Én (Önvaló), Szellem, Átman vs. Lélek, Pszichikai Lény

Jógánkban a „központi lény” kifejezés általában bennünk az Isteni egy részére vonatkozik, amely támogatja az összes többi részt, és túlél életet és halált. Ennek a központi lénynek két formája van: fent a Dzsívátmán, a mi igazi lényünk, amely akkor tudatosodik a számunkra, amikor szert teszünk a magasabb ön-ismeretre, lent a pszichikai lény, amely az elme, test és élet mögött áll. A Dzsívátmán az életben való megnyilvánulás felett van, és felügyeli azt; a pszichikai lény az életben való megnyilvánulás mögött áll, és támogatja azt.

A pszichikai lény természetes attitűdje, hogy Gyermeknek, Isten Fiának, Bhaktának érezze magát; a pszichikai lény az Isteninek egy darabja, lényegében egy vele, de a megnyilvánulás dinamizmusaiban még az azonosságban is mindig van különbözőség. Ezzel szemben a Dzsívátmán a lényegben él, és el tud merülni az Istenivel való azonosságban; de abban a pillanatban, amint felügyeli a megnyilvánulás mozgató erőit, ő is a sokrészű Isteni egyik központjaként ismer önmagára, és nem a Paramésvaraként. Fontos megjegyezni a különbséget; mert különben, ha fennáll a legkisebb vitális egoizmus is, az ember lehet, hogy elkezdi azt hinni magáról, hogy ő egy Avatár, vagy elveszíteni az egyensúlyt, mint Hridaja Rámakrisnával szemben.

***

A Dzsiva szónak két jelentése van szanszkrit nyelven: „élő teremtmény”, és az egyéni jelleget felvett szellem, amely születésről születésre fenntartja az élőlényt az evolúciójában. Az utóbbi értelemben a teljes kifejezés a Dzsívátmá – az Átman, az élőlény szelleme vagy örökkévaló énje. Átvitt értelemben a Gíta „az Isteni egy örök részeként” beszél róla — azonban az általad használt töredék szó túl erőteljes, lehetne azt használni a formákra, de nem a bennük lévő szellemre. Másfelől a sokrészű Isteni egy örök valóság, az itteni teremtésnél korábbi. A Dzsívátmá alapos leírása ez lenne: „a sokrészű Isteni, amely itt a teremtett lény egyéni jelleget felvett énjeként vagy szellemeként nyilvánul meg.” A Dzsívátmá lényegét tekintve nem változik és nem fejlődik, lényege a személyes evolúció felett áll; magában az evolúcióban a fejlődő pszichikai lény által van képviselve, amely a természet összes többi részét támogatja.

[…]

***

A Dzsívátmá nem a pszichikai lény – a pszichikai lény szanszkrit megfelelőjének a csaitja purusát tekintjük. A Dzsívátmá az egyéni jelleget felvett Én – a központi lény.

A központi lény az, amely nem születik, nem fejlődik, hanem felügyeletet gyakorol az egész egyéni megnyilvánulás felett. A pszichikai lény az ő itteni vetülete  – ugyanis az evolúcióban a pszichikai lény van, és belülről támogatja az egész evolúciónkat; hozzájut minden tapasztalás lényegéhez, és ez által fejleszti a személyiséget Isten felé.

Az Én egyszerre mindenben egy és sok — lényegét tekintve egy, de individuális énként is megnyilvánul, amelyet a Természetben az Isteni örökkévaló részeként lehet leírni; szellemben a megnyilvánulás egyik központja, egyéni, de egyetemességét kiterjesztő és transzcendentálisba emelkedő.

***

A Dzsivatma alatt az egyéni ént értjük. Az lényegében egy én az összes többivel, de az Isteni sokféleségében a Dzsivatma az individuális én, a világegyetem egyik egyéni központja – és mindent önmagában lát, vagy önmagát mindenben, vagy mindkettőt egyszerre tudatállapotának és nézőpontjának megfelelően.

***

Az én, az Átman természetében vagy transzcendentális vagy univerzális (Paramatma, Atma), Amikor egyénivé és egy központi lénnyé válik, akkor Dzsivatman. A Dzsivatman érzi az egységét az univerzálissal, de ugyanakkor az Isteni egy részeként középpontként való elkülönültségét is.

***

A lélek, a központi lény képviselője, az Isteni egy szikrája, amely lehetővé teszi az egész egyéni létezést a természetben; a pszichikai lény ennek a léleknek az evolúcióban fejlődő tudatos formája – abban a kitartó folyamatban, amely először az életet fejleszti ki az Anyagban, az elmét az életben, amíg végül az elme felettesértelemmé tud fejlődni, és a felettesértelem a szupramentális Igazsággá. A lélek támogatja a természetet az evolúciójában ezeken a fokozatokon keresztül, de önmaga egyike sem ezeknek a dolgoknak.

Az alacsonyabb Természet, apará pakriti, az a külső objektív és felszíni szubjektív nyilvánvaló Természet, amely ezeket az elméket, életeket és testeket mind kinyilvánítja. A mögötte rejtve lévő legfelsőbb Természet, pará prakriti, az Isteni igazi természete – egy legfelsőbb Tudat-Erő, amely a sokrészű Istenit Sokaságként nyilvánítja ki. Ezek a Sokaságot alkotók önmagukban a Legfelsőbbnek az örökkévaló énjei az Ő legfelsőbb Természetében, a pará prakritiben. Itt ezzel a világgal kapcsolatban mint Dzsivatmák jelennek meg, amelyek fenntartják a természeti létezőknek (szarva-bhútáni) az evolúcióját a változó Létesülésben, ami a Ksara (mozgó vagy változó) Purusa élete. A Dzsiva (vagy Dzsivatma) és a teremtmények (szarva-bhútáni) nem ugyanaz a dolog. A Dzsivatmák valójában a teremtés felett állnak, még ha törődnek is vele; a természeti létezők, a szarva-bhútánik, a Természet teremtményei. Az ember, a madár, a vadállat, a csúszómászó természeti létezők, de az egyéni Én bennük, még egy pillanatra sem jellegzetesen ember, madár, vadállat vagy csúszómászó; evolúciójában az Én ezeken a változásokon keresztül mind ugyanaz, egy spirituális lény, amely beleegyezik a Természet játékába.

Ami elsődleges és örök az Isteniben az a Lét, ami az Isteni Képesség által a tudatban kifejlődött, a körülményekben, erőkben, formákban stb., az a Létesülés. Az örökkévaló Isteni a Lét; az Időbeni világegyetem és mindaz, ami látszólagos benne, egy Létesülés. Az örökkévaló Lét a felsőbb természetében, a Para Prakritiben, egyszerre egy és sok; de az Isteninek az örökkévaló Sokfélesége, amikor a teremtett létezések (szarva-bhutáni) mögött áll, a Dzsivának (Pará Prakritir Dzsívabhútá) tűnik (vagy ahogy mi mondjuk válik). A pszichikaiban viszont két aspektus van, hátul a pszichikai létezés vagy lélek, és elől az egyéniség formája, amelyet felvesz a Természetben való evolúciója során.

A lélek vagy psziché csak abban az értelemben változatlan, hogy magában tartalmazza az Isteni összes lehetőségét, de ki kell őket bontakoztatnia, és az evolúciója során a lélek egy fejlődő pszichikai egyén formáját veszi fel, amely a megnyilvánulásban kifejleszti az egyéni Prakritit, és részt vesz az evolúcióban. A lélek az Isteni Tűznek a szikrája, amely a pszichikai lény segítségével növekszik az elme, a vitális és a fizikai mögött, amíg nem válik képessé átalakítani a Tudatlanság Prakritijét a Tudás Prakritijévé. Következésképpen ez a fejlődő pszichikai lény sohasem mindaz, amit a lélek vagy a lényegbeli pszichikai létezés magában hordoz; időbeliesíti és egyéniesíti azt, ami a szellemnek ebben a énkivetítésében a lehetségességben örökévaló, lényegénél fogva pedig mindent meghaladó.

A központi lény az a lény, aki felügyeli a különböző születéseket, egyiket a másik után, de maga születetlen, mert nem ereszkedik le a születésbe, hanem felette van – összetartja a mentális, vitális és fizikai lényt és a személyiség összes eltérő részeit, kézben tartja az életet vagy a mentális lényen és mentális gondolkodáson és akaraton keresztül, vagy a pszichikain keresztül, bármelyik is legyen történetesen leginkább előtérben vagy a legerőteljesebb a természetben. Ha nem gyakorolna ellenőrzést, akkor a tudat nagy összevisszaságban lenne, és a személyiség minden része saját magáért cselekedne, úgyhogy semmilyen összefüggés nem lenne a gondolkodásban, az érzésben vagy a cselekvésben.

A pszichikai nem fent van, hanem hátul – székhelye a szív mögött van, befolyása nem a tudás, hanem egy lényegi vagy spirituális érzés – rendelkezik az Igazság legtisztább érzékelésével, és egyfajta veleszületett intuitív felismerésével, amelynek természete olyan, mint a lélek-észlelésé és lélek-érzésé. Ez a mi legbelső lényünk, és támogatja az összes többit, a mentálist, vitálist, fizikait, de nagyon el is van leplezve általuk, és inkább befolyásként kell, hogy hasson rájuk, mintsem a közvetlen cselekvéshez való szuverén joga alapján; közvetlen intézkedése csak a fejlődésnek egy magas fokán vagy a jóga által válik szokásossá és túlsúlyban lévővé. Nem a pszichikai lény az, amely, ahogy érzed, előérzetet nyújt dolgok bekövetkeztéről, vagy óv bizonyos tettek eredményeitől; ez a belső lény bizonyos része, olykor a belső mentális, olykor a belső vitális, olykor, az is lehet, hogy a belső vagy finom fizikai Purusa. A belső lény – a belső mentális, a belső vitális, a belső vagy finom fizikai – sok mindent tud, ami ismeretlen a külső elme, a külső vitális, a külső fizikai számára, mert  közvetlenebb kapcsolatban van a Természet rejtett erőivel. A pszichikai mindennek a legbelső lénye; privilégiuma a tudat legmélyebb lényegében rejlő igazságnak az intuitív felismerése, a jónak, az igaznak, a szépnek, az Isteninek az érzékelése. A központi lény – a Dzsivátman, amely nem születik, és nem is fejlődik, hanem felügyeli az egyéni születést és evolúciót – a tudat minden síkján önmagának kijelöli egy képviselőjét. A mentális síkon ez az igazi mentális lény, a manomaja purusa, a vitális síkon az igazi vitális lény, a pránamája purusa, a fizikai síkon az igazi fizikai lény, az annamája purusa. Ennélfogva minden lény – egészen addig, amíg tart a Tudatlanság – a mentális, vitális vagy fizikai Purusája köré összpontosul, annak a síknak megfelelően, amelyen túlnyomórészt él, és számára ez az ő központi lénye. Az igazi képviselő azonban mindig rejtve van az elme, a vitális és a fizikai mögött – ez a pszichikai, a mi legbelső lényünk.

Amikor a legbelső tudás elkezd jönni, tudatosodik számunkra a bennünk lévő pszichikai lény, és előjön, és a szadhana vezetője lesz. Tudatosodik számunkra a Dzsivátman is – a megnyilvánulás feletti, osztatlan Én vagy Szellem –, amelynek a képviselője itt a pszichikai.

***

Az igazi belső lény – az igazi mentális, az igazi vitális, az igazi fizikai, mindegyik a maga síkján képviseli a központi lényt és válaszol neki, de a természet egésze, és különösen a külső természet, nem, és a közönséges mentális, vitális vagy fizikai személyiség sem. A pszichikai lény az evolúció céljait szolgáló központi lény – ő növekszik és fejlődik; de van fent is egy központi lény, amelynek az elme nincsen tudatában, amely láthatatlanul felügyel a létezés felett, és amelynek a képviselője a megnyilvánult természetben a pszichikai lény. Ez az, amit Dzsivátmannak hívnak.

***

A pszichikai az Isteninek egy szikrája – de nem tudom, nevezhetjük-e a Dzsivatma egy részének – a pszichikai ugyanaz, másképp előtérbe állítva.

Sri Aurobindo: Levelek a Jógáról I.
Lényünk síkjai és részei