Esszék a Gítáról

ELSŐ SOROZAT

I.
Mit igénylünk és mire van szükségünk a Gítától

A világ hemzseg a szent és világi iratoktól, kinyilatkoztatásoktól és fél-kinyilatkoztatásoktól, vallásoktól és filozófiáktól, felekezetektől és irányzatoktól és rendszerektől. A félig érett tudással és tudatlansággal rendelkező elmék sokasága kizárólagosan és szenvedélyesen kötődik hozzájuk, és azt állítja, hogy kizárólag ez vagy az a könyv Isten örökkévaló Igéje, a többi pedig mind vagy szélhámosság vagy legjobb esetben tökéletlen sugalmazás, hogy ez vagy az a filozófia az érvelő értelem végső szava, és a többi rendszer vagy hibás vagy olyan részleges tudás által maradt csak fenn, amely kapocsként szolgál az egyetlen igaz filozófiai kultusz felé. Még a fizikai Tudomány felfedezései is hitvallás rangjára emelkedtek, amelynek nevében a vallás és a spiritualitás tiltólistára került, mint tudatlanság és babona, a filozófia pedig, mint üres sallang és süket beszéd. És ezekbe a bigott kizárólagosságokba és haszontalan civakodásokba gyakran még a bölcsek is belementek, mert félrevezette őket a sötétség valamifajta szelleme, amely összekeveredett a fényükkel, és az intellektuális egoizmus vagy a spirituális büszkeség fellegével árnyékba borította azt. Mostanság úgy tűnik, az emberiség valóban hajlik rá, hogy egy kicsit mértékletesebbé és bölcsebbé váljon; Isten igazsága nevében nem pusztítjuk már el embertársainkat, vagy mert elméjük másképp van nevelve vagy más a felépítése, mint a miénknek; kevésbé vagyunk hajlamosak, hogy megátkozzuk és gyalázzuk felebarátunkat, csak mert van annyira gonosz és öntelt, hogy más véleményen van, mint mi; sőt még azt is hajlandók vagyunk elismerni, hogy az Igazság mindenütt ott van, és nem lehet a mi kizárólagos monopóliumunk; kezdünk más vallásokat és filozófiákat is megvizsgálni, hogy hozzájussunk ahhoz az igazsághoz és segítséghez, amit tartalmaznak, és már nem csak azért, hogy valótlanságként elítéljük, vagy hogy kritizáljuk, amit a tévedéseiknek tartunk. Azonban még mindig hajlamosak vagyunk kijelenteni, hogy a mi igazságunk adja meg nekünk a legfelsőbb tudást, ami felett más vallások vagy filozófiák elsiklottak, vagy csak tökéletlenül ragadtak meg, azért hogy a dolgok igazságának csak mellékes vagy alsóbbrendű aspektusával foglalkozzanak, vagy hogy a kevésbé fejlett elméket fel tudják készíteni azokra a magasságokra, amelyekre mi már eljutottunk. És még mindig hajlamosak vagyunk magunkra vagy másokra erőltetni annak a könyvnek vagy szentírásnak a teljes szent és sérthetetlen összességét, amelyet csodálunk, és ragaszkodunk hozzá, hogy mindent el kell belőle fogadni, mint örökérvényű igazságot, és hogy még egy iotától vagy egy aláhúzástól vagy egy dierézistől [ékezettől] sem lehet megtagadni, hogy része az teljes sugallatnak.

Ezért hasznos lehet egy olyan ősi Írás, mint a Véda, az Upanisádok vagy a Gíta, megközelítésében, pontosan rámutatni, hogy milyen szellemben is közelítjük meg, és pontosan mit is nyerhetünk szerintünk belőle, ami értékes az emberiség és annak jövője számára. Először is kétségtelenül létezik egy egyetlen és örök Igazság, amely után kutatunk, amelyből minden más igazság ered, amelynek fényében találja meg minden más igazság az igazi helyét, magyarázatát és összefüggését a tudás rendjében. Pontosan ebből az okból kifolyólag azonban nem lehet egy szimpla, pontosan körülhatárolt formulába bezárni, nem valószínű, hogy teljességében vagy minden vonatkozásában megtalálhatjuk azt egy adott filozófiában vagy Szentírásban, vagy hogy azt bármelyik tanító, gondolkodó, próféta vagy Avatár annak tökéletességében és örökérvényűségében elmondta volna. Nem lelünk rá teljesen akkor sem, ha a róla alkotott elképzelésünk, szükségessé teszi más rendszerek alapját képező igazság türelmetlen kizárását; mert amikor szenvedélyesen elutasítunk, akkor azzal egyszerűen csak annyit fejezünk ki, hogy nem tudunk helyesen ítélni és magyarázattal szolgálni. Másrészt, ez az Igazság, bár egy és örök, az Időben és az emberi értelmen keresztül fejezi ki önmagát; ennek következtében minden Írásnak szükségszerűen két alkotóelemet kell tartalmaznia: egy ideiglenest, mulandót, annak a kornak és országnak az elképzeléseit tükrözőt, amelyben keletkezett, és egy örökérvényűt, maradandót és minden korban és országban alkalmazhatót. Sőt, az Igazság kijelentésében az aktuális forma, amellyel fel lett ruházva, a módszer és az elrendezés, a metafizikai és az intellektuális keret, és a felhasznált precíz megfogalmazás, nagymértékben alá kell, hogy legyen vetve az Idő változásainak, és el kell, hogy vesszen belőle ugyanaz az erő; mert az emberi értelem mindig változtatja magát; mivel folyamatosan szétválaszt és összerak, ezért kénytelen folyamatosan cserélni a szétválasztásait, és újrarendezni a szintéziseit; mindig elhagyja a régi kifejezéseket és szimbólumokat az újakért, vagy ha fel is használja a régit, annyira megváltoztatja a jelentését, vagy legalábbis a pontos tartalmát és képzettársítását, hogy sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy pontosan abban az értelemben és szellemben értünk meg egy ilyen fajta ősi könyvet, mint amit az a kortársaknak közvetített. Ami teljes mértékben maradandó értékű, azt — amellett, hogy egyetemes jellegű —, az intellektuálisnál magasabb rendű vízióval tapasztaltak meg, éltek meg és láttak.

Emiatt csekély jelentőséget tulajdonítok annak, hogy kinyerjem a Gítából annak egzakt metafizikai jelentését, ahogyan azt a kortársak értették — még ha ez hitelesen lehetséges is volna. Az, hogy ez nem lehetséges, jelzi az eredeti kommentárok közti eltérés, amelyeket eddig írtak vagy még most is írnak vele kapcsolatban; mert minden egyet nem értésükben abban megegyeznek, hogy mindegyikük megtalálja a Gítában a saját metafizikai rendszerét és vallási gondolkozásának irányvonalát. Még a legalaposabb és legelfogulatlanabb tudományosság és az indiai filozófia történelmi fejlődésének legragyogóbb teóriái sem óvnak meg minket az elkerülhetetlen hibától. Amit azonban a hasznunkra fordíthatunk, az az, hogy keressük benne — metafizikai formájuktól eltekintve — azokat az élő igazságokat, amelyeket tartalmaz, és kinyerjük belőle azt, ami a mi vagy az egész világ segítségére lehet, és a fellelhető legtermészetesebb és legelevenebb formába és kifejezésbe öntsük azt, ami a jelenkor emberiségének mentalitása számára alkalmas, spirituális szükségletei számára pedig üdvös lesz. Kétségtelen, ebbe az erőfeszítésünkbe nem kevés hibát véthetünk, amelyek a saját egyéniségünkből és azokból az elképzelésekből erednek, amelyekben élünk — ahogyan elkövették ezeket a hibákat előttünk nálunk nagyobb emberek is —, ha azonban belemerülünk e nagyszerű Írásnak a szellemébe, és legfőképpen, ha ebben a szellemben megpróbálunk élni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy annyi valódi igazságot találunk benne, amennyit csak képesek vagyunk befogadni, valamint azt a spirituális hatást és tényleges segítséget is, amit részünkről meg szerettünk volna belőle szerezni. És végül is, ami miatt az Írások íródtak, az az, hogy ezt nyújtsák nekünk; a többi csak akadémiai disputa vagy teológiai dogma. Csak azok az Írások, vallások, filozófiák jelentősége marad élő az emberiség számára, amelyek ily módon képesek a folyamatos megújhodásra, feléledésre, amelyek a fejlődő emberiség belső gondolkodásában és spirituális tapasztalatában folyamatosan képesek végleges igazságuk szövetének újraformázására és kifejtésére.  A többi a múlt emlékműveként marad fenn, de elveszíti a jövőt formáló tényleges erejét és éltető impulzusát.

A Gítában nagyon kevés van, ami csupán helyi jellegű vagy időleges, és szelleme oly hatalmas, mélyreható és egyetemes, hogy még ez a kevés is könnyedén egyetemessé tehető, anélkül, hogy a tanítás értelme bárminemű sérülést vagy megszentségtelenítést szenvedne; azzal, hogy tágabb teret adunk neki, mint ami az adott országhoz vagy korszakhoz tartozott, a tanítás csak nyer mélységében, igazságában és erejében. Gyakran éppen maga a Gíta sugalmazza azt a tágabb teret, amelyet ily módon hozzá lehet adni egy önmagában helyi jellegű vagy korlátozott elképzeléshez. Ennek következtében tehát hosszasan időzik az áldozat ősi indiai rendszerén és eszméjén, mint istenek és emberek közti kicserélődésen — egy olyan rendszeren és eszmén, amely magában Indiában is régóta gyakorlatilag elavult, és az egyetemes emberi értelem számára pedig már nem reális; de itt egy olyan teljesen kifinomult, átvitt értelmű és szimbolikus jelentést találunk, amelyet az „áldozat” szónak adtak, és az istenekről alkotott eszme olyan kevéssé helyi jellegű és mitologikus, viszont teljességgel kozmikus és filozófiai, hogy könnyedén elfogadhatjuk, hogy mindkettőben a Természet lélektanának és általános törvényének egy gyakorlati ténye fejeződik ki, és úgy alkalmazhatjuk azokat az élet és élet közti kicserélődés valamint a morális áldozat és önodaadás modern felfogásaira is, hogy ezáltal is tágítsuk és mélyítsük, és egy spirituálisabb megvilágításba helyezzük őket és rájuk irányítsuk egy mélyrehatóbb és távolabb elérő Igazság fényét. A Sasztrának megfelelő cselekvés eszméje, a társadalom négyes tagozódása, a négy rend viszonylagos pozíciójára vagy a Sudrák és a nők viszonylagos spirituális alkalmatlanságára vonatkozó utalás első látásra ugyanúgy helyi jellegűnek és időlegesnek tűnik, és ha ezeknek túlságosan a betű szerinti értelmét hangsúlyozzuk, amely annyira szűk látókörű legalábbis a tanításhoz képest, azzal megfosztjuk egyetemességétől és spirituális mélységétől és korlátozzuk az egész emberiségére vonatkozó érvényességét. Ha azonban a háttérben a szellemére és az értelmére tekintünk, és nem a helyi nevet és időleges intézményt nézzük, akkor itt is belátjuk, hogy a jelentés mély és igaz és a szellem filozófikus, spirituális és egyetemes. Felismerjük, hogy a Sasztra alatt a Gíta azt a törvényt érti, amelyet az emberiség magának előír a természeti állapotában lévő, át nem alakult ember tisztán egoisztikus cselekvése helyettesítésére, és annak a hajlamának az ellenőrzésére, hogy az életének a színvonalát és célját a vágyának kielégítésében keresse. Azt is látjuk, hogy a társadalom négyes tagozódása csupán a konkrét formája egy spirituális igazságnak, amely önmagában független a formától; ez az igazság a megfelelő munkák eszméjén nyugszik, azon egyén természetének megfelelően elrendelt kifejeződéseként, akin keresztül a munka elvégzésre kerül. Ez a természet jelöli ki számára irányvonalát és szabad terét az életben, vele született képességének és önkifejező rendeltetésének megfelelően. Mivel ez az a szellem, amelyben a Gíta előadja a leginkább helyi jellegű és sajátságos példáit, ez feljogosít minket, hogy mindig ugyanezt az elvet kövessük, és mindig a mélyebb általános igazságot keressük, amely bizonyosan alapját fogja képezni mindannak, ami első látásra pusztán helyi jellegűnek és korra jellemzőnek tűnik. Mert mindig rá fogunk jönni, hogy a gondolat magjában burkoltan megtalálható a mélyebb igazság és elv, még akkor is, ha az a kifejezésben világosan nincs kijelentve.

Nem fogunk semmilyen más szellemben foglalkozni annak a filozófiai dogmának vagy vallási nézetnek az alapelemével sem, amely vagy hozzátartozik a Gítához vagy körülötte leng, annak köszönhetően, hogy használja az akkor bevett filozófiai kifejezéseket és vallási szimbólumokat. Amikor a Gíta a Szánkhjáról és a Jógáról beszél, akkor azokon a korlátokon túl, amelyek éppen lényegesek megállapításunkhoz, nem fogjuk megtárgyalni a Gíta Szánkhjájának a kapcsolatát, az ő egyetlen Purusájával és erős Védantikus szinezetével, a nem-istenhívő vagy “ateista” Szánkhjával, amely úgy maradt ránk, hogy magával hozta a sok Purusa és egyetlen Prakriti rendszerét, sem a Gíta sokoldalú, kifinomult és a istenhívő tanhoz rugalmasan alkalmazkodó Jógájának a kapcsolatát Patandzsáli – rögzített, tudományos, precízen definiált és kategorizált Jóga rendszerével. A Gítában a Szánkhja és a Jóga kétségtelenül ugyanannak a Védantikus igazságnak csupán két összetartó része vagy inkább ezen igazság felismeréséhez közelítő két összefutó módszer, az egyik filozófikus, intellektuális, analitikus, a másik intuitív, áhítatos, gyakorlati, etikai, szintetizáló, a tudást tapasztalaton keresztül elérő. A Gíta nem ismer el semmilyen valódi különbséget ezek tanításában. Még kevésbé szükséges megtárgyalnunk azokat az elméleteket, amelyek a Gítát egy adott vallási rendszer vagy tradíció gyümölcsének tekintik. A Gíta tanítása egyetemes, bármik is legyen a forrásai.

A Gíta filozófiai rendszere, az, hogy elrendezi az igazságot, nem része a tanításának, ami a leginkább életbevágó, mélyreható, örökké maradandó; de annak az anyagnak a legnagyobb része, amiből a rendszer meg van formálva, a sokatmondó és mélyre ható legfontosabb eszmék, amelyek bele vannak szőve a komplex harmóniájába, örökre értékesek és  érvényesek; mert azok nem csak egy nagy filozófus elme ragyogó eszméi vagy meglepő feltevései, hanem inkább spirituális megtapasztalás maradandó igazságai, legmagasabb lélektani lehetőségeink igazolható tényei, amelyeket semmiféle olyan próbálkozás nem engedheti meg, hogy ne vegyen figyelembe, amelyik a lét misztériumát akarja mélységesen megfejteni. Bármi is legyen a rendszer, azt nem azért alkották vagy nem az volt a vele a szándékuk, ahogyan azt a szövegmagyarázók igyekeznek állítani, hogy a filozófiai gondolkodás bármely iskoláját kizárólagosan támogassa, vagy hogy túlnyomóan a Jóga bármelyik egyetlen formájának az igényeit érvényesíti. A Gíta nyelvezete, a gondolatmenet a szerkezete, az eszméknek a kombinációja és összeegyeztetése sem egy szektáriánus tanítónak a vérmérsékletére, sem egy pedáns analitikus dialektikusnak a szellemére nem jellemző, aki levágja az igazság egyik sarkát, hogy kirekessze az összes többit; hanem inkább az elképzeléseknek egy széles körű, lüktető, átfogó mozgása van jelen, amely egy hatalmas összegező elmének és egy gazdag szintetizáló tapasztalatnak a megnyilvánulása. Ez azon nagyszerű szintéziseknek az egyike, amelyben az indiai spiritualitás ugyanúgy bővelkedik, mint a tudás és a vallásos realizáció intenzívebb, kizárólagos folyamatainak megalkotásában, amelyek egyetlen vezérfonalat követtek végig tökéletes összpontosítással, egy ösvényt annak végső kivezető nyílásáig. Nem széthasít, hanem összehangol és egyesít. A Gíta gondolatvilága nem tiszta Monizmus, bár egyetlen változatlan, tiszta, örökkévaló Énben látja a teljes kozmikus lét alapzatát, sem Májaváda, bár a Prakriti három létmódjának a Májájáról beszél, amely mindenütt jelen van a teremtett világban; sem nem fenntartásos Monizmus, bár az Egybe helyezi a Dzsíva formájában kinyilvánított örök legfelsőbb Prakritiját, és a spirituális tudat legfelsőbb állapotaként a legnagyobb hangsúlyt inkább az Istenben való tartózkodásra helyezi, mint a feloldódásra; nem is Szánkhja, bár a teremtett világot a Purusa és a Prakriti kettős princípiuma alapján magyarázza; nem is Vaisnava Istenhit, bár Krisnát, aki a Puránák szerint Visnu Avatárja, a legfelsőbb Istenségként mutatja be, és nem ismer el semmilyen lényegi különbséget, sem bármiféle fennálló felsőbbséget a meghatározhatatlan vonatkozás nélküli Brahman státuszában a lények Urának státuszához képest, aki a világegyetem Ura és az összes teremtmény Barátja. Az Upanisadok korábbi spirituális szintéziséhez hasonlóan, ez a későbbi – egyszerre spirituális és intellektuális – szintézis mesterkéletlenül kerül el minden ilyen merev megállapítást, mivel tönkretenné annak egyetemes átfogó jellegét. Célja pontosan az ellenkezője a hitvitázó kommentátorokénak, akik úgy találták, megállapítást nyert, hogy ez az Írás egyike a három legfőbb Védantikus tekintélynek, és megkísérelték azt más iskolák és rendszerek ellen a támadás és védekezés egyik fegyverévé alakítani. A Gíta nem egy dialektikus hadviselésre szolgáló fegyver; az a spirituális igazság és tapasztalat egész világára nyíló kapu, és az az áttekintés, amit nyújt, átfogja ennek a legfelsőbb területnek az összes tartományát. Feltérképez, de nem szabdal szét vagy emel falakat vagy sövényeket, azért hogy korlátozza a kilátást. Az indiai gondolkodás hosszú történetében voltak más szintézisek is. Kezdjük Védikus szintézissel, amely az ember pszichológiai lényét – annak legmagasabb szárnyalásaiban és az isteni tudás, erő, öröm, élet és dicsőség legtágasabb kiterjedéseiben – foglalja egységbe az istenek kozmikus létével, amelyet az anyagi világegyetem szimbólumai mögött azokba a felsőbb síkokra követünk, amelyek rejtve vannak a fizikai érzékszervek és az anyagi gondolkodásmód elől. A Védikus Risik tapasztalatában ennek a szintézisnek a koronája valami isteni, transzcendens és üdvözült volt, amelynek egységében az ember gyarapodó lelke és a kozmikus istenek örökös isteni befejezettsége tökéletesen egyesül és beteljesíti egymást. Az Upanisadok magukévá teszik a korábbi látnokoknak ezt a mindent betetőző tapasztalatát, és kiindulási pontjukká teszik azt a spirituális tudásnak egy emelkedett és mélyreható szintéziséhez; nagyszerű harmóniába vonták össze mindazt, amit az Örökkévalóság ihletett és megszabadult ismerői láttak és tapasztaltak a spirituális keresés egy kiemelkedő és termékeny korszaka során. A Gíta ebből a Védantikus szintézisből indul ki, és annak lényegbeli elképzeléseinek alapzatára a három nagy eszköznek és erőnek, a Szeretetnek, a Tudásnak és a Munkáknak, egy másik harmóniáját építi fel, amelyeken keresztül az ember lelke közvetlenül közelítheti meg az Örökkévalót, és vetheti magát belé. Van még egy, a Tantrikus[1], amelyik, bár kevésbé kifinomult és spirituálisan mélyreható, mégis merészebb és energikusabb, mint a Gíta szintézise – mert még a spirituális élet útjában álló akadályokat is megragadja, és arra kényszeríti őket, hogy egy gazdagabb spirituális győzelemnek legyenek az eszközei, és lehetővé teszi a számunkra, hogy az Isteni Lilájaként[2] az egész életet az isteni vállakozásunkba magunkhoz öleljük; és bizonyos irányokban közvetlenül gazdagabb és termékenyebb, mert az isteni tudással, isteni tettekkel és az isteni Szeretetnek egy megnövelt áhítatával együtt előtérbe hozza a Hatha és a Rádzsa Jógák titkait is, a test és a mentális aszkézis felhasználását ahhoz, hogy az élet minden síkján hozzáférhetővé tegye az isteni életet, amire a Gíta csak egy futó és felületes figyelmet szentel. Azonfelül próbálja megragadni az ember isteni tökéletesíthetőségének azt az eszméjét, amellyel a Vedikus Risik már rendelkeztek, de a közbeeső korok háttérbe szorítottak, és amelynek a rendeltetése, hogy nagyon nagy helyet töltsön be az emberi gondolkodás, tapasztalat és törekvés jövőbeni történetében.

Mi a holnap emberei a fejlődés új korszakának az elején állunk, amelynek egy ilyen új és szélekörű szintézishez kell vezetnie. Nem arra szólítottak fel minket, hogy a három iskola bármelyikéhez tartozó ortodox Védantisták legyünk vagy Tantrikusok vagy, hogy ragaszkodjunk a múlt teista vallásainak egyikéhez vagy, hogy elsáncoljuk magunkat a Gíta tanításának négy égtája közé. Ez azt jelentené, hogy határt szabunk önmagunknak, és hogy mások lényéből, tudásából és természetéből kíséreljük meg megalkotni a mi spirituális életünket, ahelyett, hogy a saját lényünkből és rejtett képességeinkből építenénk azt fel. Mi nem az elmúlt hajnalokhoz tartozunk, hanem a jövő deleihez. Rengeteg dolog áramlik belénk; nem csak magunkba kell olvasztani India és a világ nagy istenhívő vallásainak hatását és a Buddhizmus jelentésének újból visszaszerzett értelmét, hanem teljes mértékben figyelembe kell vennünk a modern tudás és kutatás meggyőző bár korlátozott felfedezése; és ezen túlmenően a távoli és időtlen múlt, amely úgy tűnt, hogy halott, visszatér hozzánk az emberiség tudata számára sok rég elvesztett fényes titkának ragyogásával, amely most ismét előtör a fátyol mögül. Mindez egy új, egy nagyon gazdag, egy nagyon széleskörű szintézisre enged következtetni; nyereségeink eredeti és messzemenően átfogó összehangolása a jövőnek egy intellektuális és egyben egy spirituális szükségszerűsége. De éppen úgy, ahogy a korábbi szintézisek kiindulási pontjuknak azokat vették, amelyek megelőzték őket, a jövő szintézisének is ugyanúgy abból kell kiindulnia – ahhoz, hogy szilárd alapja legyen -, amit múltban a realizált spirituális gondolat és tapasztalat nagy rendszerei nyújtottak. Ezek közt a Gíta egy nagyon fontos helyet foglal el. Így hát célunk a Gíta tanulmányozásával nem az elgondolásainak egy tudós és tudományos megvizsgálása lesz, sem az, hogy filozófiáját elhelyezzük a metafizikai elmélkedés történetében, és nem fogunk vele az elemző dialektikus módszerével sem foglalkozni. Segítségért és fényért közeledünk hozzá, és célunk az kell legyen, hogy felismerjük lényegbeli és élő mondanivalóját, azt benne, amit az emberiségnek a tökéletessége és a legnagyobb fokú spirituális boldogulása céljából meg kell értenie.