Az Anyagi Ember

Az anyagi ember teljes célja az, hogy éljen, hogy annyi kényelemmel és élvezettel jusson születéstől a halálig, amennyi csak lehet az úton, de valahogyan életben maradjon. Ez a célt alárendelheti, de csak a fizikai Természet más ösztöneinek, az egyén reprodukálásának és a típus konzerválásának a családban, társadalmi osztályban és közösségben. Az anyagi létezés összetevői az én, a családias élet, a társadalom és nemzet megszokott rendje. Óriási jelentősége a Természet gazdálkodásában magától értetődő, és azonos nagyságú ezzel az ezt képviselő emberi típus fontossága. A Természetet az általa alkotott építmény biztonságáról valamint múltbeli eredményeinek harmonikus folyamatosságáról és megőrzéséről az anyagi ember biztosítja.

Azonban éppen e hasznosság miatt vannak az ilyen emberek és életük, amelyet élnek, arra kárhoztatva, hogy korlátozott, irracionálisan konzervatív és földhözragadt legyen. Orrlyukaik életlélegzése a megszokott rutin, a megszokott intézmények, a gondolkodás megörökölt vagy szokásos formái. Azokat a változásokat, amelyeket a múltban a progresszív elme kikényszerített, magukévá teszik és féltékenyen megvédik, viszont azonos hévvel szállnak szembe azokkal a változásokkal is, amelyeket az a jelenben éppen előidéz. Mert az anyagi ember számára az élő, haladó gondolkodó egy ideológus, egy álmodozó vagy egy őrült. A régi szemiták, akik megkövezték az élő prófétákat és imádták az emléküket, amikor már halottak voltak, valódi megtestesülései voltak ennek az ösztönös és nem értelmes alapelvnek a Természetben. Az egyszer született és a kétszer született közötti ősi indiai különbségtételben az előbbi megjelölést erre az anyagi emberre lehet ráilleszteni. Ő végzi a Természet alsóbbrendű munkáit; ő biztosítja az alapzatot a magasabb tevékenységek számára; de nem könnyen nyílik meg számára a Természet második szülésének dicsősége.

Annyi spiritualitást mégis elfogad, amennyit a múlt nagy vallási kitörései megszokott elgondolásaira rákényszerítenek, és társadalmi rendjében tiszteletreméltó, bár gyakran nem hathatós helyet biztosít a papnak vagy a tanult hittudósnak, akire rá lehet bízni, hogy lássa el biztonságos és szokványos szellemi táplálékkal. De annak az embernek, aki követeli magának a szellemi tapasztalás szabadságát és a spirituális életet, annak nem a pap miseruháját jelöli ki – ha egyáltalán megenged neki valamit is –, hanem a Szannjászin köntösét. A társadalmon kívül hagyja őt gyakorolni veszélyes szabadságát. Így még egy emberi villámhárítóként is szolgálhat, amely felfogja a Szellem áramát, és elhárítja a társadalom épületétől.

Mindazonáltal, lehetséges az anyagi embert és az életét mérsékelten progresszívvá tenni azzal, hogy az anyagi elmébe belevéssük a haladás szokását, a tudatos változás habitusát, a haladásnak, mint az élet törvényének a rögzített ideáját. Európában a haladó társadalmaknak ily módon történő megteremtése egyike az Elme Anyag feletti legnagyobb diadalainak. A fizikai természetnek azonban megvan a bosszúja; mert az elért haladás hajlamos arra, hogy durvább és felületibb legyen, és a kísérletei az emelkedettebb és gyorsabb folyamatra nagy fáradtságokat, hirtelen elcsigázottságokat, elképesztő megtorpanásokat idéz elő.

Lehetséges az anyagi embernek és életének egy mérsékelt spiritualitást is adni azzal, hogy hozzászoktatják, az élet összes intézményét és megszokott aktivitásait vallásos szellemben tekintse. Keleten az ilyen spiritualizált közösségek megteremtése egyike volt a Szellem Anyag feletti legnagyobb diadalainak. De azért van itt is egy hiba; mert ez gyakran csak egy vallásos alkat, a spiritualitás legkülsőbb formájának megteremtéséhez járul hozzá. Ennek magasabb manifesztálódásai, még a legragyogóbbak és legbefolyásosabbak is, vagy pusztán megnövelik a társadalmi életből kivont lelkek számát és így legyengítik azt, vagy egy ideig megzavarják a társadalmat egy átmeneti felemelkedéssel. Az igazság az, hogy egymástól elválasztva sem a mentális erőfeszítés, sem a szellemi impulzus nem lehet elég ahhoz, hogy felülkerekedjen az anyagi Természet mérhetetlen ellenállásán. A Természet – mielőtt megenged az emberi természetben egy teljes változást – megköveteli, hogy az elme és a szellem egy teljes erőfeszítésben szövetkezzenek. E két hajtóerő azonban általában nem hajlandó egymásnak a szükséges engedményeket megtenni.

Sri Aurobindo: A Jóga Szintézise