Oktatás és nevelés vs önnevelés

E mögött az emberiség minden reménye azokba az újszülött és még alárendelt irányzatokba van vetve, amelyek magukban hordozzák az ember a saját lényével, embertársaival és az egyéni és társadalmi életének kialakításával kapcsolatos új szubjektív és pszichikai magatartásának a magját. Ezen irányzatok jellegzetes ismérve figyelhető meg a gyerekek oktatásával és felnevelésével kapcsolatos új elgondolásokban, ami nagyon elfogadottá vált a háború előtti érában. Azelőtt az oktatás pusztán a gyerek természetének egy mechanikus belekényszerítése volt a képzés és tudás önkényes sablonjába, amelynek során az egyéni szubjektivitása volt az utolsó, amit tekintetbe vettek, és a családi nevelése a habitusának, gondolkodásának, személyiségének egy állandó elnyomása és kényszerítő erejű formálása volt abban az öntőmintában, amelyet a konvencionális elgondolások vagy a tanárok és szülők egyéni érdekei és eszményei határoztak meg a számukra. Annak felfedezése, hogy az oktatásnak a gyerek intellektuális és morális tehetségének a lehető legmagasabb minőségben történő felszínre hozását kell szolgálnia, és hogy a gyerek természetének a lélektanán kell alapulnia, egy lépés volt előre egy egészségesebb, lévén szubjektívabb rendszer felé; ez azonban még mindig nem volt megfelelő, mert a gyereket még mindig tárgynak tekintette, akit a tanárnak kezelnie és formálnia, nevelnie kell. De legalább elkezdett pislákolni annak a felismerésnek a fénye, hogy minden emberi lény egy önmagától-fejlődő lélek, és hogy mind a szülő, mind a tanár teendője, lehetővé tenni és segíteni, hogy a gyerek önmagát nevelje, fejlessze saját intellektuális, morális, esztétikai és gyakorlati képességeit, és szabadon gyarapodjon, mint egy szerves lény, ne gyúrva legyen és egy formába nyomva, mint egy tehetetlen, képlékeny anyag. Annak felismerésére még nem került sor, hogy mi ez a lélek, vagy hogy az igazi titok, akár gyerekkel, akár felnőttel kapcsolatban, hogy segítsünk neki megtalálni mélyebb énjét, a benne lévő valódi pszichikai entitást. Ez – ha egyszer esélyt adunk neki, hogy előjöjjön, és még inkább, ha előtérbe szólítjuk, mint a “ránk váró menetelés vezetőjét” – kezünkből maga fogja átvállalni a nevelés teendőinek legnagyobb részét, és fogja abba az irányban fejleszteni a pszichikai lény képességét, hogy megvalósítsa azokat a lappangó lehetőségeit, amelyekről semmiféle tapasztalattal nem rendelkezünk, vagy semmilyen kialakult fogalmunk sincsen, mert az élettel, az emberrel kapcsolatos jelenlegi mechanikus véleményünk és a velük szembeni magatartásunk felszíni sablonos módszerei megakadályoznak minket ebben. Ezek az új nevelési módszerek egyenesen vezetnek az ezen igazságnak megfelelőbb magatartás felé. A vitális és a fizikai mentalitás mögött lévő pszichikai entitással megkísérelt közelebbi kapcsolat és annak lehetőségeiben való növekvő bizalom el kell, hogy vezessenek ahhoz a végső felfedezéshez, hogy az ember belsőleg egy lélek és az Isteninek egy tudatos képessége, és hogy ennek a belső valódi embernek az előidézése a nevelés igazi célja, sőt valójában az egész emberi életnek, ha meg akarja találni saját lénye rejtett Igazságát és legmélyebb törvényét, és annak megfelelően akar élni. Ez volt az a tudás, amelynek kifejezésére az ősi korok emberei törekedtek a vallási és a társadalmi élettel kapcsolatos szimbolizmuson keresztül, és a szubjektivizmus egy út, amely visszavezet az elveszett tudáshoz. Először az ember belső tapasztalatát mélyítve, talán példátlan mértékben helyreállítva az ösztönös megérzést és önismeretet az emberiség számára, a szubjektivizmusnak az emberiség társadalmi és kollektív önkifejeződésének forradalmasításában kell végződnie.

Sri Aurobindo: Az Emberiség Ciklusa 32-33.p