Isteni Magassságok – Lényünk koncentrikus és vertikális szerveződése

Print Friendly

Nem hiszem, hogy mindig egzakt összefüggés állapítható meg az egyik spirituális rendszer és okkult tudás és egy másik között. Mindegyiknek ugyanaz a tárgya, de különbségek vannak a szemszögben, különbségek a vizsgálat kiterjedésében, eltérés annak mentális elképzelésében, hogy mit láttunk és tapasztaltunk, az egymástól elütő gyakorlati célokban, és ennélfogva különbség a felmért, kivágott vagy követett ösvényekben; a rendszerek eltérőek, mindegyik felépíti a saját keretét és módszerét.

Az ősi indiai rendszerben csak egyetlen, háromságot alkotó isteni magasság van, a Szaccsidánanda. Vagy ha a felső hemiszféráról beszélünk, mint isteni magasság, akkor három van: a Szat sík, a Csit sík és az Ánanda sík. Negyedikként hozzá lehetne tenni a szupraértelmet, mivel a másik háromból merít, és a felső hemiszférához tartozik. Az indiai rendszerek nem tettek különbséget a tudat azon két teljesen eltérő képessége és szintje között, amelyek közül az egyiket mi felettes értelemnek hívjuk, a másikat az igaz szupreértelemnek vagy Isteni Gnózisnak. Ez az oka, hogy miért zavarodtak össze a Májával (felettesértelem-Erővel vagy Vidja-Avidjával) kapcsolatban, és tekintették azt a legfőbb teremtő erőnek. Így megtorpanva ott, ami még csak félig fény volt, lemaradtak az átalakulás titkáról – mégha a Vaisnava és Tantra jógák tapogatódzva kerestek utána, hogy ismét megtalálják, és néha már a siker határán is voltak. Ami a többit illeti, azt hiszem, ez volt a dinamikus isteni Igazság felfedezésére tett összes kísérlet buktatója; egy rendszerről sem tudok, amelyik, mihelyt érezte leereszkedni a felettes értelem csillogásait, nem  azt képzelte, hogy ez az igazi megvilágosodás, a Gnózis, amelynek eredményeképpen vagy megtorpantak ott, és nem tudtak tovább jutni, vagy pedig arra a következtetésre jutottak, hogy ez is csak Mája vagy Lila, és hogy az egyetlen teendő túljutni rajta, a Legfelsőbbnek valami mozdulatlan és inaktív csendjébe.

Talán ami isteni magasságok alatt értendő, az inkább a jelenlegi megnyilvánulás három alapeleme. Az indiai rendszerben ezek az Isvara, a Sakti és a Dzsíva, vagy pedig a Szaccsidánanda, a Mája és a Dzsíva. A mi rendszerünkben azonban, amely arra törekszik, hogy túlmenjen a jelenlegi megnyilvánuláson, ezeket jó okkal maguktól értetődőnek vehetnénk, és – a tudat síkjainak szemszögéből tekintve – a három legmagasabbat, az Ánandát (a rajta nyugvó Szattal és Csittel), a szupraértelmet és a felettes értelmet nevezhetnénk a három isteni Magasságnak. A felettes értelem áll az alacsonyabb hemiszféra csúcsán, és keresztül és túl kell mennünk a felettes értelmen, ha el akarjuk érni a szupraértelmet, míg ennél is magasabban és a szupraértelmen túl vannak a a Szaccsidánanda világai.

    A felettes értelem alatti szakadékról beszélsz. De van olyan szakadék – vagy egyáltalán más olyan szakadék -, mint az emberi tudatnélküliség? A síkok sorozatában vagy a tudat fokozataiban [grades] sehol sincs semmilyen igazi szakadék, mindig vannak összekötő fokozatok, és lépésről lélpésre lehet felemelkedni. A felettes értelem és az emberi elme között számos egyre fényesebb fokozat van; de mivel ezek tudatfelettiek az emberi elméhez képest (egy vagy két kivétellel, amelyekkel bizonyos közvetlen kapcsolata alakul ki), ezért az elme hajlamos azokat egy magasabb rendű Tudatnélküliségnek tekinteni. Az egyik Upanisad ezért úgy beszél az Isvára tudatról, mint Szusuptiról, mély Alvásról, mert csak a Szamadhi az, amelyben az ember általában belép ebbe, egészen addig, amíg nem próbálja az éber tudatát egy magasabb állapottá alakítani.

    Alapjában véve a lényünk szerveződésében és részeiben két egyidejűleg aktív rendszer van: az egyik koncentrikus, körök vagy burkok sorozata, középpontban a pszichikaival; a másik vertikális, egy felemelkedés vagy leereszkedés, mint egy lépcsősor, a síkoknak egy egymásra helyezett sorozata, a szupreértelemmel és felettesértelemmel, mint az emberin túl az Istenibe való átmenet döntő csomópontjával. Ennek az átmenetnek, ha ez egyidejűleg egy átalakulás is kell, hogy legyen, csak egy módja, csak egy ösvénye van. Először egy belső átváltozásra van szükség, befelé kell menni, hogy megtaláljuk a legmélyebben lévő pszichikai lényt, és előtérbe hozzuk azt, ugyanakkor fel kell tárnunk a belső elmét, belső vitálist, a természet belső fizikai részeit. Ezután egy felemelkedésre van szükség, átváltozások sorozatára felfelé, és egy visszafordulásra lefelé, hogy megváltoztassuk az alacsonyabb részeket. Amikor a belső átalakulást végrehajtjuk, azzal pszichikaivá tesszük az egész alacsonyabb természetet, hogy előkészítsük azt az isteni változásra. Felfelé haladva, túlmegyünk az emberi elmén, és a felemelkedés minden stádiumában létrejön egy új tudatba való átalakulás, és ennek az új tudatnak az egész természetbe való infúziója. Így az intellektuson túl, a megvilágosult magasabb elmén keresztül az intuitív tudatba felemelkedve, nem az intellektuális tartományból vagy az intellektuson, mint eszközön keresztül kezdünk el mindenre tekinteni, hanem egy nagyobb intuitív magasságból és egy intuitívvá tett akaraton, érzésen, érzelmen, érzékelésen és fizikai kapcsolaton keresztül. Ugyanígy, az Intuíciótól a felettes értelemnek egy nagyobb magaslatára továbbhaladva, van egy új átalakulás és mindenre a felettes értelemből tekintünk, és mindent onnan tapasztalunk meg, és egy olyan elmén, vitálison és testen keresztül, amelyet áthat a felettes értelem gondolkodása, látása, akarat, érzése, érzékelése, erőjátéka és kapcsolata. De az utolsó átalakulás a szupramentális, mert ha egyszer ott vagyunk – ha egyszer a természet szupramentálissá válik, akkor túlhaladjuk a Tudatlanságot, és a tudat átalakítására nincs többé szükség, bár egy további isteni előrehaladásra, sőt végtelen fejlődésre még mindig van lehetőség.

Sri Aurobindo: Levelek a Jógáról I.
Lényünk síkjai és részei

2 hozzászólás

  1. Csáki György
    Sze 22, 2012

    Hálás Köszönet 😀

  2. Csáki György
    okt 2, 2012

    Én a hemiszféra helyet mernék féltekét mondani.

    Nekem pl. tök jól hangzik így az alábbi aforizma:

    121. A tétlenség szeretete bolondság, és a tétlenség megvetése bolondság; nem létezik tétlenség. A homokban tunyán heverő kő, melyet egy haszontalan pillanatban félrerúgtak, kifejtette hatásait a féltekékre.
    121. The love of inaction is folly and the scorn of inaction is folly; there is no inaction. The stone lying inert upon the sands which is kicked away in an idle moment, has been producing its effect upon the hemispheres.

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.