Szuprakozmikus Valóság – Szupramentális és szuprakozmikus – Felettes Értelem – Nirvána

Print Friendly

1. A szuprakozmikus Valóság alatt a legfelsőbb Szaccsidánandát értem, aki az előbbi felett van és az egész manifesztáció felett, egyik sem köti meg, mégis akitől minden megnyilvánulás és az egész világegyetem ered.

2. A szupramentális és a szuprakozmikus nem ugyanaz. Ha ez így lenne, akkor nem lehetne szupramentális világ, és a szupramentális princípium nem ereszkedhetne le az anyagi világba – visszatérnénk ahhoz az elképzeléshez, hogy az isteni Igazság és Valóság csak a világon túl létezhet, és a világegyetem – bármely világegyetem – csak féligazság vagy a tudatlanság illúziója lehet.

3. A szupramentális alatt vagy a világegyetem felett vagy a világegyetemben lévő Igazság-Tudatot értem, amely által az Isteni nem csak a saját lényegét és létét, hanem a megnyilvánulását is ismeri. A szupramentális alapvető jellemzője az az azonosulásból eredő tudás, ez által kerül megismerésre az Én, az Isteni Szaccsidánanda, de a megnyilvánulás igazsága is, mert ez is Az – sarvam khalvidam brahma, vasudevah sarvam, stb. Az Elme a Tudatlanság egy eszköze, amely próbál tudni – a szupraértelem a Tudó, amely birtokolja a tudást, mert egy vele és a tudottal, ezért minden dolgot a saját Igazságának fényében lát, az dolgok igazi énjének fényében, amely Ő maga. Ez egy dinamikus és nem csak statikus Erő, nem csak egy Tudás, hanem egy Tudásnak megfelelő Akarat – van egy szupramentális Erő vagy Sakti, amely közvetlenül meg tudja nyilvánítani Fényének és Igazságának a világát, amely ragyogóan az Egy összhangján és egységén alapul, és nem zavarja meg a Tudatlanságnak egy fátyla vagy bármilyen színlelés. Következésképpen a szupraértelem nem halad meg minden lehetséges megnyilvánulást, hanem felette van az elme, élet és Anyag hármasságán, amely erről a megnyilvánulásról szerzett jelenlegi tapasztalatunk.

4. A felettes értelem egyfajta felhatalmazás a szupraértelemtől (ez csak egy metafora), amely támogatja a jelenlegi evolúciós világegyetemet, amelyben itt élünk az Anyagban. Ha a szupraértelem közvetlen teremtő Erőként az elejétől működni kezdett volna, ez a fajta világ, amit most látunk, lehetetlen lenne; kezdettől fogva tele lett volna isteni Fénnyel, nem lett volna az Anyag tudatnélküliségébe való hanyatlás, következésképpen nem lett volna a tudatnak az Anyagban való fokozatosan haladó, küzdelmes evolúciója. Egy vonal választja el tehát a tudat univerzumának magasabb felét, parárdhát, az alacsonyabb felétől, aparárdától. A magasabb fele a Szatból, a Csitből, Ánandából, Mahaszból (a szupramentálisból) áll – az alacsonyabb fele pedig az elméből, az életből, az Anyagból. Ez a vonal a közvetítő felettes értelem, amely, bár önmagában ragyogó, visszatartja tőlünk a teljes oszthatatlan szupramentális Fényt, valóban függ tőle, de miközben fogadja azt, szétválasztja, szétosztja, feldarabolja azt elkülönített megjelenésekre, erőkre, mindenféle sokféleségre, amelyek mindegyike, a tudat további csökkenése által, mint amit az Elmében érünk el, tekinthető az egyetlen vagy a legfőbb Igazságnak, és minden mást alsóbbrendűnek vagy azzal ellentétesnek. A felettes elmének erre a működésére érvényesek lehetnek az Upanisadok szavai: “Az Igazság arcát arany Maszk borítja”, vagy a Védikus ritena ritam apihitam. Itt a vidjá-avidjámají májá működése figyelhető meg, ami lehetővé teszi az avidjá érvényesülését. Ezen ősi elkülönítő princípium az, amely módot nyújt az Elmének, hogy Igazságnak tekintse, például, a Személytelent, a Személyeset pedig csak egy álarcnak, vagy a személyes Istenit a legnagyobb Igazságnak, a személytelenséget pedig csak egy aspektusnak; így keletkezik az összes egymással szemben álló filozófia és vallás is, mindegyik az Igazságnak az egyik aspektusát vagy lehetőségét magasztalja fel, amely a dolgok teljes és elégséges magyarázataként jelenik meg az Elme számára, vagy amely igaz Istenként az Isteninek az egyik Istenségét emeli mindenki más fölé, akinél nem lehet senki jobb, vagy senki olyan magas vagy magasabb. Ez a szétválasztó princípium mindenhová követi az ember mentális tudását, és amikor azt hiszi, elérte a végleges egységet, az csak egy konstruált, az egyik Aspektuson alapuló, egység. Ezért van az, hogy a tudós azt kutatja, hogyan alapozza a tudás egységét a dolgok valamilyen elsődleges fizikai aspektusára, az Energiára vagy az Anyagra, az Elektromosságra vagy az Éterre, vagy ezért gondolja a Majavádin, hogy eljutott az abszolút Adwaitára, azáltal, hogy kettévágta a létezést, a felső felét Brahmannak és az alsó felét Májának nevezve. Ez a magyarázata, hogy miért nem juthat el a mentális tudás soha semminek a végső megoldására, mivel a Létnek a felettes értelem által felosztott aspektusai megszámlálhatatlanok, és a filozófiák és vallások számát vég nélkül lehet sokszorozni.

Magában a felettes értelemben nincsen meg ez a zavar, mert a felettes értelem az összes dolog támaszaként, lényegeként, alapvető energiájaként ismeri az Egyet, de a rá jellemző dinamikus működésben súlyt fektet a sokféleséget teremtő szétválasztó képességére, és arra törekszik, hogy teljes esélyt adjon minden erőnek vagy Aspektusnak, hogy megnyilvánuljon, támaszkodva az alapot szolgáltató Egységre, hogy megakadályozza a diszharmóniát vagy az ellentétet. Minden Istenség, mondhatni, megteremti a saját világát, de másokkal való konfliktus nélkül; minden Aspektust, minden Ideát, a dolgok minden Erejét a saját teljes, elkülönült energiájában vagy ragyogásában lehet érezni, és kidolgozásra kerülnek az értékeik, de ez nem teremt diszharmóniát, mert a felettes értelemben megvan a Végtelennek az érzése és az igazi (nem térbeli) Végtelenben sok összhangban álló végtelenség lehetséges. A felettes értelemnek ez a sajátos biztos volta azonban nem vihető át a tudat kisebb síkjaira, amelyeket a felettes értelem támogat és irányít, mert ahogy ereszkedünk le a tudati skálán, a megosztás és a sokféleség súlya növekszik, és az Elmében az alapot szolgáltató egység homályossá, a valóságtól elvonatkoztatottá, határozatlanná és meghatározhatatlanná válik, és az egyedüli szemmel látható konkrétum a jelenségek körébe tartozó kézzel foghatóság, amely természeténél fogva forma és képzet – már elkezd eltűnni az Egy ön-látása. Az Elme képzetek és értelmezések, osztályozások és az összeállított adatainak az összeszövése által működik; létre tud hozni egy összegező értelmezést, és egészként tudja azt látni, de amikor a dolgok valóságát kutatja, elvont fogalmakba menekül – nem rendelkezik azzal a tényleges látással, tapasztalattal, kapcsolattal, amire a misztikus és a spirituális kereső törekszik. Ahhoz, hogy az Elme közvetlenül és igazán megismerje az Ént és a Valóságot,csendessé kell válnia, és vissza kell ezekből tükröznie valami fényt, vagy túl kell lépnie önmagán, és átalakuláson kell keresztül mennie, és ez csak úgy lehetséges, ha vagy egy magasabb Fény ereszkedik le belé, vagy ha az Elme emelkedik fel, és felszívja őt a létnek egy magasabb Fénye, vagy elmerül ebben a Fényben. Az Anyagban, az Elme alá ereszkedve, elérkezünk a töredezettség és elkülönülés tetőfokára; az Egy, bár titkon jelen van, elveszett a tudás számára, és a teljes Tudatlansághoz jutunk, sőt egy elsődleges Tudatnélküliséghez, amelyből a világegyetemnek ki kell bontakoztatnia a tudatot és a tudást.

5. Ha a Vaikunthát vagy Golokát egy Istenség, Visnu vagy Krisna világának tekintjük, akkor természetes módon ahhoz vezetne, hogy ennek a helyét vagy eredetét a felettes értelem síkján keressük. A felettes értelem az Istenek legmagasabb világainak a síkja. A Vaikuntha vagy a Goloka azonban az emberiségen túli létállapotokról alkotott emberi elképzelések. A Goloka nyilvánvalóan a Szeretet, a Szépség és az Ánanda egy világa, telve spirituális ragyogással (a tehén a spirituális Fény szimbóluma), amelyeknek ott a lelkek, a Gopák és Gopik, a gazdái vagy tulajdonosai. Nem szükséges kijelölni bármilyen egyedüli síkot e megnyilvánulásnak: alapjában véve a tudat bármely síkján – a mentális, a vitális, sőt még a szubtilis fizikai síkon is – lehetséges ennek a megnyilvánulásnak vagy a körülményeinek egy visszatükröződése vagy birtoklása. Ennélfogva az a magyarázat, amelyet te említesz, nincs kizárva, teljesen elképzelhető.

6. Nem lehet a Nirvánát egy világként vagy síkként elhelyezni, mert a Nirvána irányába tett erőfeszítés a világtól vagy a világ-értékektől való visszahúzódás felé irányul; ezért ez a tudatnak vagy inkább a tudatfelettinek egy állapota, tartózkodás vagy szint nélkül. Egynél több fajta Nirvána (megsemmisülés vagy felbomlás) lehetséges. Az ember – mivel egy testben lévő mentális lény, manomaya purusa – ezt a visszahúzódást a kozmoszból a spiritualizált elmén keresztül kísérli meg, másképpen nem is tudja ezt megtenni, és ez adja ennek a megsemmisülés vagy felbomlás, laja, nirvána látszatát; mert az elmének és mindannak, ami tőle függ, beleértve az elkülönítő egót, valami Túlvilágiban való megsemmisülése a természetes módja, szinte elengedhetetlen módja egy ilyen visszavonulásnak. Egy pozitívabb jógában, amely a transzcendenciát keresi, nem pedig a visszavonulást, ez az elkerülhetetlenség nem lenne meg, mert ott a mentális lény öntúlszárnyalásának és átalakításának a már említett módja lenne jelen. El lehet azonban ezt érni a Nirvánának egy bizonyos megtapasztalásán, az elmének egy tökéletes csendjén, a tevékenységek, értelmezések, képzetek megszűnésén keresztül, ami annyira teljes lehet, hogy nem csak a csendes elme, hanem a passzív érzékszervek számára is a világ kiürül valódiságából és valóságosságából, és a dolgok csak mint tartalmatlan formák jelennek meg, anélkül, hogy bármilyen valódi tartózkodó lenne bennük, vagy pedig mintha Valamiben lebegnének, ami egy ismeretlen végtelen: ez a végtelen vagy pedig még ezen is túl valami Az, ami egyedül valódi; egy teljes nyugalom, béke, szabadság lenne az ebből eredő állapot. A cselekvés folytatódna, de a csendes megszabadult tudatnak semmilyen kezdeményező szerepe vagy részvétele nem lenne benne; egy ismeretlen erő végezne el mindent, amíg nem venné kezdetét fentről a leereszkedés, amely átalakítaná a tudatot, azzal, hogy a csendjét és szabadságát egy ragyogó tudás, cselekvés, Ánanda alapjává teszi. Azonban egy ilyen átmenet ritka lenne; normál esetben az elme csendje, a tudat megszabadulása, az elmének a lemondása arról a meggyőződésről, hogy az elme tökéletlen képzeteinek vagy értelmezéseinek kétséget kizáró értéke vagy igazsága van, elegendő lenne egy magasabb működés lehetőségéhez.

7. Most pedig a kozmikus tudatról és a Nirvánáról. A kozmikus tudat egy összetett dolog. Először is, ennek két oldala van, a szabad, végtelen, csendes, inaktív Én megtapasztalása, amely mindenben és mindenen túl egy, valamint a kozmikus Energiának és az ő erőinek, mozgásainak és formációinak a közvetlen tapasztalata, amely tapasztalat nem teljes, amíg nincs az az érzésünk, hogy nem vagyunk azonos méretűek a világegyetemmel, vagy nem hatjuk át, nem haladjuk meg, nem foglaljuk magunkban azt. Addig is lehetnek közvetlen kapcsolatok, összeköttetések, kicserélődések a kozmikus erőkkel, lényekkel, folyamatokkal, de az elme nem lehet teljes egységben a kozmikus Elmével, az élet a kozmikus Élettel, a test és a fizikai tudat a kozmikus anyagi Energiával és annak szubsztanciájával. Ugyanakkor, lehetőség van a kozmikus Én felismerésére, amelyet nem követ a dinamikus egyetemes egység felismerése. Vagy pedig, ellenkezőleg, megtörténhet a tudat bizonyos fokú egyetemessé válása, a mindenütt jelenlévő, szabad, statikus Én megtapasztalás nélkül – az így megtapasztalt nagyobb energiákba való belemélyedés és azoknak az élvezete ennek a megszabadulásnak az útjában állna. Ezenfelül, az azonosulás vagy az egyetemessé válás nagyobb lehet az egyik síkon vagy szinten, mint egy másikon, lehet túlnyomóan mentális vagy (az egyetemes szimpátián vagy szereteten keresztül) túlnyomóan emocionális vagy másfajta vitális (az egyetemes élet erők megtapasztalása) vagy fizikai. De minden esetben, még a teljes felismeréssel és tapasztalattal is, nyilvánvaló kell legyen, hogy ez a kozmikus játék olyan valami lenne, amit végül korlátozottnak, tudatlannak, tökéletlennek éreznénk igazi természetéhez képest. A szabad lélek lehet, hogy hideg és érzéketlen marad annak tökéletlenségei és bajai miatt, lehet, hogy végez valamilyen kijelölt munkát, próbál mindenen segíteni vagy az Isteni eszköze lenni, de sem a munkában sem az eszközként való működésben nem lenne semmi, ami hasonlatos az Isteni tökéletességéhez, vagy még inkább a teljes fényéhez, képességéhez, gyönyöréhez. Ezt csak a kozmikus lét magasabb síkjaira való felemelkedéssel vagy azoknak a tudatunkba való leereszkedésével lehet elérni – vagy ha ezt nem látnánk előre vagy nem fogadnánk el, akkor a Nirvánába való igyekezett még mindig megmaradna a menekülés egy útjának. A másik út a halál után az ezekre a magasabb síkokra való felemelkedés lenne – a vallások mennyországai végül is nem mást, mint egy ilyen nagyszerűbb, ragyogóbb, üdvözítő Isteni Létbe irányuló vágyat juttatnak kifejezésre.

Feltehetnénk azonban a kérdést, hogy ha a magasabb síkoknak vagy magának a felettes értelemnek az lenne a célja, hogy itt kinyilvánítsa a tudatát minden képességével, fényével, szabadságával és tágasságával együtt, és ezeknek a dolgoknak az lenne a célja, hogy leereszkedjenek egy egyéni tudatba, akkor ez nem tenné-e szükségtelenné mind a kozmikus tagadást vagy a Nirvánába való igyekezetet, mind valami Isteni Transzcendencia felé irányuló vágyat? Bár élhetünk egységben az Istenivel egy ragyogó, tágas, szabad tudatban, amely magában foglalja a világegyetemet, és lehetünk nagyobb – spirituális vagy külső – energiák és teremtések csatornái, végeredményben azonban ez a világ itt mégis ugyanaz maradna – a különbözőségnek egy szakadéka állna fenn a belül lévő Szellem és annak közvetítő közege és anyaga között, amelyre az hatást gyakorolt, a belső tudat és a világ között, amelyben az működik. A belső, szubjektív, egyéni eredmény lehet, hogy tökéletes, a dinamikus következmény azonban elégtelen, összeegyeztethetetlen, egy keverék, a belsőnek és a külsőnek nem egy tökéletes harmóniája, ennek a létnek itt nem egy új, szerves összhangja, amit igazán isteninek lehetne nevezni. Csak egy olyan tudat, mint a szupramentális, amely nincs feltételekhez kötve, és tökéletes egységben van a forrásával, csak egy Igazság-Tudat, amelynek felhatalmazása van, hogy megteremtse a saját szabad célkitűzéseit, lenne képes létrehozni a magasabb félteke valamilyen tökéletes harmóniáját és ritmusát az alacsonyabb féltekének ezen a legalacsonyabb létrafokán. Hogy ennek így kell-e lennie vagy sem, az az evolúciós lét jelentésétől függ; attól függ, hogy ez a lét valódi természetében valami tökéletlen és bukásra ítéltetett-e – amely esetben – valamiféle Nirvánán keresztül – vagy a transzcendenciának egy negatív útja, vagy – a felettes értelem, a hiranmaya pátra, fénylő pajzsának az afölött lévőbe való áttörésén keresztül – a transzcendenciának egy pozitív útja lenne a végcélja a léleknek, amely menekül ebből az értelmetlen világegyetemből; hacsak valóban nem ragaszkodik ahhoz valaki, mint Amitabha Buddha, hogy, a részvéttől vagy pedig a belül lévő Isteni Akarattól vezérelve, továbbra is segítse azoknak a küzdelmét felfelé a Fény felé, vagy osztozzon benne, akik még itt vannak a Tudatlanság sötétségében. Ha, ellenkezőleg, ez a világ a spirituális visszafejlődésnek és evolúciónak egy Lilája, amelyben az egyik képességnek a másik után, a legmagasabbig bezárólag, meg kell jelennie, ahogy az Anyag, az Élet és az Elme már megjelent a látszólag céltalan Tudatnélküliségből, akkor a folyamatnak egy másik betetőzése lehetséges.

A Nirvánába való igyekezet mögött két hajtóerő van. Az egyik annak a tökéletlenségnek, szomorúságnak, halálnak, szenvedésnek az érzése, ami ebben a világban van – ez Buddha eredeti mozgatóereje. Ezektől a szerencsétlenségektől való elmeneküléshez azonban lehet, hogy nem szükséges a Nirvána, ha vannak magasabb világok, amelyekbe fel lehet emelkedni, ahol nincs ilyen tökéletlenség, szomorúság, halál és szenvedés. A menekülésnek ezen másik lehetőségével azonban szembeszáll az az elképzelés, hogy ezek a magasabb világok is átmenetiek és a Tudatlanság részei, hogy mindig vissza kell ide térnünk, amíg le nem győzzük a Tudatlanságot, hogy a Valóság és a kozmikus lét olyanok, akár az Igazság és a Hamisság, szemben állók, összeegyeztethetetlenek. Ez hozza be a másik mozgatóerőt, a transzcendencia szükségességének indítékát. Ha a Transzcendentális nem csak szuprakozmikus, hanem egy közömbös Megközelíthetetlen, avjavahárjam, amelyet csak mindannak a tagadása által lehet elérni, ami itt van, akkor elengedhetetlen valamifajta Nirvána, sőt még egy abszolút Nirvána is. Ha, ezzel szemben, az Isteni transzcendentális, de nem megközelíthetetlen, a hívó szó még meglesz, és a lélek el fogja hagyni a sokszínű kozmikus játékot a transzcendentális lét üdvösségéért, azonban egy abszolút Nirvána nem lenne elengedhetetlen; az Istenivel való üdvözült egyesülés kínálkozik irányként a kereső számára. Ez az oka, miért nem elegendő a Kozmikus Tudat, és hogy miért olyan erős a tőle való eltaszítása, – csak ha áthaladunk a felettes értelem arany fedelén, és megnyitjuk azt, és akarjuk a szupraértelemmel való dinamikus kapcsolatot és Fényének és a Képességének a leereszkedését ide, akkor lehet ez másképp.

Sri Aurobindo: Levelek a Jógáról I.
Lényünk síkjai és részei

2 hozzászólás

  1. Csáki György
    Sze 28, 2012

    Szuper, és hálás köszönet. 😀

    Már csak egy rugaszkodás és kész a II. rész is!

    Ez a két apró rész kimaradt az eddigiekből, ugye majd az összeszerkesztettben benne lesz?

    280
    The Divine is everywhere on all the planes of consciousness seen by us in different ways and aspects of His being. But there is a Supreme which is above all these planes and ways and aspects and from which they come.

    281
    The Divine can be and is everywhere, masked or half-manifest or beginning to be manifest, in all the planes of consciousness; in the Supramental it begins to be manifest without disguise or veil in its own svarūpa.

    • Dambholi
      Sze 28, 2012

      Szívesen! Benne lesz minden kisebb kimaradt rész. 🙂

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.