A tiszta értelem és a lélektani tapasztalás

Az emberi értelemnek kettős működése van: egy vegyes vagy alárendelt és egy tiszta vagy független. Az értelem egy vegyes működést fogad el, amikor az érzékek útján felfogható tapasztalás körébe korlátozza önmagát, annak törvényét a végső igazságként fogadja el, és csak a jelenség tanulmányozásával törődik, azaz a dolgok megjelenéseivel a viszonyaikban, folyamataikban és hasznosságaikban. Ez a racionális működés képtelen megismerni azt, ami van, csak azt ismeri, ami úgy tűnik, hogy van, nincsen mérőónja, amellyel meg tudja mérni a létezés mélységeit, csak a kialakulás tereit tudja felmérni. Másrészt az értelem bebizonyítja a tiszta működését, amikor az érzékekkel felfogható tapasztalatainkat kiindulási pontként elfogadva, de elutasítva, hogy általuk korlátozva legyen, mögéjük megy, ítél, a saját jogán működik, és igyekszik egyetemes és megváltoztathatatlan fogalmakra jutni, amelyek nem a dolgok külső megjelenéseihez kapcsolódnak, hanem ahhoz, ami a megjelenéseik mögött van. Eljuthat az eredményére közvetlen ítélettel, azáltal, hogy azonnal továbbmegy a megjelenéstől ahhoz, ami mögötte található, és ebben az esetben az elért fogalom úgy tűnhet, hogy az érzékszervi tapasztalásnak egy eredménye és függ tőle, annak ellenére hogy az a saját jogán működő értelemnek az észlelése. De a tiszta értelem észlelései fel is használhatják puszta ürügyként azt a tapasztalatot, amelyből kiindulnak – és ez a jellegzetesebb működésük –, és messze hagyhatják azt, mielőtt elérik az eredményüket, olyannyira, hogy az eredmény egyenes ellentétének tűnhet annak, amit az érzékszervi tapasztalásunk meg kíván szabni nekünk. Ez a működés helyénvaló és elkerülhetetlen, mert a normál tapasztalásunk az univerzális valóságnak nemcsak hogy csupán egy kis részét fedi le, hanem még a saját területének korlátai közt is hibás eszközöket használ, és hamis súlyokat és mértékeket közöl számunkra. Ezt meg kell haladni, távolra félre kell tenni és a bizonygatásait gyakran meg kell cáfolni, ha a dolgok helyénvalóbb elgondolásaihoz akarunk eljutni. Az ember által kifejlesztett egyik legértékesebb képesség az érzék-elme hibáinak korrigálása az értelem használata által, és a földi lények közt ez a felsőbbrendűségének legfőbb ok.

A tiszta értelem hiánytalan használata végül a fizikaitól a metafizikai tudáshoz juttat minket. A metafizikai tudás fogalmai azonban önmagukban nem elégítik ki teljesen egységet alkotó lényünk igényét. Maga a tiszta értelem számára valóban teljesen kielégítőek, mert a saját létének pont ezek képezik nyersanyagát. De a természetünk a dolgokat mindig két szemmel nézi, mert duplán, mint ideát és mint tényt veszi őket szemügyre, és számunkra minden fogalom hiányos és természetünk egy részének szinte valótlan, amíg nem válik tapasztalattá. De a jelenleg szóban forgó igazságok olyan rendűek, amelyek nincsenek kitéve a szokásos tapasztalásunknak. Természetükben „túl vannak az érzékek felfogóképességén, de az értelem felfogóképességével megragadhatók.” Következésképpen, a tapasztalás valamiféle más képességére van szükség, amellyel természetünk igénye kielégíthető, és ez – tekintettel arra, hogy szuprafizikai dolgokkal foglalkozunk – csak a lélektani tapasztalás kiterjesztésével következhet be.

Bizonyos értelemben minden tapasztalatunk lélektani, mivel még annak, amit az érzékeinkkel fogadunk be, sincs értelme vagy értéke számunkra, amíg nincs átültetve az érzék-elme – az indiai filozófiai terminológia Manaszának – kategóriáiba. A Manasz a hatodik érzékszerv – mondják a filozófusaink. Mi azonban kijelenthetjük talán még azt is, hogy ez az egyetlen érzékszerv, és hogy a többi, a látás, hallás, érintés, szaglás, ízlelés, pusztán annak az érzék-elmének a specializálódásai, amely – bár rendes körülmények között tapasztalásának kiindulási pontjához használja az érzékszerveket – mégis meghaladja őket, és képes a saját Eredendő működésére jellemző közvetlen tapasztalatra is. Végül is a lélektani tapasztalás, az értelem megismeréseihez hasonlóan, az emberben egy kettős működésre képes: egy vegyes vagy alárendelt és egy tiszta vagy független működésre. Vegyes működése általában akkor megy végbe, amikor az elme a külső világról, az objektumról akar tudomást szerezni; a tiszta működése akkor, amikor önmagáról, a szubjektumról akar tudomást szerezni. Az előbbi működésben az érzékektől függ, és azok tanúbizonyságának megfelelően alkotja az észleléseit; az utóbbiban önmagában működik, és a dolgoknak közvetlenül van tudatában, a velük való egyfajta azonosság által. Így vagyunk tudatában az érzelmeinknek; tudatában vagyunk a dühnek, mivel – ahogy azt kifejezően mondják – dühvé válunk. Így vagyunk tudatában a saját létezésünknek is; és itt a tapasztalás, mint azonosság általi tudás, természete nyilvánvalóvá válik. Valójában minden tapasztalás titkos természetében azonosság általi tudás; igazi jellege azonban rejtve van előlünk, mert a kizárás által, önmagunk, mint szubjektum és minden más, mint objektum megkülönböztetése által leválasztottuk magunkat a világ többi részétől, és kénytelenek vagyunk folyamatokat és szerveket kifejleszteni, amely által ismét bensőséges kapcsolatba léphetünk mindazzal, amit kizártunk. A tudatos azonosságon keresztüli közvetlen tudást fel kell váltanunk egy közvetett tudással, amelyet úgy tűnik, a fizikai kontaktus és a mentális vonzalom idéz elő. Ez a korlátozás az ego egy alapvető műve és annak a módszernek egy példája, amelyben minden tekintetben előrehaladt, egy elsődleges hamisságból kiindulva és a dolgok igaz igazságát feltételes hamisságokkal betakarva, amelyek számunkra a viszonyok gyakorlati igazságaivá válnak.

– Sri Aurobindo: The Life Divine
p. 60-62.