Episztolák külföldről I. (2)

[A levél első része: Episztolák külföldről I. (2)]

Európa kérkedik a tudományával és csodás dolgaival. De egy indiai nem tud megelégedni azzal, hogy legfőbb kérdésként Voltaire-hez hasonlóan azt kérdezze: „Mit talált Ön fel?” Ő a lélekre tekint; ő ennek kutatásához van hozzászokva. Európa hencegő értelmének elkerülhetetlenül ezt kell hogy válaszolja: „Nem érdekel, hogy ön mit tud, az érdekel, hogy ön micsoda. Az összes felfedezéseivel és találmányaival mivé vált? A felvilágosodása nagyszerű – de mik ezek a furcsa élőlények, amelyek az ön által felfedezett villanyfényben mozognak, és azt hiszik, emberi lények?” Nagy nyereség az emberi értelem számára, ha élesebbé és mélyrehatóbbá válik, ha közben az emberi lélek elsorvad?

De a tudomány nem ismeri el a lélek létezését. A lélek, azt mondja, csak mikroszkopikus organizmusok szervezett köztársasága, és Európa ennek az eszmének a mintájára alakította át önmagát; – az európai nemzetek is ezzé válnak, mikroszkopikus állatkák szervezett köztársaságaivá; – nagyon intelligens, nagyon módszeres, nagyon csodálatosan beszélő és érvelő mikroszkopikus állatkák, de mégis csak állatkák. Nem azok, amit az emberiség kijelölt magának, hogy megvalósít: a Mindenható képére alkotott teremtmények, istenek, akik lebuktak a mennyből, de emlékeznek és törekszenek, hogy örökségüket visszaszerezzék. Európában az ember folyamatosan ereszkedik le az emberi szintről, és közeledik a hangyákhoz és a darazsakhoz. A folyamat nem teljes, de halad előre, és ha semmi sem állítja meg a bukást, akkor arra számíthatunk, hogy betetőzését a huszadik században látni fogjuk. A mi összes babonánk mégis jobb volt, mint ez a felvilágosodás, a társadalmi visszaéléseink kevésbé gyilkosak az emberiség reményeit illetően, mint ez a társadalmi tökéletesség.

Európában létrehoztak egy nagyon kellemes poklot, nem a kínszenvedések poklát, hanem az élvezetekét, a fényekét és hintókét, a bálokét és táncokét, meg a vacsorákét, színházakét és a kávézókét és varietékét, a könyvtárakét és klubokét, és az Akadémiákét, Nemzeti Galériákét és Kiállításokét, a gyárakét, üzletekét, bankokét és Tőzsdékét. De ez mindenek ellenére akkor is csak pokol, nem az a mennyország, melyről a szentek és a költők álmodtak: az új Jeruzsálem, az arany város. London és New York az új vallás szent városai, Párizs az Öröm arany Paradicsoma.

Az emberek nem büntetlenül döntenek úgy, ők abban hisznek, hogy állatok, Isten pedig nem létezik. Mert amiben hiszünk, azzá válunk. Az állat a Természet által számára elrendezett rutin szerint él; élete a testi, vitális és érzelmi ösztöneinek kielégítésére szolgál, és önmagát mechanikusan elégedetté teszi azzal, hogy szabályszerűen reagál ezen ösztönök működésére. A Természet számára mindent szabályoz, és biztosítja a mechanikusságot. Európában az ember maga szervezi meg saját rutinját, gondolja ki saját gépezetét, a szükségletekhez pedig, melyeknek a rabszolgája, hozzáteszi még az intellektuálisakat. De hamarosan nem is lesz más különbség.

A rendszer, a szervezet, a gépezet elérték tökéletességüket. A leigázottság elérte legmagasabb fokú kifejeződését, és a külső szabadság megszervezésének szenvedélyéből kiindulva Európa megöli a spirituális szabadságát. Amikor a belső szabadság elvész, a külső szabadság követni fogja azt, és egy társadalmi zsarnokság fog a helyére kerülni, mely szörnyűbb, zaklatóbb, könyörtelenebb lesz, mint bármiféle kasztrendszer Indiában. A folyamat már megkezdődött. A külső szabadság héja továbbra is megmarad, a magot már szétrágták. Mivel még mindig szabadon kielégítheti az érzékeit, és kellemesen töltheti az idejét, ezért az európai úgy gondolja, hogy szabad. Nem is tudja, milyen fogak rágcsálják szabadságának a szívét.

Önmagában legbelül mégis megvan valami iszonyatosan, alapvetően rossznak a kellemetlen bűntudata, ezért a gondolkodók és a műveltek közt egyre többen a Szocializmus, a meggondolatlanok közt pedig az Anarchizmus felé fordulnak. A Szocialista reméli, hogy a társadalom elkerülhetetlen zsarnokságának elfogadásával, gyors végrehajtásával és alapos megszervezésével, a legkevesebb, hogy visszaszerzi a kényelmet, és megteremt egy lélegzetvételnyi időt, amelyben majd megvalósítja az emberben lévő isten méltóságát, szépségét és nyugalmát. Az Anarchista a Kormányzatban és a Társadalomban az emberiség ellenségét látja, és tapogatódzva keresi a bombát és a revolvert, hogy visszaszerezze az egyéni szabadságot, és elpusztítsa a többség zsarnokságát. Mindkettő ugyanazon téveszme áldozata: a mechanikus téveszméé. Az egyik azt reméli, hogy az embert a gépezet tökéletesítésével szabadítja fel, a másik pedig azzal, hogy megsemmisíti azt.

És mégis a rejtély igazi kulcsa a nagy Forradalom képletében ott van a kezükben. E képlet két eszméjének, a Szabadságnak és az Egyenlőségnek a megvalósítására Európa bizonyos fajta lelkesedéssel már törekedett; de teljesen elutasította a harmadikat és a legszükségesebbet: a Testvériséget. Helyére szíve bálványát, a Gépezetet állította, és azt Együttműködésnek nevezte; mert az Együttműködés Testvériség nélkül csak egy Gépezet. Mégis mi lehet nyilvánvalóbb, mint az, hogy a francia gondolkodók, tökéletes irányítás hatására választották ezt a három dolgot, mint szükségeset az ideális társadalmi boldogsághoz? Csak a Szeretet képes megakadályozni a Szabadsággal való visszaélést; csak Testvériség képes az Egyenlőséget elviselhetővé tenni.

– Sri Aurobindo: Episztolák külföldről