenebb és gyorsabb képességekre, amelyek a szupra-intellektuális vagy isteni elme működését képezik. Ezért ez nem egy szeszélyes, egy megmagyarázhatatlan jelenség, hanem a Természet evolúciójának helyes irányvonalában egy tökéletesen természetes következő lépcsőfok. A testi életet összhangba hozta a materiális elmével, most összhangba hozza az intellektuális mentalitás működésével; mert ez, bár hajlamos a teljes állati és vitális életerő egyfajta hanyatlására, nem kell, hogy aktív zavarokat eredményezzen. És még ezen is túllő és megkísérel egy még magasabb szintet elérni. És az előrehaladása általa keltett zavarok sem olyan nagyok, mint ahogy azt beállítják. Egyesek közülük új manifesztálódások nyers kezdetei; mások a felbomlás könnyen kijavított folyamatai, amelyek gyakran járnak új tevékenységekkel és mindig alacsony fizetendő árat jelentenek azokért a messze ható eredményekért, amelyeket a Természet szem előtt tart.

Ha az összes körülményt tekintetbe vesszük, talán arra a következtetésre juthatunk, hogy a mentális élet egyáltalán nem az utóbbi időkben jelent meg az embernél, hanem az egy olyan korábbi eredménynek a gyors megismétlődése benne, amelytől való egyik sajnálatos visszavonulását az emberi fajban lévő Energiának el kellett szenvednie. A vadember talán nem annyira az első elődje a civilizált embernek, mint amennyire egy korábbi civilizáció elkorcsosult leszármazottja. Mert, ha a jelenlegi intellektuális teljesítmény egyenlőtlenül is van szétosztva, a képesség mindenhol el van terjedve. Tapasztalat, hogy egyéni esetekben még az általunk legalacsonyabbnak tekintett faji típus, a Közép-Afrika örökös civilizálatlanságából most kikerült néger, vérségi keveredés nélkül, anélkül, hogy megvárná az eljövendő generációkat, képes az intellektuális kultúrára, ha a domináns Európainak az intellektuális vívmányára még nem is. Kedvező körülmények között, az embereknek, még tömegesen is, csak néhány generációra van szükségük, hogy megtegyék azt az utat, amelyet látszólag évezredes időtartammal kellene mérni. Az ember tehát, vagy fel van mentve az evolúció nem sietős törvényeinek teljes terhe alól, annál a privilégiumánál fogva, hogy mentális lény, vagy pedig már képvisel és kedvező körülmények között, valamint a megfelelő ösztönző légkörben mindig ki tud fejteni az intellektuális élet tevékenységeihez szükséges magas szintű, lényeges képességeket. Nem a mentális képesség hiánya, hanem az alkalom hosszú időn át tartó elutasítása vagy az attól való elzárkózás és a felébresztő impulzustól való meghátrálás teremti a barbárt. A barbárság egy közbenső alvás, nem egy eredeti sötétség.

Másfelől a modern gondolkodás és modern erőfeszítés egész irányvonala a figyelmes tekintet számára a Természetnek az emberben való nagy, tudatos erőfeszítéseként tárul fel, hogy az intellektuális felkészültségnek, képességnek egy általános színvonalát hozza létre, és további lehetőséget azoknak a kedvező alkalmaknak az egyetemessé tételével, amelyeket a modern civilizáció nyújt a mentális élet számára. Még e tendencia előharcosának, az európai intellektusnak a belemélyedése az anyagi Természetbe és a létezés külsőségeibe is szükséges része az erőfeszítésnek. Arra törekszik, hogy egy elégséges alapot készítsen elő az ember fizikai lényében és vitális energiáiban és anyagi környezetében a teljes mentális lehetőségei számára. Az oktatás terjedésével, a visszamaradt emberi fajok előrehaladásával, az elnyomott osztályok felemelésével, a munkakímélő gépek megsokszorozásával, az ideális társadalmi és gazdasági körülmények irányába történő elmozdulással, a Tudomány fáradozásával a civilizált emberiség javuló egészségének, hosszú élettartamának és egészséges fizikumának megteremtése érdekében e hatalmas folyamat értelme és tendenciája könnyen érthető jelzésekké alakul át. A helyes vagy legalábbis a végleges eszközök lehet, hogy nem mindig kerülnek alkalmazásra, de a céljaik a megfelelő előkészítő célok: egy egészséges egyéni és társadalmi test és a materiális elme alaposan indokolt szükségleteinek és igényeinek a kielégítése, elégséges jólét, kényelem, azonos kedvező alkalom, hogy az emberiség egésze, és már ne csak a kiváltságos emberfaj, osztály vagy egyén fejleszthesse érzelmi és intellektuális lényét szabadon, legteljesebb képességének megfelelően. Jelenleg lehet, hogy az anyagi és gazdasági cél van túlsúlyban, de a háttérben mindig ott munkálkodik és ott várakozik a magasztosabb és jelentősebb indíték.

És amikor az előkészítő feltételek teljesültek, amikor a nagy erőfeszítés gondoskodott a támaszpontjáról, mi lesz a természete annak a későbbi lehetőségnek, amelyet az intellektuális élet tevékenységeinek szolgálniuk kell? Ha valóban az Elme a Természet legmagasabb kategóriája, akkor a racionális és invenciózus intellektus fejlődése és az érzelmek és az érzékelő képességek harmonikus kielégülése önmagában elégséges kell, hogy legyen. De ha, ellenkezőleg, az ember több, mint egy gondolkodó és érzelmi állat, ha túl azon, ami kifejlődőben van, van valami, amit ki kell bontakoztatni, akkor valószínű, hogy a mentális élet teljessége, az intellektus hajlékonysága, rugalmassága és terjedelmes kapacitása, az érzelem és érzékelés rendezett gazdagsága csak egy átmenet lehet egy magasabb rendű élet és hatékonyabb képességek kifejlődése felé, amelyeknek még manifesztálódniuk kell, és birtokba kell venniük az alacsonyabb eszközt, ugyanúgy, ahogy maga az elme is birtokba vette a testet, hogy a fizikai lény többé ne csak a saját megelégedésére éljen, hanem egy magasabb rendű tevékenységhez szolgáltasson alapot és hozzávalókat.

A mentálisnál magasabb rendű élet állítása az indiai filozófia teljes alapzata, és annak elérése valamint megszervezése az a kifejezett cél, amelyet a Jóga módszerei szolgálnak. Az Elme az evolúciónak nem a végpontja, nem egy végső célja, hanem a testhez hasonlóan egy eszköz. Még úgy is van nevezve a Jóga nyelvezetében, a belső eszköz.[4] És az indiai tradíció azt állítja, hogy ez, aminek manifesztálódnia kell, nem egy új kategória az emberi tapasztalásban, hanem már korábban kifejlődött, és még irányította is az emberiséget, fejlődésének bizonyos periódusaiban. Mindenesetre, ahhoz hogy ismert lehessen, egyszer részlegesen ki kellett fejlődnie. És ha azóta a Természet visszasüllyedt az elért vívmányától, annak okát mindig valamilyen meg nem valósított harmóniában kell megtalálnunk, az anyagi és intellektuális bázis valamilyen elégtelenségében, amihez most visszatért, a magasabb létezésnek valamilyen túlzott specializálódásában az alacsonyabbnak a rovására.

De mi alkotja akkor ezt a magasabb vagy legmagasabb létezést, amely felé az evolúciónk tart? Ahhoz, hogy megválaszoljuk a kérdést, szólnunk kell a legfelsőbb tapasztalatok egy kategóriájáról, azon szokatlan koncepciók egy osztályáról, amelyeket nehéz szabatosan kifejezni az ősi szanszkriton kívül bármely más nyelven, ugyanis egyedül ebben lettek azok bizonyos mértékig rendszerezve. Az angol nyelvben az egyedüli megközelítő fogalmaknak más gondolattársításai vannak, és a használatuk sok, sőt komoly     tévedéshez vezethet. A Jóga terminológiája elismer a fizikai és vitális lényünk státusán kívül, amelyet durva testnek nevez, és amely duplán a táplálék testből valamint a vitális közvetítő közegből áll, és a mentális lényünk státusán kívül, amelyet finom testnek nevez, és amely egyedül az elme burokból vagy mentális közvetítő közegből áll,[5] egy harmadikat, a szupra-mentális lény legfelsőbb és isteni státusát, amelyet kauzális testnek nevez, és amely egy negyedik és egy ötödik közvetítő közegből[6] áll, amelyeket a tudás és üdvösség közvetítő közegeiként írnak le. Viszont ez a tudás nem a mentális kérdezések és érvelések rendszerezett eredménye, nem a következtetések és vélemények ideiglenes elrendezése a legnagyobb valószínűség szempontjából, hanem inkább egy tiszta önmagában-létező és önmagától-ragyogó Igazság. És ez az üdvösség nem a szív és az érzékek legfelsőbb élvezete, háttérben a fájdalom és szomorúság tapasztalatával, hanem egy szintén önmagában-létező és tárgyaktól valamint konkrét tapasztalatoktól független, egy önmagában-való-gyönyörűség, amely a valódi természete, mondhatni a nyersanyaga egy transzcendens és végtelen létezésnek.

Összhangban vannak ilyen lélektani elképzelések bármi valódival és lehetségessel? Az egész Jóga azt állítja ezekről, hogy ez a végső tapasztalata és a legfőbb célja. Ezek alkotják tudatunk lehető legmagas állapotának vezérlő elveit, létezésünk lehető legszélesebb terjedelmét. Mi azt mondjuk, hogy – a kinyilatkoztatás, sugalmazás és intuíció lélektani képességeinek nagyjából megfelelő, de mégsem az intuitív értelemben vagy az isteni elmében, hanem még egy magasabb síkon működő – legfelsőbb képességeknek van egy harmóniája, amelyek az Igazságot közvetlenül szemtől szembe látják, vagy inkább a mind univerzális, mind transzcendentális dolgok igazságában élnek, és annak kifejezésre juttatásai és ragyogó aktivitásai. És ezek a képességek egy olyan – az egoisztikusat meghaladó és magában mind kozmikus, mind transzcendens – tudatos létezésnek a fényei, amelynek a természete Üdvösség. Ezek a tudatnak és az aktivitásnak nyilvánvalóan isteni és, az ember jelenlegi látszólagos felépítése alapján, emberfeletti állapotai. Valóban, a transzcendens létezés, az ön-tudatosság és az ön-gyönyör[7] hármassága a metafizikai leírása a legfelsőbb Átmannak, aki a Megismerhetetlennek a felébredt tudásunk számára való ön-kifejeződése, akár tiszta Személytelenségként fogjuk fel, akár az univerzumban manifesztálódó kozmikus Személyiségként. De a Jógában a lélektani aspektusukban ezeket a szubjektív létezés állapotainak is tekintik, amelyek most idegenek az ébredő tudatunk számára, de amelyek bennünk tartózkodnak egy szupertudatos síkon, és amelyekhez ennélfogva mindig felemelkedhetünk.

Mert – ahogyan azt a kauzális test (kárana) jelzi, szemben a másik kettővel, amelyek eszközök (karana) – ez a mindent betetőző megnyilvánulás a forrása és az eredményező ereje is mindannak, ami a folyamatban lévő evolúcióban megelőzte azt. Mentális tevékenységeink valójában az isteni tudásnak a származékai, szelekciói és a torzulásai – mindaddig, amíg elkülönülnek az igazságtól, amely titokban a forrásuk. Érzékeléseinknek és érzelmeinknek ugyanez a viszonya az Üdvösséghez, vitális erőinknek és tevékenységeinknek az isteni tudat által magára öltött Akarat vagy Erő jellegéhez, fizikai lényünknek az Üdvösség és a Tudat tiszta eszenciájához. Az evolúciót, amelyet észlelünk és amelynek a csúcspontjai vagyunk, bizonyos értelemben tekinthetjük egy inverz manifesztálódásnak, amelyen keresztül ezek a legfelsőbb Képességek, egységükben és különbözőségükben, felhasználják, fejlesztik és tökéletessé teszik az Anyag, Élet és Elme tökéletlen állományát és tevékenységeit, hogy ezek az alacsonyabb létmódok egy változó viszonylagosságban kifejezésre juttathassák az isteni és örök állapotoknak, amelyből erednek, egy növekvő harmóniáját. Ha ez lenne az univerzum igazsága, akkor az evolúció célja egyben annak oka is, ez az, ami immanens az alkotóelemeiben, és azokból szabadul fel. Ez a felszabadulás viszont kétségtelenül tökéletlen, ha az csak egy menekülés, és nincs visszatérés az azt tartalmazó állományba és tevékenységekbe, hogy kiemelje és átalakítsa őket. Magának az immanencia fennállásának nem hitelt érdemlő magyarázata, ha az nem végződik egy ilyen megdicsőülésben. Ha azonban az emberi elme képes az isteni Fény dicsőségére, az emberi érzelem és érzékelés átalakítható a legfelsőbb Üdvősség öntőmintájává, és felöltheti annak mértékét és mozgását, az emberi cselekvés nem csak képviselni tudja egy isteni és nem egoisztikus Erő mozgását, hanem érezni tudja, hogy ő maga az a mozgás, és lényünk fizikai állománya eléggé részesülni tud a mennyei esszencia tisztaságában, eléggé képes egyesíteni a képlékenységet és maradandó tartósságot, hogy támogassa és meghosszabítsa ezeket a magasabb tapasztalatokat és hatóerőket, akkor a Természet egész, hosszan tartó, nagy munkája egy mindent betetőző igazolásban fog végződni, és az evolúciói tanúságot tesznek mélységes jelentőségükről.

Ennek a legfelsőbb létezésnek a megpillantása is annyira káprázatos és a vonzereje annyira magával ragadó, hogy könnyen indokoltnak érezzük, hogy ennek keresése érdekében minden mást mellőzzünk. Sőt, azzal a túlzással szemben, amely minden dolgot az Elmében lát és a mentális életet látja a kizárólagos ideálnak, az Elmét egy értéktelen deformációnak és egy döntő akadálynak, egy illuzórikus univerzum forrásának, az Igazság tagadásának kezdjük tekinteni, és magát az Elmét is kezdjük megtagadni  és minden működését és eredményét semmisnek nyilvánítani, ha a végső megszabadulásra vágyunk. Ez azonban egy fél-igazság, amely téved azzal, hogy csak az Elme mostani korlátait veszi figyelembe, és figyelmen kívül hagyja annak isteni végcélját. A végső tudás az, amely Istent felismeri és elfogadja az univerzumban, csakúgy, mint túl az univerzumon; az integrált Jóga az, amely megtalálva Transzcendenst, vissza tud térni az univerzumba és birtokolni tudja azt, meg tudja tartani magának a képességet, hogy szabadon felemelkedjen, csakúgy mint leereszkedjen a létezés nagy lépcsőjén. Mert, ha az örök Bölcsesség egyáltalán létezik, akkor az Elme képességének valamilyen magasztos hasznossága és rendeltetése kell, hogy legyen. Ez a hasznosság a felemelkedésben és visszatérésben betöltött helyétől kell, hogy függjön, és ez a rendeltetés egy beteljesedés és megdicsőülés kell, hogy legyen, nem egy gyökerestül való kiirtás vagy egy megsemmisítés.

Ezt a három lépcsőfokot vesszük tehát észre a Természetben: egy testi életet, amely létezésünk alapja itt az anyagi világban, egy mentális életet, amelybe kiemelkedünk, és amelyen keresztül a testit egy magasabb használatba emeljük és egy nagyobb teljességbe növeljük, valamint egy isteni létezést, amely a másik kettőnek egyszerre a célja, és amelyekhez az visszatér, hogy kiszabadítsa őket a legmagasabb lehetőségeikbe. Ha egyiket sem tekintjük sem elérhetetlennek a számunkra, sem természetünkön alulinak, és egyikőjük elpusztítását sem elengedhetetlennek a végső megvalósításhoz, akkor ezt a felszabadulást és beteljesedést a Jóga céljának legalábbis egy részeként, és egy nagy valamint fontos részeként fogadjuk el.

1 annakosa és pránakosa
2 Prasna Upanisad II. 6 és 13.
3 manomayah pránasaríranetá Mundaka Upanisad II. 2. 8.
4 antahkarana
5 manah-kosa
6 vidzsnyánakosa és ánandakosa
7 szaccsidánanda