A Véda Titka

Print Friendly

Előző fejezet

II. Fejezet

Visszapillantás a Védikus Elméletre

A Véda tehát az intellektuális filozófiánkat megelőző kor alkotása. Ebben az ősi korszakban a gondolkodás a logikus érvelésünkétől eltérő módszerekkel haladt előre, és a beszéd a kifejezés olyan módjait fogadta el, amelyek a modern szokásaink közt elfogadhatatlanok lennének. A legbölcsebbek akkoriban a belső tapasztalatnak és az intuitív elme sugallatainak rendelték alá magukat a teljes tudás céljából, amely az emberiség megszokott észlelésein és mindennapi aktivitásain túl terült el. Céljuk a megvilágosodás volt, nem a logikus meggyőzés, ideáljuk a ihletett látnok, nem a szabatos gondolkodó. Az indiai tradíció hűen megőrizte ezt a beszámolót a Védák eredetéről. A Risi nem az egyéni szerzője volt a himnusznak, hanem az örök igazság és egy személytelen tudás látnoka (drastá). A Véda nyelve maga egy Sruti, egy ritmus, amelyet nem az intellektus komponált, hanem amelyet meghallottak, egy isteni Szó, amely a Végtelenből vibrálva jelent meg annak az embernek a belső hallása számára, aki megelőzően alkalmassá tette magát a személytelen tudás számára. A dristi és sruti, látás és hallás szavak Védikus kifejezések; ezek és a rokon szavak a himnuszok ezoterikus terminológiájában feltáruló tudást és sugalmazott tartalmat jeleznek.

A reveláció Védikus elképzelésében nincsen nyoma a rendkívülinek vagy a természetfelettinek.  A Risi, aki alkalmazta ezeket a képességeket, egy fokozatosan előrehaladó önképzéssel tett rájuk szert. Maga a Tudás egy utazás és megérkezés volt, vagy egy megkeresés és megszerzés; a reveláció csak a végén jött, a fény egy végleges győzelemnek volt a jutalma. A Védában folyamatosan jelen van ez a kép az utazásról, a lélek haladásáról az Igazság ösvényén. Ezen az ösvényen, ahogy halad előre, a lélek fel is emelkedik; a képességnek és a fénynek új perspektívái nyílnak meg a törekvése számára; egy heroikus erőfeszítéssel elnyeri megnövelt spirituális javait.

Történelmi szempontból a Rig Véda egy nagy előrehaladás beszámolójának tekinthető, amelyet az emberiség a kollektív fejlődésének bizonyos periódusában speciális eszközökkel elért. Ezoterikus, csakúgy mint exoterikus jelentésében a Rig Véda a Tevékenységek Könyve, a belső és a külső áldozaté; a szellem himnusza harcról és győzelemről, ahogy felfedezi és megmássza a gondolkodásnak és tapasztalásnak a természeti vagy állati ember számára elérhetetlen síkjait – a halandókban munkálkodó isteni Fénynek, Képességnek és Kegyelemnek a dicsőítése az ember által. Következésképpen ez egyáltalán nem egy kísérlet arra, hogy lejegyezze egy intellektuális és gazdag fantáziájú elmélkedés eredményeit, és egy primitív vallás dogmáit sem tartalmazza. Azonban a tapasztalás egyformaságából és a befogadott tudás személytelenségéből az elgondolásoknak egy állandóan ismétlődő, változatlan törzse alakul ki, és egy változatlan szimbolikus nyelv, amely talán abban a korai emberi beszédmódban elkerülhetetlen formája volt ezeknek az elgondolásoknak, mivel egyedül ez volt képes kifejezni kézzelfoghatósága és egyszersmind misztikus sugallatának a képessége által azt, ami az emberi faj közönséges elméje számára kifejezhetetlen volt. Mindenesetre, ugyanazok az képek ismétlődnek himnuszról himnuszra, ugyanazon változatlan kifejezésekkel és szóképekkel és gyakran ugyanazokban az állandósult szókapcsolatokban, teljesen közömbösen a költői eredetiség bármilyen keresése vagy a gondolat újszerűségének és a nyelvezet elevenségének bármilyen igénye iránt. A művészi eleganciára, gazdagságra vagy szépségre való törekvés sem tudja rávenni ezeket a misztikus költőket, hogy változatosan alakítsák a szentesített formát, amely egyfajta isteni algebrává vált számukra, amely tovább adja a Tudás örök képleteit a beavatottak szakadatlan sorozatának.

A himnuszok ugyanakkor kimagasló időmértékes formával rendelkeznek, technikájukban egy állandó finomsággal és jártassággal, a stílus és a költői személyiség nagyszerű váltakozásaival; ezek nem bárdolatlan, barbár és primitív kézművesek munkái, hanem egy páratlan és tudatos Művészetnek az élő lélegzetei, amely az alkotásait egy ön-megfigyelő ihlet hatalmas, de jól irányított folyamatában hozza létre. Mégis, mindezeket a fennkölt adományokat szándékosan egyetlen változatlan szerkezeten belül és mindig ugyanazokkal a kellékekkel gyakorolták. Mert a kifejezés művészete a Risik számára csak eszköz volt, nem cél; legfontosabb elfoglaltságuk fáradhatatlanul gyakorlati volt, szinte haszonelvű, a haszon legemelkedettebb értelmében. A himnusz a Risi szempontjából, aki szerezte, a spirituális fejlődés eszköze volt önmaga számára és mások számára. A lelkéből emelkedett ki, az elméjének egy képességévé vált, élete belső történetének valamely fontos, éppen kritikus pillanatában az ön-kifejezésének a közege volt. Segített neki kifejezésre juttatni a benne lévő istent, elpusztítani a felfalót a gonosz kifejezésre juttatóját; a tökéletességre törekvő  Árja harcos kezében egy fegyverré vált, elővillant, akár Indra villáma a lejtők Beburkolója, az ösvényen a Farkas, a folyó mentén a Rabló ellen.

A Védikus gondolkodás megváltoztathatatlan állandósága, ha együtt vesszük a mélységével, gazdagságával és kifinomultságával, alkalmat szolgáltat néhány érdekes feltevésre. Mert ésszerűen érvelhetünk, hogy egy ilyen állandó forma és tartalom nem könnyen lenne lehetséges a gondolkodás és lélektani tapasztalás kezdetén, vagy még azok kezdeti fejlődése és kibontakozása során sem. Következésképpen feltételezhetjük, hogy a meglevő Szamhitánk egy korszak befejezését képviseli, nem pedig a kezdetét, és még nem is valamelyik egymásra következő szakaszát. Még az is lehetséges, hogy a legősibb himnuszai viszonylag modern fejleményei vagy verziói egy ősibb[1] lírikus evangéliumnak, amelyet egy még korábbi emberi nyelv szabadabb és hajlékonyabb formáiban öntöttek szavakba. Vagy a litániáinak az egész terjedelmes sokasága lehet, hogy csak Véda Vjászának egy válogatása egy gazdagabb szóbeli Árja múltból. A közhiedelem szerint a Sziget Krisnájának, a nagy mondabeli bölcsnek, a nagyszabású összeállítónak (Vjásza) – aki az arcát a Vas Kor kezdete felé fordította, a növekvő homály és a végső sötétség évszázadai felé – ez a műve talán csak az utolsó végrendelete az Intuíció Korának, az Ősapák ragyogó Hajnalainak, az utódaik számára, egy olyan emberi fajnak, aki szellemben már az alacsonyabb szint felé fordult, és a fizikai élet és az intellektus és a logikus értelem könnyebb és biztosabb – de talán csak látszólag  biztosabb – gyarapodásai felé.

Ezek azonban csak feltevések és következtetések. Az biztos, hogy az emberiség ciklusának törvényeként a végeredmény teljesen igazolt egy fokozatos elhomályosulást és a Véda elvesztését. Az elhomályosulás már sokkal azt megelőzően előrehaladt, hogy kezdetét vette az indiai spiritualitás következő nagy korszaka, a Védantikus, amely igyekezett megőrizni vagy visszaszerezni az ősi tudásból azt, amit még lehetett. Ez aligha történhetett volna másképp. Mert a Védikus misztikusok rendszere olyan tapasztalatokon alapult, amelyek nehezek voltak az átlagos emberiség számára, és olyan képességek segítségét alkalmazza, amelyek nagyrészükben csökevényesek és tökéletlenül fejlettek, és, ha egyáltalán aktívak is, működésükben akkor is zavarosak és rendszertelenek. Ha egyszer az igazság utáni kutatás első ereje elmúlt, feltétlenül közbe kellett, hogy essenek a kimerültségnek és az ellankadásnak az időszakai, amelyekben a régi igazságok részben elvesztek. És, ha egyszer elvesztek, az ősi himnuszok jelentésének alapos megvizsgálásával könnyen nem lehetett őket újra meglelni; mert a himnuszok egy olyan nyelven fogalmazódtak meg, amely szándékosan kétértelmű volt.

Egy számunkra érthetetlen nyelvet pontosan meg lehet érteni, ha egyszer megtaláljuk a nyitját; egy szándákosan kétértelmű nyelvezet sokkal makacsabban és sikeresebben tartja meg a titkát, mert tele van félrevezető csalétkekkel és utalásokkal. Következésképpen, amikor az indiai elme ismét nekilátott, hogy ismertesse a Véda jelentését, a feladat nehéz volt, a siker pedig csak részleges. A fény egyik forrása még megvolt: a tradicionális tudás, amelyet tovább adtak azoknak, akik memorizálták és megmagyarázták a Védikus szöveget vagy akik gondjaira volt bízva a Védikus szertartás – két funkció, amely eredetileg egy volt; mert a kezdeti időkben a pap tanár és látnok is volt. Ennek a fénynek a világossága azonban már elhomályosult. Még a híres Purohiták is úgy hajtották végre a rítusokat, hogy egy nagyon tökéletlen tudással rendelkeztek az általuk ismételt szent szavak erejéről és értelméről. Mert a Védikus istenimádás anyagi aspektusai egy vastag kéregként nőtték be a belső tudást, és megfojtották azt, aminek a védelmére egykor szolgálták. A Véda már mítoszoknak és szertartásoknak a sokasága volt. A szimbolikus szertartásból kezdett eltűnni az erő; a rejtett értelmű példázatból kihunyt a fény, és csak a látszólagos groteszkségnek és naivitásnak egy felszíne maradt meg.

A Brahmanák és az Upanisadok egy erőteljes megújhodás csúcsteljesítményei, amelyek a szent szöveget és szertartást egy kiindulási pontnak tekintették a spirituális gondolkodás és tapasztalat egy új kijelentéséhez. Ennek a folyamatnak két egymást kiegészítő aspektusa volt: az egyik a formák megőrzése, a másik a Véda lelkének a kinyilatkoztatása – az elsőt a Brahmanák képviselték[2], a másodikat a az Upanisadok.

A Brahmanák azon fáradoznak, hogy rögzítsék és megőrizzék a Védikus ceremónia aprólékos részleteit, az anyagi eredményességük feltételeit, a különböző részeik, folyamataik, eszközeik szimbolikus értelmét és rendeltetését, a szertartásban lényeges szövegek jelentőségét, a homályos utalások szándékát, az ősi mítoszok és tradíciók emlékét. Legendái közül sok nyilvánvalóan későbbi, mint a himnuszok, amelyeket azért találtak ki, hogy megmagyarázzanak már nem érthető részleteket; mások lehet, hogy részei voltak az eredeti mítosz apparátusának és olyan példázatok voltak, amelyeket az ősi szimbolisták alkalmaztak, vagy azoknak a tényleges történelmi mozzanatoknak az emlékei, amelyek körülvették a himnuszok keletkezését. A szájhagyomány mindig egy olyan fény, amely elhomályosít; egy új szimbolizmus, amely egy félig elfeledett régin alapul, valószínűleg inkább be fogja azt nőni, mint feltárni; ezért a Brahmanák, bár tele vannak érdekes utalásokkal, nagyon keveset segítenek a vizsgálódásunkban; és különálló szövegek jelentéséhez nem is megbízható útmutatók, amikor egzakt és szó szerinti interpretációra tesznek kísérletet.

Az Upanisadok Risijei más módszert követtek. Ők meditációval és spirituális tapasztalattal kísérelték meg újra meglelni az elveszett vagy megcsappanó tudást, és az ősi mantrák szövegét támasztékként vagy biztos forrásként használták a saját intuícióikhoz vagy megfigyeléseikhez; vagy pedig a gondolatnak vagy látomásnak volt a magja a Védikus Szó, amelyen keresztül új formákban lelték meg ismét a régi igazságokat. Amit találtak, azt más terminusokkal fejezték ki, ami érthetőbb volt annak a korszaknak, amelyben éltek. Bizonyos értelemben nem volt elfogulatlan a szövegkezelésük; azt nem a tudósnak az az aprólékosságig menően gondos vágya vezérelte, hogy megállapítsa a szavak egzakt jelentését és a mondatoknak a meglevő megfogalmazásukban betöltött pontos szándékát. Ők egy emelkedettebb igazság keresői voltak mint a szó szerinti, és a szavakat pusztán sugallatként használták ahhoz a megvilágosodáshoz, amely felé törekedtek. Nem tudták vagy elhanyagolták az etimológiai jelentést, és gyakran alkalmazták az összetevő hangzások szimbolikus interpretációjának egy módszerét, amelyben nagyon nehéz követni őket. Ebből kifolyólag, bár az Upanisadok felbecsülhetetlenek amiatt a fény miatt, amit az ősi Risik vezéreszméire és lélektani rendszereire vetettek, ugyanolyan, a Brahmanákhoz hasonlóan, keveset segítenek nekünk az általuk idézett szövegek pontos értelmének meghatározásában. Az igazi munkájuk inkább a Védanta megalapozása volt, mint a Véda interpretálása.

Mert ez a nagy mozgalom a gondolkodásnak és spiritualitásnak egy új és maradandóan hathatós kifejeződését eredményezte: a Véda a Védantában csúcsosodott ki. És ez két erőteljes tendenciát tartalmazott magában, ami a Védikus gondolkodás és kultúra szétesése irányába hatott. Először is, abba az irányba haladt, hogy egyre inkább alárendelje a külső szertartást, a mantra és áldozat anyagi hasznosságát egy kizárólagosabban spirituális célnak és szándéknak. Az az egyensúly, az a szintézis, amelyet a régi Misztikusok megőriztek a külső és belső, az anyagi és a spirituális élet között, elmozdult a helyéről és felbomlott. Egy új egyensúly, egy új szintézis szilárdult meg, amely véglegesen az aszketizmus és lemondás felé hajlott, és addig tartotta fenn magát, amíg rá nem került a sor, és a Buddhizmusban saját tendenciáinak eltúlzása ki nem szorította a helyéről és fel nem bomlasztotta. Az áldozat, a szimbolikus szertartás egyre inkább egy haszontalan maradvánnyá, sőt egy kerékkötővé vált; mégis, ahogy az oly gyakran megtörténik, azáltal, hogy mechanikussá és hatástalanná váltak, mindannak a jelentőségét, ami a legkülsődlegesebb volt bennük, a nemzeti elmének a hozzájuk még mindig ragaszkodó része eltúlozta és aprólékos részleteiket esztelenül végrehajtotta. Létrejött egy éles elkülönülés, amely érvényes volt, bár elméletben soha nem volt teljesen elfogadott, a Véda és a Védanta között, egy olyan különbségtétel, amelyet ebben a formulában lehet kifejezni: “Védát a papoknak, a Védantát a bölcseknek.”

A Védantikus mozgalom másik tendenciája, hogy fokozatosan megtisztította magát a szimbolikus nyelvtől, a konkrét mítosz és költői beszédmód fátylától, amelybe a Misztikusok beburkolták a gondolkodásukat, és helyettesítette azt egy világosabb kifejezéssel és filozofikusabb nyelvezettel. Ennek a tendenciának a teljes kibontakozása nem csak a Védikus szertartás, hanem a Védikus szöveg hasznosságát is elavulttá tette. A nyelvezetükben mindinkább világos és egzakt Upanisadok a legmagasabb rendű indiai gondolkodás forrásává váltak, és Vaszista és Visvamitra sugalmazott versei helyébe léptek[3]. A Védákat már nem tanulmányozták ugyanazzal a hévvel és megértéssel, ahogy egyre kevésbé voltak a nevelés elengedhetetlen bázisai; szimbolikus nyelve, amelynek használata megszűnőben volt, elvesztette az új generációk számára belső jelentésének maradékát is, akiknek az egész gondolkodásmódja különbözött a Védikus elődökétől. Az Intuíció Korszakai elmúltak, és átléptek az Értelem Korának első hajnalába.

A gyökeres átalakulást a Buddhizmus tette teljessé, és az ősi világ külsőségeiből csak némi tiszteletreméltó pompát és némi mechanikus gyakorlatot hagyott meg. Megkísérelte eltörölni a Védikus áldozatot, és az irodalmi nyelv helyett használatba hozni a könnyen érthető köznyelvet. És bár tevékenységének betetőzését több évszázadra elodázta a Hinduizmus újjáéledése a Puranikus vallásokban, maga a Véda kevés hasznát látta ennek a haladéknak. Az új vallás népszerűségének kiharcolásához szükséges volt, hogy tiszteletre méltó de érthetetlen szövegek helyett egy modernebb szanszkrit könnyű formájában íródott Szentírásait tegyék közzé. A néptömegek számára a Puránák félretolták a Védát, az új vallási rendszerek formái átvették az ősi ceremóniák helyét. Ahogyan a Véda a bölcstől a paphoz került, úgy kezdett most a paptól a tudós kezébe kerülni. És ebben a megőrzésben szenvedte el jelentésének legutolsó megcsonkítását és az igazi rangjának és szentségének legutolsó csorbítását.

Nem mintha az indiai tudománynak a himnuszokkal való foglalkozása, amely a kereszténység előtti időkben kezdődött, teljesen az elvesztésnek lenne a krónikája. Inkább azt mondhatjuk, hogy a Panditok aprólékosságig menően gondos szorgalmának és konzervatív tradíciójának köszönhetjük egyáltalán a Véda fennmaradását, miután elveszett a titka, és a gyakorlatban maguk a himnuszok is megszűntek egy élő Szentírás lenni. És a két évezredes skolasztikus ortodoxia még az elveszett titok megtalálása szempontjából is bizonyos felbecsülhetetlen segítséget hagyott hátra a számunkra: egy szöveget, amelyet még az ékezetek kihelyezésében is aprólékos pontossággal határoztak meg, Jászka jelentős szótárát és Szájaná nagyszerű kommentárját, amely nagyszámú ás gyakran elképesztő tökéletlensége ellenére a tudós számára még mindig egy elengedhetetlen első lépcsőfok marad egy józan gondolkodású Védikus tudomány kialakulása felé.

 

A TUDÓSOK

A Véda teljes, rendelkezésünkre álló szövege több mint kétezer éven keresztül meghamisítatlan maradt. Tudomásunk szerint az indiai aktivitásnak abból a nagyszerű periódusából származik, amely egykorú a görög virágzással, de annál korábbiak azok a kezdetek, amelyek megalapozták az ország a klasszikus irodalomban megörökített kultúrát és civilizációt. Nem tudjuk megmondani, mennyivel korábbi dátumhoz vihet minket a szövegünk. De vannak bizonyos szempontok, amelyek feljogosítanak minket, hogy szinte egy roppant nagy múltat tételezzünk fel a számára. A Védikus ritualista számára a minden szótagjában, minden hangsúlyjelében pontos szöveg döntő fontosságú dolog volt; mert az aprólékosságig menő pontosságon múlott az áldozat eredményessége. A Brahmanákban elmesélik például Tvastri történetét, aki áldozatot mutatott be, hogy létrehozza fiának, akit Indra ölt meg, egy megbosszulóját, és a hangsúlyozás hibájának köszönhetően, nem Indra elpusztítóját teremtette meg, hanem azt, akit Indrának kell elpusztítania. Az ősi indiai emlékezőtehetség elképesztő pontossága szintén közismert. És a szöveg szentsége meghiúsított olyan beszúrásokat, átdolgozásokat, korszerűsítő helyesbítéseket, mint amilyenek a Mahábhárata jelenlegi formájával felváltották a Kuruk ősi eposzát. Következésképpen, egyáltalán nem valószínűtlen, hogy Vjásza Szanhitáját alapjában véve úgy ismerjük, ahogy azt a nagy bölcs és összeállító elrendezte.

Alapjában véve, de nem a jelenlegi írott formájában. A Védikus verstan sok szempontból különbözött a klasszikus szanszkrit verstanától, és különösen a különálló szavak eufonikus egyesítése (szandhi) azon elvének használatában alkalmazott nagyobb szabadságot, amely annyira jellegzetes vonása az irodalmi nyelvnek. A Védikus Risik, mint ahogy az természetes volt egy élő beszédben, inkább a hallást követték, mint egy rögzített szabályt; néha egyesítették a különálló szavakat, néha külön hagyták őket. Amikor azonban a Véda írásba lett foglalva, az eufonikus egyesítés szabálya már egy sokkal zsarnokibb autoritást követelt magának a nyelv felett, és az ősi szöveget grammatikusok írták – amennyire lehetséges összhangban annak előírásaival. Mégis mindamellett alaposak voltak, és hozzácsatoltak egy másik, Padapathának nevezett szöveget, amelyben minden eufónikus egyesítést ismét az eredeti és különálló szavakra bontottak fel, és még az összetett szavak alkotóelemeit is feltüntették.

Figyelemre méltó tisztelet jár ki az ősi memorizálók hitelességének, hogy a zűrzavar helyett, amelyet ez a rendszer könnyen előidézhetett volna, mindig tökéletesen könnyű az alaki szöveget a Védikus verstan eredeti egyezéséire felbontani. És nagyon kevés olyan eset van, ahol a Padhapata pontossága vagy a megbízható ítélete kétségbe vonható.

Van tehát alapnak egy szövegünk, amelyet magabiztosan elfogadhatunk, és – még ha néhány esetben vitathatónak vagy hiányosnak is tartjuk –legalább nem kívánja meg a szövegjavításnak azt a gyakran szabados munkáját, amire bizonyos európai klasszikusok felkínálják magukat. Ez kezdetnek egy felbecsülhetetlen előny, amelyért nem lehetünk túlságosan is hálásak a régi indiai tudomány lelkiismeretességének.

Bizonyos más irányokban lehet, hogy nem biztonságos mindig fenntartás nélkül követni a skolasztikus tradíciót – mint a Védikus költeményeknek az egyes Risiknek tulajdonításában, amikor a régebbi hagyomány nem volt biztos és megbízható. Ezek azonban kisebb jelentőségű részletek. És véleményem szerint nincs semmiféle helytálló indok sem kételkednünk abban, hogy a himnuszok verssorai legnagyobbrészt a megfelelő sorrendbe vannak rendezve és a himnuszok pontosak a teljességükben. A kivételek, ha vannak, számban és jelentőségben figyelmen kívül hagyhatók. Amikor a himnuszok összefüggéstelennek tűnnek a számunkra, ez azért van, mert nem értjük őket. Ha egyszer megtaláljuk a vezérfonalukat, akkor felfedezzük, hogy tökéletes egészek, amelyek ugyanúgy csodálatra méltóak a gondolatuk felépítésében, ahogyan a nyelvezetükben és az arányosságaikban is.

Amikor a Véda interpretációjához érkezünk, és segítséget kérünk az ősi indiai klasszikus műveltségtől, akkor érezzük, hogy kénytelenek vagyunk a legnagyobb fenntartással élni. Mert már a klasszikus műveltség korábbi időszakában is a Véda ritualista felfogása volt a domináns, a szavak, sorok, a célzások eredeti értelme, a gondolati felépítmény vezérfonala már régen elveszett vagy elhomályosult; és nem is volt meg a tudósokban az az intuíció vagy az a spirituális tapasztalás, amely újra meglelte volna az elveszett titkot. Ilyen körülmények közt a puszta tanulás, különösen, ha egy eredeti tudós elmével jár együtt, ugyanolyan gyakran csapda, mint ahányszor egy útmutató.

Jászka lexikonjában, a legfontosabb támaszunkban, két nagyon eltérő értékű alkotóelem között kell különbséget tennünk. Amikor Jászka lexikográfusként megadja a Védikus szavak különböző értelmét, akkor nagy a szakmai hozzáértése, és elsőrendű a jelentősége annak a segítségnek, amelyet nyújt. Nem tűnik úgy, hogy rendelkezett az összes ősi jelentéssel, mert sokat elmosott az Idő és a Változás, és egy tudományos Filológia hiányában nem lehetett őket rekonstruálni. De sokat meg is őrzött a tradíció. Ahol csak Jászka megőrzi ezt a tradíciót, és nem használja egy grammatikus eredetiségét, a szavaknak tulajdonított jelentéseket, amelyeket – bár azok nem mindig megfelelőek ahhoz a szöveghez, amelyhez kapcsolja őket – lehetséges értelemként mégis alátámaszthatja egy megbízható Filológia. Viszont Jászka az etimológus nincs egy rangban Jászkával, a lexikográfussal. A tudományos nyelvtant először az indiai műveltség fejlesztette ki, a megbízható filológia kezdeteit a modern kutatásnak köszönhetjük. Semmi sem lehet hóbortosabb és anarchikusabb, mint a puszta leleményességnek azon módszerei, amelyeket a régi etimológusok használtak egészen a tizenkilencedik századig, akár Európában, akár Indiában. És amikor Jászka ezeket a módszereket követi, akkor kénytelenek vagyunk teljesen elválni tőle. És konkrét szövegek interpretációjában sem meggyőzőbb, mint Szájaná későbbi tudományossága.

Szájaná kommentárja zárja le a Védával kapcsolatos eredeti és eleven tudós munka azon periódusát, amelyet más fontos szaktekintélyek között, úgy is mondhatnánk, Jászka Niruktája nyitott meg. A lexikon az indiai elmének a korábbi életerejében lett összeállítva, amikoris az eredetiség egy újabb kitörésének nyersanyagaiként a történelem előtti eredményeit összegyűjtötte; a Kommentár szinte az utolsó ilyen fajta nagy munka, amelyet a klasszikus tradíció hagyott ránk Dél-Indiában, a végső menedékében és központjában, mielőtt a mohamedán hódítás megrázkódtatása hatására a régi kultúra szét nem hullott és regionális darabokra nem tört. Azóta részesültünk erős és eredeti erőfeszítésű kilövellésekben, az újjászületésre és újszerű összetételre irányuló elszórt kísérletekben, de teljesen ilyen mindenre kiterjedő, nagy tömegű és monumentális karakterű munka aligha volt lehetséges.

A múlt e nagy örökségének elismerésre méltó érdemei nyilvánvalóak. Ez a Szájana által a korának legműveltebb tudósai segítségével összeállított mű a tudományos képzettség egy hatalmas teljesítményét képviseli, talán nagyobbat, mint ami abban az időben egyetlen agy rendelkezésére állhatott volna. Mégis magán viseli a koordináló elmének a bélyegét. Zömében következetes, annak ellenére, hogy sok a következetlenség a részletekben, részletesen megtervezett, mégis a legegyszerűbben, egy világos, tömör és szinte irodalmi finomsággal rendelkező stílusban megfogalmazott, amelyet az ember lehetetlennek tartott volna az indiai kommentár hagyományos formájában. Sehol nincs jelen a pedantéria semmiféle megnyilatkozása; a szöveg nehézségeivel való küzdelem ügyesen leplezett, és jelen van a világos éleselméjűség és a biztos, de mégis szerény szaktekintély benyomása, amely még az eltérő véleményen lévőben is tiszteletet kelt. Európában az első Védikus tudósok különösen Szájana interpretációinak racionalitását csodálták meg.

Mégis, még a legnagyobb fenntartással sem lehetséges, még a Véda külső értelme szempontjából sem, követni Szájana módszerét, sem a következtetéseit. Nem csak a módszerében fogadja el a nyelvnek és az értelmezésnek egy olyan szabadságát, amely szükségtelen és néha valószínűtlen, hanem a következtetéseire is gyakran jut meglepő következetlenséggel a megszokott Védikus kifejezéseknek, sőt az állandó Védikus formuláknak az általa történő interpretációjában.  Ezek a részletek hibái, amelyek talán elkerülhetetlenek voltak azoknak az anyagoknak az állapotában, amelyekkel foglalkoznia kellett. Viszont Szájana rendszerének az a központi hibája, hogy állandóan megszállottja a ritualista formulának, és folyton ebben a szűk öntőmintába kísérli meg belekényszeríteni a Véda jelentését. Ezért az ősi Írás külső jelentéséhez –  egy a belső jelentéssel azonos érdekességű problémához – vezető legsokatmondóbb és legfontosabb vezérfonalak közül sokat elveszít. A végeredmény a Risiknek, a gondolataiknak, a kultúrájuknak, a törekvéseiknek olyan szűk látókörűnek és szegényesnek ábrázolása, ami, ha elfogadjuk, a Véda iránti ősi tiszteletet, a szent és sérthetetlen tekintélyét, az isteni megbecsülését az értelem számára teljesen felfoghatatlanná teszi, vagy csupán egy eredeti tévedésből kiinduló hit vak és feltétel nélküli tradíciójaként megmagyarázhatóvá.

A kommentárban vannak valóban más szempontok és elemek, de ezek alá vannak rendelve vagy kiegészítői a fő ideának. Szájanának és a segítőinek rengeteg olyan egymásnak gyakran ellentmondó feltevéssel és hagyománnyal kellett dolgoznia, amelyek még a múltból maradtak fenn. Ezek bizonyos elemeit formálisan el kellett fogadniuk, mások felé úgy érezték, feltétlenül kisebb engedményeket kell tenniük. Lehetséges, hogy Szájana azon hozzáértésének köszönhető művének kimagasló és sokáig vitán felül álló tekintélye, hogy egy korábbi bizonytalanságból, sőt mi több zűrzavarból egy olyan értelmezést alakított ki, amelynek biztos formája és következetessége volt.

Az első, számunkra a legérdekesebb elem, amellyel Szájanának foglalkoznia kellett, a Sruti régi spirituális, filozófiai vagy lélektani értelmezései voltak, amelyek igazi alapzatai voltak a szentségének. Szájana elfogadja őket, már amennyire ezek alkotórészeivé váltak az általánosan elfogadott vagy ortodox[4] koncepciónak; de a munkájában ezek egy kivételes, összességben és fontosságban jelentéktelen szempontot képeznek. Egyszer-egyszer futva megemlíti vagy megengedi a kevésbé elfogadott lélektani interpretálásokat. Megemlít például egy régi interpretációt, de anélkül, hogy elfogadná, Vritráról, mint a Beburkolóról, aki visszatartja az embertől a vágyának tárgyait és a törekvéseit. Szájana számára Vritra egyszerűen az ellenség vagy a fizikai felhő-démon, aki visszatartja a vizeket, és akit át kell, hogy döfjön az Eső-adó.

Egy második elem a mitológiai, vagy nevezhetjük szinte Puranikusnak is – azok a mítoszok és az istenek történetei, amelyek külső formájukban vannak átadva, anélkül a mélyebb jelentés és szimbolikus lényeg nélkül, amely az egész Purána igazoló igazsága[5].

A harmadik elem a mondai és történelmi, a régi királyok és Risik történetei, amelyeket a Brahmanákban adnak át vagy egy későbbi tradíció által a Véda homályos utalásainak magyarázatában. Szájana bánásmódjára ezzel az elemmel bizonyos tétovázás jellemző. Gyakran fogadja el őket a himnuszok helyes interpretációiként; néha ad egy alternatív jelentést, amellyel szemmel láthatóan nagyobb intellektuális rokonszenvet érez, de habozik a két illetékes forrás között.

Fontosabb a természeti interpretáció eleme. Nem csak a magától értetődő vagy a hagyományos azonosítások vannak jelen, Indra, a Marutok, a hármas Ágni, Surja, Usa, hanem felfedezzük, hogy Mitra azonosítva van a Nappallal, Varuna az Éjjel, Árjaman és Bhaga a Nappal, a Ribhuk annak sugaraival. Itt találhatók a Véda természeti elméletének magjai, amelynek az európai tudomány olyan tág jelentést adott. A régi indiai tudósok nem használták ugyanezt a szabadságot vagy ugyanezt a szisztematikus aprólékosságot a feltevéseikben. Mégis Szájana szövegmagyarázatában ez az elem a szülőanyja az európai Összehasonlító Mitológia Tudományának.

Viszont a ritualista felfogás az, ami elterjed; ez az a jellegzetes ismérv, amelyben minden más belemerül. A filozófiai iskolák modelljében a himnuszok, még ha a tudás legfőbb forrásának is tarják őket, ennek ellenére mindenekelőtt és alapvetően a Karmakandával, a munkákkal, kapcsolatosak – és a munkákon mindenekfelett a Védikus áldozatok rituális megtartását értették. Szájana mindig ennek az elképzelésnek a fényében munkálkodik. Ehhez az öntőmintához alakítja a Véda nyelvezetét, jellegzetes szavainak tömegét – táplálék, pap, adományozó, gazdagság, dicsőítés, rítus, áldozat – változtatva rituális jelentésűvé.

Gazdagság és táplálék; – mert a legönzőbb és leganyagiasabb szándékok azok, amelyek az áldozat céljául ki vannak tűzve: vagyon, erő, hatalom, utódok, szolgák, arany, lovak, tehenek, győzelem, ellenségek levágása és kifosztása, a vetélytárs és a rosszindulatú gáncsoskodó elpusztítása. Ahogy az egyik himnuszt a másik után olvassuk, és ebben a jelentésben értelezve találjuk őket, kezdjük megérteni azt a látszólagos ellentmondást a Gíta állásfoglalásában, amely bár a Védát mindig isteni tudásnak tekinti[6], mégis keményen elítéli a kizárólagos Védizmus harcos védelmezőit[7], akiknek az összes sallangos tanítása kizárólagosan az anyagi gazdagságnak, hatalomnak és élvezetnek adta át magát.

A Védának ez a végleges és mérvadó összekapcsolása az összes lehetséges jelentés közül ezzel a legalacsonyabbal volt Szájana kommentárjának legszerencsétlenebb következménye. A rituális interpretáció dominanciája addigra már megfosztotta Indiát a legnagyobb Szentírásának élő használatától és az Upanisádok teljes jelentésének igaz vezérfonalától. Szájana kommentárja a véglegesség pecsétjét helyezte rá a régi téves felfogásra, amelyet sok évszázadon át nem lehetett feltörni. És a sugalmazásai további tévedéseknek lettek a szülői az európai elmében, amikor egy másik civilizáció felfedezte és nekifogott tanulmányozni a Védát.

Mindazonáltal, ha Szájana munkája a Véda belső jelentésére kétszer ráfordított kulcs is volt, mégis elengedhetetlen a Védikus ismeretek előszobájának kinyitásához. Az európai tudomány teljes hatalmas munkája nem volt képes helyettesíteni a hasznosságát. Lépten-nyomon kénytelenek vagyunk eltérni tőle, de folyton kénytelenek vagyunk felhasználni. Ez egy szükséges ugródeszka vagy egy lépcső, amelyet használnunk kell a bejárathoz, bár magunk mögött kell hagynunk, ha előrehaladva be kívánunk lépni a szentélybe.



[1] Maga a Véda állandóan „ősi” és „modern” Risikről beszél (púrváh…nútanah), az előbbi elég távoli ahhoz, hogy egyfajta félisteneknek, a tudás első megalapozónak tekintsék őket.

[2] Természetesen a fejezetben ezek és más méltatások rövid és összefoglaló vélemények bizonyos fő tendenciákról. A Brahmanáknak megvan például a filozófiai passzusai.

[3] Ez egyébként a fő tendenciát fejezi ki, és megszorítás alá esik. A Védákra is hivatkoztak tekintélyként; de összességében az Upanisadok válnak a Tudás Könyvévé, a Véda inkább a Tevékenységek Könyve lesz.

[4] A szót tágabb értelemben használom. Az ortodox [igazhitű] vagy heterodox [eretnek] kifejezéseknek európai vagy szektariánus értelemben nincs igazi alkalmazhatósága Indiára, ahol a vélemények mindig is szabadok voltak.

[5] Van ok feltételezni, hogy a Purána (legenda és példázat) és az Itihasza (történelmi tradíció) sokkal azelőtt részei voltak a Védikus kultúrának, mielőtt a Puránák és történelmi eposzok  jelenlegi formájuk kifejlődött.

[6] Gita XV.15.

[7] Ibid. II.42.