Az Isteni Élet – Az Ember az Univerzumban (részlet)

Az univerzum és az egyén az a két lényeges megjelenés, amelyekbe leereszkedik a Megismerhetetlen, és amelyeken keresztül kell őt megközelíteni; mert más közbenső kollektivitások csak az ő kölcsönhatásukból születnek. A legfelsőbb Valóságnak ez a leereszkedése természetében egy ön-álcázás; és a leereszkedésben egymásra következő szintek vannak, az álcázásban egymást követő fátylak. A feltárulás szükségképpen egy felemelkedés formáját veszi fel; és szükségképpen mind a felemelkedés, mind a feltárulás fokozatosan előrehaladó. Mert az Isteni leereszkedésében minden egymásra következő szint az ember számára egy stádium egy felemelkedésben; minden fátyol, amely elrejti az ismeretlen Istent az Isten-szerető és Isten-kereső számára az Ő leleplezésének egy eszközévé válik. Az anyagi Természet ritmikus szendergéséből – amelyben a Természet nincs tudatában a Léleknek és az Ideának, amelyek még a néma és hatalmas révületében is fenntartják energiájának rendezett aktivitásait – a világ az ön-tudat peremén munkálkodó Élet élénkebb, változatosabb és rendetlenebb ritmusa felé igyekszik. Az Életből a világ fel az Elme felé törekszik, amelyben az egyed tudatára ébred önmagának és az ő világának, és ebben a felébredésben az univerzum szert tesz arra az áttételre, amelyre szüksége volt a végső munkájához, szert tesz az önmagának tudatában lévő egyéniségre. De az Elme azért veszi át a munkát, hogy folytassa, és nem azért, hogy befejezze. Az Elme egy éles de korlátolt intelligenciájú munkás, aki az Élet által nyújtott zavaros nyersanyagokat megragadja, és – a képességének megfelelően megjavítva, átdolgozva, módosítva, osztályozva őket – átadja az isteni ember-létünk legfelsőbb Művészének. Ez a Művész a szupraértelemben lakik; mert a szupraértelem az Emberfeletti, a Szupermen. Ezért a világunknak még felül kell emelkednie az Elmén, egy magasabb princípiumba, egy magasabb státuszba, egy magasabb dinamizmusba, amelyben az univerzum és az egyén tudatába jutnak annak és birtokolják azt, amik ők mindketten, és ennek következtében egymással harmóniában, egyesülve megértik egymást.

Az élet és elme zavarai megszűnnek, ha felismerjük egy a fizikainál tökéletesebb rendnek a titkát. Az élet és elme alatt az Anyag tartalmaz magában egy egyensúlyt a békesség tökéletes nyugalma és egy mérhetetlen energia tevékenysége között, de nem rendelkezik azzal, amit tartalmaz. A békéje egy zavaros tehetetlenségnek, a tudat-nélküliség alvásának vagy inkább egy elkábított és bebörtönzött tudatnak az élettelen álarcát viseli. Mivel egy olyan erő hajtja, amely a valódi énje, de amelynek érzetét még nem tudja megragadni, sem részesedni belőle, ezért nem birtokolja saját harmonikus energiáinak felébredt örömét.

Az élet és elme ráébred ennek a hiánynak az érzetére egy erőlködő és kutató nem-tudásnak és egy nyugtalan és akadályozott vágynak a formájában, amelyek az első lépések az ön-ismeret és az ön-beteljesülés felé. De hol van akkor az ön-beteljesülésük királysága? Önmaguk meghaladásával jön el hozzájuk. Túl az életen és elmén tudatosan újra visszaszerezzük az isteni igazságában azt, amit az anyagi Természet egyensúlya kezdetlegesen képviselt – egy békességet, amely sem nem tehetetlenség, sem nem a tudat egy elszigetelt eksztázisa, hanem egy korlátlan erőnek és egy korlátlan ön-tudatosságnak a koncentrációja és egy mérhetetlen energiának a működése, amely egyszersmind a kimondhatatlan üdvösségnek egy felpezsdülése, mert minden egyes tette nem egy hiánynak és egy tudatlan erőltetésnek, hanem egy korlátlan békének és önuralomnak a kifejeződése. Ebben a megvalósításban tudatlanságunk realizálja azt a fényt, amelynek egy elhomályosult vagy egy részleges visszatükröződése volt; vágyaink megszűnnek abban a teljességben és beteljesülésben, amely felé homályosan és romlottan törekedtek, még a legállatiasabb anyagi formáikban is.

Az univerzumnak és az individuumnak felemelkedésükben szükségük van egymásra. Igazán mindig egymásért léteznek, és egymás hasznára vannak. Az univerzum az isteni Mindennek a szétterjedése a végtelen Térben és Időben, az egyén az isteni Mindennek a koncentrációja a Tér és Idő korlátain belül. Az univerzum a végtelen kiterjedésben kutatja az isteni teljességet, amit önmagának érez, de teljesen nem tudja realizálni azt; mert a kiterjedésben a létezés önmaga halmozott összegezése felé halad, amely nem lehet sem az eredeti, sem a végleges egész, hanem csak egy vég és kezdet nélküli szakaszos tizedes tört. Ezért létrehozza önmagában a Minden egy ön-tudatos koncentrációját, amelyen keresztül törekedhet. A tudatos egyénben a Prakriti visszafordul, hogy észrevegye a Purusát – a Világ keresi az Ént; miután Isten teljesen Természetté vált, a Természet fokozatosan haladva igyekszik Istenné válni.

Másrészt, az egyén az univerzum révén van ösztökélve, hogy realizálja önmagát. Nem csak az egyén alapzata, eszköze, tere, az isteni Munkálkodásnak a nyersanyaga az univerzum; de ugyanakkor, mivel az univerzális Élet koncentrációja, ami az egyén, korlátok között megy végbe – és nem olyan, mint Brahman átfogó, tér- és időhatár összes fogalmától mentes egysége –, ezért szükségszerűen univerzálissá és személytelenné kell tennie önmagát, azért, hogy manifesztálja az isteni Mindent, ami az ő valósága. Mégis, az egyén arra van felszólítva, hogy megtartson, még ha önmagát a tudat univerzalitásában a legnagyobb mértékben ki is terjeszti, egy titokzatos transzcendentális valamit, amelyről a személyiség-érzékelése egy homályos és egoisztikus képzetet nyújt. Máskülönben eltévesztette a célját, a számára kitűzött feladat nem lett megoldva, az isteni munka, amely miatt elfogadta a születést, nem lett elvégezve.

Az univerzum mint Élet jön az egyénhez – egy dinamizmusként, amelynek a teljes titkát az egyénnek uralnia kell, valamint összeütköző következmények sokaságaként, potenciális energiák örvényeként, amelyekből ki kell szabadítania valami mindenek felett való rendet és valami még nem realizált harmóniát. Végül is ez az ember fejlődésének igazi értelme. Ez nem pusztán az újbóli kifejezése, némiképp más módon, annak, amit a fizikai Természet már megvalósított. És az emberi élet ideálja sem lehet egyszerűen egy olyan állat, amely a mentalitás magasabb szintjén ismétlődik meg. Máskülönben, bármely rendszer vagy rend, amely biztosítana egy elviselhető jólétet és egy mértékletes mentális elégedettséget, megállította volna a haladásunkat. Az állatot kielégít egy kevés szükséglet; az istenek megelégszenek tündöklő nagyságukkal. De az ember véglegesen nem nyugodhat meg, amíg nem ér el valami legmagasabb jóságot. Ő a legnagyobb az elő lények közt, mert ő a legelégedetlenebb, mert ő érzi leginkább korlátainak nyomását. Talán egyedül őt képes hatalmába keríteni az isteni eszeveszettség egy távoli ideál iránt.

Az Élet-Szellem számára, tehát, az egyén, akiben a potencialitásai összpontosulnak, mindenekelőtt Ember, a Purusa. Az Ember Fia az, aki a legteljesebben képes megtestesíteni Istent. Ez az Ember a Manu, a gondolkodó, a Manomaja Purusa, a mentális személy vagy az elmében lévő lélek, ahogy a régi bölcsek nevezték. Ő nem pusztán egy felsőbbrendű emlős, hanem egy felfogó lélek, aki saját alapzatává az állati testet teszi az Anyagban. Ő a tudatos Név vagy Numen[1], aki közvetítő közegként fogadja el és használja a formát, amelyen keresztül a Személy kapcsolatban tud lenni a szubsztanciával. Az Anyagból kiemelkedő állati élet a létének csak az alsóbbrendű kategóriája. A gondolat, érzés, akarat, tudatos ösztönzés élete – az, amit annak teljességében Elmének nevezünk, az, ami igyekszik hatalmába keríteni az Anyagot és annak vitális energiáit, és alávetni őket a saját progresszív átalakítása törvényének – a középső kategória, amelyben elfoglalja sikeres helyét. De úgyszintén van egy legfelsőbb kategória, amely után kutat az Elme az emberben, hogy, rálelve, érvénybe helyezhesse azt a mentális és testi létezésében. Ez a jelenlegi énjénél valami lényegét tekintve felsőbbrendűnek a gyakorlati igazolása az alapja az isteni életnek az emberi lényben.