MI VÉGTELENÜL FONTOSAK VAGYUNK A MINDEN SZÁMÁRA, DE SZÁMUNKRA A MINDEN JELENTÉKTELEN

Jelenleg hamisan vesszük számításba a dolgokat. Mi végtelenül fontosak vagyunk a Minden számára, de számunkra a Minden jelentéktelen; csak mi vagyunk fontosak önmagunknak. Az eredendő tudatlanság ismertetőjele – ami egyben az ego gyökere –, hogy csupán önmagával, mint középponttal tud gondolkodni, mintha az lenne a Minden, és abból, ami nem ő maga, csak annyit fogad el, amennyire egy mentális tudás hajlamos, vagy amennyire a környezetének összeütközései kényszerítik, hogy elfogadjon. Még amikor filozofálni is kezd, nem azt állítja, hogy a világ csak benne és az ő tudata által létezik? Számára a tudatának az állapota vagy a mentális normái a valóság ismérvei; minden, ami kívül esik az érdekszféráján vagy nézetén, hajlamos hamissá vagy nem-létezővé válni. Az embernek ez a mentális önelégültsége egy helytelen számvetési rendszert teremt, amely megakadályoz minket, hogy kinyerjük az életből annak igazi és teljes értékét. Bizonyos értelemben az emberi elme és ego nagyravágyása egy igazságon alapul, de ez az igazság csak akkor kerül felszínre, amikor az elme rájön a tudatlanságára, és az ego meghódol a Mindennek, és elveszíti benne önmaga elkülönült érvényesülését. Mert az igazi élet kezdete, hogy felismerjük: mi – vagy inkább annak a következményei és külső megjelenései, amit önmagunknak hívunk – csak egy részleges mozgásai vagyunk ennek a végtelen Mozgásnak, és ez a végtelen az, amelyet meg kell ismernünk, amely tudatosan kell, hogy legyünk, és amelyet hűségesen be kell teljesítenünk. A számvetés másik oldala, hogy felismerjük: mi az igazi énünkben egyek vagyunk a teljes mozgással, és nem jelentéktelenebbek vagy alsóbbrendűek, és egy igaz vagy isteni élet betetőzéséhez szükséges ennek kifejeződése létezésünk, gondolkodásunk, érzelmünk és cselevésünk a módjában.