Az Isteni Élet

Print Friendly

IV. Fejezet

A Mindenütt Jelenlevő Valóság

Mivel tehát elfogadjuk mind a tiszta Szellem igényét, hogy manifesztálja bennünk a korlátlan szabadságát, mind pedig az univerzális Anyag igényét, hogy az öntőformája és feltétele legyen a manifesztálódásnak, ezért találnunk kell egy igazságot, amely teljesen ki tudja békíteni ezeket az ellenfeleket, és mindkettőnek meg tudja adni az őt megillető részesedést az Életben és az őt megillető igazolást a Gondolkodásban, egyiket sem megfosztva a jogaitól, egyikben sem tagadva a független igazságot, amelyből még annak tévedései, még a túlzásainak kizárólagossága is egy annyira kitartó erőt nyernek. Mert bárhol is fennáll egy végletes állítás, amely ilyen erőteljes vonzerőt gyakorol az emberi elmére, akkor biztosak lehetünk abban, hogy nem merő tévedés, babona vagy hallucináció, hanem egy független, leplezett tény jelenlétében vagyunk, amely megköveteli tőlünk a lojalitásunkat és meg fogja bosszulni magát, ha megtagadjuk vagy kirekesztjük. Ebben áll egy kielégítő megoldás nehézsége, és ez a kiinduló pontja a véglegesség azon hiányának, amely mind csak kompromisszumokra törekszik a Szellem és az Anyag között. A kompromisszum megalkuvás, érdekek ügylete két összeütköző erő között; ez nem igazi kibékülés. Az igazi kibékülés mindig egy kölcsönös, valamiféle meghitt egységhez vezető megértés által érvényesül. Így hát a Szellem és Anyag lehető legteljesebb egyesítésén keresztül jutunk el a kibékülést hozó igazságukhoz, és így valamiféle legerősebb alapzathoz egy összeegyeztető gyakorlati alkalmazás számára az egyén belső életében és a külső létezésében.

A kozmikus tudatban találtunk már egy találkozóhelyet, ahol az Anyag valóságossá válik a Szellem számára, a Szellem valóságossá válik az Anyag számára. Mert a kozmikus tudatban az Elme és az Élet közvetítők, és már nem az elkülönülés ügynökei, ugyanazon Megismerhetetlen Valóság pozitív és negatív princípiuma közötti mesterséges ellenségeskedés uszítói, ahogyan tűnnek a közönséges egoisztikus mentalitásban. Eljutva a kozmikus tudatba, az Elme – amelyet egy olyan tudás világosít meg, amely egyszerre felfogja az Egység igazságát és a Sokaság igazságát és megragadja a kölcsönhatásuk formuláit – felismeri, hogy a saját disszonanciáit az isteni Harmónia azonnal megmagyarázza és összhangba hozza; meggyőzve beleegyezik, hogy Isten és Élet közötti azon legfelsőbb egység képviselőjévé váljon, amely felé haladunk. Az Anyag a Szellem külső formájaként és testeként – a Szellem önmagát megformáló kiterjedésében – fedi fel önmagát a valóságot felismerő gondolkodás és a kifinomult érzékek számára. A Szellem ugyenezen egyetértő képviselőkön keresztül az Anyag lelkeként, igazságaként, lényegeként fedi fel önmagát. Mindketten isteninek, valódinak és lényegüket tekintve egynek fogadják el és ismerik el egymást. Az Elme és Élet ebben a megvilágításban úgy tárul elénk, mint a legfelsőbb Tudatos Létező megjelenései és eszközei egyszerre, amelyek által ez a Létező kiterjeszti és elszállásolja Önmagát az anyagi formában, és ebben a formában feltárja Magát az Ő tudat-központjainak a sokasága előtt. Az Elme akkor éri el az önmegvalósulását, amikor a Létező Igazságának tiszta tükrévé válik, amely Igazság az univerzum szimbólumaiban fejezi ki önmagát; az Élet akkor, amikor az Isteni tökéletes ön-ábrázolásának kínálja fel az energiáit az univerzális létezés mindig új formáiban és aktivitásaiban.

Ennek az elgondolásnak a fényében fel tudjuk ismerni egy isteni élet lehetőségét a világban az ember számára, ami egyszerre fog igazat adni a Tudománynak azzal, hogy a kozmikus és földi evolúció számára egy eleven értelmet és érthető célt tár fel, és fogja megvalósítani az összes magasabb rendű vallás nagyszerű eszményi álmát azzal, hogy az emberi lélek átalakul az istenibe.

De mi van akkor ezzel a csendes – inaktív, tiszta, önmagától létező, önmagát élvező – Énnel, amely az aszkéta maradandó igazolásaként jelent meg számunkra? Itt is a harmóniának és nem a összeegyeztethetetlen szembenállásnak kell lennie a megvilágosító igazságnak. A csendes és az aktív Brahman nem különböző, szembenálló és összeegyeztethetetlen entitások, amelyek egyike tagad, a másik megerősít egy kozmikus illúziót; ők egyetlen Brahman két aspektusban, pozitívban és negatívban, és mindegyiküknek szüksége van a másikra. Örökké ebből a Csendből ered a Szó, amely teremti a világokat; mert a Szó kifejezésre juttatja azt, ami a Csendben önmagától rejtve van. Egy örök passzivitás az, amely megszámlálhatatlan kozmikus rendszerben teszi lehetővé egy örök isteni aktivitásnak a tökéletes szabadságát és mindenhatóságát. Mert ennek az aktivitásnak a kialakulásai abból nyerik az energiáikat és a korlátlan variációt és harmóniát teremtő potenciájukat, hogy a megváltoztathatatlan Létező pártatlanul támogatja őket, jóváhagyását adja a saját dinamikus Természete ezen végtelen termékenységéhez.

Az ember is csak akkor válik tökéletessé, amikor megtalálta magában a Brahmannak ezt az abszolút zavartalanságát, és ezáltal tart fenn egy szabad és kimeríthetetlen aktivitást ugyanazzal az isteni toleranciával és ugyanazzal az isteni elragadtatással. Azok, akik tehát belül rendelkeznek a Zavartalansággal, képesek annak csendjéből állandóan érzékelni az univerzumban működő energiák örök utánpótlásának kiáradását. Következésképpen nem a Csend igazsága azt állítani, hogy annak természetében van a kozmikus aktivitás elutasítása. A két állapot látszólagos összeegyeztethetetlensége a korlátolt Elme tévedése, amely – mivel hozzá van szokva az állítás és tagadás éles szembenállásához, és hirtelen jut egyik pólustól a másikig – képtelen felfogni egy minden részletre kiterjedő tudatot, amely elég hatalmas és erős, hogy mindkettőt egy egyidejű ölelésben tartalmazza. A Csend nem utasítja el a világot; fenntartja azt. Vagy inkább egy egyenlő pártatlansággal támogatja az aktivitást és az aktivitástól való visszavonulást, és jóváhagyja az összeegyeztetést is, amely által a lélek szabad és mozdulatlan marad, még akkor is, ha belemegy minden cselekvésbe.

De mégis fennáll az abszolút visszavonulás, van a Nem-Létező. A Nem-Létezőből jelent meg a Létező[1] – mondja az ősi írás. Akkor kétségtelenül a Nem-Létezőbe kell ismét elsüllyednie. Ha a végtelen, különbség nélküli Létezés megengedi a megkülönböztetés minden lehetőségét és az összetett realizálást, akkor a Nem-Létező, mint eredeti állapot és egyedül változatlan valóság, nem tagadja legalább és veti el egy valóságos univerzum minden lehetőségét? Ebben az esetben egyes Buddhista iskolák Nihilje lenne a igazi aszketikus megoldás; az Én, hasonlóan az egóhoz, csak egy illuzórikus jelenségi tudatnak lenne egy fogalmi képződménye.

Ismételten rájövünk azonban, hogy a szavak félrevezetnek, a korlátozott mentálisságunknak az éles szembeállításai pedig becsapnak minket. Ez a mentális jelleg ugyanis túlságosan is elfogultan bízik a szóbeli különbségtételekben – mintha azok tökéletesen fejeznének ki végső igazságokat –, és ezeknek az intoleráns különbségtételeknek az értelmezésében adja vissza a szupramentális tapasztalatainkat. A Nem-Létező csak egy szó. Amikor megvizsgáljuk a tényt, amelyet képvisel, akkor többé már nem lehetünk bizonyosak, hogy az abszolút nem-létnek bármivel is nagyobb eshetősége van a végtelen Énnél arra, hogy több legyen, mint az elme egy fogalmi képződménye. Ezen Semmi alatt valójában valami olyat értünk, ami túl van a végső fogalmon, amelyre le tudjuk egyszerűsíteni a legtisztább elképzelésünket vagy a legelvontabb és legkifinomultabb tapasztalatunkat a tényleges létezőről, ahogy azt ismerjük vagy elképzeljük, amíg ebben az univerzumban élünk. Ebben az esetben ez a Semmi voltaképpen egy olyan valami, ami túl van a pozitív elképzelésen. A Semminek egy feltevését állítjuk fel azzal a céllal, hogy – a totális kizárás módszerével – felülmúljuk mindazt, amit tudhatunk, és amivé tudatosan válhatunk. Tulajdonképpen, amikor gondosan megvizsgáljuk bizonyos filozófiák Nihiljét, akkor kezdünk rájönni, hogy ez egy zéró, amely Minden vagy egy meghatározhatatlan Végtelenség, és amely az elme számára egy űrnek tűnik – mert az elme csak véges konstrukciókat ragad meg –, de valójában az egyetlen igazi Létezés[2].

És amikor azt mondjuk, hogy a Nem-Létezőből jelent meg a Létező, akkor rájövünk, hogy olyasmiről beszélünk az Idő szempontjából, ami meghaladja az Időt. Mert mi volt az a végzetszerű időpont az örökkévaló Semmi történetében, amikor a Létező megszületett belőle, vagy mikor jön el az a másik időpont, amikor egy valótlan mindenség visszasüllyed a véget nem érő ürességbe? Ha mind a Szatot, mind az Aszatot meg kell erősíteni, akkor úgy kell elképzelni, mintha egyidejűleg állnának fenn. Lehetővé teszik egymást, még ha elutasítják is, hogy vegyüljenek egymással. Mindkettő – mivel az Idő szempontjából kell, hogy beszéljünk – örökkévaló. És ki győzze meg az örökkévaló Létezőt, hogy valójában nem létezik, és csak az örökkévaló Nem-Létező van? Minden tapasztalásnak egy ilyen tagadásában hogyan találjuk meg azt a megoldást, amely minden tapasztalást megmagyaráz?

A tiszta Létező a Megismerhetetlennek a megerősítése Önmagáról, mint minden kozmikus létezés szabad alapjáról. A Nem-Létezőnek nevezünk egy ellentétes megerősítést: a Megismerhetetlen szabadságát minden kozmikus létezéstől – azaz annak a tényleges kozmikus létezésnek minden pozitív kategóriájától való mentességét, amelyet a tudat az univerzumban ki tud alakítani önmagának, legyen ez a kategória még a legelvontabb, még a legtranszcendentálisabb is. Önmaga egy valódi kifejezéseként nem tagadja őket, viszont azt elutasítja, hogy Ő korlátozva legyen az összes kifejezés vagy egyáltalán bármilyen kifejezés által. A Nem-Létező ugyanúgy lehetővé teszi a Létezőt, ahogyan a Csend lehetővé teszi az Aktivitást. Ezen egyidejű tagadás és állítás által, amelyek nem kölcsönösen destruktívak, hanem egymást kiegészítők, mint minden ellentét, megvalósíthatóvá válik a felébredt emberi lélek számára a tudatos Én-létezőnek, mint egy valóságnak, és az ezen túli Megismerhetetlennek, mint ugyanazon Valóságnak az egyidejű felismerése. Ilyenformán volt lehetséges a Buddha számára, hogy elérje a Nirvána állapotát, és mégis hatalmas erővel tevékenykedjen a világban, a belső tudatában személytelenül, a cselekvésében a legerőteljesebb személyiségként, akit ismerünk, hogy élt és nagy hatást gyakorolt a földön.

Ha eltűnődünk ezeken a dolgokon, akkor kezdünk rájönni, milyen gyengék a tolakodó erőszakosságukban és milyen zavarók a félrevezető határozottságukban azok a szavak, amelyeket használunk. Arra is kezdünk rájönni, hogy azok a korlátok, amelyeket ráerőltetünk a Brahmanra a tapasztalás elégtelenségéből erednek az egyéni elmében, amely a Megismerhetetlen egyetlen aspektusára összpontosít, és azonnal elkezdi tagadni vagy becsmérelni az összes többit. Hajlamosak vagyunk azt, amit elgondolunk vagy tudunk az Abszolútumról, mindig túl mereven átültetni a saját konkrét relativitásunk fogalmaiba. Azáltal hagyjuk helyben az Egyetlent és Azonosat, hogy szenvedélyesen elkülönítjük és kinyilvánítjuk a saját véleményeink és részleges tapasztalataink egoizmusát mások véleményével és tapasztalatával szemben. Bölcsebb várni, tanulni, növekedni, és – mivel önmagunk tökéletessége miatt kötelesek vagyunk beszélni ezekről a dolgokról, amelyeket semmilyen emberi beszéd sem képes kifejezni – kutatni a lehető legszélesebb körű, a legrugalmasabb, a legegyetemesebb állítást, és rá alapozni a legnagyobb szabású és leginkább minden részletre kiterjedő harmóniát.

Ekkor felismerjük, hogy lehetséges az egyén tudata számára aktívan részt venni egy olyan állapotban, amelyben a relatív létezés úgy tűnik, megszűnt, és még az Én is egy elégtelen eszmének tűnik. Lehetséges a Csenden túl egy Csendbe kerülni. Ez azonban nem a végső tapasztalatunk teljessége, sem az egyedüli és mindent kizáró igazság. Mert felfedezzük, hogy ez a Nirvána, ez az ön-megsemmisülés – miközben abszolút békét és szabadságot ad belül a léleknek – a gyakorlatban kívül mégis összefér egy vágynélküli, de célravezető cselekvéssel. Talán belül egy tökéletes mozdulatlan személyiségnek és üres Zavartalanságnak a lehetősége, amely kívül az örök tények, a Szeretet, az Igazság és az Igazságosság tevékenységeit végzi – ez a felsőbbrendűség az egóval és személyes tevékenységek láncolatával szemben és a változó formával és ideával való azonosulással szemben, nem pedig a fizikai születés fájdalmától és szenvedésétől való elmenekülés kicsinyes ideálja – volt Buddha tanításának valódi lényege. Mindenestre, ahogyan a tökéletes ember egyesítené magában a csendet és az aktivitást, ugyanúgy jutna vissza a teljesen tudatos lélek is a Nem-Létező abszolút szabadságához, anélkül, hogy emiatt elveszítené a hatalmát a Létezés és az univerzum felett. Ilyenformán a lélek szakadatlanul reprodukálná önmagában az isteni Létezés örök csodáját az univerzumban, és mégis mindig túl azon, és még – mondhatni – önmagán túl is. Az ellenkező tapasztalat csak az egyénben lévő mentalitásnak az összpontosítása lehetne a Nem-létezésre, amelynek eredménye egy feledés és személyes visszavonulás lenne egy olyan kozmikus aktivitástól, amely ennek ellenére és mindig tovább folytatódik az Örök Létező tudatában.

Így tehát, miután kibékítettük a Szellemet és az Anyagot a kozmikus tudatban, felismerjük a mindenség végleges igenlésének és tagadásának az összeegyeztetését a transzcendentális tudatban. Felfedezzük, hogy minden állítás a Megismerhetetlenben egy státusznak vagy aktivitásnak a megerősítése; minden idevonatkozó tagadás a Megismerhetetlennek mind ettől a státusztól vagy aktivitástól, mind ebben a státuszban és aktivitásban való szabadságának megerősítése. A Megismerhetetlen számunkra Valami mindenek fölött való, minden képzeletet felülmúló és szavakkal ki nem fejezhető, amely örökösen kifejezésre juttatja Önmagát a tudatunk számára, és örökösen megszökik attól a kifejeződéstől, amelyet Ő hozott létre. Ezt nem valami gonosz szellemként vagy szeszélyes varázslóként teszi, a hamisságtól a nagyobb hamissághoz vezetve minket, és így az összes dolgok végső tagadásához, hanem még itt is a bölcsességünkön túli Bölcsként, egy valóságtól egy mindig mélyebb és terjedelmesebb valósághoz kalauzolva minket, amíg meg nem leljük azt a legmélyebbet és legkiterjedtebbet, amire képesek vagyunk. A Brahman egy mindenütt jelen lévő valóság, nem pedig egy mindenütt jelenlevő oka az állandó illúzióknak.

Ha a harmóniánk számára ily módon elfogadunk egy pozitív alapot – és mi másra lehet egy harmóniát alapozni? –, akkor a Megismerhetetlen különböző fogalmi kifejeződéseit –  amelyek mindegyike a fogalmon túl egy igazságot képvisel – amennyire csak lehetséges az egymáshoz való viszonyukban és az életre való kihatásukban kell megérteni, nem külön-külön, nem kizárólagosan, nem úgy állítva valamit, hogy megsemmisítünk vagy  alaptalanul lekicsinyítünk minden más állítást. A valódi Monizmus, az igazi Advaita az, amely minden dolgot az egyetlen Brahmanként fogad el, és nem kísérli meg két összeegyeztethetetlen entitásra kettévágni az Ő létezését: egy örök Igazságra és egy örök Hamisságra, Brahmanra és nem-Brahmanra, Énre és nem-Énre, egy valódi Énre és egy valótlan, de örökké tartó Májára. Ha igaz az, hogy egyedül az Én létezik, akkor az is igaz kell legyen, hogy minden az Én. És ha ez az Én, Isten vagy Brahman nem egy tehetetlen állapot, nem egy korlátozott képesség, nem egy körülhatárolt személyiség, hanem az Önmagának tudatában lévő Mindenség, akkor kell legyen benne valamilyen alapos és elidegeníthetetlen indíték a manifesztálódásra, amelynek felfedezéséhez azzal a hipotézissel kell továbbhaladnunk, hogy mindabban, ami manifesztálódott, van valamilyen hatóerő, valamilyen bölcsesség, a létnek valamilyen igazsága. A világ diszharmóniáját és szemmel látható gonoszságát a saját területükön el kell ismerni, de nem szabad őket legyőzőinkként elfogadni. Az emberiség legmélyebb ösztöne az egyetemes manifesztálódás végső szavaként mindig és bölcsen a bölcsességet kutatja, és nem egy örökös szemfényvesztést és illúziót, – egy titkos és végül diadalmaskodó jóságot, nem egy mindent-teremtő és legyőzhetetlen gonoszságot, – a lélek végső győzelmét és beteljesülését, és nem a csalódott meghátrálását nagyszerű kalandjától.

Mert nem feltételezhetjük, hogy az egyedüli Entitást valami rajta kívülálló vagy Önmagától különböző valami kényszeríti, mert ilyen egyáltalán nem létezik. Azt sem tételezhetjük fel, hogy nem akarva valami részlegesnek veti alá Magát Önmagában, ami ellenséges az egész Lényével szemben, általa megtagadott, és mégis túl erős a számára; mert ez csak azt jelentené, hogy másképp szólva állítjuk fel ugyanazt az ellentmondást egy Mindenségről és valami másról, mint a Mindenség. Még ha azt is mondjuk, hogy az univerzum pusztán azért létezik, mert az Én az ő abszolút pártatlanságában minden dolgot egyformán tolerál, elfogulatlansággal szemlélve minden ténylegességet és lehetőséget, akkor is van valami, ami akarja a manifesztálódást és támogatja azt, és ez nem lehet valami más, mint a Mindenség. Brahman láthatatlan minden dologban, és ami csak akarva van a világban, azt végső soron a Brahman akarja. Csak a kozmoszban lévő gonoszság, tudatlanság és fájdalom jelenségeitől megrémült vagy általuk megtévesztett relatív tudatunk az, amely megkísérli megszabadítani a Brahmant az Önmagáért és a tevékenységeiért való felelősségétől, azzal, hogy felállít egy ellentétes princípiumot, a Máját vagy a Márát, a tudatos Sátánt vagy a gonosz önmagától létező princípiumát. Egyetlen Úr és Én van, és a sokaság csak az Ő képviselői és kialakulásai.

Ha a világ egy álom vagy egy illúzió vagy egy hiba, akkor az teljes egészében az Én által létrehozott ás akart álom, és nem csak létrehozott és akart, hanem támogatott és állandóan kedvezően megítélt álom. Mi több, ez a világ egy Valóságban létező álom, és a nyersanyaga – amiből készült – is ez a Valóság, mert a Brahman kell, hogy legyen a világ anyaga, éppúgy, mint az alapzata és tartalma. Ha valódi az arany, amelyből az edény készült, akkor hogyan tételezzük fel, hogy az edény maga egy káprázat? Látjuk, hogy ezek a szavak – az álom, az illúzió – a beszéd fortélyai, a viszonylagos tudatunk szokásai, kifejeznek egy bizonyos igazságot, még egy nagy igazságot is, de el is ferdítik azt. Épp úgy, ahogy a Nem-Létezőről kiderül, hogy más mint puszta nem létezés, ugyanúgy derül ki a kozmikus Álomról, hogy más mint az elme puszta fantazmagóriája és hallucinációja. A jelenség nem fantazmagória; a jelenség egy Igazságnak a valódi és nem képzeletbeli formája.

Egy mindenütt jelenlevő Valóság elképzelésével indulunk tehát el, amelynek sem a Nem-Létező az egyik végpontban, sem az univerzum a másikban nem tagadásai, amelyek semmisnek nyilvánítanak, ezek inkább a Valóság különböző állapotai, egy érme fej és írás oldalához hasonlóan egymást kiegészítő állítások. Ennek a Valóságnak a legmagasabb rendű tapasztalata az univerzumban azt bizonyítja, hogy az nem csak egy tudatos Létezés, hanem egy legmagasabb Intelligencia és Erő és egy önmagától létező Üdvösség; és az univerzumon túl van még valami más Megismerhetetlen létezés, valami végleges és szavakkal kifejezhetetlen Üdvösség. Következésképpen jogunk van feltételezni, hogy még az univerzum dualitásai is – ha nem az érzékektől függő és részrehajló elgondolásaink által értelmezzük őket, mint most, hanem a szabaddá tett intelligenciánk és tapasztalásunk által – megoldódnak ezekben a legmagasabb fogalmakban. Miközben mi még mindig a dualitások nyomása alatt szenvedünk, ennek az intuitív felismerésnek kétségtelenül folyamatosan igazolnia kell önmagát a hitnek egy aktusa által, de egy olyan hittel, amelyet nem tagad a legmagasabb Értelem, a legkiterjedtebb és legtürelmesebb elgondolás, hanem inkább megerősít. Ez a hitvallás kétségtelenül megadatott az emberiség számára, hogy támogassa azt az útján, amíg el nem éri a fejlettségnek egy olyan stádiumát, amikor a hit tudássá és tökéletes tapasztalássá válik, és a Bölcsességet igazolni fogja az ő működésük.



[1] “Kezdetben ez mind a Nem-Létező volt. Innét született meg a Létező.” Taittirija Upanisad II. 7.

[2] Egy másik Upanisad, mint lehetetlenséget elveti a létező születését a Nem-Létezőből; azt mondja, Létező csak Létezőből születhet. De ha a Nem-Létezőt nem egy nem létező Nihil, hanem egy „x”-nek az értelmében vesszük, amely meghaladja a létezésről alkotott ideánkat vagy tapasztalatunkat – egy olyan értelemben, amely alkalmazható az Adwaita Abszolút Brahmanjára csakúgy mint a Buddhisták Ürességére vagy Semmijére –, akkor a lehetetlenség eltűnik. Mert Az teljes joggal a létező forrása: akár egy fogalmi vagy formaadó Mája által vagy egy manifesztálódás által vagy egy önmagából való teremtés által.