Az Emberiség ciklusa

Print Friendly

2. fejezet
Az individualizmus és az értelem kora

Az emberi társadalom individualista korszaka a hagyományos korszak korrupciójának és kudarcának eredményeként, a megkövesedett, mintaképet követő külső forma uralma elleni lázadásként alakul ki. Elengedhetetlen, hogy e korszak beköszönte előtt az emberiség lelkéből és gyakorlatából kivesszenek a régi igazságok, és hogy még az ezeket utánzó és helyükbe lépő szokások is elveszítsék igazi jelentésüket és értelmüket; minden gyakorlati igazolástól mentesen már csak mechanikusan, a rögzült idea, a szokás ereje, a formához való ragaszkodás által léteznek. Az emberek ekkor – a társadalmi elme természetes konzervativizmusa ellenére – végül kénytelenek beismerni, hogy a bennük lévő Igazság halott, és hogy csak hazugság által léteznek. Az új korszak individualizmusa kísérlet arra, hogy a meggyőződés és gyakorlat konvencionalizmusától egy valós és kézzelfogható Igazság szilárd alapjához jusson vissza – nem számit mi legyen az. És ez a korszak szükségszerűen individualista, mert a régi egyetemes normák mind csődbe jutottak, és semmilyen belső segítséget nem nyújthatnak többé; következésképpen az egyén az, akinek felfedezővé, úttörővé kell válnia, és egyéni értelmével, intuíciójával, idealizmusával, az élettel szemben támasztott vágyával, igényével, vagy bármely más fényforrás segítségével, amit magában talál, kell meglelje a világ és a saját lénye igazi törvényét. És ezáltal, amikor ezt megtalálta, vagy azt hiszi, hogy megtalálta, arra fog törekedni, hogy egy szilárd bázison újraalapozza, és egy élettel telibb – bár szegényesebb – formában újraformázza a vallást, a társadalmat, az erkölcsi elveket, a politikai intézményeket, az embertársaihoz való viszonyát, a saját tökéletességére irányuló igyekezetét és az emberiségért végzett munkáját.

Európa az, ahol az individualizmus korszaka megszületett, és teljes befolyásával érvényre jutott; a Kelet csak kapcsolat és befolyás hatására jutott e korszakba, s nem elsődleges indíttatásból. És a Nyugatnak ez a szenvedélye volt az – amely dolgok tényleges igazságának felfedezésében és az emberi életnek a bárminemű feltárt igazság törvénye alapján történő irányításában nyilvánult meg –, aminek az erő, az energia, a fény, a haladás, az ellenállhatatlan terjeszkedés évszázadait köszönheti. Ugyanígy, a Kelet – az erőtlen óriás, embereknek az élettelen tömege, akik elfelejtették, hogyan kell szabadon helyzetekkel és erőkkel bánni, mert csak azt tanulták meg, hogyan kell a sztereotip gondolkodás és a megszokott cselekvés világában élni – nem a létezése alapjául szolgáló eszményeinek valami eredeti hamissága következményeként találta magát tehetetlenül az ébredés órájában, hanem az egykor birtokolt Igazság élő érzékelésének elvesztése, és hosszú megelégedett szendergése miatt a gépies konvencionalizmus bénító béklyójában. Mégis, azok az igazságok, amelyeket Európa individualista korszakában feltárt, csak az élet első, nyilvánvalóbb fizikai és külső tényeit, és ezeknek csak olyan rejtettebb valóságait és erőit foglalta magába, amelyeket az elemző értelem működése és a gyakorlati haszonelvűség követése nyújthat az embernek. Ha a racionalista civilizációja olyan diadalmasan végigsöpört a világon, ez azért van, mert nem talált mélyebb és erőteljesebb igazságot, amely szembeszállt volna vele; mivel az emberiség teljes fennmaradó része a konvencionális kor utolsó sötét óráinak tétlenségében leledzet.

Európa individualista korszaka kezdetben az értelem lázadása volt, tetőpontja pedig a fizikai Tudomány győzedelmes előrehaladása. Ez a fajta evolúció történelmileg elkerülhetetlen volt. Az individualizmus hajnala mindig kérdezés és tagadás. Az egyén egy vallást talál magára erőltetve, amely dogmáját és gyakorlatát nem a bármikor igazolható spirituális Igazság eleven észlelésére alapozza, hanem egy ősi könyv betűire, a Pápa tévedhetetlen kijelentésére, az Egyház hagyományára, skolasztikusok és Panditok nagy tudású szőrszálhasogatására, egyházi személyek konklávéjára, szerzetesrendek főnökeire, mindenfajta doktorokra – akik mindegyike egy kétségbevonhatatlan ítélőszék –, akiknek az egyedüli feladata az, hogy ítélkezzenek s állást foglaljanak, de akik közül senki sem tartja szükségesnek, sőt még engedélyezettnek sem, hogy kutasson, próbának vessen alá, vizsgálatot folytasson, feltárjon. Az egyén úgy érzi – ahogy az egy ilyen rezsimben elkerülhetetlen –, hogy az igazi tudományt és tudást vagy tiltják, büntetik és üldözik, vagy pedig elsorvasztja azt a megmásíthatatlan forrásokba vetett vak bizalom magatartása; még a régi forrásokban meglévő igazság is már értéktelen – mert akár művelten akár tudatlanul csak a szavait ismételték, igazi értelmét azonban már nem élték át, legjobb esetben is csak néhányak kivételével. A politikában mindenütt isteni előjogokat talál: fennálló kiváltságokat, szentesített zsarnokságot, amelyek szemmel láthatóan elnyomó hatalommal vannak felfegyverezve, és régi szokásjoggal igazolják magukat, létüknek azonban úgy tűnik nincsen igazi alapja vagy jogosultsága. A társadalmi rendben a szokásoknak úgyszintén megmerevedett uralmát találja: megrögzült alkalmatlanságokat, rögzített privilégiumokat, az uralkodó rétegek önérzetes arroganciáját, az alávetettek vak megalázkodását, eközben a régi feladatokat, amelyek egykor lehet, hogy igazolták a társadalmi helyzetek megoszlását, vagy egyáltalán nem teljesítik, vagy – a kötelesség minden tudata nélkül, és csupán a kaszthoz tartozás büszkesége részeként – rosszul teljesítik. Fel kell, hogy lázadjon; a hatalom minden követelését tüzetesen szemügyre kell, hogy vegye; amikor azt állítják neki, hogy ez a dolgok szent igazsága, vagy Isten parancsa, vagy az emberi élet időtlen idők óta fennálló rendje, azt kell, hogy válaszolja: „De valóban így van ez? Honnan tudjam, hogy ez a dolgok igazsága és nem babona és hazugság? Mikor parancsolta ezt Isten, és honnan tudjam, hogy ez volt a parancsának az értelme, nem pedig a ti tévedésetek vagy elgondolásotok, vagy hogy a könyv, amire támaszkodtok az Ő szava-e egyáltalán, vagy hogy elmondta-e valaha is az akaratát az emberiségnek? Ez az időtlen idők óta fennálló rend, amiről beszéltek, tényleg időtlen-e, tényleg a Természet törvénye, vagy pedig az Idő tökéletlen következménye, és jelenleg egy teljesen helytelen szokás? És mindennel kapcsolatban, amit mondotok, még mindig meg kell kérdeznem, hogy összhangban van-e az a világ tényeivel, az igazságérzetemmel, az igazsággal kapcsolatos ítélőképességemmel, a valóságnak az általam történő megtapasztalásával?” És ha nem, a lázadó egyén lerázza magáról az igát, kijelenti az igazságot, úgy, ahogyan azt ő látja, és ezzel elkerülhetetlenül a fennálló közösség vallási, társadalmi, politikai, és egy pillanatra talán még erkölcsi rendjének a gyökerét is kezdi kiirtani, mert az a hatalom birtokosain nyugszik, akik az ő számára hiteltelenné váltak, és azokon a szokásokon, amelyeket ő rombol le, és nem egy élő igazságon, amely sikeresen szembehelyezhető az egyén saját igazságával. A régi rend védelmezőinek lehet, hogy igazuk van, amikor megkísérlik elnyomni őt, mint a társadalmi biztonságot, a politikai rendet vagy a vallási tradíciót veszélyeztető ártalmas tevékenységet; de ő marad felül – és senki más nem maradhat – mert az ő küldetése a pusztítás, a hazugság elpusztítása, és az igazság egy új alapjának egy szűz földre történő lefektetése.

Azonban milyen egyéni képesség vagy mérték alapján fogja az újító megállapítani az új alapokat vagy bevezetni az új intézkedéseit? Nyilvánvalóan, ez függ attól a felvilágosultságtól, amely a kor rendelkezésére áll, valamint a számára hozzáférhető tudás lehetséges formáitól. Először a vallásban volt egy személyes megvilágosodás, melyet Nyugaton egy teológiai, Keleten egy filozófiai érvelés támasztott alá. A társadalomban és a politikában a felvilágosodás a természeti jog és igazságosság kidolgozatlan, kezdetleges felfogásával kezdődött, amely a szenvedés fokozódásából vagy az általános elnyomás, a törvénytelenség, az igazságtalanság érzésének tudatosodásából indult ki, és a fennálló rend tarthatatlanságából, ha azt bármely – a privilégiumtól és a fennálló szokástól különböző – szempontból vizsgálatnak vetjük alá. Kezdetben a vallási indíték volt az uralkodó; a társadalmi és politikai indíték, amely az első durva és indulatos mozgalmak gyors leverését követően fékezte magát, kihasználta a vallási reformáció által keltett megrázkódtatást, és egy hasznos szövetségesként kísérte azt a háttérben, és várta az alkalmat, hogy átvegye a vezetést, amikor a spirituális lendület kimerült, és, talán pont a világi befolyás ereje miatt, melyet segítségül hívott, utat tévesztett. A vallási szabadság mozgalma Európában az egyéni megismerés és felvilágosult értelem először korlátozott, majd kizárólagos joga mellett foglalt állás, hogy meghatározza a sugalmazott Szentírások valódi értelmét, az igazi Keresztény szertartásokat és az Egyház rendjét. Követelésének hevessége az egyházi hatalom bitorlása, nagyravágyása és kegyetlensége elleni lázadásának hevességével volt arányos, és ez az egyházi hatalom jogot formált magának, hogy visszatartsa a Szentírásokat az egyetemes tudás elől, és erkölcsi tekintély és fizikai erőszak által a Szentírás saját önkényes interpretációját, ha ugyan nem egy másik és helyettesítő tant, kényszerítsen az ellenszegülő egyéni lelkiismeretre. A lázadás enyhébb és visszafogottabb formáiban olyan kompromisszumokat szült, mint az Episzkopalis Egyházak, magasabb szinten a Kálvinista Puritanizmus hevességét, leghevesebb formájában az egyéni vallási vélemény és képzelet tobzódását olyan szektákban, mint az Anabaptisták, Independensek, Szocinusok, és még sokan mások. Keleten egy ilyen mozgalom – minden politikai és bármilyen nyomatékosan tekintélyromboló társadalmi jelentőségtől mentesen – egyszerűen reformerek, megvilágosult szentek és a hit új egységeinek a sorát eredményezte volna, a hozzászabott kulturális és társadalmi gyakorlattal együtt; Nyugaton viszont az ateizmus és a szekularizáció volt a szükségszerű és eleve elrendelt célja. A vallás konvencionális formáinak, a papság Isten és a lélek közötti közvetítésének megkérdőjelezése és a pápai tekintélynek az Írás tekintélyére való cserélése nem tudott nem tovább haladni, és magát az Írást, majd minden természetfeletti, vallási hitet illetve értelmet meghaladó igazságot nem kevésbé megkérdőjelezni, mint a külső hitvallást és intézményt.

Végül is Európa fejlődésének kevésbé szabott irányt a Reformáció, mint a Reneszánsz; inkább az utóbbira jellemző ősi, görög-római mentalitás életerős visszatérése volt az, aminek következtében Európa felvirágzott, mint az előzőre jellemző héber és vallási-erkölcsi vérmérséklet. A Reneszánsz egyik oldalon visszaadta Európának a görög értelem szabad kíváncsiságát, az alapelvek és a racionális törvények buzgó kutatását, az élet tényeinek a közvetlen megfigyelés és egyéni következtetés útján történő örömteli intellektuális vizsgálatát, másik oldalon a rómaiak nagyfokú gyakorlatiasságát, és az életnek a nagyfokú használhatósággal és a dolgok helyes alapelveivel történő harmóniába rendezésének érzékét. De mindkét irányzatot szenvedéllyel, komolysággal, erkölcsi és szinte vallási buzgalommal követték, amelyet – hiányozván a görög-római mentalitásból – Európa a zsidó-keresztény fegyelem hosszú évszázadainak köszönhetett. Ezek voltak azok a források, amelyekből kiindulva kutatta a Nyugat individuális korszaka a rend és az irányítás azon alapelveit, amelyekre minden emberi társadalomnak szüksége van, és amelyet az ősibb korokban először az igazság változatlan szimbólumainak materializációjával, majd az erkölcsi mintaképpel és fegyelemmel, végül pedig a tévedhetetlen tekintély vagy a sztereotip konvenció által kísérelt megvalósítani.

Az egyéni felvilágosodás vagy megítélés korlátozatlan használata, bármely külső norma vagy az igazság bármely általánosan felismerhető forrása nélkül, nyilvánvalóan veszedelmes kísérlet tökéletlen emberi fajunk számára. Ez valószínűleg inkább a vélemények állandó változásához és összevisszasághoz vezet, mint a dolgok igazságának progresszív kibontakozásához. A társadalmi igazságosságra való törekvés az egyéni jogok, vagy az osztályérdekek és vágyak hajthatatlan követelésén keresztül nem kevésbé egy állandó küzdelem és forradalom forrásává kell, hogy váljon, és az is lehet, hogy minden egyes ember akaratának túlzott követeléséhez vezet, hogy élje a saját életét, és kielégítse a saját elképzeléseit és vágyait, ami komoly gyengélkedést vagy súlyos betegséget idéz elő a társadalom testében. Következésképpen az emberiség minden individualista korszaka számára elengedhetetlenül fontos két döntő kívánalomnak a keresése. Meg kell lelni az Igazságnak egy egyetemes mércéjét, amellyel minden egyéni véleménynek egy belső késztetésből, fizikai kényszer vagy nem-racionális tekintély előírása nélkül, azonosulni kell. És létre kell hoznia a társadalmi rendnek valamilyen alapelvét is, amely egyaránt a dolgok egyetemesen megismerhető igazságán alapul; szükséges egy rend, amely egy gyeplőt rak a vágyra és az érdekre, legalább valamilyen intellektuális vagy erkölcsi próbatételt szolgáltatva, amelynek e két hatalmas és veszélyes erőnek meg kell felelni, mielőtt jogosnak érezhetik az életre vonatkozó igényeik érvényesítését. Európa progresszív nemzetei a fény és e törvény utáni keresésükben a spekulatív és tudományos értelmet tették meg eszközüknek, a megvalósítható társadalmi igazságosságot és a egészséges hasznosságot pedig szellemüknek.

Ezt a fizikai Tudomány felfedezéseiben találták meg, és tartották fenn lelkesen. A Tudomány győzedelmes uralmát, mindent szétzúzó és ellenállhatatlan győzelmét a tizenkilencedik század Európájában az abszolút tökéletességgel magyarázták, és ezzel, legalábbis úgy látszott, sikerült egy időre kielégíteni a Nyugati értelem e két hatalmas igényét. Úgy tűnt a Tudomány tökéletesen eleget tesz egy individuális korszak e két legfőbb kívánalma utáni kutatásnak. Itt legalább volt a dolgoknak egy igazsága, amely nem függött semmilyen kétes Szentírástól vagy esendő emberi tekintélytől, amelyet viszont maga az Anyatermészet írt meg örökérvényű könyvében azok számára, akiknek volt türelme, hogy megfigyeljenek, és intellektuális őszinteségük, hogy következtessenek. Itt voltak törvények, elvek, a világ és a lényünk alapvető tényei, amelyek igazolni tudják magukat egyszerre mind, és amelyeknek ezért ki kell elégíteni és irányítani kell a szabad egyéni véleményt, megszabadítva azt az idegen kényszertől és a szeszélyes önfejűségtől egyaránt. Itt voltak törvények és igazságok, amelyek igazolták, de azért vissza is tartották az individuális emberi lény követeléseit és vágyait; itt volt egy tudomány, amely gondoskodott a tudás egy mércéjéről, egy normájáról, az élet számára egy racionális alapról, az egyén és a társadalom fejlődésének és tökéletességének világos körvonaláról és hathatós eszközeiről. Az európai civilizáció tetőzése az a kísérlet, amely az emberi életet egy igazolható Tudomány, a dolgok egy igazsága, egy rend és elvek alapján akarja irányítani és megszervezni, amelyeket alapjaikban és ténylegességükben mindenki megfigyelhet és igazolhat, és amelyeket mindenkinek szabadon magáévá tehet, és kell is, hogy magáévá tegyen. Ez volt az emberi társadalom individualista korszakának beteljesülése és győzelme; és az is valószínűnek tűnt, hogy ez lesz a vége is, az individualizmus halálának oka, félre-tétele, és eltemetése a múlt emlékei közé.

Mert az egyetemes törvényeknek – amelyeknek az egyén szinte a mellékterméke, és amelyeknek szükségszerűen irányítaniuk kell az egyént – az individuális szabad gondolkodás általi felfedezése, és ez a kísérlet, hogy az emberiség társadalmi életét ténylegesen ezeknek a törvényeknek a mechanikus működésével tudatos összhangban irányítsák, úgy tűnik, logikusan vezet pont annak az egyéni szabadságnak az elfojtásához, amely e felfedezést és kísérletet egyáltalán lehetővé tette. Az egyén saját lénye igazságának és törvényének keresése során felfedezett egy igazságot és egy törvényt, amely egyáltalán nem a saját egyéni lényéé, hanem a közösségé, a falkáé, a méhkasé, a tömegé. Az eredmény, amely felé ez mutat, és amely felé, úgy látszik, még mindig ellenállhatatlanul sodor minket, egy merev gazdasági és állami Szocializmuson keresztül a társadalom új rendje, amelyben – a saját és az emberiség érdekében a szabadságától ismét megfosztott – egyén egész életét és cselekedeteit, születésétől öreg koráig, minden lépésnél és minden ponton az Állam jól felépített mechanizmusa kell, hogy meghatározza. Ez a régi ázsiai vagy inkább indiai társadalmi rend egy új furcsa változatát eredményezheti. A vallási-etikai szentesítés helyébe lép a tudományos és racionális vagy természet rendjének megfelelő indíték és szabály; a Brahmin Sasztrakara helyébe a tudományos, közigazgatási és gazdasági szakértő. A Királynak a helyébe – aki maga betartja a törvényt, és a társadalom jóváhagyásának támogatásával mindenkit arra kényszerít, hogy elhajlás nélkül kövesse a nekik kijelölt irányvonalat, a Dharma irányvonalát –, a hasonlóan irányított és feljogosított kollektivista állam lép. Az osztályoknak – amelyek mindegyike a megfelelő hatalommal, kötelezettséggel és előjogokkal rendelkezett – a hierarchikus elrendezése helyett létrejön az oktatás és a lehetőségek egy kezdeti egyenlősége, amit lehet, hogy végül a hivatás szakértő általi meghatározása követ, aki jobban ismer minket, mint mi magunkat, és munkát és képességet választ számunkra. A házasságot, a gyereknemzést és nevelést lehet, hogy a tudományos Állam jelöli ki, ahogyan régen a Sasztra. Minden ember számára rendelkezésre fog állni a munkának egy hosszan tartó szakasza a kollektivista hatóságok által irányított Államért, végül pedig a felszabadulásnak egy szakasza, nem cselekvés, hanem élvezet és kényelem és személyes önművelés céljából, válaszként az ősi árja társadalom Vanaprastha és Szannjásza Asramjaira. Egy effajta szociális állam merevsége nagymértékben felülmúlná az ázsiai elődjéét; mert ott legalább volt két fontos engedmény a lázadók és az újítók számára. Megvolt az egyén számára egy korai Szannjásza joga, a társadalmi életről való lemondás a szabad spirituális élet céljából, és megvolt a csoport joga, hogy létrehozzon egy új elképzelések szerint irányított szubtársadalmat, mint amilyen a szikheké vagy a Vaisnaváké. A normától való ezen erőszakos eltérések egyikét sem tudná tolerálni egy szigorúan gazdasági és precízen tudományos és egységesítő társadalom. Nyilvánvalóan szintén kialakulna a társadalmi moralitás és szokás rögzített rendszere és a szocialista doktrínának egy magva , amelyet nem lehetne gyakorlatilag megkérdőjelezni – esetleg még intellektuálisan sem –, mivel az hamar megrázkódtatná vagy aláásná a rendszert. Így egy új típusú, tisztán gazdasági képességen és funkción alapuló rend jönne létre, gunakarma, és az egyéni szabadság gátlása miatt gyorsan a racionalista konvenciók rendszerévé kövesedne meg. És ez a statikus rend végül egész biztosan széthullana a lázadás egy újabb individualista korszaka által, amelyet valószínűleg egy szélsőséges filozófiai Anarchizmus elvei vezérelnének.

A másik oldalon működésben vannak olyan erők, amelyek úgy tűnik valószínűleg meg fogják hiúsítani vagy módosítani fogják ezt a fejleményt, mielőtt az elérhetné veszélyes beteljesedését. Először is a racionalista és fizikai Tudomány túlhaladta önmagát, és nemsokára utol fogja azt érni a pszichológiai és pszichikus tudásnak egy gyarapodó áradata, amely nem vallhat abban kudarcot, hogy egy teljesen új nézetet kényszerítsen ki az emberi lény vonatkozásában, és új perspektívát nyisson az emberiség előtt. Ugyanakkor az Értelem Kora szemmel láthatóan a végéhez közeledik; újszerű eszmék söpörnek végig a világon, és kiemelkedő gyorsasággal kerülnek elfogadásra, eszmék, amelyek elkerülhetetlenül bomlasztóak a gazdasági racionalizmus bármely korai mintaképet követő rendje számára, dinamikus eszmék, mint Nietzsche Élet-Akarata, az Intuíciónak Bergson általi felmagasztalása az intellektus fölé, vagy a legutóbbi német filozófiai tendencia egy értelem feletti képességnek az elismerésére és az igazságok egy értelem feletti rendjének elfogadására. Egy másik mentális egyensúly kezd már megszilárdulni, és elméletek kerülnek gyakorlati téren alkalmazásra, ami azzal biztat, hogy a társadalom individualista korszakát nem egy új mintaképet követő rend  fogja felváltani, hanem egy szubjektív kor, amely alighanem egy nagyszerű és nagy jelentőségű átmenet lehet egy teljesen más cél felé. Nincs kizárva az sem, hogy már az emberiség ciklusának egy új periódusának félhomályos hajnalában vagyunk.

Másrészt a Nyugat a világ diadalmas leigázása során felébresztette a szendergő Keletet, és egy fokozódó küzdelmet teremtet az importált Nyugati individualizmus és a társadalom régi konvencionális alapelve között. Az utóbbi az egyik helyen gyorsan, a másik helyen lassan omlik össze, de a Nyugati individualizmustól valami teljesen eltérő foglalhatja el nagyon valószínűleg a helyét. Egyesek valóban azon a véleményen vannak, hogy Ázsia meg fogja ismételni Európa Értelmi Korszakát, az egész materializmusával és világias individualizmusával egyetemben, míg maga Európa új formák és eszmék irányában fog előre nyomulni; ez azonban a legnagyobb mértékben valószínűtlen. Ellenkezőleg, a jelzések arra mutatnak, hogy Keleten az individualista periódus vagy nem lesz hosszan tartó, vagy jellegében túlnyomóan racionalista és szekuláris. Ha ezután, az ébredése eredményeként, a Kelet követi saját hajlamát, és kialakít egy újszerű társadalmi irányzatot és kultúrát, akkor annak óriási hatása kell, hogy legyen a világ civilizációjának irányára; ennek valószínű hatását lemérhetjük az alapján, hogy milyen mély hatást eredményezett a még fel nem ébredt Kelet eszméinek Nyugatra való első visszaáradása. Bármi is legyen ennek kihatása, az nem – a Nyugat elméjét és életét mindig uraló – mechanikus gazdaságosság még mindig érvényes tendenciájának vonalát fogja szolgálni a társadalom bármiféle újrarendezése formájában. A Kelet hatása valószínűleg inkább a szubjektivizmus és a gyakorlati spiritualitás irányában valósul meg, fizikai létünknek egy nagyobb megnyílásában azon ideálok megvalósítása felé, amelyek eltérőek azoktól a határozott, bár korlátozott céloktól, amelyeket az élet és a test szabad szemmel érzékelhető  természetében sugall.

Azonban mindennél fontosabb, hogy Európa individualista korszaka az egyén felfedezésével a jövő eszme-erői között két uralkodó hatású eszmét rögzített, amelyeket semmilyen ideiglenes reakció sem tud figyelmen kívül hagyni. Az első ezek közül az a ma már egyetemesen elfogadott demokratikus koncepció, hogy a társadalom tagjaként, az összes egyénnek joga van a teljes élethez és a teljes fejlődéshez, amire egyénileg képes. Többé már nem lehetséges, hogy bármiféle olyan berendezkedést fogadjunk el eszménynek, amely alapján a társadalom bizonyos osztályai maguknak formálnak jogot a fejlődésre és a teljes társadalmi haszonélvezetre, miközben a többiek részére kizárólag a szolgálat sivár és hálátlan funkcióját jelölik ki. Most le van fektetve, hogy a társadalmi fejlődés és a jólét a társadalom minden egyénének fejlődését és jólétét jelenti, és nem csupán a közösségnek a virágzását a tömegen belül, ami közelebbről tekintve igazán egy vagy két osztály tündöklésévé és hatalmává alakul. Ezt a felfogást az összes haladó nemzet teljességében elfogadta, és alapját képezi a világ jelenlegi szocialisztikus tendenciájának. De ezen kívül létezik az a mélyebb igazság, amit az individualizmus fedezett fel, hogy az egyén nem pusztán egy társadalmi egység; a léte, az élethez és a fejlődéshez való joga és igénye nem kizárólagosan a társadalmi feladatán és funkcióján alapul. Ő nem pusztán egy embertömegnek, kaptárnak vagy hangyabolynak egy tagja; ő önmagában valami: egy lélek, egy lény, akinek be kell teljesíteni a saját egyéni igazságát, csakúgy, mint a természetes vagy kiosztott részét a kollektív lét igazságában és törvényében . Szabadságot, teret, kezdeményezési jogot igényel a lelkének, a természetének, annak a hatalmas és óriási dolognak, amellyel szemben a társadalom annyira bizalmatlan, és azon fáradozott a múltban, hogy vagy teljesen elnyomja, vagy teljesen spirituális tevékenységi területre száműzze: az egyéni gondolatának, akaratának, lelkiismeretének. Ha végül be kell olvasztania ezeket valahova, az nem lehet mások domináns gondolata, akarata és lelkiismerete, hanem ezen túl valami, amelybe neki és mindenki másnak is mind meg kell engedni, mind segíteni kell, hogy szabadon belenőjön. Ez egy olyan eszme, egy olyan igazság – amelyet Európa intellektuálisan felismert, és külső és felszínes jelentőségét teljesen megadta – amely gyökerében megegyezik Ázsia legmélyrehatóbb és legmagasabb rendű spirituális elképzeléseivel, és nagy szerepet kell játszania a jövő alakításában.

Előző fejezet                                                                                                          Következő fejezet