Episztolák külföldről I. (1)

…– azon tűnődöm, hogy egy múló lidércnyomás gyorsan tovatűnő káprázatai vagyunk-e, vagy valódi férfiak és nők, akik Isten hasonmásának lettünk teremtve? Az élet mindig ennyire banális, mindig ennyire otromba, mindig ennyire szeretet nélküli, fakó és kínos volt, mint amilyenné az európaiak tették? Ez a jól felszerelt kényelem nyomaszt; a gépezetnek ez a tökéletessége nem teszi lehetővé a léleknek, hogy emlékezetében tartsa, ő maga nem egy gépezet.

Ez hát az emberi civilizáció hosszú menetelésének a vége, ez a spirituális öngyilkosság, a léleknek ez a békés, anyaggá dermedése? A sikeres üzletember az emberi létünk lenyűgöző betetőzése, mely felé az evolúció törekedett? Végül is, ha a tudományos nézet helyes, miért is ne? Az evolúció, amely a protoplazmával kezdődött, és az orangutánban és a csimpánzban bontakozott ki, valószínűleg elégedett lehet, hogy létrehozta a kalapot, kabátot és a nadrágot, a brit arisztokratát, az amerikai kapitalistát és párizsi huligánt. Mert úgy gondolom, ezek az európai felvilágosodás legfőbb vívmányai, melyek előtt fejet hajunk. Értük teremtette meg Augustus Európát, Nagy Károly újította meg a civilizációt, XIV. Lajos hozta rendbe a társadalmat, Napóleon rendszerbe foglalta a Francia Forradalmat. Ezekért gondolkodott Goethe, álmodott és alkotott Shakespeare, szeretett Szent Ferenc, ezekért lett Krisztus keresztre feszítve. Mekkora csőd! Micsoda nyomorúsága ez ama dolgoknak, melyek egykor gazdagok és nemesek voltak!

[folytatás: Episztolák külföldről I. (2)]