Újjászületés és Karma

Print Friendly

I. SZAKASZ
ÚJJÁSZÜLETÉS ÉS KARMA

I. Újjászületés

Az újjászületés elmélete majdnem olyan ősi, mint a gondolkodás maga, és eredete ismeretlen. Elfogultságunknak megfelelően fogadhatjuk el ezt az elméletet — mint az ősi lélektani tapasztalásnak a gyümölcsét, amely mindig megismételhető és ellenőrizhető, és ennélfogva igaz — vagy utasíthatjuk el — mint egy filozófiai dogmát és eredeti feltevést; de mindkét esetben az elmélet — amely még ha minden tekintetben szinte olyan ősinek is tűnik, mint maga az emberi gondolkodás —, valószínűleg egészen addig, amíg az emberek gondolkodni fognak, fenn is fog maradni.

Európában a régebbi korokban ez az elmélet a lélekvándorlás groteszk neve alatt vált ismertté, amely Püthagorasz lelkének egy olyan mulatságos képét idézte fel a Nyugati értelemben, amely véletlenszerűen — az isteni ember-alakból tengerimalacba vagy szamárba — költöző madárként ábrázolja azt. Az elmélet filozófiai nagyrabecsülése a csodálatra méltó, de kicsit nehezen kezelhető görög szóban a metempsychosisban fejeződött ki, mely azt jelenti, hogy ugyanaz a pszichikai egyéniség egy új testben talál lelkének lakhelyet. A görög nyelv mindig örömmel házasítja össze a gondolatot és a szót, és jobb kifejezést nem lehetne találni; az angol nyelvre erőltetve azonban csak hosszúvá és tudálékossá válik, anélkül, hogy bármiféle emlékét is hordozná kifinomult görög értelmének, és ezért fel kell adni azt. Mostanában a népszerű kifejezés a reinkarnáció, azonban e szóban kifejezett fogalom a valóságnak a nyers vagy külső szemszögére támaszkodik, és sok kérdést vet fel. Én jobban szeretem az „újjászületés” kifejezést, mert ez visszaadja a sokat felölelő, színtelen, de elégséges szanszkrit kifejezés, a punardzsanma, „újra-születés” értelmét, és ez arra az alapvető elképzelésre irányít rá minket, amely lelke és lényege az elméletnek.

Az újjászületés a modern értelem számára nem több spekulációnál és teóriánál; a modern tudomány módszereinek a segítségével, vagy a tudományos kultúra által megformált új, kritikus elme megelégedésére soha nem bizonyították. Viszont nem is cáfolták; a modern tudomány ugyanis semmit nem tud arról, hogy az emberi léleknek élet-előtti vagy élet-utáni élete lenne, valójában egyáltalán semmit nem tud magáról a lélekről, és nem is tudhat; hatásköre véget ér a húsnál és az agynál és az idegeknél, az embriónál és annak keletkezésénél és fejlődésénél. A modern kriticizmus sem rendelkezik azzal az apparátussal, amely által az újjászületés igaz vagy valótlan voltát bizonyítani lehet. Alapjában véve a modern kriticizmus, az alapos kutatásra és az aprólékosságig menően gondos bizonyosságra vonatkozó összes célkitűzésével együtt, nem nagyon hatékony igazság-felfedező. A közvetlen fizikai hatáskörén kívül szinte tehetetlen. Az adatok felkutatásában jó, de — kivéve, ahol az adatok a felszínen magukkal hordozzák a belőlük levonható következtetést — nincsen eszköze, hogy hibátlanul biztos legyen azokban az általánosításokban, amelyeket ezekből az adatokból olyan magabiztosan levon az egyik nemzedékben, és megsemmisít a következőben. Nincs eszköze, hogy bizonyossággal megállapítsa egy kétséges történelmi állítás igazságát vagy hamisságát; egy évszázados vita után sem volt képes megmondani, létezett-e valaha is Jézus Krisztus vagy sem. Hogyan fog akkor megbirkózni egy olyan dologgal, mint ez az újjászületés, amely a lélektan tárgya, és amelyet inkább lélektani, mint fizikai bizonyíték segítségével kell megoldani?

Azok az érvek, amelyeket a támogatói és az ellenzői általában felhoznak, gyakran gyengék vagy eredménytelenek, de még a legjobb esetben sem elégségesek, hogy a világon bármit is igazoljanak, vagy pedig cáfoljanak. Például az egyik érv, amelyet diadalittasan hoznak fel cáfolatként az, hogy nem rendelkezünk elmúlt életeink emlékeivel, és ennélfogva nem voltak előző életeink! Az ember csak mosolyog, amikor látja, hogy azok, akik többre tartják magukat értelmes gyerekeknél, komolyan használják az effajta következtetést. Az érvelés lélektani alapokon nyugszik, és mégis figyelmen kívül hagyja annak a hétköznapi vagy fizikai emlékezetünknek az alaptermészetét, amelyet az átlagember egyedül felhasználhat. Mennyire emlékszünk jelenlegi életünkre, amelyet jelen pillanatban kétségtelenül élünk? Rendes körülmények között memóriánk arra jó, ami közel van, megbízhatatlanná vagy az összes részletre kevésbé kiterjedővé válik, ahogy tárgyai a távolba merülnek, még távolabb csak néhány szembeszökő részletet ragad meg, és végül életünk kezdete felé egy puszta ürességbe jut. Emlékszünk-e akár arra az egyszerű tényre, arra a természetes állapotra, hogy csecsemők vagyunk anyánk keblén? És mégis a csecsemőkornak ez az állapota — egy buddhista elmélet kivételével mindegyik elmélet szerint — ugyanannak az életnek a része volt, és ugyanahhoz az egyénhez tartozott — ugyanahhoz, aki nem képes emlékezni rá, ugyanúgy, ahogy nem képes emlékezni az elmúlt életeire. És mégis azt igényeljük, hogy ez a fizikai memória — az ember állati agyának ez a memóriája, amely nem képes visszaemlékezni csecsemőkorunkra, és a későbbi éveinkből is oly sokat elvesztett — felidézze azt, ami a csecsemőkor előtt volt, a születés előtt, az előtt, hogy ő maga formát öltött volna. És ha nem képes, akkor hajlamosak vagyunk ekképp felkiáltani: „Meg van cáfolva a reinkarnációs elméleted!” A közönséges emberi okoskodásunk tudálékos álbölcsessége nem tudott túl jutni az effajta érvelésen. Nyilvánvaló, hogy ha emlékeznünk kell előző életeinkre, akár mint tényre és állapotra, vagy azok eseményeire és képeire, az csak egy felébredő pszichikai memória által lehetséges, amely felül fogja múlni a fizikaiság korlátait, és más benyomásokat fog feleleveníteni, mint azok, amelyek a fizikai agyműködés által lettek fizikai lényünkbe vésve.

Még ha elmúlt életeink vonatkozásában rendelkezhetnénk is fizikai emlékezetünk bizonyítékával, kétlem, hogy az elméletet jobban bizonyítottnak tartanák, mint korábban. Mostanában sok ilyen esetről hallunk, amelyeket magabiztosan vetnek fel, bár az ellenőrzött és megbízhatóan megvizsgált bizonyításnak az apparátusa nélkül, amely súlyt ad a pszichikai kutatásoknak. A szkeptikus mindig kétségbe vonhatja őket, mint puszta kitalációt és képzelődést, hacsak és amíg nem nyugszanak a bizonyítás szilárd talaján. Még hogy ha a felhozott tények igazolódnak is, a szkeptikus akkor is ahhoz az eszközhöz folyamodik, hogy határozottan kijelenti, hogy ezek nem igazi emlékek, hanem vagy közönséges fizikai eszközökkel hozták őket az elbeszélő tudtára, vagy mások szuggerálták őket neki, és ezek — tudatos megtévesztés vagy az önbecsapás és önhallucináció folyamata által — reinkarnációs emlékekké alakultak. És ha még azt is feltételezzük, hogy a bizonyíték túl erős és megcáfolhatatlan lenne, hogy ezekkel a jól ismert eszközökkel szabaduljanak meg tőlük, lehet, hogy mégsem fogadnák el őket az újjászületés bizonyítékaként; az elme száz elméleti magyarázatot képes találni a tények egy egyszerű csoportjára. Ezt a kétkedést a modern elméleti vizsgálódás és a kutatás honosította meg, hogy az minden pszichikai elmélet és általánosítás fölött ott húzódjon.

Tudjuk például, hogy, mondjuk, az automatikus írás vagy a halottakkal való kommunikáció jelenségeiben vita van, hogy ezek a jelenségek kívülről indulnak ki, a testtől elvált elmékből, vagy belülről, a szubliminális tudatból, illetve hogy a kommunikáció valóságos és közvetlenül az elhunyt személyiségtől jövő, vagy egy telepatikus benyomásnak a felszínre kerülése, amely az akkor még élő ember elméjéből származott, de elsüllyedve megmaradt a szubliminális mentalitás részünkben. Ugyanezeket a fajta kétségeket lehet szembeállítani a reinkarnációs emlékezések bizonyítékaival. Lehet, hogy fenntartják azt az álláspontot, hogy ezek bizonyos bennünk lévő rejtélyes képességek erejét bizonyítják, egy olyan tudatét, amely rendelkezhet régmúlt események bizonyos megmagyarázhatatlan tudásával, de ezek az események lehet, hogy tőlünk különböző személyiségekhez tartoztak, és hogy ezeket saját, elmúlt életekbeni személyiségünknek tulajdonítani egy képzelődés, egy hallucináció, vagy pedig azoknak a dolgoknak és tapasztalatoknak a magunk javára történő kisajátításának az esete, amelyeket érzékelünk, de nem a sajátjaink — és ez a mentális tévedés kétségtelen jelenségeinek egyike. Sok mindent lehetne bizonyítani effajta tanúvallomások összegyűjtésével, csak nem az újjászületést — legalábbis a szkeptikus számára. Ha elég bőségesen állnának rendelkezésre, precízek, részletesek, bizalmasak lennének, akkor minden bizonnyal egy olyan légkört teremtenének, amely végül ahhoz vezetne, hogy az elméletet az emberiség általánosan fogadná el mint az emberek közös véleményére alapított bizonyosságot. A bizonyíték azonban egy más dolog.

Mindazonáltal, a dolgok többsége, amelyeket igazságokként fogadunk el, valójában nem többek az emberek közös véleményére alapított bizonyosságoknál. Mindnyájunknak a legmélyebb, megingathatatlan a hite abban, hogy a föld a tengelye körül forog, de ahogy azt egy nagy francia matematikus felhívta a figyelmet, a tényt soha nem bizonyították; ez csak egy elmélet, amely jó magyarázatul szolgál bizonyos észlelhető tényekre, nem más. Ki tudja, nem fogják-e egy jobbal — vagy egy rosszabbal — felcserélni ebben vagy egy másik században? Az összes észlelhető csillagászati jelenségre nagyszerű magyarázatul szolgáltak a szférákról szóló elméletek, és nem tudom, még mi más, amíg nem jött Galilei az „És mégis mozog” kijelentésével, megzavarva a pápák és a Biblia tévedhetetlenségét és a tanultak tudományát és logikáját. Kétségtelenül az az érzésünk, hogy nagyszerű elméleteket lehetne kitalálni a gravitáció tényeinek magyarázatául, ha értelmünk nem lenne elfogult Newton bizonyításai iránt, és nem állna azok hatása alatt[1]. Ez értelmünk mindig az összezavaró és velejáró sorscsapása; mert semmit sem tudva indul el, és végtelen lehetőségekkel kell foglakoznia, és a tények bármely adott csoportjának lehetséges magyarázatai — amíg valójában nem tudjuk, mi van mögöttük — vég nélküliek. Végül is, igazából csak azt tudjuk, amit észlelünk, és még azt a tárgyat is csak meg-megújuló kétséggel, például, hogy a zöld zöld és a fehér fehér, habár úgy tűnik, hogy a szín nem szín, hanem valami más, ami a szín látszatát kelti. Az észlelhető dolgokon túl meg kell, hogy elégedjünk egy elfogadható logikai kielégüléssel, túlsúlyban lévő valószínűséggel és az emberek közös véleményére alapított bizonyossággal — legalábbis amíg nincs meg bennünk az a fogékonyság, hogy észrevegyük, hogy az érzékeléstől függő értelemnél magasabb rendű képességek vannak bennünk, és hogy vár ránk egy fejlődés, amely által nagyobb bizonyosságokra juthatunk.

Valójában a szkeptikusok ellen nem tudunk felhozni az újjászületés elmélete érdekében bármilyen efféle domináns valószínűséget vagy bármilyen efféle bizonyosságot. Az ez idáig elérhető külső tanúságtétel teljesen csírájában lévő. Püthagorasz volt az egyik legnagyobb bölcs, de az a kijelentése, hogy Trójánál harcolt Antenorid néven, és Átreusz ifjabb fia ölte őt meg, csak egy állítás, és a trójai pajzsnak az általa való azonosítása senkit nem fog meggyőzni, aki már nincs eleve meggyőzve; a modern tanúságtétel egyenlőre semmivel sem meggyőzőbb, mint Püthagorasz bizonyítéka. A külső bizonyíték hiányában, amely az anyagközpontú érzékszervi értelmünk számára egyedül bizonyító erejű, rendelkezésünkre áll a reinkarnácionistáknak az az érve, hogy az elméletük jobb magyarázatául szolgál az összes tényre, mint bármely más még haladóbb elmélet. Az állítás jogos, de ez nem eredményez semmifajta bizonyosságot. Az újjászületés elmélete kiegészítve a Karma elméletével, a dolgok egyszerű, szimmetrikus, gyönyörű magyarázatát adja; de ugyanúgy valaha a szférák elmélete is megadta az égi folyamatok egyszerű, szimmetrikus, gyönyörű magyarázatát. Most mégis teljesen más magyarázatunk van, sokkal komplexebb, sokkal barbárabb és szimmetriájában sokkal ingatagabb: egy megmagyarázhatatlan rend, amely a kaotikus végtelenségből fejlődött ki, amelyet az anyag igazságaként fogadunk el[2]. És mégis, ha csak belegondolunk, talán megértjük, hogy ez nem a teljes igazság; sokkal több van e mögött, amit még nem fedeztünk fel. Ezért a reinkarnációs elmélet egyszerűsége, szimmetriája, szépsége, kielégítő volta nem garancia annak bizonyosságára.

Ha belemegyünk a részletekbe, a bizonytalanság csak növekszik. Az újjászületés magyarázatul szolgál például a lángész, a természet-adta képességek jelenségére és sok más lélektani rejtélyre. De ekkor lép be a Tudomány a mindenre elégséges öröklődési magyarázatával — bár, az újjászületéshez hasonlóan, csak azoknak elégséges mindenre, akik már amúgy is hisznek benne. Kétség nem fér hozzá, az öröklődés állításai nevetségesen eltúlozták. Sokat — nem mindent — sikerült ezzel magyaráznia fizikai természetünkből, vérmérsékletünkből, vitalitásunk sajátosságaiból. Próbálkozása, hogy magyarázatul szolgáljon a zsenialitásra, a természet-adta képességekre és más magasabb rendű lélektani jelenségekre egy nagyravágyó kudarc. Ez azonban lehet, hogy azért van, mert a Tudomány egyáltalán semmi alapvetőt nem tud lélektani rendszerünkről — semmivel sem többet, mint amit a primitív asztronómusok tudtak a csillagok összetételéről és törvényéről, amelyek mozgását mégis egy elégséges precizitással figyelték meg. Nem hiszem, hogy még amikor a Tudomány többet és jobban is fog tudni, képes lesz az öröklődésen keresztül megmagyarázni ezeket a dolgokat; de a tudós helyesen érvelhet úgy, hogy csak a kutatásai kezdetén áll, hogy az általánosítás, amely oly sokat megmagyarázott, lehet, hogy mindent helyesen megmagyarázhat, és hogy mindenesetre az ő hipotézise jobb kezdetnek bizonyul a bizonyítható tények összegyűjtésében, mint a reinkarnáció elmélete.

Mindazonáltal a reinkarnácionisták érvelése eddig egy jó érvelés és tiszteletet érdemlő, bár nem bizonyító erejű. Van azonban egy másik zajosan előtérbe állított érv, amely egyenrangúnak tűnik a számomra az emlékezet hiányáról szóló okfejtéssel, legalábbis abban a formában, amelyben általában előtérbe helyezik, hogy vonzza az éretlen elméket. Ez a morális érv, amely által Isten módszereit a világgal kapcsolatban vagy a világ módszereit önmagával kapcsolatban igyekeznek igazolni. Azt hiszik, hogy létezik egy morális irányítás a világ számára, vagy legalábbis az erény jutalmazásának valamifajta jóváhagyása a világegyetemben, és a bűn büntetésének valamifajta jóváhagyása. Azonban a mi zavaros és kaotikus világunkban semmifajta ilyen intézkedés nem látszódik. Látjuk, ahogy a jó ember összeomlik a gyötrelmek nyomása alatt, és látjuk a gonoszt virulni, akár a zöld babérfát, és hogy a végén sem vágják ki alávaló módon. Nos, ez tűrhetetlen. Ez egy kegyetlen rendellenesség, ez rossz fényt vet Isten bölcsességére és igazságosságára, szinte egy bizonyíték, hogy nincs Isten; ezt orvosolnunk kell. Vagy ha nincs Isten, akkor nekünk kell, hogy legyen valami más intézkedésünk az igazságosság érdekében.

Milyen kényelmes lenne, ha fel tudnánk ismerni egy jó embert, sőt a jóságának a mennyiségét — mert hát a Legfelsőbbnek nem egy pontos és becsületes könyvelőnek kellene lennie? — a hasába juttatott ghí mennyisége, és a bankjában megcsörgethető rúpiák száma, és a hozzá áramló különböző fajta jószerencse alapján. Igen, és milyen kényelmes lenne az is, ha ujjunkkal rá tudnánk mutatni a gonoszra, minden titkolózástól mentesen, és így kiálthatnánk rá: „Ó, te gonosz! Mert ha nem lennél rossz, akkor egy olyan világban, amelyet Isten, vagy legalábbis a jóság irányít, ilyen rongyos, éhes, szerencsétlen, bánattól meggyötört, megbecsülésnek nem örvendező lennél az emberek között? Gonoszságod beigazolódott, hiszen rongyos vagy. Isten igazsága győzedelmeskedett.” Mivel szerencsére a Legfőbb Intelligencia bölcsebb és nemesebb, mint az ember gyerekessége, ezért ez lehetetlen. De vigasztaljon az a tudat, hogy ha látszólag a jó embernek nincs elég jó szerencséje és ghíje és rúpiája, ez azért van, mert valójában egy gazember, aki a bűneiért szenved: de gazember az elmúlt életében volt, aki most hirtelen egy új lapot kezdet az anyja méhében; és ha az a gonosz ember virul, és dicsőségesen eltapossa a világot, az a jósága miatt van: egy elmúlt életben ő volt a szent, aki azóta átállt — az erény földi hiábavalóságának megtapasztalása miatt? — a bűn kultuszára? Minden meg van magyarázva, minden igazolást nyer. Bűneink miatt szenvedünk egy másik testben; egy másik testben leszünk megjutalmazva a jelenlegi testbeli erényeinkért; és ez így fog továbbmenni ad infinitum. Nem csoda, hogy a filozófusok ezt egy rossz üzletnek találták, és gyógymódként azt javasolták, szabaduljunk meg mind a bűntől, mind az erénytől, sőt a legjobb lesz a számunkra, ha valahogy kimászunk ebből az elképesztően irányított világból.

Nyilvánvalóan a dolgoknak ez a rendszere csak a régi spirituális-materiális megvesztegetésnek és fenyegetésnek egy variációja, a jók megvesztegetése a zsíros örömök Mennyországával és a gonoszok fenyegetése az örök tűz és bestiális kínzások poklával. A világot alkotó Törvény alapvetően jutalmak és büntetések szétosztójaként való elképzelése rokon a Legfelsőbb Lénynek bíróként, „atya”-ként és tanárként való elképzelésével, aki állandóan nyalókával jutalmazza a jó fiait és megvesszőzi a szófogadatlan nebulóit. Rokon ez azzal a barbár és át nem gondolt rendszerrel, amely a társadalmi bűncselekményekre néha brutális, de mindig megalázó büntetéssel felel, amelyen az emberi társadalom még mindig alapul, és amely helyett még mindig nem tudott egy kielégítőbb módszert találni vagy megszervezni. Az ember folyamatosan kitart amellett, hogy Istent a saját képére formálja, ahelyett, hogy arra törekedne, hogy önmagát egyre jobban és jobban Isten képére formálja, és ezek az elképzelések mind a bennünk lévő gyerek és vadember és állat elgondolásai, amit még mindig nem sikerült átalakítani vagy kinőni. Hajlamosnak kellene lennünk elcsodálkozni azon, hogy ezek a gyermeki képzelődések hogyan találták meg maguknak az utat olyan mélyreható filozofikus vallásokba, mint a Buddhizmus és a Hinduizmus, ha nem lenne annyira nyilvánvaló, hogy az emberek nem tagadják meg maguktól azt az élvezetet, hogy a múltjukból a badarságot összeférceljék a bölcseik mélyebb gondolataival.

Mivel ezeknek az elképzeléseknek annyira kiemelkedő szerepük volt, ezért kétségtelen, meg kellett, hogy legyen a hasznosságuk az emberiség nevelésében. Talán még az is igaz, hogy a Legfelsőbb a gyermek-lélekkel a gyerekességének megfelelően bánik, és hagyja, hogy a fizikai test halálát követően egy ideig tovább folytassa a mennyről és pokolról való érzéki képzelődését. Talán mind a két elképzelésre szükség volt az élet-utániság és az újjászületés, mint büntetés és jutalmazás területével kapcsolatban, mert ez felelt meg a félig mentális állatiasságunknak. Egy bizonyos szint után azonban ez a rendszer már nem igazán hatékony. Az emberek hisznek a Mennyben és a Pokolban, de vígan tovább vétkeznek, végül pedig egy pápai búcsúval vagy a végső papi feloldozással vagy a halálos ágyon az utolsó bűnbánattal vagy egy fürdővel a Gangeszban vagy egy megszentelt halállal Benáreszben tisztázzák magukat — ilyenek azok a gyermeteg trükkök, amelyek által menekülünk gyerekességünk elől! És végül az értelem felnő, és megvetéssel felhagy az egész gyerekes képtelenséggel. Az újjászületésnek a jutalmazás és büntetés elmélete, még ha kicsit magasztosabb vagy legalább kevésbé nyersen érzéki is, hatástalannak bizonyul. És jó, hogy ennek így kell lennie. Mert az tűrhetetlen, hogy az embernek az isteni képességével egy jutalomért kellene tovább erényesnek maradnia, és rettegésből őrizkednie a bűntől. Jobb egy erős bűnös, mint egy önző erényes gyáva ember vagy egy kicsinyes Istennel alkudozó kufár; több isteniség van benne, nagyobb képesség a felemelkedésre. Valóban, jól mondja a Gíta: kripanáha phalahetavaha. És az is elképzelhetetlen, hogy ennek a hatalmas és fenséges világnak a rendszere ezeken a kicsinyes és hitvány indítékokon kell, hogy alapuljon. Van értelem ezekben az elméletekben? Ha van, akkor az a csecsemők gyermekded értelme. Erkölcs? Ha igen akkor az a sárnak a piszkos erkölcse.

Az újjászületés elméletének alapja a lélek evolúciója, vagy inkább az Anyag fátyla mögül való kivirágzása és fokozatos önmagára találása. A buddhizmus a Karmáról és a Karmából való kiemelkedésről szóló elméletében rejtve magában foglalta ezt az igazságot, azonban nem sikerült azt világosan kifejtenie; a hinduizmus régtől fogva ismerte, később azonban nem találta meg a helyes egyensúlyt annak kifejezésében. Most megint képesek vagyunk egy új nyelven újra szavakba önteni az ősi igazságot, és ezt a gondolkodás bizonyos irányzatai már meg is tették, bár a régi megrögződések még mindig hajlamosak magukat ráaggatni a mélyebb bölcsességre. És ha ez a fokozatos kivirágzás igaz, akkor az újjászületés elmélete egy intellektuális szükségszerűség, egy logikus elkerülhetetlen következmény. De mi az evolúció célja? Nem az elfogadott vagy számító erény és a jóság aprópénzének egy kijelölt anyagi jutalom reményében való hibátlan számolása, hanem a folyamatos növekedés egy isteni tudás, erő, szeretet és tisztaság felé. Csak ezek a dolgok az igaz erények, és ezek az erények saját maguknak is a jutalmai. A szeretet munkálkodásának egyetlen igaz jutalma az, hogy örökké növekedjünk a szeretet képességében és gyönyörében, egészen a szellem mindent átfogó ölelésének és mindenre kiterjedő szerelmi hevületének örömmámoráig; a helyes Tudás munkálkodásának egyetlen jutalma, hogy szakadatlanul a végtelen Fénybe növekedjünk; a helyes Erő munkálkodásának egyetlen jutalma, hogy egyre jobban befogadjuk az Isteni Erőt, és a tisztaság munkálkodásának az, hogy egyre jobban kiszabaduljunk az egoizmusból abba a makulátlan tágasságba, ahol minden dolog átalakul és kiegyenlítődik az isteni egyformaságban. Más jutalmat keresni annyit tesz, mint hozzákötni magunkat a balgasághoz és a gyerekes tudatlansághoz; és még ha ezeket a dolgokat jutalomnak is tekintjük, az is éretlenség és tökéletlenség.

És mi van a szenvedéssel és a boldogsággal, a szerencsétlenséggel és a jómóddal? Ezek a lélek tapasztalatai a képzésének folyamatában, a segítői, támaszai, eszközei, fenyítései, próbatételei, megpróbáltatásai — és a jómód gyakran nagyobb megpróbáltatás, mint a szenvedés. Valóban, a megpróbáltatást, a szenvedést gyakran tekinthetjük inkább az erény jutalmaként, mint a bűn büntetéseként, mert kiderül róluk, hogy az önmaga kibontakozásáért küzdő lélek legnagyobb segítői és tisztítói. Ha ezt pusztán egy Bíró rideg döntésének, egy felbosszantott Uralkodó haragjának, sőt a gonosz indítékból bekövetkező gonosz eredmény mechanikus következményének tekintjük, azzal a lehető legfelszínesebb véleményt alkotjuk Istennek a lélekkel való bánásmódjáról és a világ evolúciójának törvényéről. És mi van a világi jómóddal, gazdagsággal, művekkel, a művészet, a szépség, a hatalom külső élvezetével? Ez jó, ha anélkül érjük el őket, hogy a lelkünk kárt szenvedjen, és ha csak az isteni Öröm és Kegy materiális létünkre való kiáradását élvezzük. De először arra törekedjünk, hogy ezeket másoknak megszerezzük, vagy inkább mindenki számára, és számunkra csak a mindenkire kiterjedő körülmények részeként, vagy mint egy eszközként, amellyel közelebb hozzuk a tökéletességet.

A léleknek semmi szüksége sincs az újjászületésének a bizonyítékára, ahogy nincsen szüksége a halhatatlanságának a bizonyítékára sem. Mert eljön az az idő, amikor tudatosan halhatatlanná lesz, felismeri önmagát a saját örök és változatlan valójában. Ha egyszer ez a realizáció megvalósul, minden a lélek halhatatlanságát alátámasztó és azt cáfoló érvelés úgy szűnik meg, mint a tudatlanság hiábavaló lármája az önmagától értetődő és mindig fennálló igazság körül. Tato na vicsikitszate. A halhatatlanságban való igazi dinamikus hit az, amikor az újjászületés nem intellektuális dogmává válik a számunkra, hanem egy annyira nyilvánvaló ténnyé, mint a lélegzésünk fizikai ténye, és bizonyítást vagy indoklást is ugyanolyan kevéssé igénylővé. És ugyanúgy el fog jönni az az idő is, amikor a lélek a saját örök és változó mozgásában tudatára ébred önmagának; ekkor tudatára ébred a maga mögött hagyott koroknak, amelyek kialakították mozgásának jelenlegi szerveződését, látja, hogyan volt ez előkészítve egy megszakítás nélküli múltban, emlékszik valamire a hajdani lélekállapotokról, környezetekről, aktivitásainak konkrét formáiról, amelyek felépítették jelenlegi alkotóelemeit, és tudja, a megszakítatlan jövőben mi felé mozog a fejlődésen keresztül. Ez az igazi dinamikus hit az újjászületésbe, és itt a kételkedő ész működése is megszűnik; minden a lélek látomása és a lélek emlékezete. Természetesen a fejlődés mechanizmusának és az újjászületés törvényeinek kérdése fennmarad, ahol az értelemnek és az ő kutatásainak és általánosításainak még mindig lehet bizonyos tere. És minél többet gondolkodunk és tapasztalunk, annál inkább tűnik kétséges érvényűnek a reinkarnáció megszokott, egyszerű, lélektelen leírása. Itt minden bizonnyal létezik egy nagyobb fokú komplexitás, egy törvény, amely egy nehezebb mozgással és egy bonyolultabb harmóniával fejlődött ki a Végtelen lehetőségeiből. Ez azonban egy olyan kérdés, amely hosszú és széleskörű vizsgálatot igényel; mert nehezen megfogható ennek a törvénye. Anur hjesza dharmaha.

 


[1] Ez az Einstein előtti időkben íródott.

[2] Vagy fogadtunk el korábban, most azonban azt sugalmazzák, hogy ez a rend csak egy elgondolás, amelyet saját elménk talált ki, vagy agyunk felépítése határozott meg, szavaknak és gondolatoknak a szintaxisa és logikája, amelyet ráerőltetünk arra a világra, amely valójában nem tartalmaz vagy nem is tartalmazhat ilyen dolgokat.