Az intuitív tudástól a tapasztalaton alapuló tudományig

Print Friendly, PDF & Email

Az emberben való működésének jellemző természete által azonban az Intuíció – amely általában a fátyol mögül hat, és mindenekelőtt az ember kevésbé megvilágított, a magát kevésbé kifejezni képes részeiben – a fátyol előtt, az ébrenléti tudat gyenge fényében csak azon eszközök által teljesített szolgálatot, amelyek nem képesek teljesen magukba foglalni az üzeneteit: az Intuíció nem képes az igazságot abban a rendezett és érthetően kifejezett formában átadni nekünk, amelyet a természetünk igényel. Mielőtt a közvetlen tudás bármi ilyenfajta teljességét elő tudná idézni bennünk, ahhoz a felszíni lényünkben meg kellene szerveződnie, és megszereznie ott a vezető szerepet. A felszíni lényünkben azonban nem az Intuíció, hanem az Értelem van megszerveződve, és az segít nekünk elrendezni az észleléseinket, gondolatainkat és cselekedeteinket. Következésképpen, az intuitív tudás korszakának, amelyet az Upanisadok kezdeti Védantikus gondolkodása képviselt, át kellett adni a helyét a racionális tudás korszakának: az ihletett Szentírás utat engedett a metafizikai filozófiának, épp úgy, ahogyan később át kellett adni a helyét a tapasztalaton alapuló Tudománynak. Az intuitív gondolkodást, amely egy üzenetvivő a szupertudatostól, és emiatt a legmagasabb adottságunk, kiszorította a helyéről a tiszta értelem, amely csak egyfajta helyettes, és lényünk közép magasságaihoz tartozik; a tiszta értelmet, amikor rá került a sor, egy időre kiszorította a helyéről az értelem kevert működése, amely a síkságainkon és alacsonyabb dombjainkon él, és a kilátása nem lép túl annak a tapasztalatnak a látókörén, amelyet a fizikai elme vagy az érzékek vagy olyan segédeszközök, amelyeket nekik feltalálhatunk, nyújthatnak számunkra. És ez a folyamat, amely egy hanyatlásnak tűnik, valójában a haladásnak egy ciklusa. Mert minden egyes esetben az alacsonyabb adottság arra van késztetve, hogy átvegyen, amennyit csak magáévá tud tenni abból, amit a magasabb már megadott, és megkísérelje azt helyreállítani a saját módszereivel. A kísérlet által lehetőségében megnövekszik, és végül egy rugalmasabb és kiterjedtebb önalkalmazkodást ér el a magasabb képességekhez. Ezen egymásutániság és az önálló asszimiláció kísérlete nélkül kénytelenek lennénk természetünk egy részének kizárólagos dominanciája alatt maradni, miközben a többi vagy elsorvasztott és túlzottan alárendelt maradna, vagy a maga területén különálló, és ezért a fejlődésében szegényes. Ezzel az egymásutániság és önálló kísérlet az egyensúlyt helyreállította; tudásunk részei között készen áll egy teljesebb harmónia.

Ezt az egymásutániságot látjuk az Upanisadokban és a rákövetkező indiai filozófiákban. A Véda és a Védanta bölcsei teljesen az intuícióra és spirituális tapasztalásra támaszkodtak. Tévednek a tudósok, amikor néha nagy vitákról vagy tanácskozásokról beszélnek az Upanisadban. Ahol csak feltűnik egy polémia látszata, arra nem a dialektika vagy a logikus érvelés használata miatt kerül sor, hanem az intuíciók és tapasztalások összevetése miatt, amelyben a kevésbé világos átadja helyét a világosabbnak, a szűkebb látókörű, hiányosabb vagy kevésbé lényeges az átfogóbbnak, tökéletesebbnek, lényegesebbnek. Az egyik azt a kérdést teszi fel a másiknak: „Mit tudsz?”, nem azt, hogy „Mit gondolsz?”, sem azt hogy „Az okfejtésed milyen következtetésre jutott?” Az Upanisadokban sehol semmi nyomát nem találjuk annak a logikus okfejtésnek, amelyet felhoztak a Védanta igazságainak támogatására. A bölcsek mintha úgy tartották volna, az intuíciót egy tökéletesebb intuícióval kell helyesbíteni; a logikus okfejtés nem lehet az intuíció bírája.

És mégis az emberi értelem a megelégedéséhez a saját módszerét igényli. Ezért, amikor a racionalista elméleti vizsgálódás korszaka elkezdődött, az indiai filozófusok, tisztelve a múlt örökségét, kettős álláspontot tanúsítottak az Igazság felé, amely után kutattak. A Srutiban, az Intuíció vagy, ahogy inkább hívni szerették, az ihletett Kinyilatkoztatás korábbi eredményeiben egy az Értelem felett álló tekintélyt ismertek el. De ugyanakkor az Értelemtől indultak el, és megvizsgálták azokat az eredményeket, amelyeket hozott számukra, és csak azokat a végkövetkeztetéseket tartották meg indokoltnak, amelyeket a legfelsőbb tekintély támogatott. Ily módon bizonyos mértékben elkerülték a metafizika megrögzött hibáját, azt a hajlamot, hogy a fellegekben hadakozzon, mert úgy foglalkozik a szavakkal, mintha azok ellentmondást nem tűrő tények lennének, és nem szimbólumok helyettük, amelyeket körültekintően meg kell vizsgálni és folytonosan vissza kell őket hozni ahhoz a jelentéshez, amelyeket képviselnek. Elméleti vizsgálódásaik először arra irányultak, hogy maradjanak a legmagasabb és legmélyrehatóbb tapasztalás középpontjához közel, és a két nagy tekintély, az Értelem és Intuíció összeegyeztetett hozzájárulásával haladtak előre. Mégis, az Értelem természetes tendenciája, hogy érvényre juttassa a saját felsőségét, gyakorlatilag diadalmaskodott az alárendelésének elmélete felett. Innen ered a szembenálló tanítások létrejötte, amelyek mindegyike elméletben a Védára támaszkodott, és a szövegeit fegyverként alkalmazta a többi ellen. Mert a legmagasabb intuitív Tudás a dolgokat az egészben, nagy arányokban látja, a részleteket pedig csak az oszthatatlan egész oldalaiként; tendenciája az azonnali szintézis és a tudás egysége felé mutat. Az Értelem ezzel szemben az analízissel és a felosztással halad előre, és a tényeit összeilleszti, hogy egy egészet képezzenek; de az így képzett összeillesztésben vannak ellentétek, anomáliák, logikai összeegyeztethetetlenségek, és az Értelem természetes hajlama, hogy egyeseket jóváhagyjon, másokat pedig, amelyek ellene szólnak a kiválasztott következtetésnek, tagadjon, abból a célból, hogy egy hibátlanul logikus rendszert alakíthasson ki. Az első intuíciós tudás egysége így tehát feldarabolódott, és a logikus gondolkodók leleményessége mindig képes volt olyan kisegítő megoldásokat, az értelmezés olyan módszereit, a változékony értékek olyan normáit felfedezni, amelyekkel az Írások kellemetlen szövegeit voltaképpen semmisnek lehetett nyilvánítani, és teljes szabadsághoz lehetett jutni a metafizikai elméleti vizsgálódásuk számára.

Mindazonáltal, a korai Védanta leglényegesebb elképzelései részekben megmaradtak a különféle rendszerekben, és időről időre próbálkozások történtek, hogy újból összekapcsolják őket az intuíciós elgondolás régi egyetemességének és egységességének valamiféle képmásává. És minden, különféleképpen bemutatott elgondolás mögött alapvető elgondolásként fennmaradt a Purusa, Átman vagy Szat Brahman, az Upanisadok tiszta Létezője, amelyet gyakran egy ideává vagy lélektani állapottá racionalizáltak, de még mindig hordoz valamit a kifejezhetetlen valóságának régi lényegéből. Mi lehet a létesülés mozgásának – amit mi világnak nevezünk – a viszonya ehhez az Egységhez, és hogyan térhet vissza, amit a Védanta állít, az ego – amelyet vagy ez a mozgás idézett elő, vagy az oka a mozgásnak – ehhez az igazi Énhez, Isteniséghez vagy Valósághoz? Ezek voltak azok az elméleti vagy gyakorlati kérdések, amelyek mindig foglalkoztatták India gondolkodását.

Sri Aurobindo: Az Isteni Élet
The Life Divine
68-70.o.

1 Comment

  1. Csáki György
    júl 18, 2015

    Hogyan fejleszthető az intuíció

    Anya, hogyan fejleszthetjük ki az intuíció képességét?

    Vannak különféle intuíciók, és kifejlesztésük képességét is magunkban hordjuk. Ők valamilyen szinten mindig tevékenyek, de ezt nem vesszük észre, mivel nem figyelünk oda eléggé, hogy mi történik bennünk…

Submit a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .