Az Emberiség Egységének Ideálja

Fordította: Milisits Tamás

Első rész

I. fejezet
Az Egység Irányába:
Annak Szükségszerűsége és Veszélyei

Az élet felszíneit könnyű megérteni; törvényei, jellegzetes folyamatai, gyakorlati hasznosságai kéznél vannak, meg tudjuk őket ragadni, és elég könnyedén és gyorsan hasznunkra tudjuk fordítani őket. Nagyon messzire azonban nem visznek minket. Megfelelnek egy napról napra élt aktív, felszínes életnek, de nem oldják meg a lét nagy problémáit. Másik oldalon, az élet mélységeinek, hatalmas titkainak, különös, rejtett, mindent-meghatározó törvényeinek ismerete rendkívül nehéz a számunkra. Nem találtunk olyan mélységmérőt, amely meg tudja mérni ezeket a mélységeket; számunkra azok egy bizonytalan, határozatlan mozgásnak, egy mélységes homálynak tűnnek, amitől az elme készségesen visszahúzódik, hogy a felszín fodrozódásával és habjával és üres csillogásával játszadozzon. Mégis, ezek a mélységek és az ő láthatatlan erői azok, amelyeket meg kellene ismernünk, ha meg akarjuk érteni a létezést; a felszínen a Természetnek csak a másodlagos törvényeit és gyakorlati szabályzatait fogjuk fel, amelyek segítenek átvergődni a pillanat nehézségein és empirikusan, érzékszervi tapasztalatok útján alakítani – anélkül, hogy megértenénk őket – az ő örökös változásait.
Semmi sem homályosabb az emberiség számára, vagy felfogása által kevésbé megértett – akár abban az erőben, amely mozgatja az emberiséget, akár annak a célnak az értelmében, amely felé mozog –, mint a saját közösségi és kollektív élete. A szociológia nem segít rajtunk, mert csak általánosságban adja vissza nekünk a múlt történetét és azokat a külső feltételeket, amelyek közt a közösségek fennmaradtak. A történelem semmire sem tanít meg minket; az az eseményeknek és a személyiségeknek egy zavaros áradata vagy a változó intézményeknek egy kaleidoszkópja. Nem fogjuk fel ennek az egész változásnak és az emberi életnek az Idő medrében való folytonos előre áramlásának az igazi értelmét. Amit felfogunk azok az általánosan elfogadott vagy ismétlődő jelenségek, a felületes általánosítások, a részleges elképzelések. A demokráciáról, az arisztokráciáról és autokráciáról, kollektivizmusról és individualizmusról, imperializmusról és nacionalizmusról, az Államról és a kommunáról, kapitalizmusról és munkásságról beszélünk; elhamarkodott általánosításokat magasztalunk fel és végérvényes rendszereket alkotunk, amelyeket ma ellentmondást nem tűrően közhírré teszünk, csak hogy holnap elkerülhetetlenül feladjunk; ügyeket karolunk fel és szenvedélyesen felbuzdulunk rajtuk, és a diadal, amelyet aratunk egy idő előtti kiábrándultsághoz vezet, és azután más ügyekért elpártolunk tőlük, talán azokért, amelyek elpusztításán annyit fáradoztunk. Az emberiség egy egész évszázadon keresztül szomjazik a szabadságra, és harcol érte, és elnyeri azt küszködés, könnyek és vér keserves költségén; az az évszázad, amely élvezi azt, anélkül, hogy harcolt volna érte, mint egy gyerekes illúziótól fordul el tőle, és – valami új haszon áraként – kész feladni a értékét vesztett nyereséget. És ez az egész azért történik, mert a kollektív életünket illetően az egész gondolkodásunk és tevékenységünk sekélyes és empirikus; nem kutat, nem támaszkodik egy szilárd, mélyreható és teljes tudásra. A tanulság nem az emberi élet, annak lángolásának és lelkesedésének és azoknak az eszményeknek, amelyekre törekszik, a haszontalansága, hanem egy bölcsebb, messzemenőbb és türelmesebb kutatás az élet igaz törvénye és célja után.
Ma az emberiség egységének ideálja többé-kevésbé bizonytalanul csinál magának utat tudatunk elülső része felé. Egy eszményképnek a felbukkanása az emberi gondolkodásban mindig egy szándéknak a jele a Természetben, de nem mindig egy megvalósítandó szándéké; néha ez csak egy próbálkozásra utal, amely eleve egy átmenti bukásra rendeltetett. A Természet ugyanis lassú és türelmes a módszereiben. Elképzeléseket tesz magáévá, majd félig megvalósítja őket, azután az út szélére dobja őket, hogy valamelyik eljövendő korszakban egy jobb kombinációval ismét felvegye őket. Ráveszi az emberiséget, az ő gondolkodó eszközét, és megvizsgálja, mennyire áll készen arra a harmóniára, amit ő elképzelt; hagyja és felbújtja az embert, hogy próbálkozzon és elbukjon, azért hogy tanulhasson és más alkalommal nagyobb sikert érhessen el. Mégis az eszményt, ha egyszer utat csinált magának a gondolkodás előterébe, meg kell kísérelni, és az emberi egységnek ez az ideálja valószínűleg nagy szerepet kell, hogy játsszon a jövőt meghatározó erők között; mert a kor intellektuális és anyagi körülményei előkészítették, és szinte kikényszerítik azt, különösen a tudományos felfedezések, amelyek a földünket olyan kicsinnyé tették, hogy annak leghatalmasabb királyságai nem tűnnek többnek, mint egyetlen ország tartományai.
De az anyagi körülményeknek pontosan ez a nyersanyaga előidézheti az eszmény kudarcát; mert amikor az anyagi körülmények kedveznek egy nagy változásnak, de az emberiség szíve és elméje nem áll igazán készen – különösen a szív –, akkor a kudarcot előre meg lehet jósolni, kivéve hogyha az emberek időben bölcsek, és elfogadják a belső változást  együtt a külső alkalmazkodással. Jelenleg azonban az emberi értelmet a fizikai Tudomány annyira kereskedővé tette, hogy valószínűleg meg fogja kísérelni azt a forradalmat, amelyet kezd előrelátni, mindenekelőtt és kizárólagosan mechanikus eszközökkel, társadalmi és politikai szabályozáson keresztül. Márpedig nem társadalmi és politikai eszközök azok, amelyekkel – vagy főképpen ezekkel, illetve kizárólag ezekkel – tartósan vagy eredményesen meg lehet valósítani az emberi faj egységét.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy önmagában egy nagyobb társadalmi és politikai egység nem szükségszerűen egy áldás; csak addig érdemes arra törekedni, amennyiben az egy eszközt és keretet nyújt egy jobb, gazdagabb, boldogabb és nagyszerűbb egyéni és közösségi élet számára. De mindeddig az emberiség tapasztalata nem igazolta azt a nézetet, hogy a hatalmas – szorosan összeforrt és szigorúan szervezett – csoportosulások előmozdítanak egy gazdag és nagyszerűbb emberi életet. Inkább tűnik úgy, hogy a közösségi élet nagyobb gondtalanságban van, közvetlenebb, változatosabb, termékenyebb, amikor kis terekben és egyszerűbb szervezetekben tud összpontosulni.
Ha tekintjük az emberiség számunkra ismert múltját, akkor úgy találjuk, hogy az emberi élet érdekes periódusai és helyszínei – ahol az élet a leggazdagabb volt és a legértékesebb gyümölcsöket hagyta maga után –, pontosan azok a korszakok és országok voltak, amelyekben kis, független központokban tudta megszervezni önmagát, amelyek bensőséges hatást gyakoroltak  egymásra, de nem olvadtak össze egyetlen egységbe. A modern Európa civilizációjának kétharmadát az emberiség történetének három ilyen döntő momentumának köszönheti: egy rakás törzsnek, akik magukat Izraelnek nevezték, és később a kicsiny zsidó nép vallási életének, a kis görög városállamok sokoldalú életének, a középkori Itália hasonló, bár szűkebb keretek közé szorított művészi és szellemi életének. Ázsiában sem volt olyan kor, amely annyira gazdag lett volna energiában, amelyben tényleg annyira érdemes volt élni, amely annyira termékeny volt a legjobb és a legmaradandóbb eredményekben, mint Indiának az a hősi korszaka, amikor kis királyságokra volt osztva, amelyek közül sok nem volt nagyobb, mint egy modern körzet. India legcsodálatosabb tevékenységei, legéleterősebb és legmaradandóbb művei, azok, amelyeket, ha választanunk kellene, minden más feláldozása árán is meg kellene tartanunk, ehhez a korszakhoz tartozott; a második legjobb ez után következett, nagyobb, de viszonylag még mindig kis népekkel és királyságokkal, mint a Pallaváké, Csálukjáké, Pandjáké, Csóláké és a Cséráké. Viszonylag keveset kapott azoktól a nagy birodalmaktól, amelyek a határai közt emelkedtek fel és hanyatlottak le, a Moghultól, a Guptától és a Maurjától – keveset, kivéve a politikai és közigazgatási szervezetet, valamennyi képzőművészetet és irodalmat, és bizonyos mennyiségű, nem mindig a legjobb minőségű, más fajta maradandó művet. A tőlük jövő impulzus inkább irányult az alaposan kidolgozott szervezettség, mint az eredeti, az ösztönző és a kreatív felé.
Mindazonáltal a kis városállamok vagy regionális kultúrák kormányzati rendszerében mindig volt egy hiányosság, amely kikényszerített egy tendenciát a nagy szerveződések irányába. A hiányosság jellemző vonásai voltak: a tartósságnak a hiánya, gyakran a zűrzavar, különösen a nagyobb szerveződések pusztító támadásával szembeni védtelenség, és még egy elégtelen képesség is, hogy széleskörű anyagi jólétet biztosítson. Ezért a kollektív életnek ez a korai formája arrafelé tartott, hogy megszűnjön, és helyet adjon a nemzetek, királyságok és birodalmak szerveződéseinek.

Először tehát azt figyelhetjük meg, hogy a kisebb nemzetek csoportot alkotása az, amihez a legintenzívebb élet párosult, és nem a hatalmas Államokéhoz és az roppant nagy birodalmakéhoz. A kollektív élet, amely túlságosan kiterjedt térségekben szóródik szét, úgy tűnik, elveszíti az intenzitását és a termékenységét. Európa Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Spanyolországban, Itáliában, a kis Német Államokban él – az egész legutóbbi civilizációja és fejlődése itt bontakozott ki, nem a Szent Római vagy az Orosz Birodalom roppant nagy tömegében. Hasonló jelenséget látunk társadalmi és politikai téren, amikor szembeállítjuk Európa egymásra nagy hatással lévő, szapora, teremtő lépésekkel és néha ugrásokkal gyorsan fejlődő sok nemzetének intenzív életét és aktivitását Ázsia hatalmas tömegeivel, mozdulatlanságának hosszú periódusaival, amelyekben a háborúk és a forradalmak rövid, átmeneti és általában meddő epizódoknak tűnnek, vallási, filozófiai, művészi ábrándozásainak évszázadaival, egy növekvő elszigetelődés felé irányuló tendenciájával és a külső életének végleges stagnálásával.

Másodsorban azt vesszük észre, hogy a nemzeteknek és királyságoknak ezekben a szerveződéseiben, azok, amelyeknek a legélénkebb életük van, erre úgy tettek szert, hogy a vitalitást valami vezető helyen – központban vagy a fővárosban, Londonban, Párizsban, Rómában – koncentrálták. Ezzel a megoldással a Természet – miközben hozzájut egy nagyobb szerveződés és tökéletesebb egység előnyeihez – bizonyos fokig megőrzi a kis térségbe szorosan összezsúfolt aktivitás termékeny koncentrálódásának egyforma mértékben értékes erejét, amellyel korábban a Természet már rendelkezett a városállam és a kis királyságok ősibb rendszerében. Ez az előny azonban a szerveződés fennmaradó részének, a vidéknek, a vidéki városnak egy tompa, jelentéktelen és álomkóros életre ítélésével lett megfizetve, ami furcsa ellentétben állt a nagyváros vagy metropolisz élettel teli intenzitásával.

A Római Birodalom a történelmi példája az egység egy olyan megszerveződésének, amely meghaladta a nemzet korlátait, és ennek előnyei és hátrányai ott tökéletesen megjelennek. Az előnyök a csodálatra méltó szervezet, a béke, a széleskörű biztonság, a rend és az anyagi jólét; a hátránya, hogy az egyén, a város, a régió feláldozza független életét és mechanikus részévé válik egy gépezetnek; az élet elveszíti a színét, gazdagságát, változatosságát, szabadságát és győzedelmes alkotói impulzusát. A szervezettség nagyszerű és elbűvölő; de az egyén elenyészik és összeroskad és háttérbe szorul; és végül az egyén kicsinysége és gyengesége miatt a hatalmas organizmus elkerülhetetlenül és lassan elveszíti még a nagy konzerváló életerejét is, és egy növekvő stagnálástól meghal. Még amikor külsőleg teljes és érintetlen, a szerkezet már elkorhadt, és elkezd recsegni és szétesni az első kívülről érkező csapásra. Ilyen szerveződések, ilyen korszakok rendkívül hasznosak a megőrzéshez, éppen ahogy a Római Birodalom szolgálta az azt megelőző gazdag évszázadok eredményeinek megszilárdulását. De feltartóztatják az életet és a növekedést.

Látjuk tehát, valószínűleg mi történne, ha létrejönne az emberiség társadalmi, adminisztratív és politikai egyesítése, amilyenről egyesek manapság elkezdtek álmodozni. Egy roppant nagy szervezetre lenne szükség, amely alatt mind az egyéni, mind a regionális élet összezúzódna, elenyészne, és meg lenne fosztva az elengedhetetlen szabadságától, akár egy növény eső és szél és napfény nélkül, és ez az emberiség számára, a kielégült és örömteli aktivitás talán egy első kitörése után, a puszta konzerválásnak, a növekvő stagnálásnak és végül a hanyatlásnak a hosszú korszakát jelentené.

Mégis az emberiség egysége nyilvánvalóan része a Természet végső tervezetének, és létre kell jönnie. Csak más körülmények között, és biztosítékokkal kell létrejönnie, amelyek az emberi fajt sértetlenül őrzik meg életerejének gyökereiben, és gazdagon sokfélének tartják meg azonosságában.