Az Emberiség ciklusa

3. fejezet
A szubjektív korszak eljövetele

Az emberiség individualista korszakának elidegeníthetetlen célja és erőfeszítése és indokoltsága, a lélektani indíték-magja, és fejlődésének egész tendenciája mind arra az egy domináns szükségletre nyúlik vissza, hogy újra felfedezze az élet, a gondolkodás és a cselekvés alapvető igazságait, amelyeket befedtek azoknak a konvencionális mintáknak a hamisságai, amelyekben már nem él a konvenciók kiindulópontjául szolgáló eszméknek az igazsága. Első látásra úgy tűnne, hogy a világosság céljából a legrövidebb út magukhoz az eredeti eszmékhez való visszatérés lenne, hogy megszabadítsák az igazságuk magját a konvenció kérgétől, amellyel be lett vonva. Ennek a folyamatnak az útjában azonban egy nagy, gyakorlati akadály áll; és van egy másik is, amely túlér a dolgok felszínén, közelebb a lélek emberi társadalomban való fejlődésének mélyebb princípiumaihoz. Az eredeti régi eszmék helyreállítása, amelyeket a konvenció mostanra kiforgatott eredeti jellegükből, annak a gyakorlati hátránynak van kitéve, hogy ez bizonyos idő elteltével hajlamos a konvenciók irányába ható erők helyreállítására – amit pedig az Idő Szelleme megkísérel elhagyni –, ha vagy amikor a mélyebb igazság-kereső tendencia lendületében ellankad, a konvenciók pedig visszanyerik hatalmukat. Újból életre kelnek, módosulva, kétségtelenül, de még mindig hathatósan; egy új megrögződés áll be, a dolgok igazságát egy még komplexebb valótlanság fedi be. És még ha ez másképp is lenne, egy fejlődő emberiség számára szükséges volna, hogy ne térjen vissza mindig régi eszméihez. Arra van szüksége, hogy egy nagyobb beteljesülés felé haladjon, ha magáévá teszi a régit, akkor azt át kell alakítania és túl kell szárnyalnia. Mert a dolgok alapjául szolgáló igazság állandó és örök, de mentális megjelenései, életbeli formái, fizikai megtestesülései folytonosan fejlődésért és változásért kiáltanak.

Ez az alapelv és szükségszerűség indokolja az individualizmus és a racionalizmus korszakát, és – bármennyire is rövid legyen az – a fejlődési ciklusban egy elengedhetetlen periódussá teszi. A működésében túlnyomóan pusztító kritikus értelem átmeneti uralma egy okvetlen szükségszerűség az emberiség fejlődésében. Indiában a nemzeti gondolkodás és élet nagy buddhista megrázkódtatása óta, visszatérően, sorozatosan történtek próbálkozások, hogy újra felfedezzék a lélek és az élet igazságát, és hogy a fojtogató konvenciók fátyla mögé jussanak; ezeket azonban egy széles körű és toleráns spirituális értelem vezette le, egy képlékeny lélek-intuíció és egy mély szubjektív kutatás, amely nem volt elég harcos és romboló. Bár nagy belső és számottevő külső változást eredményeztek, soha nem sikerült megszabadulniuk a túlsúlyban lévő konvencionális rendtől. A bomlasztó és destruktív jellegű intellektuális kriticizmus hatása, bár nem voltak teljesen mentesek tőle ezen mozgalmak közül egyesek, soha nem jutott elég messzire; az alkotó erő, amelyet elégtelen mértékben támogatott a pusztító, nem volt képes egy tágas és szabad teret teremteni az új formációja számára. Csak az európai befolyás és hatás időszaka hozta létre azokat a körülményeket és tendenciákat, amelyek elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy kikényszerítsék egy új korszak kezdetét, amelyben az eszmék és a dolgok radikálisan és valóságosan újraértékelődnek. Ezeknek a befolyásoknak a jellemző hatása mindvégig – vagy mindenesetre a legutóbbi időkig – racionalista, haszonelvű és individualista volt. Arra kényszerítette a nemzeti elmét, hogy egy új, kutató és kritikai szemszögből szemléljen mindent, és még azok is, akik megkísérlik megőrizni a jelent vagy helyreállítani a múltat, nem vagy félig tudatosan kénytelenek az újszerű nézőpontból és az ehhez tartozó okfejtés megfelelő kívánalmaival igazolni törekvésüket. Az egész Keleten a szubjektív ázsiai elme rákényszerül, hogy alkalmazkodjon az élet és a gondolkozás megváltozott értékeinek szükségleteihez. Rákényszerült, hogy nekitámadjon önmagának, mind a Nyugat tudásának nyomására, mind egy teljesen megváltozott élet-szükséglet és élet-környezet kényszerének nyomására. Amit belülről nem végzett el, azzal kívülről, mint szükségszerűséggel akadt össze, és ez a külső hatás egy óriási előnyt és ugyanakkor egy nagy veszélyt is magával hozott.

Az individualizmus kora tehát az emberiség egy radikális kísérlete, hogy felfedezze mind az individuális lény, mind a világ – amelyhez az egyén tartozik – igazságát és törvényét. Elkezdődhet azzal a törekvéssel, ahogy az Európában kezdődött, hogy visszajusson, különösen a vallás területén, az eredeti igazsághoz, amelyet beborított a konvenció, eltorzította vagy meghamisította azt; az első lépése után azonban tovább kell folytatnia az útját, és végül az emberi élet és tevékenység összes szférájában a gondolkodás és a gyakorlat alapjainak egy általános megkérdőjelezése felé. Az elkerülhetetlen végeredmény a vallás, a filozófia, a tudomány, a művészet és a társadalom forradalmi újjászervezése. Először az individuális elme és értelem fénye által halad előre, az élettel kapcsolatos igénye és az élettapasztalata által; de az egyénitől az egyetemeshez kell elérnie. Mert az egyén erőfeszítése gyorsan megmutatja neki, hogy nem tudja bizonyosan felfedezni saját létének igazságát és törvényét anélkül, hogy felfedezne bizonyos egyetemes törvényt és igazságot, amellyel vonatkozásba tudja hozni a sajátját. Ő az univerzumnak a része; a legmélyebb szellemét kivéve mindenben alá van neki vetve, egy kicsiny sejt ebben a roppant nagy, szervesen összefüggő tömegben: az egyén szubsztanciája a világegyetem szubsztanciájából van kivonva, és az univerzum életének törvénye határozza meg és irányítja az egyén életének a törvényét. Az önmagával, a képességével és tehetségével és korlátaival, valamint a léttel szemben támasztott igényével és az egyéni és társadalmi rendeltetésének magasztos útjával és távoli vagy közeli céljával kapcsolatos új nézetének és tudásának is a világgal kapcsolatos új nézeteiből és tudásából kell kiindulnia.

Európában és a modern időkben ez egy tiszta és befolyásos fizikai Tudomány formáját vette fel, amely a fizikai világegyetem törvényeinek valamint az ember fizikai lénye, környezete, evolúciós történelme, fizikai és vitális, egyéni és kollektív szükséglete által meghatározott emberi élet gazdasági és szociológiai feltételeinek felfedezésével haladt előre. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá kell számára válnia, hogy a fizikai világ ismerete nem a tudás teljessége; ki kell tűnnie annak, hogy az ember ugyanúgy egy mentális lény, ahogy fizikai és vitális is, sőt, hogy lényegét tekintve sokkal inkább mentális, mint fizikai vagy vitális. Még ha az ember lélektanát erősen befolyásolja és korlátozza is a fizikai lénye és környezete, azok nem határozzák meg azt annak gyökereiben, hanem az állandóan visszahat, kifinomult módon meghatározza azok működését, sőt az élettel kapcsolatos lélektani igényének ereje által az újjáalakulásukat is eredményezi. Magát a gazdasági állapotát és társadalmi intézményeit is azok a lélektani igényei irányítják, amelyeket az emberiség elméje és lelke, illetve élete és teste közti kapcsolat által teremtett lehetőségek, körülmények, tendenciák irányában támaszt. Ennélfogva, ahhoz, hogy meglelje a dolgok igazságát és lényének törvényét ehhez az igazsághoz viszonyítva, mélyebbre kell mennie, és fel kell fednie önmaga és a dolgok szubjektív rejtélyét is, ugyanúgy, ahogy az objektív formáikat és környezetüket.

Ezt egy ideig megkísérelheti megvalósítani a boncolgató és elemző értelmével, amely már eddig is eljuttatta; de nagyon sokáig nem. Mert önmaga és a világ tanulmányozása során elkerülhetetlenül szembesülnie kell a lélekkel önmagában és a lélekkel a világban, és meg kell állapítania róla, hogy az egy olyan mélységes, olyan összetett, rejtett titkokkal és képességekkel annyira áthatott entitás, hogy az intellektuális értelme cserbenhagyja önmagát, mint elégtelen fényforrás és esetlen kutató: csak a felszínességek elemzésében sikeres, és ami éppen a felszín alatt található. Egy mélyebb tudás igénye tehát önmagában új képességek és eszközök felfedezése felé fogja fordítani. Felfedezi, hogy csak akkor ismerheti meg önmagát teljesen, ha aktívan ön-tudatossá válik, és nem pusztán ön-vizsgálódóvá, ha egyre inkább a lelkében él, és inkább onnan cselekszik, mint hogy a felszíneken botorkál, ha tudatos összhangba hozza magát azzal, ami a felszínes mentalitása és lelkivilága mögött helyezkedik el, és ha e mélyebb fény és képesség által, amely felé ily módon megnyílik, megvilágítja az értelmét és dinamikussá teszi a cselekvését. Ebben a folyamatban a racionalista ideál elkezdi alávetni magát az intuitív tudás ideáljának és egy mélyebb ön-tudatnak; a haszonelvűség normája meghátrál az öntudatosságra és az önrealizálásra való törekvés előtt; a fizikai Természet szemmel látható törvényeinek megfelelő élet szabályát felváltja a világ életében, illetve az emberiség belső és külső életében működésben lévő, elfátyolozott Törvény és Akarat és Képesség szerinti életre irányuló erőfeszítés. Ezek a tendenciák, bár egy nyers, kezdeti és nem megfelelően kifejlett formában, mind nyilvánvalóak a világban, és napról napra jelentős sebességgel erősödnek. Megjelenésük és nagyobb dominanciájuk pedig az átmenetet jelenti az emberi fejlődés racionalista és haszonelvű periódusából, amelyet az individualizmus hozott létre, a társadalom egy kiemelkedőbb szubjektív korszakába. A változás a gondolkodás menetének egy gyors fordulatával kezdődött meg olyan nagy és mélyreható folyamatok felé, amelyek ellentétesek a régi intellektuális normákkal, és a régi összképek hirtelen megtörését jelentették. A tizenkilencedik század materializmusa először egy újszerű és mélyreható vitalizmusnak adott helyet, amely különböző formákat öltött, Nietzsche az élet gyökerét és törvényét képező Lenni-Akarásának és Hatalom-Akarásának elméletétől kezdve az új pluralista és pragmatikus filozófiáig, amely pluralista, mivel a tekintetét inkább az életre rögzíti, mint a lélekre, és pragmatikus, mivel a létet inkább az erő és a cselekvés, mint a fény és a tudás terminusaival igyekszik magyarázni. A gondolkodásnak ezek a tendenciái, amelyek mélyreható befolyást gyakoroltak Európa életére és gondolkodására a nagy Háború kitörését megelőzően a legutóbbi napokig, különösen Franciaországban és Németországban, nem egy egyszerű visszavonulást jelentettek az intellektualizmustól az élet és a cselekvés irányába – bár amikor az alantasabb értelműek alkalmazták őket, akkor gyakran ezt az aspektust vették fel; egy arra irányuló próbálkozások voltak, hogy mélyrehatóbban megértsék a világegyetem Élet-Lelkületét, és aszerint éljenek, módszerükben pedig arra irányultak, hogy mélyen lélektaniak és szubjektívek legyenek. Mögülük, a régi racionális intellektualizmus kétségbevonása által keletkezett űrben felbukkanva, kezdett felszínre jönni egy új, a saját hajtóerejének és természetének teljesen még tudatában nem lévő, Intuíciónalizmus, amely az Élet formáin és képességein keresztül kutatja azt, ami túl van az Életen, sőt néha még bizonytalan kezekként a Szellem lepecsételt kapuján is nyugszik.

A világ művészete, zenéje és irodalma, az adott kor vitális tendenciáinak egy mindig biztos mutatója, szintén egy mélyreható forradalmi változáson ment keresztül egy állandóan mélyülő szubjektivizmus irányába. A múlt kiemelkedő objektív művészete és irodalma többé már nem parancsol az új korszak elméjének. Az első tendencia, úgy a gondolkodásban, mint az irodalomban, egy fokozódó lélektani vitalizmus volt, amely arra törekedett, hogy behatóan ábrázolja az ember legapróbb lélektani indítékait és hajlamait, ahogy azok az érzelmi, esztétikai és vitalisztikus vágyaiban és tevékenységeiben a felszín felé indulnak. Ezek a művek, amelyeket nagy hozzáértéssel és aprólékossággal formáztak meg, de anélkül, hogy az ember lényének törvényszerűségeiről bármiféle tényleges ismerettel rendelkeztek volna, ritkán jutottak felszínes érzelmeink, érzeteink és tevékenységeink hátlapja mögé, amelyeket aprólékosan, azok részleteiben elemeztek, viszont a tudás bármifajta széleskörű vagy mélyreható fénysugara nélkül; talán közvetlenül érdekesebbek voltak, de általában művészi értékükben alacsonyabb rendűek a régi irodalomhoz képest, amely legalább szilárdan, illetve alapos és hathatós ismerettel ragadta meg azt a területet, amivel foglalkozott. Gyakran ábrázolták inkább az Élet betegségét, mint az egészségét és erejét, vagy inkább a – szenvedélyes és ezért tehetetlen és kielégítetlen – vágyakozásainak a tobzódását és zendülését, mint az önkifejezésének és önuralmának az energiáját. Ennek a folyamatnak, amely Oroszországban érte el teremtő erejének csúcsát, azonban ott egy ténylegesebben lélektani művészet, zene és irodalom felé fordulás lépett örökébe, amely inkább volt mentális, intuitív, pszichikai, mint vitalisztikus, és amely ténylegesen elfordult a felszínes vitalizmustól, ugyanúgy, ahogy az elődei elfordultak a múlt objektív elméjétől. Ez az új folyamat, ugyanúgy, ahogy az új filozófiai Intuíciónalizmus, a fátyol igazi széthasítását célozta meg, az emberi elme segítségével annak megragadását, ami nyíltan nem nyilvánul meg, a dolgok rejtett lelkének megérintését és az abba való behatolást. Még sok mindent határozatlanul, elégtelenül ragadott meg abból, amit nyomon követett, a formáiban kezdetleges volt, de elindította az emberi elmének egy tagadhatatlan távozását a régi kikötőhelyeiből, és megmutatta azt az irányt, amelyen keresztül elkalauzolják egy nagy jelentőségű felfedező hajóútra, belül egy új világ felfedezésére, amelynek végső soron kívül az életben és a társadalomban elő kell idéznie egy új világnak a megteremtését. A művészet és az irodalom úgy tűnik, egyértelműen egy szubjektív kutatás felé fordult, abba az irányba, amit a dolgok rejtett belsejének lehet nevezni, és elfordult a racionális és objektív irányelvektől vagy indítékoktól.

Már az élethez való gyakorlati viszonyban is vannak előrehaladott progresszív tendenciák, amelyek ebből a mélyrehatóbb szubjektivizmusból merítik inspirációjukat. Határozottan még igazán semmi sem lett megvalósítva, eddig még minden egy kísérleti stádiumban lévő kezdeményezés, és az első puhatolózás ezen új szellem számára egy anyagi megformálódás irányában. A világ uralkodó folyamatai, a legutóbbi nagy események, mint Európában a nemzetek iszonyú összecsapása és az azt megelőző, illetve azt követő nemzeteken belüli mozgolódások és változások, inkább egy összeegyeztetésre irányuló zavaros félig küzdelemnek félig erőfeszítésnek voltak a következményei Nyugaton a régi intellektuális és materialista, illetve az új még felszínesen szubjektív és vitalisztikus ösztönzései között. A lélek egy igazi belső növekedése által meg nem világított utóbbiak szükségszerűen rákényszerültek, hogy megszerezzék az előbbieket, és felhasználják őket az élettel kapcsolatos zabolátlan igényeik kielégítésére; a világ az Élni-Akarásnak és a Hatalom-Akarásának egy rettenetes módon tökéletes megszerveződése irányába haladt, és ez volt az, ami érvényesülni engedte magát a Háborús összeütközésben, és mostanra megtalálta vagy éppen megtalálja magának az élet új formáit, amelyek jobban kifejezik vezérlő elvét vagy mozgató erejét. A legutóbbi világméretű összeütközés Aszurikus, sőt mi több Raksaszikus jellege e félelmetes kombinációjának volt tulajdonítható: egyrészt a tévesen megvilágított vitalisztikus mozgatóerőnek másrészt a neki eszközként alávetett szolgalelkű ész és érvelő gépezet hatalmas erejének, és az ő Dzsinjének, a tökélyre fejlesztett materialista Tudomány géniuszának, a hatalmas, szabad szemmel látható, lélektelen csodák óriás végrehajtójának. A Háború az ily módon létrehozott robbanékony erő kitörése volt, és még akkor is, ha romokkal szórta meg a világot, az utóhatásai – mivel biztos, hogy ezek voltak az előidézői egy bomlasztó káosznak vagy legalábbis egy elsöprő erejű kavarodásnak – készítették valószínűleg elő a háborút létrehozó rettentő kombinációnak a bukását, és ezen üdvös pusztulás által tisztítják meg az emberi élet terét a fő akadályoktól egy magasabb rendű cél felé vezető igazabb fejlődés előtt.

E mögött az emberiség minden reménye azokba az újszülött és még alárendelt irányzatokba van vetve, amelyek magukban hordozzák az ember a saját lényével, embertársaival és az egyéni és társadalmi életének kialakításával kapcsolatos új szubjektív és pszichikai magatartásának a magját. Ezen irányzatok jellegzetes ismérve figyelhető meg a gyerekek oktatásával és felnevelésével kapcsolatos új elgondolásokban, ami nagyon elfogadottá vált a háború előtti érában. Azelőtt az oktatás pusztán a gyerek természetének egy mechanikus belekényszerítése volt a képzés és tudás önkényes sablonjába, amelynek során az egyéni szubjektivitása volt az utolsó, amit tekintetbe vettek, és a családi nevelése a habitusának, gondolkodásának, személyiségének egy állandó elnyomása és kényszerítő erejű formálása volt abban az öntőmintában, amelyet a konvencionális elgondolások vagy a tanárok és szülők egyéni érdekei és eszményei határoztak meg a számukra. Annak felfedezése, hogy az oktatásnak a gyerek intellektuális és morális tehetségének a lehető legmagasabb minőségben történő felszínre hozását kell szolgálnia, és hogy a gyerek természetének a lélektanán kell alapulnia, egy lépés volt előre egy egészségesebb, lévén szubjektívabb rendszer felé; ez azonban még mindig nem volt megfelelő, mert a gyereket még mindig tárgynak tekintette, akit a tanárnak kezelnie és formálnia, nevelnie kell. De legalább elkezdett pislákolni annak a felismerésnek a fénye, hogy minden emberi lény egy önmagától-fejlődő lélek, és hogy mind a szülő, mind a tanár teendője, lehetővé tenni és segíteni, hogy a gyerek önmagát nevelje, fejlessze saját intellektuális, morális, esztétikai és gyakorlati képességeit, és szabadon gyarapodjon, mint egy szerves lény, ne gyúrva legyen és egy formába nyomva, mint egy tehetetlen, képlékeny anyag. Annak felismerésére még nem került sor, hogy mi ez a lélek, vagy hogy az igazi titok, akár gyerekkel, akár felnőttel kapcsolatban, hogy segítsünk neki megtalálni mélyebb énjét, a benne lévő valódi pszichikai entitást. Ez – ha egyszer esélyt adunk neki, hogy előjöjjön, és még inkább, ha előtérbe szólítjuk, mint a “ránk váró menetelés vezetőjét” – kezünkből maga fogja átvállalni a nevelés teendőinek legnagyobb részét, és fogja abba az irányban fejleszteni a pszichikai lény képességét, hogy megvalósítsa azokat a lappangó lehetőségeit, amelyekről semmiféle tapasztalattal nem rendelkezünk, vagy semmilyen kialakult fogalmunk sincsen, mert az élettel, az emberrel kapcsolatos jelenlegi mechanikus véleményünk és a velük szembeni magatartásunk felszíni sablonos módszerei megakadályoznak minket ebben. Ezek az új nevelési módszerek egyenesen vezetnek az ezen igazságnak megfelelőbb magatartás felé. A vitális és a fizikai mentalitás mögött lévő pszichikai entitással megkísérelt közelebbi kapcsolat és annak lehetőségeiben való növekvő bizalom el kell, hogy vezessenek ahhoz a végső felfedezéshez, hogy az ember belsőleg egy lélek és az Isteninek egy tudatos képessége, és hogy ennek a belső valódi embernek az előidézése a nevelés igazi célja, sőt valójában az egész emberi életnek, ha meg akarja találni saját lénye rejtett Igazságát és legmélyebb törvényét, és annak megfelelően akar élni. Ez volt az a tudás, amelynek kifejezésére az ősi korok emberei törekedtek a vallási és a társadalmi élettel kapcsolatos szimbolizmuson keresztül, és a szubjektivizmus egy út, amely visszavezet az elveszett tudáshoz. Először az ember belső tapasztalatát mélyítve, talán példátlan mértékben helyreállítva az ösztönös megérzést és önismeretet az emberiség számára, a szubjektivizmusnak az emberiség társadalmi és kollektív önkifejeződésének forradalmasításában kell végződnie.

Mindazonáltal a kialakulóban lévő szubjektivizmus, amely előkészíti az új korszakot, nem nagyon mutatkozott még meg az egyének kapcsolatában vagy a társadalmi fejlődés domináns eszméiben és irányzataiban, amelyek nagyrészt még mindig racionalisták és materialisták, és csak halványan érintette meg őket a mélyebb szubjektív irányzat, viszont megmutatkozott az ember új kollektív én-tudatában, életének abban a szervesen összefüggő tömegében, amelyet a múltban a legszilárdabban kifejlesztett, a nemzetben. Ez volt az, ahol már – akár vitalisztikus, akár pszichikai szubjektivizmusként – elkezdett hathatós eredményeket hozni, és ez az, ahol a legtisztábban fogjuk látni, mi a tényleges mozgási iránya, a hiányosságai, a veszélyei, valamint az emberiség egy szubjektív korszakának igazi rendeltetését és feltételeit, és azt a célt, amely felé a társadalmi fejlődés – belépve ebbe a fázisba – mindenre kiterjedő gyökeres átalakulásában el akar érni.

Előző fejezet                                                                                                          Következő fejezet