Az Isteni Élet

III. Fejezet

A két tagadás

2. Az aszkéta elutasítása

És mégis van egy túl-világ. Mert a kozmikus tudat másik oldalán van egy számunkra elérhető, de mégis transzcendentálisabb[1] — nem csak az egót, hanem magát a Kozmoszt is meghaladó – tudat, amellyel szemben az univerzum úgy tűnik, akár egy jelentéktelen kép egy mérhetetlen háttér előtt. Ez támogatja az egyetemes működést — vagy talán csak tolerálja azt; átöleli az Életet a határtalanságával — vagy pedig kiveti a végtelenségéből.

Ha a materialistának saját szempontjából igaza van, hogy kitart amellett, hogy az Anyag valóság, a relatív világ az egyetlen dolog, amelyben valamiféleképpen bizonyosak lehetünk, és a Világon-túli teljesen megismerhetetlen, vagy egyenesen nem-létező, az elme egyik álma, a valóságtól elkülönülő Gondolkodás egyik absztrakciója, akkor a Világon-túliba szerelmes Szannjaszinnak is a saját szempontjából igaza van, hogy kitart amellett, hogy a tiszta Szellem[2] a valóság, az egyetlen változástól, születéstől, haláltól mentes dolog, és a relatív az elmének és érzékszerveknek egy teremtése, egy álom, annak a Gondolkodásmódnak egy ellentétes előjelű absztrakciója, amely elfordul a tiszta és örök Tudástól.

A logikának vagy tapasztalásnak milyen indoklását lehet kijelenteni az egyik véglet alátámasztására, amelyet nem lehet megcáfolni egy egyaránt meggyőző logikával és egy egyaránt érvényes tapasztalással a másik végpontban? Az Anyag világát megerősíti a fizikai érzékszervek tapasztalata, amelyek – mivel maguk képtelenek érzékelni bármi anyagtalant vagy nem durva Anyagként szerveződöttet – szeretnének meggyőzni minket, hogy az érzékfölötti a valótlan. A testi érzékszerveink ezen otromba vagy durva tévedése nem lesz érvényesebb attól, hogy a filozófiai következtetés területére léptetik elő. Nyilvánvalóan az érzékszervek nagyravágyó követelése alaptalan. Még az Anyag világában is léteznek olyan dolgok, amelyekről a fizikai érzékszervek képtelenek tudomást szerezni. Mégis az érzékfölöttinek — mint szükségszerűen egy illúziónak vagy hallucinációnak — a tagadása a valódinak a materiálisan észlelhetővel való ezen folytonos érzékszervi társításnak van alárendelve, ami maga egy hallucináció. Mivel mindvégig feltételezi azt, amit megkísérel bizonyítani, ezért a körben forgó érvelés hibájába jut, és semmilyen megalapozottságot nem jelenthet egy tárgyilagos érvelés számára.

Nem csak léteznek fizikai valóságok, amelyek érzékfölöttiek, hanem vannak – ha a nyilvánvalóság és tapasztalás egyáltalán az igazság egy próbája – olyan érzékek is, amelyek szuprafizikaiak[3], és nem csak tudomást képesek szerezni az anyagi világ valóságairól a testi érzékszervek nélkül, hanem kapcsolatba tudnak minket hozni más valóságokkal, amelyek szuprafizikaiak és egy más világhoz tartozók – azaz, amelyeket a tudatos tapasztalatoknak egy olyan elrendezése tartalmaz, amelyek valami más princípiumnak vannak alárendelve, mint a durva Anyag, amelyből a csillagaink és földjeink úgy tűnik alkotva lettek.

Ezt az igazságot, amelyet az emberi tapasztalás és hit folytonosan a gondolkodás kezdetétől megerősített, kezdik most, hogy az anyagi világ titkaiban való kizárólagos elmélyedés szüksége többé már nem áll fenn, a tudományos kutatás újszülött formáival igazolni. A gyarapodó bizonyítékoknak — amelyek közül csak a legnyilvánvalóbbak és legkülsőbbek honosodtak meg a telepátia és annak rokon jelenségei neve alatt – az ember nem képes sokáig ellenállni, eltekintve azoktól az elméktől, amelyek a múlt pompás kagylóhéjába zárkóztak, azoktól az intellektusoktól, amelyek éleselméjűségük ellenére, a tapasztalásuk és kutatásuk területének korlátai következtében behatároltak, vagy azoktól, akik a felvilágosítást és értelmet összetévesztik azon formulák kötelességtudó ismétlésével, amelyeket egy régmúlt évszázad és halott vagy halódó intellektuális dogmák féltő megőrzése hagyott ránk örökségül.

Az igaz, hogy a szuprafizikai valóságoknak az a futó megpillantása, amelyre a módszeres kutatás tett szert, tökéletlen és még nem kielégítően megerősített; mert a felhasznált módszerek még kezdetlegesek és hibásak. Azonban az megállapítást nyert, hogy ezek az újra felfedezett érzékelő képességek hiteles tanúi a testi szervek hatókörén túli fizikai tényeknek. Nincs indok arra akkor, hogy hamis tanúskodásként lefitymáljuk őket, amikor a tudat anyagi megszerveződésének hatókörén túli szuprafizikai tényekről tanúskodnak. Mint minden tanúvallomáson alapuló bizonyítékot, mint magát a fizikai érzékek bizonyítékát, az ő tanúságtételüket is ellenőrizni kell, alaposan megvizsgálni, és az értelem által feldolgozni, helyesen értelmezni és helyesen vonatkoztatni, és a működési területüket, törvényeiket és folyamataikat meg kell állapítani. De azon tapasztalatok nagy térségeinek az igazsága — amelyek tárgyai egy kifinomultabb állományban léteznek, és kifinomultabb eszközök észlelik őket, mint a durva fizikai Anyag tárgyait — végül ugyanarra az érvényességre formál jogot, mint az anyagi univerzum igazsága. A túl-világok léteznek: megvan a mindenre kiterjedő harmóniájuk, a lenyűgöző vonalaik és formációik, az önmagában létező törvényeik és hatalmas energiáik, rendelkeznek a tudás kellő és ragyogó eszközeivel. És itt a fizikai létezésünkben és a fizikai testünkben befolyást gyakorolnak; itt is megszervezik a manifesztálódásuk eszközeit, és megbízzák a hírnökeiket és tanúikat.

De a világok csak keretek a tapasztalásunk számára, az érzékelő képességek csak a tapasztalás eszközei és kényelmek. A tudat a nagy alapul szolgáló valóság, az egyetemes tanú, akinek a világ egy működési terület, az érzékek pedig eszközök. Ehhez a tanúhoz folyamodnak a világok és azok tárgyai a valóságuk igazolása céljából — és az egyetlen világ vagy a sok világ létezésére, a fizikai számára ugyanúgy, mint a szuprafizikai számára, nincs más bizonyíték. Érvek hangzottak el amellett, hogy ez nem az emberi természet alkatára és annak egy objektív világra való szemléletmódjára sajátosan jellemző viszony, hanem magának a létezésnek a tényleges természete; minden jelenségek körébe tartozó létezés egy megfigyelő tudatból és egy aktív objektivitásból áll, és a Működés nem folytatódhat a Tanú nélkül, mert az univerzum csak a megfigyelő tudatban vagy tudatért létezik, és nincs független valósága. Válaszul amellett érveltek, hogy az anyagi univerzum egy örök, önmagától való Létezéssel rendelkezik: itt volt, mielőtt az élet és az elme megjelentek; fenn fog maradni, miután azok eltűnnek, és múló vívódásaikkal és korlátolt gondolataikkal többé már nem zavarják a csillagok örök és tudattalan ritmusát. E vélemények közötti különbség, amely csak látszólag annyira metafizikai, mégis a lehető legnagyobb gyakorlati jelentőséggel bír, mert ez határozza meg az ember egész felfogását az életről, a célt, amelyet az erőfeszítései számára ki fog jelölni, és azt a területet, ahol az energiáit koncentrálni fogja. Mert ez felveti a kozmikus létezés valóságának a kérdését, és, még ennél is fontosabbat, az emberi élet jelentőségének a kérdését.

Ha elég messzire kiterjesztjük a materialista következtetést, akkor az egyén és az emberiség életében egy jelentéktelenséghez és valótlansághoz jutunk el, ami logikusan a következő alternatívákat hagyja meg nekünk: vagy az egyénnek azt heves erőfeszítését választjuk, hogy megkaparintsunk, amit csak lehet egy tünékeny létezésből, hogy „éljük az életet”, ahogyan mondják, vagy az emberiség és az egyén szenvtelen és céltalan szolgálatát választjuk, jól tudva, hogy az egyén az idegi mentálisságnak egy múló képzelgése, az emberiség pedig csak egy kicsit hosszabb életű kollektív formája az Anyag ugyanazon szabályszerű idegi neki-nekilendülésének. Mi egy olyan anyagi energiának az ösztönzésére dolgozunk vagy részesülünk élvezetben, amely az élet rövid káprázatával vagy egy erkölcsi cél és egy mentális beteljesülés nemesebb káprázatával téveszt meg minket. A Materializmus, ugyanúgy, mint a spirituális Monizmus[4], eljut egy Májához, amely létezik, és mégis nem létezik: létezik, mert jelenlevő és kényszerítő erejű, nem létezik, mert a jelenségek körébe tartozó és hatásaiban mulandó. A másik végponton, ha túlságosan hangsúlyozzuk az objektív világ valótlanságát, akkor egy másik úton egy hasonló, de még inkább erőteljesebb következtetésekre jutunk: az egyéni ego fiktív jellegéhez, az emberi lét valótlanságához és céltalanságához, a Nem-Létbe vagy a vonatkozás nélküli Abszolútumba való visszatéréshez, mint a jelenségi élet értelmetlen kuszaságából való egyetlen racionális elmeneküléshez.

És mégis, a közönséges fizikai létezés tényei alapján ezt a kérdést nem lehet logikus érveléssel megoldani; mert ezekben a tényekben mindig van a tapasztalásnak egy rése, amely minden érvelést nem-meggyőzővé tesz. Rendes körülmények között, nem rendelkezünk semmiféle döntő tapasztalással egy kozmikus elméről vagy szupraértelemről, amely nem kapcsolatos az egyéni test életével, de nem rendelkezünk a tapasztalásnak bármilyen szilárd korlátjával sem, amely feljogosítana minket, hogy feltételezzük, szubjektív énünk valóban a fizikai váztól függ, és ezt sem nem élheti túl, sem nem növelheti meg önmagát az egyéni testen túlra. Csak a tudatunk hatóterének kiterjesztésével vagy a tudásunk eszközeinek nem remélt megnövelésével lehet ezt az ősi vitás ügyet eldönteni.

A tudatunk kiterjesztésének — ahhoz, hogy kielégítő legyen — szükségszerűen egy belső megnövekedésnek kell lennie az individuálisból a kozmikus létezésbe. Mert a megfigyelő Tanú, ha létezik, nem a világba született egyéni, testet öltött elme, hanem az a kozmikus – az univerzumot felölelő és annak minden működésében immanens[5] Intelligenciaként megjelenő – Tudat, amelyben a világ örökké és valóban Ennek[6] aktív létezéseként fennáll, vagy pedig amelyből született és amelyben eltűnik a tudás egy aktusa vagy a tudatos képesség egy aktusa által. Nem a szervezett elme, hanem az, ami nyugodtan és örökösen mereng az élő Földben és az élő emberi testben egyaránt, és aminek az elme és az érzékek nélkülözhető eszközök, a megfigyelő Tanúja a kozmikus létezésnek és annak Ura.

A modern Pszichológiában lassan elfogadják egy kozmikus tudatnak a lehetőségét az emberiségben — ugyanúgy, mint a tudás elasztikusabb eszközeinek a lehetőségét –, bár még mindig hallucinációként sorolják be, még ha az értékét és teljesítőképességét el is ismerik. A Kelet lélektanában mindig valóságként és szubjektív fejlődésünk céljaként fogadták el. Az ebbe a célba történő átmenetnek a lényege, hogy meghaladjuk az ego-érzetünk által ránk kényszerített korlátokat, és a legkevesebb, hogy részesüljünk az én-tudásban, legjobb esetben pedig azonosuljunk vele, amely minden életben és mindenben, ami élettelennek tűnik számunkra, titkon ott honol.

Ha belépünk ebbe a Tudatba, akkor tovább tűnődhetünk, akár ez a Tudat, az univerzális létezésen. Ekkor – mivel a tudatról alkotott összes fogalmunk és még az érzékelési tapasztalásunk is elkezd változni – az Anyagot egyetlen létezésként ismerjük fel, és a testeket annak formációiként, amelyekben az egyetlen létezés fizikailag elkülöníti az egyedül álló testben lévő önmagát, a minden más testben lévő önmagától, és ezenfelül fizikai eszközökkel kiépíti a kommunikációt lényének e számtalan sok pontja között. Az Elmét hasonlóképpen tapasztaljuk meg, és az Életet is, ugyanazon létezésként, amely egy az ő sokféleségében, önmagát elkülönítő és újraegyesítő minden tartományban az adott folyamatnak megfelelő eszközökkel. És, ha úgy döntünk, tovább tudunk menni, és miután keresztülmentünk sok összekötő stádiumon, akkor felismerünk egy szupraértelmet, amelynek az egyetemes működése a kulcs az összes kisebb jelentőségű aktivitáshoz. És nem is pusztán tudatára ébredünk ennek a kozmikus létezésnek, hanem ugyancsak tudatossá válunk benne — felfogva azt érzékelésben, de tudatosságban részt is veszünk benne. Benne élünk, ahogy korábban az ego-érzésben éltünk, tevékenyen, egyre nagyobb kapcsolatban, sőt egyre inkább egyesülve más elmékkel, más életekkel, más testekkel, mint az az organizmus, amelyet mi önmagunknak nevezünk, hatást gyakorolva nem csak a saját morális és mentális lényünkre és mások szubjektív lényére, hanem a fizikai világra és annak eseményeire, olyan eszközökön keresztül, amelyek közelebb állnak az istenihez, amint azok, amelyek egoisztikus képességünk számára lehetségesek.

Ez a kozmikus tudat tehát valóságos annak az embernek, akinek kapcsolata volt vele vagy benne él, éspedig egy nagyobb valóságossággal, mint amilyen a fizikai; valóságos önmagában, valóságos a következményeiben és tevékenységeiben. És ahogy tehát valóságos ez a tudat a világ számára, amely annak saját totális kifejeződése, úgy valóságos a világ is annak számára; de nem mint független létezés. Mert ebben a magasabb, kevésbé akadályozott tapasztalásban észrevesszük, hogy a tudat és a létező nem különbözik egymástól, hanem az egész létező egy legfelsőbb tudat, az egész tudat pedig egy én-létezés, önmagában örökkévaló, valóságos a tevékenységeiben, és sem nem álom, sem nem evolúció. A világ pont azért valóságos, mert csak a tudatban létezik; mert a világ egy Tudatos Energia, amely egy az azt teremtő Létezővel. Az, hogy az anyagi forma saját magától létezik — függetlenül az önmaga által megvilágított energiától, amely magára ölti a formát — összeegyeztethetetlen lenne a dolgok igazságával, egy fantazmagória, egy lidércnyomás, egy lehetetlen hamisság.

Ez a tudatos Létező, amely a végtelen szupraértelem igazsága, több, mint az univerzum, és függetlenül él a Saját kifejezhetetlen végtelenségében, csakúgy mint a kozmikus harmóniákban. A világ Az által él; Az nem a világ által él. És ahogy be tudunk lépni a kozmikus tudatba, és egyek tudunk lenni az egész kozmikus létezéssel, ugyanúgy be tudunk lépni a világot-meghaladó tudatba, és az egész kozmikus létezés fölé emelkedhetünk. És ekkor felmerül az a kérdés, amely először eszünkbe ötlött, hogy ez az érzékfölöttiség szükségképpen egy elutasítás is-e? Mi a viszonya ennek az univerzumnak a Világon-Túlihoz?

Mert a Transzcendens kapuinál áll az a színtiszta és tökéletes Szellem, akit az Upanísadokban így jellemeznek: ragyogó, tiszta, a világot fenntartó, de benne inaktív, az energia hajtóerői nélküli, a dualitás foltja nélküli, az elkülönítés hege nélküli, egyedül álló, azonos, mentes a viszonylat és a sokszerűség minden megjelenésétől – az Adwaiták[7] tiszta Énje, az inaktív Brahman, a transzcendens Csend. És az elme, ha hirtelen halad át ezen a kapun, közbeeső átmenetek nélkül, akkor a világ valótlanságának és a Csend egyedüli valóságának érzetében részesül, amely az egyik leghathatósabb és legmeggyőzőbb tapasztalat, amire az emberi elme képes. Itt, ennek a tiszta Énnek vagy a mögötte lévő Nem-Létnek az észlelésében van a kiinduló pontunk egy második tagadáshoz – amely a másik póluson analóg a materialista tagadással, de teljesebb, véglegesebb, hatásaiban veszedelmesebb az egyénekre vagy közösségekre, akik meghallják a pusztába kiáltott meggyőző hívó szavát – az aszkéta tagadásához.

A Szellemnek ez a lázadása az Anyag ellen, amely kétezer év óta — amióta a Buddhizmus megzavarta a régi Árja világ egyensúlyát –, uralta egyre inkább az indiai elmét. Nem mintha a kozmikus illúzió érzete lenne az indiai gondolkodás teljessége; vannak más filozófiai megállapítások, más vallási törekvések. És nem is volt híján bizonyos kísérletnek a két végpont összhangba hozására, még a legszélsőségesebb filozófiák részéről sem. De mindenki a nagy Tagadás árnyékában élt, és az élet végső célja mindenki számára az aszkéta öltözéke. A létezés általános elképzelését áthatotta a Karma kötelékének Buddhista elmélete, és az ebből következő rabságnak és megszabadulásnak az ellentmondása, rabság a születés által, megszabadulás a születés megszakítása által. Következésképpen minden hang egyetlen nagy konszenzusban egyesült, hogy a mennyek országa nem a dualitásoknak ebben a világában létezhet a számunkra, hanem ezen túl, vagy az örök Vrindavan[8] örömeiben, vagy a Brahmaloka[9] emelkedett üdvözültségében, minden megnyilvánuláson túl valamilyen szavakkal kifejezhetetlen Nirvánában[10], vagy ahol minden különálló tapasztalat beleveszik a meghatározhatatlan Létezés minden jellegzetességet nélkülöző egységébe. És sok évszázadon keresztül a ragyogó tanúknak, szenteknek és tanítóknak, az indiai emlékezet számára szent és az indiai képzeletben domináns neveknek egy nagyszerű serege mindig ugyanarról tett tanúbizonyságot és mindig ugyanazt a magasztos és távoli vonzerőt duzzasztotta: hogy a lemondás a tudás kizárólagos ösvénye, hogy a fizikai élet elfogadása a tudatlanok cselekedete, hogy a világra-születés megszakítása az emberi születés helyes felhasználása, és a Szellem hívó szavát, és az Anyagtól való visszahúzódást.

Egy olyan korszak számára, amelyben nincs meg a rokonszenv az aszketikus szellem iránt – és lehet, hogy úgy tűnik, a világ teljes fennmaradó részében mindenütt lejárt vagy múlik el a Remeték ideje – könnyű ezt a nagy jelentőségű tendenciát a vitális energia kimerülésének tulajdonítani abban az ősi emberiségben, amely elfáradt a saját terhétől, az egykor hatalmas osztályrészétől a közös haladásban, amely kimerült a szerteágazó hozzájárulásától az emberi erőfeszítés és emberi tudás összességéhez. Felismertük azonban, hogy ez az aszketikus szellem összhangban van a létezés egyik igazságával, a tudatos realizálás egyik állapotával, amely lehetőségünk legmagasabb csúcsán található. Az aszkéta szellem a gyakorlatban is egy elengedhetetlen tényező az emberi tökéletességben, és még a különálló állítását sem lehet elkerülni mindaddig, amíg az emberi faj a másik végponton nem szabadította meg az intellektusát és a vitális szokásait a követeléseihez mindig ragaszkodó állati megnyilvánulásoknak való alávetéstől.

Valójában mi egy szélesebb körű és teljesebb állítást keresünk. Felismerjük, hogy az indiai aszketikus ideálban az „Egy második nélküli Egyetlen” nagyszerű Védantikus formuláját nem olvasták eléggé a másik, ugyancsak rendkívül fontos formula, az „Ez mind a Brahman”, fényében. Az ember szenvedélyes törekvését, felfelé az Istenihez, nem kapcsolták eléggé össze az Isteni leereszkedő mozgásával, aki lehajol, hogy örökre átölelje az Ő megnyilvánulását. Az Ő jelentőségét az Anyagban nem értették meg olyan jól, mint az Ő igazságát a Szellemben. Azt a Valóságot, amely után a Szannjaszin kutat, annak teljes magasságában megragadták, de nem annak teljes kiterjedésében és átfogó jellegében, ahogy azt az ősi Vedantisták tették. De a teljesebb állításunkban, nem szabad lekicsinyelnünk a tiszta szellemi[11] indíték szerepét. Ahogyan láttuk milyen nagymértékben szolgálta a Materializmus az Isteni céljait, ugyanúgy el kell ismernünk azt a még nagyobb szolgálatot, amelyet az Aszkétizmus tett az Életnek. A végső harmóniában meg fogjuk őrizni az anyagi Tudomány igazságait és a valódi hasznosságait, még ha sok fennálló megjelenési formáját, vagy még ha az összeset is szét kell zúzni vagy el kell hagyni. A megfelelő megőrzés még nagyobb lelkiismeretessége kell, hogy vezessen minket, amikor az Árja múlt – ez idő szerint akármennyire is megfogyatkozott vagy leértékelődött — örökségével foglalkozunk.