A tudat súlypontjai

A tudatnak nincs szüksége egy tisztán egyéni „énre”, hogy különféle módon jelölje ki a központosító súlypontot: ahova a súlypont kerül, az „én” ahhoz kapcsolódik hozzá, azért hogy úgy gondoljunk magunkra, mint mentális lények vagy fizikai lények vagy bármi, amivé az “én” lehet. A bennem lévő tudat vagy ilyen vagy olyan módon tudja kijelölni a súlypontját: le tud menni a fizikai részbe, és ott a fizikai természetben tud működni – nem foglalkozva egyelőre a többivel, ami mögötte vagy fölötte van –, vagy fel tud menni a fej feletti szintre, és az elme, az élet és a test fölött elhelyezkedni, innen ezeket önmaga alacsonyabb instrumentális formáinak tudja látni, vagy egyáltalán nem látni őket, és belemerülni a szabad különbséget nem tevő Önvalóba, vagy belevetheti magát egy aktív dinamikus kozmikus tudatba, és azonosulhat azzal, vagy egy egész sereg más dolgot csinálhat, anélkül, hogy igénybe venné ennek a a kormányon helyet foglaló, nagyon is túlbecsült és tolakodó légynek a segítségét, akit te tiszta egyéni „énnek” hívsz. Az igazi „én” – ha ezt a szót akarjuk használni – nem „tisztán egyéni”, azaz egy egyértelműen kivehető, korlátozott, elkülönítő ego, hanem olyan tágas, mint az univerzum, és még tágasabb is, és magában tudja foglalni az univerzumot, ez azonban nem az Ahankar, hanem az Atman.

A tudat egy alapvető dolog, a létezésben ez az alapvető dolog: a tudat energiája, elmozdulása, mozgása az, ami teremti az univerzumot, és mindazt, ami benne van – nem csak a makrokozmosz, hanem a mikrokozmosz is, nem más, mint az önmagát elrendező tudat. Például, amikor a tudat a mozgásában vagy inkább a mozgás egy bizonyos nyomása alatt a működésben felejti el önmagát, akkor látszólag „tudatnélküli” energiává válik; amikor a formában felejti el önmagát, akkor elektronná, atommá, anyagi dologgá válik. Valójában még mindig a tudat az, amely az energiában működik, és meghatározza a formát és a forma evolúcióját. Amikor szabaddá akarja tenni önmagát, lassan, egy fejlődésen keresztül, kiemelkedik az Anyagból, de még mindig formában, életként, állatként, emberként, és tovább haladhat, és még jobban kibontakoztathatja önmagát a visszafejlődéséből, és valami többé válhat, mint egyszerűen csak emberré. Ha ezt meg tudod érteni, akkor nem szabad, hogy nehéz legyen ezen túlmenően meglátni, hogy a tudat egyéni módon képes kifejezésre juttatni magát fizikai, vitális, mentális vagy pszichikai tudatként – ezek mind jelen vannak az emberben, mivel azonban ezek a külső tudatban mind össze vannak keverve, és az igazi státuszuk hátrébb a belső lényben van, ezért csak akkor lehetünk teljesen tudatában ezeknek a részeknek, ha meglazítjuk a tudat eredeti, korlátozó súlypontját, amely arra késztet minket, hogy a külső lényben éljünk, és a belső lényünkben éberré válunk, és oda összpontosítunk. Mivel a tudatnak bennünk, a kifelé irányuló koncentrációja vagy súlypontja által, ezeket a dolgokat mind háttérbe kellett szorítania – egy fal vagy egy fátyol mögé –, ezért le kell döntenie a falat, vagy el kell távolítania a fátylat, és a súlypontjában a lét ezen belső részeibe kell visszakerülnie: ez az, amit mi belső életnek nevezünk; ekkor külső lényünk valami kicsiny és felszínes dolognak tűnik, mi pedig tudatába vagyunk vagy lehetünk ennek a hatalmas és gazdag és kimeríthetetlen belső birodalomnak. A bennünk lévő tudat egy fedelet vagy borítást – nevezhetjük, aminek akarjuk –, is vont a pszichikai rész által fenntartott elme, élet és test alacsonyabb síkjai valamint a magasabb síkok közé, amelyek azokat a spirituális birodalmakat foglalják magukba, ahol az Én mindig szabad és határtalan, és a tudat szét tudja zúzni vagy meg tudja nyitni ezt a fedelet vagy borítást, és fel tud ide emelkedni és a szabad és tágas és ragyogó Önvalóvá tud válni, vagy pedig le tudja vinni az alacsonyabb természetbe a magasabb tudat hatását, kisugárzását, végül pedig még a jelenlétét és képességeit is.

Nos, ez az, ami a tudat: nem részekből álló, a létezéshez alapvető, és maga önt formába bármilyen részt, amit ki akar nyilvánítani – fentről lefelé kifejleszti ezeket a részeket, miközben fokozatosan ereszkedik le a spirituális szintekről, az Anyagban való belefeledkezésig, vagy egy felfelé irányuló munkálkodásban önti formába őket a felszínen, azáltal, amit mi evolúciónak nevezünk. Ha úgy dönt, hogy benned az ego érzésén keresztül dolgozik, akkor azt gondolod, hogy a tisztán elhatárolható egyéni „én” az, aki mindent megtesz – ha azonban elkezdi megszabadítani magát ettől a korlátozott működéstől, akkor elkezd kiterjedni az „én” érzésed, míg szét nem robban a végtelenbe, és többé már nem létezik, vagy amíg le nem vetkőzöd magadról, és ki nem virágzol a spirituális tágasságba. Természetesen ez nem az, amit a modern materialista gondolkodásban a tudatnak neveznek, mivel azt a gondolkodást a tudomány vezérli, és a tudatot csak egy olyan jelenségnek látja, amely a tudatnélküli Anyagból emelkedik ki, és amely rendszerünknek a külső dolgokra irányuló bizonyos reakcióiból áll. Ez azonban a tudatnak csak egy jelensége, ez nem maga a tudat, sőt ez csak egy nagyon kis része a tudat lehetséges jelenségeinek, és nem vezet minket a Tudat-Valóság nyomára, ami a létezés legalapvetőbb lényege.

Jelenleg ez minden, amit mondani szeretnék. Ebben kell először elmélyedned – ez ugyanis alapvető dolog – mielőtt bármerre is hasznos lenne továbbhaladni.

Sri Aurobindo: Levelek a Jógáról I.
Lényünk síkjai és részei