A háború

Háború, mondta Hérakleitosz, minden dolgok atyja, a Háború mindennek a királya; és a mondás, mint a görög gondolkodó legtöbb magvas mondása mélységes igazságot sugall. Úgy tűnik, ebben a világban minden dolog, ha nem maga a világ is, az anyagi vagy más erők összeütközéséből születik; úgy tűnik az erők, a tendenciák, az elvek, a lények harcából halad előre, mindig új dolgokat teremtve, a régieket mindig elpusztítva, és az ember nem igazán tudja, merre is tart ez a menetelés – egy végső önpusztításba, mondják egyesek; hiábavaló ciklusok véget nem érő sorozatába, mondják mások; progresszív ciklusokba, a leginkább optimista következtetés szerint, amely minden nehézségen és látszólagos zűrzavaron keresztül valamilyen isteni apokalipszis egyre magasabb és magasabb megközelítéséhez vezet el. Bármi is legyen ez, az biztos, hogy itt nem csak építés nincs pusztítás nélkül, nem csak harmónia nincs, hacsak nem kerülnek egyensúlyba, számos tényleges és potenciális viszály felett diadalmaskodva, a szembenálló erők, de az életnek sincs fennmaradása önmagunk folytonos táplálása és más életek felfalása nélkül. Maga a testi életünk is állandó meghalás és újjászületés, a test maga egy ostromlott város, amelyet rohamozó erők támadnak, és oltalmazók védenek, s a dolguk, hogy felfalják egymást – és ez csak egy mintaképe egész létezésünknek. A parancs, úgy tűnik, a kezdetektől ki lett adva: „Nem győzöl, kivéve a társaiddal és a környezeteddel való harcban; még élni sem fogsz, kivéve a harc és a küzdelem valamint más életek elnyelése által. Ennek a világnak, melyet én alkottam, a legfontosabb törvénye ez: teremtés és fennmaradás pusztítás által.”

Az ősi gondolkodás elfogadta ezt a kiindulási pontot, már amennyire képes volt meglátni azt az univerzum alapos vizsgálata során. A régi Upanisadok nagyon világosan látták ezt, és megalkuvást nem ismerő alapossággal szavakba is öntötték, aminek semmi köze sincs az igazság édeskés felületes mázához vagy optimista meglékeléseihez. Az Éhség, ami Halál – mondták –, ennek a világnak a teremtője és ura, és az élettel teli létezést az áldozati Ló képében jelenítették meg. Az Anyagot olyan névvel illették, amely általában ételt jelent, és azt mondták: ételnek nevezzük, mert felfalják és az is felfalja a teremtményeket. Az táplálkozó evőt megeszik, ez az anyagi világ képlete, ahogyan azt a darwinisták újra felfedezték, amikor leszögezték, hogy a az életért való küzdelem az evolúciós lét törvénye. Modern a tudomány csak átformázta azokat a régi igazságokat, amelyeket sokkal erőteljesebb, szélesebb körű és pontosabb képletekben már kifejeztek Hérakleitosz magvas mondása és az Upanisadok által alkalmazott metaforák.

– Sri Aurobindo: Esszék a Gítáról | Kuruksétra