V. Lényünk Síkjai és Részei

Print Friendly

I – A tudat
II – Szaccsidánanda
III – A szupraértelem
IV – Az Átman
V – A pszichikai lény (lélek)
VI – A belső lény
VII – A környezeti tudat
VIII – A kozmikus tudat
IX – Az elme
X – A vitális
XI – A fizikai
XII – A tudatalatti
XIII – A csakrák

 

 

I – A TUDAT

Az emberek nem ismerik önmagukat, és nem tanulták meg megkülönböztetni lényük különböző részeit; mert ezeket általában mint értelmet veszik egy kalap alá, mert egy mentális észlelés és megértés az, amelyen keresztül értik vagy érzik e részeket; éppen ezért nem értik meg a saját lelkiállapotukat és viselkedésüket, vagy, ha mégis, akkor is csak felszínesen. A jóga megalapozásának a része, hogy tudatossá váljon számunkra természetünk nagyfokú komplexitása, hogy megértsük az azt mozgató különböző erőket, és hogy megszerezzük felette az irányítást gyakorló tudás kontrollját. Sok részből tevődünk össze, melyek mindegyike valamivel hozzájárul tudatunk, gondolkozásunk, akaratunk, érzékelésünk, érzéseink, viselkedésünk teljes működéséhez, nem látjuk azonban ezeknek az indítékoknak az eredetét és a folyamatát; csupán ezen részek zavaros és összevissza következményeinek vagyunk a tudatában a felszínen, amelyre legfeljebb egy ingatag és változó rendnél semmivel sem jobbat tudunk rákényszeríteni.

Az orvosság csak a lényünk azon részeitől jöhet, amelyek már a Fény felé fordultak. Fentről az Isteni Tudat fényének a lényünkbe való behívása, a pszichikai lény előtérbe hozatala és a törekvés tüzének meggyújtása a kivezető út, amely felébreszti a külső értelmet, és tűzbe hozza a vitális lényt.

***

Lényünk minden részének megvan a saját természete, vagy ugyanaz a részünk különböző természeteket is tartalmazhat.

***

A tudat, tapasztalatom szerint, nem egy olyan jelenség, amely a személyiségnek a Természet erőire adott reakcióitól függ, és amely nem több ezeknek a reakcióknak az észlelésénél és értelmezésénél. Ha ez így volna, akkor amikor a személyiség csendessé és mozdulatlanná válik, és nem mutat reakciót, mivel nem lenne észlelés vagy értelmező tevékenység, ezért nem lenne tudat sem. Ez ellentmond a jóga egyes alapvető tapasztalatainak, pl. a csendes és mozdulatlan tudatnak, amely végtelenül kiterjedt, személyiségtől nem függő, hanem személytelen és egyetemes, a kapcsolatokat nem észlelő és értelmező, hanem mozdulatlanul ön-tudatos, a visszahatásoktól nem függő, hanem önmagában állandó, még ha semmilyen reakció sem történik. Maga a szubjektív személyiség is csak a tudat egy képződménye, amely nem az ideiglenesen megnyilvánult személyiség aktivitásában, hanem a lényünkben, az Énben vagy a Purusában elválaszthatatlanul benne rejlő képesség.

A tudat a létezésben elválaszthatatlanul benne rejlő valóság. Még ha a felszínen nincs is működésben, hanem csendes és mozdulatlan, akkor is jelen van; még ha látszólag a felszínen láthatatlan, a külső dolgokra nem reagáló vagy azok számára nem érzékelhető, hanem magába vonult és belül vagy aktív vagy inaktív, akkor is jelen van; még akkor is, amikor számunkra teljesen jelen nem lévőnek, a lény pedig véleményünk szerint eszméletlennek és élettelennek tűnik, akkor is jelen van.

A tudat nem csak a magunkról és a dolgokról való tudomás képessége, a tudat egy dinamikus és teremtő energia is, vagy rendelkezik ezzel az energiával. Meg tudja határozni a saját reakcióit, vagy tartózkodni tud a reakcióktól; nem csak válaszolni tud erőkre, hanem erőket tud teremteni vagy kibocsátani magából. A tudat Csit, de Csit Sakti is.

A tudatot általában az elmével azonosítják, a mentális tudat azonban csak az emberi tartomány, amely nem meríti ki jobban a tudat összes lehetséges tartományát, mint ahogy a látás kimeríti a színek teljes skáláját, vagy a hallás a hang teljes skáláját — mert sok van fölötte és alatta, ami az embernek nem látható vagy nem hallható. Tehát vannak a tudatnak az emberi tudat tartománya feletti és alatti tartományai, amelyekkel a közönséges embernek nincsen kapcsolata, és ezek tudattalannak – szupramentális vagy értelem feletti, illetve szubmentális, értelem alatti tartományoknak – tűnnek.

Amikor Jadzsnyavalkja azt mondja, hogy a Brahman állapotban nincs tudat, akkor arról a tudatról beszél, ahogy azt az ember ismeri. A Brahman állapot az önmagának legteljesebben tudatában levő legfelsőbb lét állapota, szvajamprakása — ez a Szaccsidánanda, a Lét-Tudat-Gyönyör. Még ha az Azon túliként, parátparamról, is beszélnénk róla, ez nem azt jelenti, hogy ez a Nem-lét és Nem-tudat állapota, hanem hogy ez a kozmikus lét és tudat legmagasabb spirituális szubsztrátumán, alapzatán is túl van (a Rig Véda ragyogó paradoxonjában ez a “felettünk lévő alapzat”.) Ahogy az nyilvánvaló a kínai Tao és a buddhista Sunyja leírásából, hogy az egy Semmi, amelyben minden benne van, ugyanez a helyzet ebben az esetben a tudat tagadásával. A tudatfeletti és a tudatalatti csak relatív fogalmak; ahogy felemelkedünk a tudatfelettibe, látjuk, hogy az az addig elért legmagasabb tudatnál is nagyobb tudat, és ezért normál állapotunkban hozzáférhetetlen a számunkra, és ha le tudunk ereszkedni a tudatalattiba, akkor más tudatot találunk ott, mint a saját – a legalacsonyabb mentális korlátját elérő – tudatunk, és ezért rendes módon elérhetetlen a számunkra. Maga a  Tudatnélküli is a tudatnak csak egy olyan beburkolt állapota, amely a Taohoz vagy a Sunyjához hasonlóan, bár más módon, elrejtve minden dolgot magában tartalmaz, hogy egy fentről vagy bentről jövő nyomás hatására minden ki tudjon fejlődni belőle — „egy tehetetlen Lélek, egy alvajáró Erővel.”

A tudat fokozatai a szubjektív személyiség szemléletmódjától független egyetemes állapotok; inkább a szubjektív személyiség szemléletmódját szabja meg a tudatnak az a foka, amelyben a személyiség, sajátos természetének és fejlődési stádiumának megfelelően, megszerveződik.

Nyilvánvaló tehát, hogy a tudat kifejezés alatt valami olyasmit értünk, amely lényegét tekintve mindenütt ugyanaz, állapotában, helyzetében és működésében viszont változó, amelyben bizonyos szinteken és feltételek között az a működés, amelyet mi tudatnak hívunk, vagy egy elfojtott, vagy egy meg-nem-szerveződött vagy másképp szerveződött állapotban létezhet; míg más állapotokban bizonyos másfajta működések nyilvánulhatnak meg, amelyek bennünk el vannak fojtva, nem szerveződtek meg vagy látensek vagy pedig kevésbé tökéletesen megnyilvánultak, kevésbé intenzívek, kiterjedtek és erőteljesek, mint a felső mentális korlátunknál magasabb tudatrétegekben.

***

Ez mind attól függ, hol helyezkedik el és hova összpontosul a tudat. Ha az egóban helyezkedik el, és oda összpontosul a tudat, akkor az egóval azonosulunk — ha az elmében, akkor a tudat az elmével és annak működésével azonosul, és így tovább. Ha a tudat a hangsúlyt kifelé helyezi, akkor mondják azt, hogy a külső lényben élünk, és a tudat megfeledkezik a belső elméjéről és vitálisáról és a legbelső pszichikai lényéről; ha befelé megy, összpontosításának súlyát oda helyezi, akkor a belső lényként, vagy még mélyebben a pszichikai lényként, ismeri önmagát; ha felemelkedik a testből azokra a síkokra, ahol az én természeténél fogva tudatában van a tágasságának és szabadságának, akkor az Énként, és nem az elmeként, az életként vagy a testként ismeri önmagát. A tudatnak ez a hangsúlya az, amely az összes különbséget okozza. Ezért kell tudatunkat a szívben vagy az elmében összpontosítanunk, abból a célból, hogy befelé vagy felfelé menjünk. A tudat beállítottsága az, amely mindent meghatároz, amely az embert alapvetően mentálissá, vitálissá, fizikaivá vagy pszichikaivá teszi, megkötötté vagy szabaddá, a Purusában elkülönültté vagy a Prakritiben belegabalyodottá.

***

A tudatnak nincs szüksége egy tisztán egyéni „énre”, hogy különféle módon jelölje ki a központosító súlypontot: ahova a súlypont kerül, az „én” ahhoz kapcsolódik hozzá, azért hogy úgy gondoljunk magunkra, mint mentális lények vagy fizikai lények vagy bármi, amivé az “én” lehet. A bennem lévő tudat vagy ilyen vagy olyan módon tudja kijelölni a súlypontját: le tud menni a fizikai részbe, és ott a fizikai természetben tud működni – nem foglalkozva egyelőre a többivel, ami mögötte vagy fölötte van –, vagy fel tud menni a fej feletti szintre, és az elme, az élet és a test fölött elhelyezkedni, innen ezeket önmaga alacsonyabb instrumentális formáinak tudja látni, vagy egyáltalán nem látni őket, és belemerülni a szabad különbséget nem tevő Önvalóba, vagy belevetheti magát egy aktív dinamikus kozmikus tudatba, és azonosulhat azzal, vagy egy egész sereg más dolgot csinálhat, anélkül, hogy igénybe venné ennek a a kormányon helyet foglaló, nagyon is túlbecsült és tolakodó légynek a segítségét, akit te tiszta egyéni „énnek” hívsz. Az igazi „én” – ha ezt a szót akarjuk használni – nem „tisztán egyéni”, azaz egy egyértelműen kivehető, korlátozott, elkülönítő ego, hanem olyan tágas, mint az univerzum, és még tágasabb is, és magában tudja foglalni az univerzumot, ez azonban nem az Ahankar, hanem az Atman.

A tudat egy alapvető dolog, a létezésben ez az alapvető dolog: a tudat energiája, elmozdulása, mozgása az, ami teremti az univerzumot, és mindazt, ami benne van – nem csak a makrokozmosz, hanem a mikrokozmosz is, nem más, mint az önmagát elrendező tudat. Például, amikor a tudat a mozgásában vagy inkább a mozgás egy bizonyos nyomása alatt a működésben felejti el önmagát, akkor látszólag „tudatnélküli” energiává válik; amikor a formában felejti el önmagát, akkor elektronná, atommá, anyagi dologgá válik. Valójában még mindig a tudat az, amely az energiában működik, és meghatározza a formát és a forma evolúcióját. Amikor szabaddá akarja tenni önmagát, lassan, egy fejlődésen keresztül, kiemelkedik az Anyagból, de még mindig formában, életként, állatként, emberként, és tovább haladhat, és még jobban kibontakoztathatja önmagát a visszafejlődéséből, és valami többé válhat, mint egyszerűen csak emberré. Ha ezt meg tudod érteni, akkor nem szabad, hogy nehéz legyen ezen túlmenően meglátni, hogy a tudat egyéni módon képes kifejezésre juttatni magát fizikai, vitális, mentális vagy pszichikai tudatként – ezek mind jelen vannak az emberben, mivel azonban ezek a külső tudatban mind össze vannak keverve, és az igazi státuszuk hátrébb a belső lényben van, ezért csak akkor lehetünk teljesen tudatában ezeknek a részeknek, ha meglazítjuk a tudat eredeti, korlátozó súlypontját, amely arra késztet minket, hogy a külső lényben éljünk, és a belső lényünkben éberré válunk, és oda összpontosítunk. Mivel a tudatnak bennünk, a kifelé irányuló koncentrációja vagy súlypontja által, ezeket a dolgokat mind háttérbe kellett szorítania – egy fal vagy egy fátyol mögé –, ezért le kell döntenie a falat, vagy el kell távolítania a fátylat, és a súlypontjában a lét ezen belső részeibe kell visszakerülnie: ez az, amit mi belső életnek nevezünk; ekkor külső lényünk valami kicsiny és felszínes dolognak tűnik, mi pedig tudatába vagyunk vagy lehetünk ennek a hatalmas és gazdag és kimeríthetetlen belső birodalomnak. A bennünk lévő tudat egy fedelet vagy borítást – nevezhetjük, aminek akarjuk –, is vont a pszichikai rész által fenntartott elme, élet és test alacsonyabb síkjai valamint a magasabb síkok közé, amelyek azokat a spirituális birodalmakat foglalják magukba, ahol az Én mindig szabad és határtalan, és a tudat szét tudja zúzni vagy meg tudja nyitni ezt a fedelet vagy borítást, és fel tud ide emelkedni és a szabad és tágas és ragyogó Önvalóvá tud válni, vagy pedig le tudja vinni az alacsonyabb természetbe a magasabb tudat hatását, kisugárzását, végül pedig még a jelenlétét és képességeit is.

Nos, ez az, ami a tudat: nem részekből álló, a létezéshez alapvető, és maga önt formába bármilyen részt, amit ki akar nyilvánítani – fentről lefelé kifejleszti ezeket a részeket, miközben fokozatosan ereszkedik le a spirituális szintekről, az Anyagban való belefeledkezésig, vagy egy felfelé irányuló munkálkodásban önti formába őket a felszínen, azáltal, amit mi evolúciónak nevezünk. Ha úgy dönt, hogy benned az ego érzésén keresztül dolgozik, akkor azt gondolod, hogy a tisztán elhatárolható egyéni „én” az, aki mindent megtesz – ha azonban elkezdi megszabadítani magát ettől a korlátozott működéstől, akkor elkezd kiterjedni az „én” érzésed, míg szét nem robban a végtelenbe, és többé már nem létezik, vagy amíg le nem vetkőzöd magadról, és ki nem virágzol a spirituális tágasságba. Természetesen ez nem az, amit a modern materialista gondolkodásban a tudatnak neveznek, mivel azt a gondolkodást a tudomány vezérli, és a tudatot csak egy olyan jelenségnek látja, amely a tudatnélküli Anyagból emelkedik ki, és amely rendszerünknek a külső dolgokra irányuló bizonyos reakcióiból áll. Ez azonban a tudatnak csak egy jelensége, ez nem maga a tudat, sőt ez csak egy nagyon kis része a tudat lehetséges jelenségeinek, és nem vezet minket a Tudat-Valóság nyomára, ami a létezés legalapvetőbb lényege.

Jelenleg ez minden, amit mondani szeretnék. Ebben kell először elmélyedned – ez ugyanis alapvető dolog – mielőtt bármerre is hasznos lenne továbbhaladni.

***

A tudat két alkotóelemből áll: önmagunknak és dolgoknak és erőknek az észrevételéből, és tudat-erőből. Az első elengedhetetlen dolog a tudatosság, a megfelelő tudatban, a helyes módon kell tudatában lenned a dolgoknak, igaz voltukban látva azokat; a tudatosság önmagában nem elég. Kell, hogy legyen egy Akarat és egy Erő, amely eredményessé teszi a tudatot. Lehet, hogy valaki teljesen tudatában van, hogy mit kell megváltoztatnia, minek kell mennie, és minek kell a helyére jönnie, azonban lehet, hogy tehetetlen, hogy ezt a változást véghezvigye. Másvalakinek lehet, hogy van akaratereje, azonban a helyes tudatosság hiánya miatt nem tudja a megfelelő helyen, a megfelelő módon alkalmazni azt. Amikor igaz tudatban vagy, annak az az előnye, hogy helyes a tudatosságod, és, a tudat akarata harmóniában lévén az Anya akaratával, be tudod hívni az Anya Erejét, hogy a változást véghezvigye. Azok, akik az elmében és az vitálisban élnek, nem tudják ezt ilyen jól megtenni; ők főképp a saját személyes erőfeszítésüket kénytelenek használni, és mivel az elme és a vitális tudatossága illetve akarata és ereje megosztott és tökéletlen, az elvégzett munka sem lesz tökéletes és végleges. Csak a szupraértelem az, amelyben a Tudatosság, az Akarat és az Erő mindig egy folyamat és automatikusan célravezető.

 

II – SZACCSIDÁNANDA

A Szaccsidánanda a három megjelenésű Egy. A Legfelsőbben a három nem három, hanem egy: a lét – tudat, a tudat – üdvösség, és ennélfogva elválaszthatatlanok, nem csak elválaszthatatlanok, hanem az egyik annyira a másik, hogy egyáltalán nem különböznek. A megnyilvánulás magasabb síkjain háromsággá válnak – bár elválaszthatatlanok, az egyik kiemelkedőbbé válhat, és alapjául szolgálhat a többinek vagy vezetheti őket. Az ezalatt lévő alacsonyabb síkokon megjelenésükben szétválaszthatóvá válnak – bár rejtett valóságukban nem – és az érzékelhetőség szintjén az egyik a többi nélkül létezhet, hogy tudomást szerezzünk arról, ami egy tudatnélküli vagy fájdalmas létnek vagy egy Ánanda nélküli tudatnak tűnik a számunkra. Valóban, e nélkül az elkülönülésük nélkül a tapasztalásban nem nyilvánulhatott volna meg fájdalom és tudatlanság és hamisság és halál és az, amit tudatnélküliségnek hívunk – nem lett volna a korlátolt és szenvedő tudatnak ez az evolúciója az Anyag egyetemes tudatlanságából.

A szupraértelem a Szaccsidánanda és az alacsonyabb teremtés között van. Egyedül ez tartalmazza az Isteni Tudat önrendelkező Igazságát, és elengedhetetlen az Igazság-teremtéshez.

Természetesen a Szaccsidánandát realizálni lehet az elmével, az élettel és a testtel kapcsolatban is – de ekkor ez valami stabil, amely jelenlétével támogatja az alacsonyabb Prakritit, de nem alakítja át. Egyedül a szupraértelem képes átalakítani az alacsonyabb természetet.

***

A szupramentális Erő az, amely átalakítja az elmét, az életet és a testet – nem a Szaccsidánanda tudat, amely pártatlanul mindent fenntart. Azonban a Szaccsidánanda, a tiszta lét-tudat-üdvösség megtapasztalása által válik lehetségessé a szupramentálisba való felemelkedés és a szupramentális leereszkedése (egy sokkal későbbi stádiumban). Először ugyanis meg kell szabadulni a mentális, vitális és fizikai formációk által keltett mindennapi korlátoktól, és a Szaccsidánanda békéjének, nyugalmának, tisztaságának és tágasságának megtapasztalása megadja ezt a megszabadulást.

A szupraértelemnek semmi köze az ürességbe való eljutáshoz. A saját korlátait meghaladó és ehhez egy tagadó és elcsendesítő utat követő Elme az, amely eléri a nagy ürességet. Az Elmének, lévén az a Tudatlanság, meg kell semmisítenie önmagát ahhoz, hogy belépjen a legfelsőbb Igazságba – vagy legalábbis így hiszi. A szupraértelemnek azonban ebből a célból nincs szüksége, hogy megsemmisítse önmagát, mivelhogy az az Igazság-Tudat és az Isteni Tudás.

***

A szupramentális tudatban nincsenek problémák – a problémát a szétválasztás hozza létre, amit az Elme idézett elő. A szupramentális az Igazságot egyetlen egészként látja, és ebben az egészben minden a helyére kerül. A szupramentális spirituális is, de a régi jógák a Szaccsidánandát a spiritualizált elmén keresztül érték el, és eltávoztak a Szaccsidánanda örökké statikus egységébe vagy inkább a tiszta, abszolút és örök Szatba (Létbe), vagy pedig egy tiszta, abszolút és örök Nem-létbe. A mi jógánk miután realizálta a Szaccsidánandát a spiritualizált elme síkján, tovább halad, hogy realizálja azt a szupramentális síkon is.

A legfelsőbb szuprakozmikus Szaccsidánanda mindenek fölött van. A szupraértelmet a Szaccsidánanda ön-tudatosság és világ-tudatosság képességének lehet nevezni, miután a világ köztudottan benne van és nem rajta kívül. Ahhoz tehát, hogy tudatosan a legfelsőbb Szaccsidánandában éljünk, keresztül kell mennünk a szupraértelmen. Ha a megnyilvánulástól távol a szuprakozmikusban vagyunk, akkor nincs hely a problémák vagy a megoldások számára. Ha egyszerre élünk a transzcendensben és a kozmikus szemléletben, az csak szupramentális tudat által lehetséges a legfelsőbb Szaccsidánanda tudatban – miért kellene tehát felmerülnie a kérdésnek? Miért kellene különbségnek lennie a kozmosz legfelsőbb Szaccsidánanda szerinti verziója és a szupraértelem szerinti verziója között? A nehézséged valószínűleg abból ered, hogy mindkettőről az elme fogalmaiban gondolkodsz.

A szupraértelem egy teljesen eltérő tudat, nem csak a spiritualizált Elmétől, hanem a spiritualizált Elme feletti síkoktól, amelyek az előbbi és a szupraértelem közé esnek. Ha egyszer eljutunk a felettes elmén túl a szupraértelemig, akkor egy olyan tudatba lépünk, amelyre más síkok normái egyáltalán nem vonatkoznak, és amelyben ugyanaz az igazság, pl. a Szaccsidánanda és az univerzum igazsága, teljesen másként látszódik, és egy más dinamikus következménye van. Ez szükségszerűen abból a tényből következik, hogy a szupraértelemnek egy oszthatatlan tudása van, míg a felettes elme az elkülönítésben az egyesítésen keresztül halad előre, az Elme pedig az elkülönítésen keresztül, az elkülönítést fogadva el elsődleges tényként, mert a tudásának ez az természetes folyamata.

A Szaccsidánanda, a tiszta Lét, Tudat, Gyönyör lényegbeli tapasztalata minden síkon ugyanaz, és az Elme gyakran megelégszik vele, mint egyetlen Igazsággal, és a lenyűgöző illúzió részeként minden mást elutasít, de létezik az Isteninek vagy a Létnek (pl. mint az Egy és a Sok, a Személyes és a Személytelen, a Végtelen és a Véges stb.) egy dinamikus megtapasztalása is, amely nélkülözhetetlen a teljes tudáshoz. A dinamikus tapasztalat nem ugyanaz az alacsonyabb síkokon, mint a magasabbakon, a közbülső spirituális síkokon és a szupramentálison. Csak ezeken lehet egyesíteni és összehangolni az ellentéteket, a szupraértelemben összeforrnak, és elválaszthatatlanul egyek; ez már egy hatalmas különbség.

A világegyetem dinamizmus, mozgás – a Szaccsidánanda lényegi tapasztalata a dinamizmustól és a mozgástól eltérően statikus. A Szaccsidánanda és a világegyetem teljes dinamikus Igazságát és ennek következményét semmilyen más tudat által nem lehet megragadni, mint a szupraértelem, mert az ehhez szükséges feltételek minden más (alacsonyabb) síkokon kedvezőtlenebbek, és ezért van ott egy elütő jelleg a statikus tapasztalat teljességében és a dinamikus erő, tudás hiányos voltában, ami ezen más síkok alacsonyabb rendű fényének és képességének az eredménye. Ez az oka, hogy más spirituális síkok tudata, még ha le is ereszkedik, radikális változást nem tud létrehozni a föld-tudatban, csak módosítani vagy gazdagítani tudja azt. A radikális átalakuláshoz szükség van a szupramentális képesség és természet leereszkedésére.

Nem beszélhetünk a Szaccsidánanda két kategóriájáról, mert a Szaccsidánanda mindig ugyanaz – de a Szaccsidánanda és a világegyetem tapasztalata különbözik annak a tudatnak a szintjétől függően, amely megtapasztalja azt.

Az Isteninek a személyes felismerése valamikor történhet Formával, valamikor Forma nélkül. Forma nélkül, az az élő Isteni Személy mindenben érzett Jelenléte. Formával, az az Egynek a képmásával valósul meg, akinek az imádatot felajánljuk. Az Isteni mindig meg tudja nyilvánítani magát egy formában a Bhakta vagy a kereső számára. Abban a formában látjuk meg őt, amilyenben imádjuk őt vagy törekszünk felé, vagy egy olyan formában, amely megfelelő a rajongás tárgyát képező Isteni Személyiség számára. Sok dologtól függ, hogy hogyan nyilvánul meg, és ez túl változatos ahhoz, hogy egyetlen szabályra redukáljuk azt le. Valamikor a szív az, amelyben a formával rendelkező Jelenlét látható, valamikor valamelyik más központban, valamikor fent, onnan vezetve minket, valamikor kívül és előttünk látjuk, mintha egy testet öltött Személy lenne. Ennek előnye egy bensőséges kapcsolat és állandó útmutatás, vagy ha belül látjuk vagy érezzük, akkor az állandó Jelenlétnek egy nagyon erős és konkrét realizálása. Nagyon biztosnak kell lennünk rajongásunk és törekvésünk tisztaságában – mert ennek a fajta megtestesült kapcsolatnak a hátránya az, hogy más Erők utánozni tudják a Formát, vagy tettetni tudják a hangot vagy az útmutatást, és ennek nagyobb ereje van, ha ez egy kigondolt – nem az igazi – képmáshoz kapcsolódik. Többen félre lettek vezetve ily módon, mert erős volt bennük a gőg, a hiúság vagy a vágy, és ellopták tőlük a finomabb pszichikai intuitív felismerést, amely nem értelmi, és amely az Anya fényét egyszerre tévutakra és tévedésekbe tudják vinni.

***

1. A szuprakozmikus Valóság alatt a legfelsőbb Szaccsidánandát értem, aki az előbbi felett van és az egész manifesztáció felett, egyik sem köti meg, mégis akitől minden megnyilvánulás és az egész világegyetem ered.

2. A szupramentális és a szuprakozmikus nem ugyanaz. Ha ez így lenne, akkor nem lehetne szupramentális világ, és a szupramentális princípium nem ereszkedhetne le az anyagi világba – visszatérnénk ahhoz az elképzeléshez, hogy az isteni Igazság és Valóság csak a világon túl létezhet, és a világegyetem – bármely világegyetem – csak féligazság vagy a tudatlanság illúziója lehet.

3. A szupramentális alatt vagy a világegyetem felett vagy a világegyetemben lévő Igazság-Tudatot értem, amely által az Isteni nem csak a saját lényegét és létét, hanem a megnyilvánulását is ismeri. A szupramentális alapvető jellemzője az az azonosulásból eredő tudás, ez által kerül megismerésre az Én, az Isteni Szaccsidánanda, de a megnyilvánulás igazsága is, mert ez is Az – szarvam khalvidam brahma, vaszudevah szarvam, stb. Az Elme a Tudatlanság egy eszköze, amely próbál tudni – a szupraértelem a Tudó, amely birtokolja a tudást, mert egy vele és a tudottal, ezért minden dolgot a saját Igazságának fényében lát, az dolgok igazi énjének fényében, amely Ő maga. Ez egy dinamikus és nem csak statikus Erő, nem csak egy Tudás, hanem egy Tudásnak megfelelő Akarat – van egy szupramentális Erő vagy Sakti, amely közvetlenül meg tudja nyilvánítani Fényének és Igazságának a világát, amely ragyogóan az Egy összhangján és egységén alapul, és nem zavarja meg a Tudatlanságnak egy fátyla vagy bármilyen színlelés. Következésképpen a szupraértelem nem halad meg minden lehetséges megnyilvánulást, hanem felette van az elme, élet és Anyag hármasságán, amely erről a megnyilvánulásról szerzett jelenlegi tapasztalatunk.

4. A felettes értelem egyfajta felhatalmazás a szupraértelemtől (ez csak egy metafora), amely támogatja a jelenlegi evolúciós világegyetemet, amelyben itt élünk az Anyagban. Ha a szupraértelem közvetlen teremtő Erőként az elejétől működni kezdett volna, ez a fajta világ, amit most látunk, lehetetlen lenne; kezdettől fogva tele lett volna isteni Fénnyel, nem lett volna az Anyag tudatnélküliségébe való hanyatlás, következésképpen nem lett volna a tudatnak az Anyagban való fokozatosan haladó, küzdelmes evolúciója. Egy vonal választja el tehát a tudat univerzumának magasabb felét, parárdhát, az alacsonyabb felétől, aparárdhától. A magasabb fele a Szatból, a Csitből, Ánandából, Mahaszból (a szupramentálisból) áll – az alacsonyabb fele pedig az elméből, az életből, az Anyagból. Ez a vonal a közvetítő felettes értelem, amely, bár önmagában ragyogó, visszatartja tőlünk a teljes oszthatatlan szupramentális Fényt, valóban függ tőle, de miközben fogadja azt, szétválasztja, szétosztja, feldarabolja azt elkülönített megjelenésekre, erőkre, mindenféle sokféleségre, amelyek mindegyike, a tudat további csökkenése által, mint amit az Elmében érünk el, tekinthető az egyetlen vagy a legfőbb Igazságnak, és minden mást alsóbbrendűnek vagy azzal ellentétesnek. A felettes elmének erre a működésére érvényesek lehetnek az Upanisadok szavai: “Az Igazság arcát arany Maszk borítja”, vagy a Védikus ritena ritam apihitam. Itt a vidjá-avidjámají májá működése figyelhető meg, ami lehetővé teszi az avidjá érvényesülését. Ezen ősi elkülönítő princípium az, amely módot nyújt az Elmének, hogy Igazságnak tekintse, például, a Személytelent, a Személyeset pedig csak egy álarcnak, vagy a személyes Istenit a legnagyobb Igazságnak, a személytelenséget pedig csak egy aspektusnak; így keletkezik az összes egymással szemben álló filozófia és vallás is, mindegyik az Igazságnak az egyik aspektusát vagy lehetőségét magasztalja fel, amely a dolgok teljes és elégséges magyarázataként jelenik meg az Elme számára, vagy amely igaz Istenként az Isteninek az egyik Istenségét emeli mindenki más fölé, akinél nem lehet senki jobb, vagy senki olyan magas vagy magasabb. Ez a szétválasztó princípium mindenhová követi az ember mentális tudását, és amikor azt hiszi, elérte a végleges egységet, az csak egy konstruált, az egyik Aspektuson alapuló, egység. Ezért van az, hogy a tudós azt kutatja, hogyan alapozza a tudás egységét a dolgok valamilyen elsődleges fizikai aspektusára, az Energiára vagy az Anyagra, az Elektromosságra vagy az Éterre, vagy ezért gondolja a Majavádin, hogy eljutott az abszolút Adwaitára, azáltal, hogy kettévágta a létezést, a felső felét Brahmannak és az alsó felét Májának nevezve. Ez a magyarázata, hogy miért nem juthat el a mentális tudás soha semminek a végső megoldására, mivel a Létnek a felettes értelem által felosztott aspektusai megszámlálhatatlanok, és a filozófiák és vallások számát vég nélkül lehet sokszorozni.

Magában a felettes értelemben nincsen meg ez a zavar, mert a felettes értelem az összes dolog támaszaként, lényegeként, alapvető energiájaként ismeri az Egyet, de a rá jellemző dinamikus működésben súlyt fektet a sokféleséget teremtő szétválasztó képességére, és arra törekszik, hogy teljes esélyt adjon minden erőnek vagy Aspektusnak, hogy megnyilvánuljon, támaszkodva az alapot szolgáltató Egységre, hogy megakadályozza a diszharmóniát vagy az ellentétet. Minden Istenség, mondhatni, megteremti a saját világát, de másokkal való konfliktus nélkül; minden Aspektust, minden Ideát, a dolgok minden Erejét a saját teljes, elkülönült energiájában vagy ragyogásában lehet érezni, és kidolgozásra kerülnek az értékeik, de ez nem teremt diszharmóniát, mert a felettes értelemben megvan a Végtelennek az érzése és az igazi (nem térbeli) Végtelenben sok összhangban álló végtelenség lehetséges. A felettes értelemnek ez a sajátos biztos volta azonban nem vihető át a tudat kisebb síkjaira, amelyeket a felettes értelem támogat és irányít, mert ahogy ereszkedünk le a tudati skálán, a megosztás és a sokféleség súlya növekszik, és az Elmében az alapot szolgáltató egység homályossá, a valóságtól elvonatkoztatottá, határozatlanná és meghatározhatatlanná válik, és az egyedüli szemmel látható konkrétum a jelenségek körébe tartozó kézzel foghatóság, amely természeténél fogva forma és képzet – már elkezd eltűnni az Egy ön-látása. Az Elme képzetek és értelmezések, osztályozások és az összeállított adatainak az összeszövése által működik; létre tud hozni egy összegező értelmezést, és egészként tudja azt látni, de amikor a dolgok valóságát kutatja, elvont fogalmakba menekül – nem rendelkezik azzal a tényleges látással, tapasztalattal, kapcsolattal, amire a misztikus és a spirituális kereső törekszik. Ahhoz, hogy az Elme közvetlenül és igazán megismerje az Ént és a Valóságot, csendessé kell válnia, és vissza kell ezekből tükröznie valami fényt, vagy túl kell lépnie önmagán, és átalakuláson kell keresztül mennie, és ez csak úgy lehetséges, ha vagy egy magasabb Fény ereszkedik le belé, vagy ha az Elme emelkedik fel, és felszívja őt a létnek egy magasabb Fénye, vagy elmerül ebben a Fényben. Az Anyagban, az Elme alá ereszkedve, elérkezünk a töredezettség és elkülönülés tetőfokára; az Egy, bár titkon jelen van, elveszett a tudás számára, és a teljes Tudatlansághoz jutunk, sőt egy elsődleges Tudatnélküliséghez, amelyből a világegyetemnek ki kell bontakoztatnia a tudatot és a tudást.

5. Ha a Vaikunthát vagy Golokát egy Istenség, Visnu vagy Krisna világának tekintjük, akkor természetes módon ahhoz vezetne, hogy ennek a helyét vagy eredetét a felettes értelem síkján keressük. A felettes értelem az Istenek legmagasabb világainak a síkja. A Vaikuntha vagy a Goloka azonban az emberiségen túli létállapotokról alkotott emberi elképzelések. A Goloka nyilvánvalóan a Szeretet, a Szépség és az Ánanda egy világa, telve spirituális ragyogással (a tehén a spirituális Fény szimbóluma), amelyeknek ott a lelkek, a Gopák és Gopik, a gazdái vagy tulajdonosai. Nem szükséges kijelölni bármilyen egyedüli síkot e megnyilvánulásnak: alapjában véve a tudat bármely síkján – a mentális, a vitális, sőt még a szubtilis fizikai síkon is – lehetséges ennek a megnyilvánulásnak vagy a körülményeinek egy visszatükröződése vagy birtoklása. Ennélfogva az a magyarázat, amelyet te említesz, nincs kizárva, teljesen elképzelhető.

6. Nem lehet a Nirvánát egy világként vagy síkként elhelyezni, mert a Nirvána irányába tett erőfeszítés a világtól vagy a világ-értékektől való visszahúzódás felé irányul; ezért ez a tudatnak vagy inkább a tudatfelettinek egy állapota, tartózkodás vagy szint nélkül. Egynél több fajta Nirvána (megsemmisülés vagy felbomlás) lehetséges. Az ember – mivel egy testben lévő mentális lény, manomaja purusa – ezt a visszahúzódást a kozmoszból a spiritualizált elmén keresztül kísérli meg, másképpen nem is tudja ezt megtenni, és ez adja ennek a megsemmisülés vagy felbomlás, laja, nirvána látszatát; mert az elmének és mindannak, ami tőle függ, beleértve az elkülönítő egót, valami Túlvilágiban való megsemmisülése a természetes módja, szinte elengedhetetlen módja egy ilyen visszavonulásnak. Egy pozitívabb jógában, amely a transzcendenciát keresi, nem pedig a visszavonulást, ez az elkerülhetetlenség nem lenne meg, mert ott a mentális lény öntúlszárnyalásának és átalakításának a már említett módja lenne jelen. El lehet azonban ezt érni a Nirvánának egy bizonyos megtapasztalásán, az elmének egy tökéletes csendjén, a tevékenységek, értelmezések, képzetek megszűnésén keresztül, ami annyira teljes lehet, hogy nem csak a csendes elme, hanem a passzív érzékszervek számára is a világ kiürül valódiságából és valóságosságából, és a dolgok csak mint tartalmatlan formák jelennek meg, anélkül, hogy bármilyen valódi tartózkodó lenne bennük, vagy pedig mintha Valamiben lebegnének, ami egy ismeretlen végtelen: ez a végtelen vagy pedig még ezen is túl valami Az, ami egyedül valódi; egy teljes nyugalom, béke, szabadság lenne az ebből eredő állapot. A cselekvés folytatódna, de a csendes megszabadult tudatnak semmilyen kezdeményező szerepe vagy részvétele nem lenne benne; egy ismeretlen erő végezne el mindent, amíg nem venné kezdetét fentről a leereszkedés, amely átalakítaná a tudatot, azzal, hogy a csendjét és szabadságát egy ragyogó tudás, cselekvés, Ánanda alapjává teszi. Azonban egy ilyen átmenet ritka lenne; normál esetben az elme csendje, a tudat megszabadulása, az elmének a lemondása arról a meggyőződésről, hogy az elme tökéletlen képzeteinek vagy értelmezéseinek kétséget kizáró értéke vagy igazsága van, elegendő lenne egy magasabb működés lehetőségéhez.

7. Most pedig a kozmikus tudatról és a Nirvánáról. A kozmikus tudat egy összetett dolog. Először is, ennek két oldala van, a szabad, végtelen, csendes, inaktív Én megtapasztalása, amely mindenben és mindenen túl egy, valamint a kozmikus Energiának és az ő erőinek, mozgásainak és formációinak a közvetlen tapasztalata, amely tapasztalat nem teljes, amíg nincs az az érzésünk, hogy nem vagyunk azonos méretűek a világegyetemmel, vagy nem hatjuk át, nem haladjuk meg, nem foglaljuk magunkban azt. Addig is lehetnek közvetlen kapcsolatok, összeköttetések, kicserélődések a kozmikus erőkkel, lényekkel, folyamatokkal, de az elme nem lehet teljes egységben a kozmikus Elmével, az élet a kozmikus Élettel, a test és a fizikai tudat a kozmikus anyagi Energiával és annak szubsztanciájával. Ugyanakkor, lehetőség van a kozmikus Én felismerésére, amelyet nem követ a dinamikus egyetemes egység felismerése. Vagy pedig, ellenkezőleg, megtörténhet a tudat bizonyos fokú egyetemessé válása, a mindenütt jelenlévő, szabad, statikus Én megtapasztalás nélkül – az így megtapasztalt nagyobb energiákba való belemélyedés és azoknak az élvezete ennek a megszabadulásnak az útjában állna. Ezenfelül, az azonosulás vagy az egyetemessé válás nagyobb lehet az egyik síkon vagy szinten, mint egy másikon, lehet túlnyomóan mentális vagy (az egyetemes szimpátián vagy szereteten keresztül) túlnyomóan emocionális vagy másfajta vitális (az egyetemes élet erők megtapasztalása) vagy fizikai. De minden esetben, még a teljes felismeréssel és tapasztalattal is, nyilvánvaló kell legyen, hogy ez a kozmikus játék olyan valami lenne, amit végül korlátozottnak, tudatlannak, tökéletlennek éreznénk igazi természetéhez képest. A szabad lélek lehet, hogy hideg és érzéketlen marad annak tökéletlenségei és bajai miatt, lehet, hogy végez valamilyen kijelölt munkát, próbál mindenen segíteni vagy az Isteni eszköze lenni, de sem a munkában sem az eszközként való működésben nem lenne semmi, ami hasonlatos az Isteni tökéletességéhez, vagy még inkább a teljes fényéhez, képességéhez, gyönyöréhez. Ezt csak a kozmikus lét magasabb síkjaira való felemelkedéssel vagy azoknak a tudatunkba való leereszkedésével lehet elérni – vagy ha ezt nem látnánk előre vagy nem fogadnánk el, akkor a Nirvánába való igyekezett még mindig megmaradna a menekülés egy útjának. A másik út a halál után az ezekre a magasabb síkokra való felemelkedés lenne – a vallások mennyországai végül is nem mást, mint egy ilyen nagyszerűbb, ragyogóbb, üdvözítő Isteni Létbe irányuló vágyat juttatnak kifejezésre.

Feltehetnénk azonban a kérdést, hogy ha a magasabb síkoknak vagy magának a felettes értelemnek az lenne a célja, hogy itt kinyilvánítsa a tudatát minden képességével, fényével, szabadságával és tágasságával együtt, és ezeknek a dolgoknak az lenne a célja, hogy leereszkedjenek egy egyéni tudatba, akkor ez nem tenné-e szükségtelenné mind a kozmikus tagadást vagy a Nirvánába való igyekezetet, mind valami Isteni Transzcendencia felé irányuló vágyat? Bár élhetünk egységben az Istenivel egy ragyogó, tágas, szabad tudatban, amely magában foglalja a világegyetemet, és lehetünk nagyobb – spirituális vagy külső – energiák és teremtések csatornái, végeredményben azonban ez a világ itt mégis ugyanaz maradna – a különbözőségnek egy szakadéka állna fenn a belül lévő Szellem és annak közvetítő közege és anyaga között, amelyre az hatást gyakorolt, a belső tudat és a világ között, amelyben az működik. A belső, szubjektív, egyéni eredmény lehet, hogy tökéletes, a dinamikus következmény azonban elégtelen, összeegyeztethetetlen, egy keverék, a belsőnek és a külsőnek nem egy tökéletes harmóniája, ennek a létnek itt nem egy új, szerves összhangja, amit igazán isteninek lehetne nevezni. Csak egy olyan tudat, mint a szupramentális, amely nincs feltételekhez kötve, és tökéletes egységben van a forrásával, csak egy Igazság-Tudat, amelynek felhatalmazása van, hogy megteremtse a saját szabad célkitűzéseit, lenne képes létrehozni a magasabb félteke valamilyen tökéletes harmóniáját és ritmusát az alacsonyabb féltekének ezen a legalacsonyabb létrafokán. Hogy ennek így kell-e lennie vagy sem, az az evolúciós lét jelentésétől függ; attól függ, hogy ez a lét valódi természetében valami tökéletlen és bukásra ítéltetett-e – amely esetben – valamiféle Nirvánán keresztül – vagy a transzcendenciának egy negatív útja, vagy – a felettes értelem, a hiranmaja pátra, fénylő pajzsának az afölött lévőbe való áttörésén keresztül – a transzcendenciának egy pozitív útja lenne a végcélja a léleknek, amely menekül ebből az értelmetlen világegyetemből; hacsak valóban nem ragaszkodik ahhoz valaki, mint Amitabha Buddha, hogy, a részvéttől vagy pedig a belül lévő Isteni Akarattól vezérelve, továbbra is segítse azoknak a küzdelmét felfelé a Fény felé, vagy osztozzon benne, akik még itt vannak a Tudatlanság sötétségében. Ha, ellenkezőleg, ez a világ a spirituális visszafejlődésnek és evolúciónak egy Lilája, amelyben az egyik képességnek a másik után, a legmagasabbig bezárólag, meg kell jelennie, ahogy az Anyag, az Élet és az Elme már megjelent a látszólag céltalan Tudatnélküliségből, akkor a folyamatnak egy másik betetőzése lehetséges.

A Nirvánába való igyekezet mögött két hajtóerő van. Az egyik annak a tökéletlenségnek, szomorúságnak, halálnak, szenvedésnek az érzése, ami ebben a világban van – ez Buddha eredeti mozgatóereje. Ezektől a szerencsétlenségektől való elmeneküléshez azonban lehet, hogy nem szükséges a Nirvána, ha vannak magasabb világok, amelyekbe fel lehet emelkedni, ahol nincs ilyen tökéletlenség, szomorúság, halál és szenvedés. A menekülésnek ezen másik lehetőségével azonban szembeszáll az az elképzelés, hogy ezek a magasabb világok is átmenetiek és a Tudatlanság részei, hogy mindig vissza kell ide térnünk, amíg le nem győzzük a Tudatlanságot, hogy a Valóság és a kozmikus lét olyanok, akár az Igazság és a Hamisság, szemben állók, összeegyeztethetetlenek. Ez hozza be a másik mozgatóerőt, a transzcendencia szükségességének indítékát. Ha a Transzcendentális nem csak szuprakozmikus, hanem egy közömbös Megközelíthetetlen, avjavahárjam, amelyet csak mindannak a tagadása által lehet elérni, ami itt van, akkor elengedhetetlen valamifajta Nirvána, sőt még egy abszolút Nirvána is. Ha, ezzel szemben, az Isteni transzcendentális, de nem megközelíthetetlen, a hívó szó még meglesz, és a lélek el fogja hagyni a sokszínű kozmikus játékot a transzcendentális lét üdvösségéért, azonban egy abszolút Nirvána nem lenne elengedhetetlen; az Istenivel való üdvözült egyesülés kínálkozik irányként a kereső számára. Ez az oka, miért nem elegendő a Kozmikus Tudat, és hogy miért olyan erős a tőle való eltaszítása, – csak ha áthaladunk a felettes értelem arany fedelén, és megnyitjuk azt, és akarjuk a szupraértelemmel való dinamikus kapcsolatot és Fényének és a Képességének a leereszkedését ide, akkor lehet ez másképp.

***

Az Isteni a tudat összes síkján mindenütt jelen van, akit mi különböző módokon és létezésének különböző aspektusaiban látunk. Van azonban egy Legfelsőbb, aki felette van mindezen síkoknak és módoknak és aspektusoknak és annak, ahonnan ezek erednek.

***

Az Isteni mindenütt jelen lehet, és jelen is van, leplezetten vagy félig megnyilvánultan vagy a megnyilvánulás kezdetén, a tudat összes síkján; a Szupramentálison álarc vagy fátyol nélkül kezd megnyilvánulni, az ő saját szvarúpájában.

***

Nem hiszem, hogy mindig egzakt összefüggés állapítható meg az egyik spirituális rendszer és okkult tudás és egy másik között. Mindegyiknek ugyanaz a tárgya, de különbségek vannak a szemszögben, különbségek a vizsgálat kiterjedésében, eltérés annak mentális elképzelésében, hogy mit láttunk és tapasztaltunk, az egymástól elütő gyakorlati célokban, és ennélfogva különbség a felmért, kivágott vagy követett ösvényekben; a rendszerek eltérőek, mindegyik felépíti a saját keretét és módszerét.

Az ősi indiai rendszerben csak egyetlen, háromságot alkotó isteni magasság van, a Szaccsidánanda. Vagy ha a felső féltekéről beszélünk, mint isteni magasság, akkor három van: a Szat sík, a Csit sík és az Ánanda sík. Negyedikként hozzá lehetne tenni a szupraértelmet, mivel a másik háromból merít, és a felső féltekéhez tartozik. Az indiai rendszerek nem tettek különbséget a tudat azon két teljesen eltérő képessége és szintje között, amelyek közül az egyiket mi felettes értelemnek hívjuk, a másikat az igaz szupreértelemnek vagy Isteni Gnózisnak. Ez az oka, hogy miért zavarodtak össze a Májával (felettesértelem-Erővel vagy Vidja-Avidjával) kapcsolatban, és tekintették azt a legfőbb teremtő erőnek. Így megtorpanva ott, ami még csak félig fény volt, lemaradtak az átalakulás titkáról – mégha a Vaisnava és Tantra jógák tapogatódzva kerestek utána, hogy ismét megtalálják, és néha már a siker határán is voltak. Ami a többit illeti, azt hiszem, ez volt a dinamikus isteni Igazság felfedezésére tett összes kísérlet buktatója; egy rendszerről sem tudok, amelyik, mihelyt érezte leereszkedni a felettes értelem csillogásait, nem  azt képzelte, hogy ez az igazi megvilágosodás, a Gnózis, amelynek eredményeképpen vagy megtorpantak ott, és nem tudtak tovább jutni, vagy pedig arra a következtetésre jutottak, hogy ez is csak Mája vagy Lila, és hogy az egyetlen teendő túljutni rajta, a Legfelsőbbnek valami mozdulatlan és inaktív csendjébe.

Talán ami isteni magasságok alatt értendő, az inkább a jelenlegi megnyilvánulás három alapeleme. Az indiai rendszerben ezek az Isvara, a Sakti és a Dzsíva, vagy pedig a Szaccsidánanda., a Májá és a Dzsíva. A mi rendszerünkben azonban, amely arra törekszik, hogy túlmenjen a jelenlegi megnyilvánuláson, ezeket jó okkal maguktól értetődőnek vehetnénk, és – a tudat síkjainak szemszögéből tekintve – a három legmagasabbat, az Ánandát (a rajta nyugvó Szattal és Csittel), a szupraértelmet és a felettes értelmet nevezhetnénk a három isteni Magasságnak. A felettes értelem áll az alacsonyabb félteke csúcsán, és keresztül és túl kell mennünk a felettes értelmen, ha el akarjuk érni a szupraértelmet, míg ennél is magasabban és a szupraértelmen túl vannak a a Szaccsidánanda. világai.

A felettes értelem alatti szakadékról beszélsz. De van olyan szakadék – vagy egyáltalán más olyan szakadék -, mint az emberi tudatnélküliség? A síkok sorozatában vagy a tudat fokozataiban sehol sincs semmilyen igazi szakadék, mindig vannak összekötő fokozatok, és lépésről lépésre lehet felemelkedni. A felettes értelem és az emberi elme között számos egyre fényesebb fokozat van; de mivel ezek tudatfelettiek az emberi elméhez képest (egy vagy két kivétellel, amelyekkel bizonyos közvetlen kapcsolata alakul ki), ezért az elme hajlamos azokat egy magasabb rendű Tudatnélküliségnek tekinteni. Az egyik Upanisad ezért úgy beszél az Isvára tudatról, mint Szusuptiról, mély Alvásról, mert csak a Szamadhi az, amelyben az ember általában belép ebbe, egészen addig, amíg nem próbálja az éber tudatát egy magasabb állapottá alakítani.

Alapjában véve a lényünk szerveződésében és részeiben két egyidejűleg aktív rendszer van: az egyik koncentrikus, körök vagy burkok sorozata, középpontban a pszichikaival; a másik vertikális, egy felemelkedés vagy leereszkedés, mint egy lépcsősor, a síkoknak egy egymásra helyezett sorozata, a szupraértelemmel és felettesértelemmel, mint az emberin túl az Istenibe való átmenet döntő csomópontjával. Ennek az átmenetnek, ha ez egyidejűleg egy átalakulás is kell, hogy legyen, csak egy módja, csak egy ösvénye van. Először egy belső átváltozásra van szükség, befelé kell menni, hogy megtaláljuk a legmélyebben lévő pszichikai lényt, és előtérbe hozzuk azt, ugyanakkor fel kell tárnunk a belső elmét, belső vitálist, a természet belső fizikai részeit. Ezután egy felemelkedésre van szükség, átváltozások sorozatára felfelé, és egy visszafordulásra lefelé, hogy megváltoztassuk az alacsonyabb részeket. Amikor a belső átalakulást végrehajtjuk, azzal pszichikaivá tesszük az egész alacsonyabb természetet, hogy előkészítsük azt az isteni változásra. Felfelé haladva, túlmegyünk az emberi elmén, és a felemelkedés minden stádiumában létrejön egy új tudatba való átalakulás, és ennek az új tudatnak az egész természetbe való infúziója. Így az intellektuson túl, a megvilágosult magasabb elmén keresztül az intuitív tudatba felemelkedve, nem az intellektuális tartományból vagy az intellektuson, mint eszközön keresztül kezdünk el mindenre tekinteni, hanem egy nagyobb intuitív magasságból és egy intuitívvá tett akaraton, érzésen, érzelmen, érzékelésen és fizikai kapcsolaton keresztül. Ugyanígy, az Intuíciótól a felettes értelemnek egy nagyobb magaslatára továbbhaladva, van egy új átalakulás és mindenre a felettes értelemből tekintünk, és mindent onnan tapasztalunk meg, és egy olyan elmén, vitálison és testen keresztül, amelyet áthat a felettes értelem gondolkodása, látása, akarat, érzése, érzékelése, erőjátéka és kapcsolata. De az utolsó átalakulás a szupramentális, mert ha egyszer ott vagyunk – ha egyszer a természet szupramentálissá válik, akkor túlhaladjuk a Tudatlanságot, és a tudat átalakítására nincs többé szükség, bár egy további isteni előrehaladásra, sőt végtelen fejlődésre még mindig van lehetőség.

***

Van a Tudatlanságnak egy világa, és vannak az Igazságnak is világai. A teremtésnek nincs kezdete és nincs vége. Csak egy bizonyos teremtés az, amelyre azt lehet mondani, hogy van egy kezdete és egy vége.

***

Nem szabad elfeledni, hogy a Magasabb világoknak vannak visszatükröződései az alacsonyabb síkokon, amelyeket az evolúciónak azon a szintjén könnyen lehet a legfelsőbbként megtapasztalni. A legfelsőbb Szaccsidánanda. azonban nem egy világ, az szuprakozmikus, kozmosz feletti. A Szat (Szatjaloka) világ a legmagasabb az univerzummal kapcsolatban lévő sorozatban.

***

Ez az eredeti Tapaloka, amelyben a Csit és annak Tapasz ereje a princípium, de vannak a Tapasznak – más síkokon ez alatt – más világai is. Van egy mentális, és egy másik a  vitális közegben. Ezen Tapasz világok közül az egyik az, amelyből valószínűleg jött az a lény, akit láttál.

***

Van egy (önmagában-létező) vitális sík a látható anyagi világegyetem felett; van egy (önmagában-létező) mentális sík a vitális és az anyagi felett. Ezt a hármat – a mentálist, vitálist, és a fizikait – együtt hívják az alacsonyabb félteke hármas univerzumának. Ezek az evolúció során meggyökeresedtek a föld-tudatban – de ezek már az evolúció előtt önmagukban léteznek, a föld-tudat és az anyagi sík fölött, amelyhez a föld is tartozik.

***

Ha a világok vagy síkok lépcsőzetességét egy egésznek tekintjük, akkor egy nagy összefüggő komplex mozgásnak látjuk őket; a magasabbak kiváltják a befolyásukat az alacsonyabbakban, az alacsonyabbak reagálnak a magasabbakra, és a saját szabályaiknak megfelelően kifejlesztenek vagy megnyilvánítanak magukban valamit, ami összhangban van a magasabb rendű erővel és annak működésével. Az anyagi világ a vitális síkról jövő nyomásnak engedelmeskedve fejlesztette ki az életet, a mentális síkról jövő nyomásnak engedelmeskedve pedig az elmét. Most a szupramentális síkról érkező nyomásnak engedelmeskedve próbálja kifejleszteni a szupraértelmet. Részletesebben: egy magasabb világ bizonyos erői, folyamatai, képességei, lényei rá tudják vetni magukat az alacsonyabbra, azért hogy alkalmas és megfelelő formákat hozzanak létre, ami majd összekapcsolja őket az anyag fennhatósága alatt álló területtel, és, hogy úgy mondjam, reprodukálja vagy kivetíti itt a tevékenységüket. És minden itt teremtett dolognak vannak magukból, azt támogató, kifinomultabb burkai vagy formái, amelyek lehetővé teszik a fennmaradásukat, és összekötik őket a fentről működő erőkkel. Az embernek például vannak a szabad szemmel látható fizikai testén kívül finomabb burkai vagy testei, amelyekkel a fátyol mögött közvetlen kapcsolatban él a tudat szuprafizikai síkjaival, és azt tudják befolyásolni ezeknek a síkoknak a képességei, folyamatai és lényei. Ami az életben megtörténik, amögött az okkult vitális síkokon mindig vannak korábban létező folyamatok és formák; ami végbemegy az elmében az előre feltételez korábban létező folyamatokat és formákat az okkult mentális síkokon. Ez a dolgoknak egy olyan megvilágítása, amely egyre nyilvánvalóbbá, hangsúlyosabbá és fontosabbá válik, ahogy egyre jobban fejlődünk egy dinamikus jógában.

Mindezt azonban nem szabad túl merev és mechanikus értelemben felfogni. Ez egy óriási, képlékeny – a lehetőségek játékával teli – folyamat, és egy rugalmas és kifinomult ütemmel vagy érzékkel kell azt felfogni a felfogó tudatban. Nem lehet ezt egy túlságosan precíz vagy matematikai képletre redukálni. Két vagy három szempontot külön ki kell emelni, hogy ne veszítsük szem elől ezt a képlékenységet.

Először is, minden sík, más fölötte vagy alatta lévővel való kapcsolat ellenére, mégis egy világ önmagában, a saját folyamataival, erőivel, lényeivel, típusaival, formáival, amelyek mintha csak a saját maguk és annak a világnak a kedvéért, annak a világnak a saját törvényei szerint és a saját megnyilvánulása céljából léteznének, anélkül, hogy látszólag tekintettel lennének ennek a nagy sorozatnak a többi tagjára. Így, ha vesszük a vitális vagy finom fizikai világot, látjuk, hogy nagy tartományai, (a legnagyobb része), önmagában létezik, bármilyen kapcsolat nélkül az anyagi világgal, és nincs benne semmi olyan folyamat, amely hat az anyagi világra vagy befolyásolja azt, még kevésbé olyan, amelyik kivált egy neki megfelelő megnyilvánulást a fizikai formulában. Legjobb esetben azt mondhatjuk, hogy bárminek a létezése a vitális, finom fizikai vagy bármely más síkon, egy lehetőséget teremt a fizikai világban való megnyilvánulás ezzel összhangban lévő folyamatára. Azonban valami többre van szükség, hogy ezt a statikus vagy látens lehetőséget egy dinamikus potencialitássá, vagy egy anyagi teremtésre irányuló tényleges belső kényszerré változtassuk. Ez a valami lehet egy hívó szó az anyagi síkról, pl. a fizikai létezésben valamilyen erő vagy valaki, aki kapcsolatba lép egy szuprafizikális képességgel vagy világgal vagy annak egy részével, és arra érez késztetést, hogy azt lehozza a földi életbe. Vagy lehet ez egy impulzus magában a vitális vagy más síkon, pl. egy vitális lény arra érez indíttatást, hogy kiterjessze a tevékenységét a föld felé, és kiépítsen ott egy királyságot magának, vagy lehetővé tegye azoknak az erőknek a játékát, amelyeket támogat a fennhatósága alatt álló saját területén. Vagy lehet ez fentről egy nyomás; mondjuk, valamilyen szupramentális vagy mentális képesség fentről kiváltja a képződményét, és formákat meg folyamatokat fejleszt ki a vitális szinten, az áthaladás egy eszközeként, az anyagi világban való önteremtéséhez. Vagy ez létrejöhet mindezen dolgok együtt hatásaként, amely esetben a legnagyobb a lehetősége egy eredményes teremtésnek.

Másrészt, ennek folyományaként, az következik ebből, hogy a vitális vagy más magasabb sík tevékenységének csak egy korlátozott részét érinti a földi lét. De még ez is egy csomó lehetőséget teremt, ami sokkal több, mint amit a föld egyszerre ki tud nyilvánítani vagy a saját kevésbé képlékeny formuláiba bele tud illeszteni. Ezek a lehetőségek nem mind valósulnak meg; egyesek teljesen meghiúsulnak, és a legtöbb, ami marad utánuk, egy elképzelés, amelyből nem lesz semmi; egyesek komolyan próbálkoznak, és visszautasításban részesülnek vagy vereséget szenvednek, és, még ha egy ideig működésben is vannak, semmivé lesznek. Mások egy fél megnyilvánulást hoznak létre, és ez a legáltalánosabb eredmény, annál is inkább, mivel ezek a vitális vagy más szuprafizikai erők összeütközésbe kerülnek, és nem csak a fizikai tudat és az anyag ellenállását kell legyőzniük, hanem a saját egymással szembeni pusztító ellenállásukat is. Bizonyos számú lehetőségnek sikerül egy teljesebb és sikeresebb teremtésben kiváltani az eredményeiket, így hogyha összehasonlítjuk ezt a teremtést az eredetijével a magasabb síkon, van valami közeli hasonlóságszerű, sőt akár egy látszólag pontos reprodukálás vagy továbbítás a szuprafizikaiból a fizikai formulába. És mégis, a pontosság még itt is csak látszólagos; a másik szubsztanciába való továbbításnak a puszta ténye és a megnyilvánulásnak egy más ritmusa különbséget idéz elő. Valami új az, ami megnyilvánult, és ez az, ami a teremtést értékessé teszi. Mi lenne például a haszna egy szupramentális teremtésnek a földön, ha az ugyanaz a dolog lenne, mint egy szupramentális teremtés a szupramentális síkon? Elvileg ez az, de még valami más is: az Isteninek egy győzedelmes új önfelfedezése olyan feltételek között, amelyek máshol nincsenek meg.

Kétségtelenül a finom fizikai a fizikaihoz van a legközelebb, és leginkább az hasonlít rá. De mégis mások a feltételek, és a dolog is más. A finom fizikainak, például, van egy olyan szabadsága, képlékenysége, intenzitása, képessége, arculata, tág és változatos játéka (dolgok ezrei vannak ott, amelyek itt nincsenek), amelyekre, ez idáig, itt a földön nincsen lehetőségünk. De mégis van itt valami, az Isteninek a potencialitása, amely a másiknak, a nagyobb szabadsága ellenére, nincsen meg, valami, ami sokkal nehezebbé teszi a teremtést, de végül az  eredmény igazolja a fáradozást.

***

A legtöbb dolog megtörténik a vitálisban, mielőtt megtörténne a fizikaiban, de minden, ami a vitálisban megtörténik, nem valósul meg a fizikaiban, vagy nem ugyanúgy. Mindig, vagy legalábbis általában, változás van a formában, az időben, és a körülményekben, a fizikai sík eltérő feltételeinek köszönhetően.

***

Ezek a megfigyelések helyesek az egészre vonatkozva. Minden sík igaz önmagában, de ezek csak részleges igazságok a szuperelméhez képest. Amikor ezek a magasabb igazságok a fizikaiba jönnek, megpróbálják megvalósítani magukat ott, de ezt csak részben és csak az anyagi sík feltételei között tudják megtenni. Csak a szupraértelem az, amely le tudja győzni ezt a nehézséget.

***

A mennyei világok a test felett vannak. Amihez a test részei csatlakoznak, azok a síkok – a finom fizikai, a magasabb, a középső, az alacsonyabb vitális, és a mentális. Minden sík különböző világokkal van összeköttetésben, amelyek hozzá tartoznak.

***

A külső tudat, a belső tudat, a tudatfeletti az, amit ez alatt értünk.  Az ébrenlét, álom, alvás fogalmakat azért használtuk, mert az ember hétköznapi tudatában csak a külső az éber, a belső lény többnyire szubliminális és közvetlenül csak az alvás egy állapotában tevékeny, amikor a folyamatait az álmok és látomások dolgaiként érezzük; míg a tudatfeletti (szupraértelem, felettes értelem, stb.) még ezen a tartományon is túl van, és az elme számára olyan, mint egy  mély alvás.

***

De miért akarod összekapcsolni ezeket a dolgokat a lélekkel? Ezt a négy nevet a transzcendentális vagy univerzális Brahman vagy Én, négy állapotának adták – ezek a Létezésnek és Tudatnak csupán az állapotai: az Én, amely támogatja az ébrenléti állapotot vagy a szthúla tudat, az Én, amely támogatja az Álom Állapotot vagy a finom tudat, az Én, amely támogatja a Mély Alvás állapotot vagy a Kauzális tudat, a kárana, és az Én a szuprakozmikus tudatban. Természetesen az egyén közreműködik, de ezek az Énnek az állapotai, nem pedig az Én és a lélek. Ezeknek a kifejezéseknek a jelentését a Mandukja Upanisadban rögzítették.

***

A három név e kettős csoportjainak mindegyike ugyanazt a dolgot jelenti. Visva vagy Virat = a külső világegyetem Szelleme, Hiranjagarbha vagy Taidzsasza (a Fényes) = a belső síkokon lévő Szellem, Prádzsna, vagy Isvára = a Tudatfeletti Szellem, minden dolgok Ura és a legmagasabb Én, akitől minden függ. A Mentális nem lehet az Isvára.

***

A Virat a külső megnyilvánulás, és ha ezt az egészet tekintjük a Brahmannak, anélkül, hogy tudnánk, mi van a megnyilvánulás mögött, akkor a Panteizmus intellektuális hibájába esünk – nem ismerjük fel, hogy az Isteni több, mint ez a külső megnyilvánulás, és egyedül az által nem ismerhető meg. A vitálisban abba a hibába eshetünk, hogy ugyanolyan feltételekkel fogadjuk el azt, ami sötét és tökéletlen, mint azt, ami a fényt és az isteni tökéletességet szolgálja. Lehet sok más ebből eredő hiba is.

 

III – SZUPRAÉRTELEM

A szupraértelem alatt az Isteni Természet teljes Igazság-Tudatát értjük, amelyben nem lehet helye a megosztás és a tudatlanság elvének; a szupraértelem mindig teljes fény és tudás, amely felette áll minden mentális szubsztanciának vagy mentális folyamatnak. A szupraértelem és az emberi elme között a tudatnak számos – különböző módon nevezhető – tartománya, síkja vagy rétege található, amelyekben az elme alkotóeleme vagy szubsztanciája és következésképpen a folyamatai is egyre megvilágosultabbá és erősebbé és kiterjedtebbé válnak. A felettesértelem a legmagasabb e tartományok közül; teli van fényekkel és képességekkel; de abból a szemszögből, ami felette van, ez az a vonal, ahol a lélek elfordul a teljes és osztatlan tudástól, és kezd leereszkedni a Tudatlanságba. Mert bár az Igazságból merít, itt kezdődik az Igazság aspektusainak, az erőknek és azok megvalósulásának az elkülönülése, mintha független igazságok lennének, és ez a folyamat, a közönséges Elmébe, Életbe és Anyagba való leereszkedéssel, teljes megosztásban, széttöredezésben, a fent lévő oszthatatlan Igazságtól való elkülönülésben végződik. Nincs már meg a lényegi, totális, tökéletesen összehangoló és egyesítő tudás, vagy inkább az örökké harmonikus, mert örökké egy tudás, ami a szupraértelem jellemzője. A szupraértelemben megszűnnek a mentális megosztások és szembenállások, az elválasztó és darabokra törő elme által kreált problémák semmivé lesznek, és az Igazság egy ragyogó egészként válik láthatóvá. A felettesértelemben még nem történik meg a tényleges bukás a Tudatlanságba, azonban az első lépés, amely elkerülhetetlenné teszi a bukást, megtörténik.

***

A szupraértelem az Egyetlen Igazság, amely kibontakoztatja és megszabja ezen Igazság Képességeinek a megnyilvánulását – ezek a Képességek mind egy sokrészű Egységként, harmóniában működnek, szembenállás vagy összeütközés nélkül, a mindenben benne rejlő egyetlen Akarat szerint. A felettesértelem befogadja ezeket az Igazságokat és Képességeket, és minden folyamatot egy erőként önmagában indít el ennek szükségszerű következményeivel – harmónia lehet ezeknek a működésében, de ez inkább összegező és többnyire részleges, mint elidegeníthetetlen és elkerülhetetlen, és ahogy leereszkedünk a legmagasabb felettesértelemből, az erők elkülönülése, az összeütközése és az ellentéte egyre nagyobb lesz, túlsúlyba kerül az elkülöníthetőség, a tudatlanság nő, a lét lehetőségek összecsapásává válik, egymással szembenálló fél-igazságok keverékévé, megoldatlan és látszólag megoldhatatlan rejtéllyé és talánnyá.

***

Ha a szupraértelem nem nyújtana nekünk egy nagyobb és teljesebb igazságot, mint az alacsonyabb síkok közül bármelyik, akkor nem lenne érdemes megpróbálni elérni azt. Minden síknak megvan a saját igazsága. Ezekből néhány már nem igaz egy magasabb síkon; pl. a vágy és az ego igazsága volt a mentális, vitális és fizikai Tudatlanságnak – ego vagy vágy nélkül az ember ott egy tamaszikus automata lenne. Ahogy magasabbra emelkedünk, az ego és a vágy már nem tűnnek igazságoknak, azok hamisságok, amelyek eltorzítják az igazi személyt és az igazi akaratot. A Fény Hatalmai és a Sötétség Hatalmai közti harc egy igazság itt – ahogy feljebb emelkedünk, egyre kevesebb lesz belőle az igazság, és a szupraértelemben ennek egyáltalán nincs igazsága. Más igazságok megmaradnak, de változik a jellegük, a fontosságuk, az egészben betöltött szerepük. A Személyes és a Személytelen közti különbség vagy kontraszt a felettesértelemnek egy igazsága – a szupraértelemben nincs nekik elkülönített igazságuk: elválaszthatatlanul egyek. De, aki nem sajátította el teljesen és nem élte meg a felettesértelem igazságait, az nem érheti el a szupramentális Igazságot. Az ember elméjének illetéktelen büszkesége éles különbséget teremt, és minden mást valótlanságnak nevezve egyszerre a legmagasabb igazságra akarja vetni magát, bármi is legyen az – ez azonban egy nagyravágyó és öntelt tévedés. Az embernek fel kell mennie a lépcsőn, és minden lépcsőfokon szilárdan meg kell vetnie a lábát, hogy elérje a csúcsot.

***

Nem értem. A Személyes Isteni nem az Avatárt jelenti. Amit mondtam, az az, hogy az Isteni két aspektusa közötti szakadás a felettesértelem alkotása, amely az Isteninek különböző aspektusait veszi, és különálló entitásokba különíti őket. Így választja szét a Szatot, Csitet és Ánandát, hogy három, egymástól különböző, független aspektussá váljanak. A Valóságban igazán nincsen elkülönültség, a három aspektus annyira egymásba van olvadva, annyira elválaszthatatlanul egyek, hogy egyetlen elválaszthatatlan valóságot képeznek. Ugyanez a helyzet a Személyessel és a Személytelennel, a Szagunával és Nirgunával, a Csendes és az Aktív Brahmannal. A Valóságban ezek nem szembeállított és összeegyeztethetetlen aspektusok; amit mi Személynek hívunk, és amit Személytelennek hívunk, azok elválaszthatatlanul egyetlen Igazságba vannak egybe olvasztva. Igazán még az «egybe van olvasztva» is egy rossz kifejezés, mert soha nem voltak ott elkülönülve, hogy össze kelljen őket olvasztani. Minden azzal kapcsolatos vita, hogy vagy a Személytelen létezés az egyedüli igaz igazság, vagy a Személyes lény az egyedüli legmagasabb igazság, az elme által teremtett – a felettesértelemnek ebből a szétválasztó aspektusából származtatott – vita. A felettesértelem az aspektusokban semmit sem tagad, ahogy azt az Elme teszi, elfogadja őket mind az Egyetlen Igazság aspektusaiként, de azzal, hogy elkülöníti őket, megveti az alapját a vitának a tudatlanabb és korlátoltabb és megosztott Elmében, mert az Elme nem képes megérteni, hogyan tud két ellentétes dolog egyetlen Igazságban együtt létezni, hogyan lehet az Isteni nirguno guní; mivel nincs arról tapasztalata, hogy mi van a két szó mögött, mindegyiket egy kizárólagos jelentésben fogja fel. A Személytelen: Lét, Tudat, Gyönyör, nem egy Személy, hanem egy állapot. A Személy: a Létező, a Tudatában Lévő, a Gyönyörrel Eltöltött; a különálló dolgokként vett tudat, lét, gyönyör csak az állapotai az ő lényének. Valójában azonban a kettő (a személyes lény és az örök állapot) elválaszthatatlanok és egyetlen valóságot alkotnak.

***

Az Elme, sőt még a spiritualizált Elme nyelvén is alig lehet elmondani, mi a szupraértelem, mert az egy teljesen más tudat, és más módon működik. Bármit is mondhatunk róla, azt valószínűleg nem értik meg, vagy félreértik. Csak az által ismerhetjük meg, mi az, ha belenövünk, és ezt sem lehet megtenni, csak egy hosszú folyamatot követően, amelynek során az elme kiemelkedve és megvilágosodva tiszta Intuícióvá válik (nem azzá a kevert dologgá, amelyet a megszokott módon ezen a néven neveznek), és felhalmozódik a felettesértelembe; ezután a felettesértelmet fel lehet emelni a szupraértelembe, és el lehet árasztani vele, amíg keresztül nem megy egy átalakuláson.

A szupraértelemben minden önmagától ragyogva magától tudott, nincsenek szétválasztások, ellentétek vagy különálló aspektusok, mint az Elmében, amelynek az alapelve a Tudás részekre történő szétválasztása, és egymással való szembeállítása. A felettesértelem közelít ehhez a legmagasabb pontján, és gyakran van összetévesztve a szupraértelemmel, de ezt nem tudja elérni – kizárólag felemelkedésen és átalakuláson keresztül.

***

(Néha közvetlenül, néha közvetetten) a felettesértelem képessége az, amely – megszabadítva az elmét az alapos felosztásaitól – megnyitja a keresőben a kozmikus tudatot, és a kereső számára tudatossá válik a kozmikus szellem és a kozmikus erők játéka.

A felettesértelmi sík az, amelyből vagy legalábbis amelyen keresztül ebben a világban a dolgok eredeti előre-elrendezése megvalósul; mert eredetileg belőle jönnek a determináló rezgések. Minden síkon, az elmében, a vitálisban, sőt a fizikaiban is vannak azonban ehhez csatlakozó folyamatok, és az alacsonyabb tudat nagyon tiszta vagy megvilágosult állapotában lehetséges csak felismerni ezeket a folyamatokat, és megérteni a dolgok tervét, és lehetséges vagy egy tudatos eszközzé vagy, korlátozott mértékig, akár egy determináló Akarattá vagy Erővé is válni. Az alacsonyabb síkok dolgai azonban mindig keverednek a felettesértelem erőivel, amikor azok leereszkednek, és mérséklik vagy akár meg is hamisítják és el is ferdítik azok igazságát és képességét.

Lehetséges a felettesértelem számára még az is, hogy továbbítson valamit a szupramentális Fényből a tudat alacsonyabb síkjai felé; de egészen addig, amíg a szupraértelem nem közvetlenül nyilvánul meg, a Fénye magában a felettesértelemben módosul, és a felhasználásban még tovább módosul az egyéni természet szükségletei, igényei, határt szabó lehetőségei által. Ennek a meggyengített és módosult Fénynek a sikere, pl. a fizikai megtisztításában, nem lehet azonnali és korlátlan, ahogy az a teljes és közvetlen szupramentális működés lenne; a siker még viszonylagos, amelyet az egyéni természet és az egyetemes erők egyensúlya szabályoz, az ellenséges erők ellenszegülnek neki, tökéletes eredményét az alacsonyabb folyamatok szűnni nem akarása meghiúsítja, a fizikai természetben a teljes hozzájárulás hiánya pedig vagy hatáskörében vagy hatásfokában korlátozza.

***

A felettesértelmet el kell érni, és le kell hozni, mielőtt egyáltalán lehetséges a szupraértelem leereszkedése – mert a felettesértelem az az átjáró, amelyen keresztül az Elméből a szupraértelembe haladunk. A felettesértelem az, amelyből a dolgok teremtő Igazságának mindezek az elrendezései erednek. A felettesértelemből lejönnek az Intuícióba, és onnan átkerülnek a Megvilágosult és a Magasabb Értelembe, hogy ott elrendezésre kerüljenek az intelligenciánk számára. Azonban az átvitel során, ahogy lejönnek az alacsonyabb szintekre, egyre többet veszítenek képességükből és bizonyosságukból. Az emberi elmében elveszik a közvetlenül észlelt Igazságnak az eleven ereje, amivel rendelkeztek; mert az emberi értelem számára csak mint spekulatív ideák jelennek meg, és nem mint felismert Igazság, nem mint közvetlen látás, egy konkrét, tagadhatatlan tapasztalattal összekapcsolt dinamikus látomás.

***

A felettesértelemnek különböző síkjai vannak. Az egyik mentális, közvetlen teremtője az összes képződménynek, amelyek lent a mentális világban megnyilvánulnak – ez a mentális felettesértelem. Felette van a felettesértelmi intuíció. Még feljebb vannak a felettesértelem síkjai, amelyek egyre inkább össze vannak kapcsolva a szupraértelemmel, és részlegesen szupramentális jellegük van. A felettesértelmi területeken legmagasabban a szupramentális felettesértelem vagy a felettesértelmi gnózis. Ezek azonban olyan dolgok, amelyeket nem tudsz megérteni addig, amíg nem részesülsz egy magasabb tapasztalatban. Jelenleg erre képtelen vagy. Csak azok, akik teljesen bekerültek a kozmikus tudatba, képesek ezt elérni, de még ők sem elsőre. Először teljesen keresztül kell menni a magasabb értelem és a megvilágosult értelem és az intuíció tapasztalatán, mielőtt ezt el lehet érni.

***

Ez nem ilyen egyszerű – de a kényelem kedvéért négy síkra lehet felosztani: a mentális felettesértelemre és arra a háromra, amit írtál (intuitív felettesértelem, a tulajdonképpeni felettesértelem és a szupramentális felettesértelem), de mindegyikben sok réteg van, és ezek mindegyikét önmagában egy síknak tekinthetjük.

***

Ez nem lehetetlen – tökéletesen lehetséges a nagyobb kiterjedésű síkok bármelyikén – a végtelenség mindenütt jelen van, ha egyszer áttörjük egy egyéni korlátokat.

Sok stádiuma van a mentális felettesértelemből a szupramentális felettesértelembe és onnan a szupraértelembe való átmenetnek. Ne siesd el azt mondani, „Ez a legvégső legmagasabb felettesértelem.”

***

Amit szupramentális felettesértelemnek hívunk, az még mindig a felettesértelem – nem az igazi szupraértelemnek a része. Nem juthatunk az igazi szupraértelembe (valamilyen fajta önkívületi állapot vagy Szamadhi kivételével), hacsak nem objektivizáljuk először a felettesértelmi igazságot az életben, a beszédben, a cselekvésben, a külső tudásban, és nem csak átéljük azt meditációban és belső tapasztalatban.

***

Abban az időben, amikor a Jóga Szintézisének az utolsó fejezetei íródtak az Árjában, a “felettesértelem” név még nem lett megtalálva, ezért nincs megemlítve. Amiről azok a fejezetek szólnak, az a szupraértelem működése, amikor leereszkedik a felettesértelmi síkra, és átveszi a felettesértelmi folyamatokat és átalakítja őket. Az önmagában létező legmagasabb szupraértelem vagy Isteni gnózis valami, ami még ezen túl is és teljesen fent van. A későbbi fejezetekben szándékomban állt megmutatni, hogy még ez is milyen nehéz, és hogy mennyi szint van az emberi elme és a szupraértelem között, és hogy még a szupraértelem leereszkedése is hogyan keveredhet az alacsonyabb folyamatokkal, és változhat valamivé, ami kevesebb, mint a valódi Igazság. Ezek a későbbi fejezetek azonban nem lettek megírva.

***

Nem tettem különbséget, mert akkor azt feltételeztem, hogy az, amit ma felettesértelemnek hívok, a szupraértelem egy alacsonyabb síkja. De ez azért volt, mert az Elméből vizsgáltam őket. A felettesértelem igazi hibája, a benne lévő korlát, amely előidézte a tudatlanság világát, teljesen csak akkor látható, amikor a fizikai tudatból figyeljük meg, az eredményből (az Anyagban lévő Tudatlanságból) az okot (az Igazságnak a felettesértelmi megosztását). A saját síkján a felettesértelem az Igazságnak csak egy megosztott, sokfelől megvilágított játékának tűnik, ezért az Elme könnyen tekintheti azt egy szupramentális tartománynak. Amikor elárasztják a felettesértelem fényei, akkor az Elme is azt érzi magáról, hogy az isteni Igazság bámulatos feltárulkozásában él. A nehézség akkor következik be, amikor a vitálissal foglalkozunk vagy még inkább a fizikaival. Ekkor okvetlenül szükségessé válik, hogy szembenézzünk a nehézséggel, és hogy éles különbséget tegyünk a felettesértelem és a szupraértelem között – mert ekkor nyilvánvalóvá válik, hogy a felettesértelmi Képesség (a fénye és ragyogása ellenére) nem elegendő a Tudatlanság legyőzéséhez, mert maga is a Megosztás törvénye alatt áll, amelyből létrejött a Tudatlanság. Túl kell mennünk a felettesértelmen és szupramentálissá kell azt tenni ahhoz, hogy az elme, és az összes többi is keresztülmehessen a végső változáson.

***

Valószínűleg az, amit ő felettesértelemnek hív, a tudat első “elme feletti” rétegei. Vagy lehet, hogy ezek tapasztalatok a tágasabb Elme vagy Vitális tartományokból. Az emberi elme számára ezek mind olyan nagyok, hogy könnyű őket a felettesértelemnek, sőt akár a szupraértelemnek is tekinteni. Közvetve érintkezésbe léphetünk a felettesértelemmel, ha megnyílunk a kozmikus tudat felé, és még inkább, ha szabadon belépünk ebbe a tudatba. A közvetlen felettesértelmi tapasztalat nem jöhet létre, hacsak legalább lényünk egy része nincs beleágyazva a tágasságba és a békébe.

***

Az Intuíció a megvilágosult Elme felett van, amely utóbbi egyszerűen egy magasabb Elme, amely egy nagyobb fényességhez van juttatva, és nyitottabb az intuíció és az inspiráció felé.

***

Az Intuíció az első sík, ahol igazán megnyílik a felismerés teljes lehetősége – ez az, amelyen keresztül tovább jutunk – először a felettesértelembe, majd pedig a szupraértelembe.

***

Az Intuíció egy közvetlen belső kontaktus által látja a dolgok igazságát, nem úgy, mint a közönséges mentális intelligencia, amely az érzékszerveken stb.-n keresztüli közvetett kontaktusok után kutatva és nyújtózkodva teszi azt. Az Intuíció korlátja a szupraértelemhez képest az, hogy a dolgokat felvillanásokban látja, pontról pontra, nem egy egészként. Ezenfelül az elmébe kerülve keveredik a mentális folyamattal és egyfajta intuitív elme tevékenységet hoz létre, amely nem a tiszta igazság, hanem valami a magasabb Igazság és a mentális keresés között. Az Intuíció afféle átmeneti stádiumon keresztül vezetheti a tudatot, és gyakorlatilag ez a rendeltetése.

***

A mentális intuitív tudás közvetlenül ragadja meg az igazság bizonyos aspektusát, de bármiféle teljesség vagy bizonyosság nélkül, és az intuíció könnyen keveredik a közönséges mentális állománnyal, amely lehet, hogy hibás; felhasználva könnyedén lehet féligazság vagy annyira félreértelmezett és rosszul alkalmazott, hogy tévedéssé válhat. Ezenfelül, az elme könnyen utánozza úgy az intuíciót, hogy nehéz különbséget tenni egy igaz és egy hamis intuíció között. Ez az oka, hogy miért bizalmatlanok az értelem emberei a mentális intuícióval szemben, és mondják azt, hogy nem lehet elfogadni az intuíciót és követni, hacsak nem teszi azt próbára és nem támasztja alá az értelem. Ami a felettesértelmi intuíciótól jön, abban van az Igazságnak egy fénye, egy bizonyossága, egy hathatós ereje, amivel a mentális intuíció még legjobb esetben sem rendelkezik.

***

Vannak mentális, vitális, szubtilis fizikai intuíciók, valamint intuíciók a magasabb és a megvilágosult Elméből.

***

Ez [a buddhinak a vidzsnyánával és az intuícióval való azonosítása] egy tévedés, ami a filozófusok és szövegmagyarázók túlzott intellektualizmusából eredt. Nem hiszem, hogy a buddhi magában foglalja az intuíciót, mint az értelemtől jellegében különböző valamit – az intellektualisták az intuíciót az intellektuális gondolkodásnak csak egy gyors folyamatának tartották – és még most is ezt gondolják. A Taittirija Upanisádban a vidzsnyána értelme teljesen világos: lényege a ritam, a spirituális Igazság; később azonban a buddhival való azonosítása vált általánossá.

***

Nem hiszem, hogy ők kifejezetten az intuícióra gondoltak; a buddhit a tudás eszközének tekintik, ezért minden tudást belevesznek, és mivel a vidzsnyánamaja kosa a Tudás burok, ezért azt gondolják, hogy ennek a buddhit kell jelentenie. Nyilvánvalóan nem azt jelenti. A leírás, amit idéztél kétségkívül valami sokkal magasabbat jelent, mint a buddhi. Ez az Upanisád szatjam ritam brihat-ja – a Véda igazság-tudata.

 

IV – ÁTMAN

Jógánkban a „központi lény” kifejezés általában bennünk az Isteni egy részére vonatkozik, amely támogatja az összes többi részt, és túlél életet és halált. Ennek a központi lénynek két formája van: fent a Dzsívátmán, a mi igazi lényünk, amely akkor tudatosodik a számunkra, amikor szert teszünk a magasabb ön-ismeretre, lent a pszichikai lény, amely az elme, test és élet mögött áll. A Dzsívátmán az életben való megnyilvánulás felett van, és felügyeli azt; a pszichikai lény az életben való megnyilvánulás mögött áll, és támogatja azt.

A pszichikai lény természetes attitűdje, hogy Gyermeknek, Isten Fiának, Bhaktának érezze magát; a pszichikai lény az Isteninek egy darabja, lényegében egy vele, de a megnyilvánulás dinamizmusaiban még az azonosságban is mindig van különbözőség. Ezzel szemben a Dzsívátmán a lényegben él, és el tud merülni az Istenivel való azonosságban; de abban a pillanatban, amint felügyeli a megnyilvánulás mozgató erőit, ő is a sokrészű Isteni egyik központjaként ismer önmagára, és nem a Paramésvaraként. Fontos megjegyezni a különbséget; mert különben, ha fennáll a legkisebb vitális egoizmus is, az ember lehet, hogy elkezdi azt hinni magáról, hogy ő egy Avatár, vagy elveszíteni az egyensúlyt, mint Hridaja Rámakrisnával szemben.

***

A Dzsíva szónak két jelentése van szanszkrit nyelven: „élő teremtmény”[1], és az egyéni jelleget felvett szellem, amely születésről születésre fenntartja az élőlényt az evolúciójában. Az utóbbi értelemben a teljes kifejezés a Dzsívátma – az Átman, az élőlény szelleme vagy örökkévaló énje. Átvitt értelemben a Gíta „az Isteni egy örök részeként” beszél róla — azonban az általad használt töredék szó túl erőteljes, lehetne azt használni a formákra, de nem a bennük lévő szellemre. Másfelől a sokrészű Isteni egy örök valóság, az itteni teremtésnél korábbi. A Dzsívátma alapos leírása ez lenne: „a sokrészű Isteni, amely itt a teremtett lény egyéni jelleget felvett énjeként vagy szellemeként nyilvánul meg.” A Dzsívátmá lényegét tekintve nem változik és nem fejlődik, lényege a személyes evolúció felett áll; magában az evolúcióban a fejlődő pszichikai lény által van képviselve, amely a természet összes többi részét támogatja.

Az Advaita Védanta (a Monizmus) azt állítja, hogy a Dzsívának nincs valódi létezése, mivelhogy az Isteni oszthatatlan. Egy másik iskola valódi, de nem független létezést tulajdonít a Dzsívának — azt mondják, lényegben egyek, megnyilvánulásban különbözőek, és mivel a megnyilvánulás valódi, örök és nem egy illúzió, ezért nem lehet nem valódinak nevezni. A dualisztikus iskolák független kategóriaként ítélik meg a Dzsívát, vagy az Isten, lélek és Természet hármasságát vallják.

***

A Dzsívátmá nem a pszichikai lény – a pszichikai lény szanszkrit megfelelőjének a csaitja purusát tekintjük. A Dzsívátmá az egyéni jelleget felvett Én – a központi lény.

A központi lény az, amely nem születik, nem fejlődik, hanem felügyeletet gyakorol az egész egyéni megnyilvánulás felett. A pszichikai lény az ő itteni vetülete  – ugyanis az evolúcióban a pszichikai lény van, és belülről támogatja az egész evolúciónkat; hozzájut minden tapasztalás lényegéhez, és ez által fejleszti a személyiséget Isten felé.

Az Én egyszerre mindenben egy és sok — lényegét tekintve egy, de individuális énként is megnyilvánul, amelyet a Természetben az Isteni örökkévaló részeként lehet leírni; szellemben a megnyilvánulás egyik központja, egyéni, de egyetemességét kiterjesztő és transzcendentálisba emelkedő.

***

A Dzsívátma alatt az egyéni ént értjük. Az lényegében egy én az összes többivel, de az Isteni sokféleségében a Dzsívátma az individuális én, a világegyetem egyik egyéni központja – és mindent önmagában lát, vagy önmagát mindenben, vagy mindkettőt egyszerre tudatállapotának és nézőpontjának megfelelően.

***

Az én, az Átman természetében vagy transzcendentális vagy univerzális (Paramátma, Átma), Amikor egyénivé és egy központi lénnyé válik, akkor Dzsívátman. A Dzsívátman érzi az egységét az univerzálissal, de ugyanakkor az Isteni egy részeként középpontként való elkülönültségét is.

***

A lélek, a központi lény képviselője, az Isteni egy szikrája, amely lehetővé teszi az egész egyéni létezést a természetben; a pszichikai lény ennek a léleknek az evolúcióban fejlődő tudatos formája – abban a kitartó folyamatban, amely először az életet fejleszti ki az Anyagban, az elmét az életben, amíg végül az elme felettesértelemmé tud fejlődni, és a felettesértelem a szupramentális Igazsággá. A lélek támogatja a természetet az evolúciójában ezeken a fokozatokon keresztül, de önmaga egyike sem ezeknek a dolgoknak.

Az alacsonyabb Természet, apará pakriti, az a külső objektív és felszíni szubjektív nyilvánvaló Természet, amely ezeket az elméket, életeket és testeket mind kinyilvánítja. A mögötte rejtve lévő legfelsőbb Természet, pará prakriti, az Isteni igazi természete – egy legfelsőbb Tudat-Erő, amely a sokrészű Istenit Sokaságként nyilvánítja ki. Ezek a Sokaságot alkotók önmagukban a Legfelsőbbnek az örökkévaló énjei az Ő legfelsőbb Természetében, a pará prakritiben. Itt ezzel a világgal kapcsolatban mint Dzsivatmák jelennek meg, amelyek fenntartják a természeti létezőknek (szarva-bhútáni) az evolúcióját a változó Létesülésben, ami a Ksara (mozgó vagy változó) Purusa élete. A Dzsiva (vagy Dzsivatma) és a teremtmények (szarva-bhútáni) nem ugyanaz a dolog. A Dzsivatmák valójában a teremtés felett állnak, még ha törődnek is vele; a természeti létezők, a szarva-bhútánik, a Természet teremtményei. Az ember, a madár, a vadállat, a csúszómászó természeti létezők, de az egyéni Én bennük, még egy pillanatra sem jellegzetesen ember, madár, vadállat vagy csúszómászó; evolúciójában az Én ezeken a változásokon keresztül mind ugyanaz, egy spirituális lény, amely beleegyezik a Természet játékába.

Ami elsődleges és örök az Isteniben az a Lét, ami az Isteni Képesség által a tudatban kifejlődött, a körülményekben, erőkben, formákban stb., az a Létesülés. Az örökkévaló Isteni a Lét; az Időbeni világegyetem és mindaz, ami látszólagos benne, egy Létesülés. Az örökkévaló Lét a felsőbb természetében, a Para Prakritiben, egyszerre egy és sok; de az Isteninek az örökkévaló Sokfélesége, amikor a teremtett létezések (szarva-bhutáni) mögött áll, a Dzsivának (pará prakritir dzsívabhútá) tűnik (vagy ahogy mi mondjuk válik). A pszichikaiban viszont két aspektus van, hátul a pszichikai létezés vagy lélek, és elől az egyéniség formája, amelyet felvesz a Természetben való evolúciója során.

A lélek vagy psziché csak abban az értelemben változatlan, hogy magában tartalmazza az Isteni összes lehetőségét, de ki kell őket bontakoztatnia, és az evolúciója során a lélek egy fejlődő pszichikai egyén formáját veszi fel, amely a megnyilvánulásban kifejleszti az egyéni Prakritit, és részt vesz az evolúcióban. A lélek az Isteni Tűznek a szikrája, amely a pszichikai lény segítségével növekszik az elme, a vitális és a fizikai mögött, amíg nem válik képessé átalakítani a Tudatlanság Prakritijét a Tudás Prakritijévé. Következésképpen ez a fejlődő pszichikai lény sohasem mindaz, amit a lélek vagy a lényegbeli pszichikai létezés magában hordoz; időbeliesíti és egyéniesíti azt, ami a szellemnek ebben a énkivetítésében a lehetségességben örökévaló, lényegénél fogva pedig mindent meghaladó.

A központi lény az a lény, aki felügyeli a különböző születéseket, egyiket a másik után, de maga születetlen, mert nem ereszkedik le a születésbe, hanem felette van – összetartja a mentális, vitális és fizikai lényt és a személyiség összes eltérő részeit, kézben tartja az életet vagy a mentális lényen és mentális gondolkodáson és akaraton keresztül, vagy a pszichikain keresztül, bármelyik is legyen történetesen leginkább előtérben vagy a legerőteljesebb a természetben. Ha nem gyakorolna ellenőrzést, akkor a tudat nagy összevisszaságban lenne, és a személyiség minden része saját magáért cselekedne, úgyhogy semmilyen összefüggés nem lenne a gondolkodásban, az érzésben vagy a cselekvésben.

A pszichikai nem fent van, hanem hátul – székhelye a szív mögött van, befolyása nem a tudás, hanem egy lényegi vagy spirituális érzés – rendelkezik az Igazság legtisztább érzékelésével, és egyfajta veleszületett intuitív felismerésével, amelynek természete olyan, mint a lélek-észlelésé és lélek-érzésé. Ez a mi legbelső lényünk, és támogatja az összes többit, a mentálist, vitálist, fizikait, de nagyon el is van leplezve általuk, és inkább befolyásként kell, hogy hasson rájuk, mintsem a közvetlen cselekvéshez való szuverén joga alapján; közvetlen intézkedése csak a fejlődésnek egy magas fokán vagy a jóga által válik szokásossá és túlsúlyban lévővé. Nem a pszichikai lény az, amely, ahogy érzed, előérzetet nyújt dolgok bekövetkeztéről, vagy óv bizonyos tettek eredményeitől; ez a belső lény bizonyos része, olykor a belső mentális, olykor a belső vitális, olykor, az is lehet, hogy a belső vagy finom fizikai Purusa. A belső lény – a belső mentális, a belső vitális, a belső vagy finom fizikai – sok mindent tud, ami ismeretlen a külső elme, a külső vitális, a külső fizikai számára, mert  közvetlenebb kapcsolatban van a Természet rejtett erőivel. A pszichikai mindennek a legbelső lénye; privilégiuma a tudat legmélyebb lényegében rejlő igazságnak az intuitív felismerése, a jónak, az igaznak, a szépnek, az Isteninek az érzékelése. A központi lény – a Dzsívátman, amely nem születik, és nem is fejlődik, hanem felügyeli az egyéni születést és evolúciót – a tudat minden síkján önmagának kijelöli egy képviselőjét. A mentális síkon ez az igazi mentális lény, a manomaja purusa, a vitális síkon az igazi vitális lény, a pránamája purusa, a fizikai síkon az igazi fizikai lény, az annamája purusa. Ennélfogva minden lény – egészen addig, amíg tart a Tudatlanság – a mentális, vitális vagy fizikai Purusája köré összpontosul, annak a síknak megfelelően, amelyen túlnyomórészt él, és számára ez az ő központi lénye. Az igazi képviselő azonban mindig rejtve van az elme, a vitális és a fizikai mögött – ez a pszichikai, a mi legbelső lényünk.

Amikor a legbelső tudás elkezd jönni, tudatosodik számunkra a bennünk lévő pszichikai lény, és előjön, és a szadhana vezetője lesz. Tudatosodik számunkra a Dzsívátman is – a megnyilvánulás feletti, osztatlan Én vagy Szellem –, amelynek a képviselője itt a pszichikai.

***

Az igazi belső lény – az igazi mentális, az igazi vitális, az igazi fizikai, mindegyik a maga síkján képviseli a központi lényt és válaszol neki, de a természet egésze, és különösen a külső természet, nem, és a közönséges mentális, vitális vagy fizikai személyiség sem. A pszichikai lény az evolúció céljait szolgáló központi lény – ő növekszik és fejlődik; de van fent is egy központi lény, amelynek az elme nincsen tudatában, amely láthatatlanul felügyel a létezés felett, és amelynek a képviselője a megnyilvánult természetben a pszichikai lény. Ez az, amit Dzsívátmannak hívnak.

***

A pszichikai az Isteninek egy szikrája – de nem tudom, nevezhetjük-e a Dzsívátma egy részének – a pszichikai ugyanaz, másképp előtérbe állítva.

***

Hát, kicsit nehéz ezt elmagyarázni. Talán a legjobb a válaszomat több különálló megállapításra szétbontani, mert az egész dolog túl komplikált lenne, ha másképp tennénk.

1. Lehetetlenség azonosnak tekinteni az én elképzelésemet vagy tapasztalatomat a Dzsívátmanról az Advaita tiszta “én”[2]-nel, ami alatt, feltételezem, olyasvalamit értesz, amely azt mondja “én Ő vagyok”, és e felismerés által összeolvad a Brahmannal. A Majavádinok Advaitája szerint ez a Dzsívátman, magához az Ísvárához hasonlóan, egyszerűen a Brahmannak a megjelenése a megtévesztő Májában. Nem létezik Ísvára, a világ Ura, mert nem létezik világ – kivéve a Májában; ugyanúgy nem létezik Dzsívátman, csak a Paramátman, amelyet az alacsonyabb (illuzórikus) tudat a Májában megtévesztően egy egyéni énként észlel. Azok viszont, akik egyesülni szeretnének az Ísvarával, a Dzsívát vagy egy az Ísvarától függő különálló lénynek tekintik, illetve tapasztalják meg, vagy olyasvalaminek, ami vele egy lényegű, mégis különböző, de ez a különbözőség a lényegbeni egységhez hasonlóan örökkévaló – és vannak más elképzelések is a Dzsívátmanról és annak az Istenivel vagy a Legfelsőbbel való kapcsolatáról. Tehát, ez a tiszta “én” – ha ez az, ahogy neveznünk kell –, különbözőképpen jelenik meg, különböző aspektusokban, mondhatni, különböző embereknek. Ha azt kérdezed, miért, olvasd el X-nek írt válaszomat. A felettesértelem a dolgok igazságát mindenfajta aspektusban bemutatja, és az elme – még a spirituális elme is – az egyikhez vagy másikhoz kapcsolódik, mint teljes igazsághoz, a dolog egyetlen valódi igazságához. Az elme az, amely létrehozza ezeket a különbségeket, de ez nem számít, mert a mentális lény arra megy, amerre mennie kell, annak következtében, ahogy a maga módján látja vagy tapasztalja meg a lelket vagy az egyénivé vált tudatot, vagy ahogyan csak nevezni szeretnéd azt. Remélem ez első lépésként világos a kérdésre vonatkozóan.

2. Egyáltalán nem vitatom azt a tényt, hogy fel lehet ismerni az Ént, a Brahmant vagy az Ísvárát, anélkül, hogy a fej feletti régiókba, a dinamikus spirituális síkokra mennénk, vagy hogy tartósan a test felett helyezkednénk el, ahogy az ebben a jógában előfordul. Még ha ez a Szahaszrarán keresztül is történik, az is jó, a Szahaszrara a spiritualizált értelemig terjed, és a fej tetején lehet érezni, tehát nem elengedhetetlen az e fölé való bármilyen felemelkedés. De ettől eltekintve, ahogy mondod, teljes valószínűséggel fel lehet ismerni az Átmant, ha hátrébb vonulunk az elmétől és a szívtől, elkülönítjük magunkat a Prakriti részeitől, többé nem azonosítjuk magunkat az elmével, az élettel és a testtel, és beleveszünk egy belső csendbe. Nem kell felfedezni még a belső elme és a belső vitális birodalmait sem, még kevésbé kötelező kiterjeszteni szárnyainkat a felső tartományokban. Az Én mindenhol ott van, és ha eljutunk a teljes elkülönülésbe és csendbe, illetve az elkülönülés vagy a csend közül még az egyiken keresztül is, bárhol kaphatunk valamilyen sejtést, valamilyen visszatükröződést, talán még egy teljes visszatükröződést is, vagy egy érzetet az Én jelenlétével kapcsolatban, vagy pedig a saját elmerülésünkről abban, ami szabad, tágas, csendes, örökkévaló, végtelen. Nyilvánvaló, ha ez egy tiszta “én”, legyen az bármilyen természetű is, aki szert tesz a tapasztalatra, azt a tudatnak, amely rendelkezik a felismeréssel, a Lény egyéni énjének, a Dzsívátmannak kell tekintenie.

3. Tapasztalatot szerezhetünk önmagunkról úgy is, mint nem az elme, hanem a gondolkodó, nem a szív, hanem önmagam vagy az “én”, aki lehetővé teszi az érzéseket, nem az élet, hanem az, ami fenntartja az életet, nem a test, hanem az, ami felölt egy testet. Ez az én nyilvánvalóan lehet dinamikus csakúgy mint csendes; vagy pedig mondhatjuk úgy is, hogy – még ha nyugodt és mozdulatlan is – a csendjéből hozza létre a Természet dinamizmusát. Érezhetjük ezt úgy is, hogy az a mindenben egyetlen Szellem, csakúgy mint a bennünk lévő igaz “én”. Minden a tapasztalattól függ. Nagyon általános, hogy ez annak a Purusának a megtapasztalása, akit először a csendes, egész Természetet fenntartó Tanúként érzünk; de a Purusát meg lehet tapasztalni a Tudóként és az Ísvaraként is. Néha – egyik vagy másik középpontban – a mentális Purusaként vagy azon keresztül, néha a vitális Purusaként vagy azon keresztül ébredhetünk tudatára az énünknek vagy a szellemnek. Az is lehetséges, hogy belül a pszichikai lényt, az igazi egyénként, önmaga által ismerjük fel; vagy a tiszta “én”-ként is tudatosodhat a pszichikai lény, ezekkel az elmében vagy vitálisban lévő többi énnel együtt, akik képviselőként jelennek meg ezekben a tartományokban vagy ezeken a síkokon. Tapasztalatunknak megfelelően ezek közül bármelyikről beszélhetünk úgy, mint dzsíva vagy tiszta “én” (ez utóbbi nagyon kétértelmű kifejezés) vagy az igaz Személy vagy igaz Egyén, aki úgy ismeri fel önmagát, mint aki egy az egyetemes vagy transzcendens Lénnyel vagy neki egy része vagy teljesen tőle függő, és arra törekszik, hogy elmerüljön benne, vagy hogy felemelkedjen hozzá és azzá váljon, vagy azzal egységben éljen. Ezek a dolgok mind teljesen lehetségesek, anélkül, hogy bármiféle szükség lenne a fej feletti tapasztalatra vagy a stabil fej feletti Állandóságra.

4. Fel lehet tenni, először is, azt a kérdést, hogy miért nem mondjuk azt, hogy az ilymódon felismerhető Dzsívátman – a tiszta “én”, amelyet az alacsonyabb önmagunk megtapasztal, és amelyen keresztül részesül a megszabadulásában; és, másodsorban, mi szükség van egyáltalán, hogy a fej feletti síkokra menjünk? Nos, először is, ez a tiszta “én” – a megszabadulás közvetítőjeként – nem tűnik teljesen elengedhetetlennek akár a személytelen Énbe vagy Brahmanba szabadulunk ki, akár bármibe, ami örök. A buddhisták nem fogadnak el semmilyen lelket vagy önvalót vagy a tiszta “én”-nek bármilyen megtapasztalását; ők úgy haladnak előre, hogy a tudatot felbontják  a Szanszkarák kötegévé, megszabadulnak a Szanszkáráktól, és valami Véglegesbe szabadulnak meg – aminek a leírását megtagadják –, vagy valami Sunjába. Tehát egy tiszta “én” vagy Dzsívátman megtapasztalása nem kötelező érvényű mindenkire nézve, aki az Örökkévalóba akar megszabadulni, de megelégszik azzal, hogy azt anélkül érje el, hogy a spiritualizált elmén túl fel a magasabb Fénybe emelkedjen. Én magam sokkal azelőtt megtapasztaltam a Nirvánát és a csendet a Brahmanban, stb., hogy bármiféle ismeretem lett volna a fej feletti spirituális síkokról; ez először egyszerűen egy abszolút nyugalomként érkezett, és, mondhatni, kitörölt minden mentális, emocionális és más belső működést – a test igazából továbbra is látott, sétált, beszélt és végezte az egyéb dolgait, de egy üres, automatikus gépezetként, és nem többként. Nem vált bennem tudatossá semmiféle tiszta “én”, sőt semmiféle, személytelen vagy más, önvaló – csak Arról, mint egyetlen Valóságról volt tudomásom, minden más lényegtelen, üres, valótlan volt. Hogy mi is ismerte fel ezt a Valóságot: az egy ismeretlen tudat volt, amely nem volt más, mint Az;[3] ennyit mondhatunk talán, de még ennyit is alig – mert nem létezett erről mentális fogalom –, de ennél többet nem. Nem voltam tudatában semmiféle alacsonyabb léleknek vagy ilyen és ilyen nevű külső önvalómnak sem, aki végrehajtotta ezt a hőstettet, hogy elérte a Nirvána tudatát. Hát akkor mi lesz a tiszta “én”-ből és az alacsonyabb “én”-ből ebben az egészben? A tudat (nem a tudatnak ez és ez a része, vagy bármifajta “én”) egyszer csak kiürített önmagából minden belső tartalmat, és csak a valótlan környezetnek maradt tudatában, meg Valaminek, ami valós, de kifejezhetetlen. Lehet, hogy azt mondod, hogy kellett lennie egy tudatnak, amely tudatában volt valami érzékelő létezésnek, ha nem is egy tiszta “én”-nek, de, ha így is volt, az olyasmi volt, amelyre ezek a nevek pontatlannak tűnnek.

5. Azt mondtam, hogy a fej fölé emelkedés nem elengedhetetlen a szokásos spirituális célokhoz – viszont elengedhetetlen ennek a jógának a céljaihoz. Mert ennek a célja az, hogy tudatossá váljon az egész lény, és hogy megszabadítsuk és átalakítsuk és egyesítsük az egész lényt – egy Igazság-tudat fényében, ami fent van, és amit nem lehet elérni, ha nem valósul meg egy teljes befelé-menő és egy felülmúló és felfelé-menő folyamat. Teljes egészében innen ered a lélektani megállapításaimnak az egész komplexitása, amely lényegét tekintve nem új – mert sok minden belőle előfordul az Upanisadokban és másutt –, viszont új az együttes megállapításának teljességében és egy integrált jóga felé irányuló kifejtéseiben. Senkinek nem szükséges ezt elfogadni, hacsak nem ért egyet a célban; más célokhoz ez szükségtelen és könnyen lehet, hogy túlzott is.

6. De amikor elvégeztük a belső felfedezést és a felemelkedést, amikor a tudatunk fent tartózkodik, akkor nem lehet elvárni, hogy pontosan úgy lássuk a dolgokat, ahogyan azok lentről láthatók. Számomra a Dzsívátman a Meg-nem-született, aki az egyéni lény és annak kibontakozása felett felügyel, kapcsolatban van vele, de felette van és a kibontakozása felett, és aki létének igazi természeténél fogva nem kevésbé egyetemesnek és transzcendensnek ismeri önmagát, mint egyéninek, és érzi, hogy az Isteni a forrása, lényének az igazsága, természetének az ura, létezésének legfontosabb jellemzője. El van merülve az Isteniben, és örökké egy az Örökkévalóval, tudatában van a saját kinyilvánításának és instrumentális dinamizmusának – ami az Istenié –, szeretetben és gyönyörben alárendelt, Az iránti imádattal, amellyel még ezen a szereteten és gyönyörön keresztül is egy, képes a kapcsolatra az egységben, ellentmondás nélkül harmonikus ebben a sokoldalúságban, mert ez egy más tudat és létezés, mint az elméé, sőt más mint a spiritualizált elméé is; ez a Végtelennek egy elválaszthatatlanul hozzátartozó tudatossága, nem csak lényegét tekintve, hanem képességben is végtelen, ami a saját öntudata számára minden dolog lehet, és mégis örökké ugyanaz és egy. Ezért a hármasságot alkotó felismerés, ami az elme számára tele van nehézségekkel, teljesen természetes, könnyű és elvitathatatlan a szupramentális tudat számára, vagy általánosságban véve a felső félteke tudatának. Ez az összes spirituális síkon látható és érezhető tudásként, de a teljesen oszthatatlan tudást, annak teljes mozgató erőit csak magán a szupramentális tudaton keresztül lehet felismerni, a saját síkján vagy annak az ide való leereszkedésén keresztül.

7. Egy tiszta “én” körülírása teljesen elégtelen ahhoz, hogy leírjuk a Dzsívátman felismerését – az inkább úgy írható le mint az igaz Személy vagy az Individuális Isteni, bár ez sem kielégítő. Az “én” szó mindig az egónak, az elkülönülésnek egy mellékjelentésével jár együtt; ebben az ön-látomásban azonban nincsen semmilyen elkülönülés, mert az egyén itt az Egy iránti cselekvés egy élő spirituális középpontja, és nem érez elkülönülést mindattól, ami az Egy.

8. A Dzsívátmannak itt az egyéni természetben megvan a maga reprezentatív ereje; ez az erő a Prakritit támogató Purusa – amely központi jelleggel a pszichikaiban van, instrumentálisabban az elmében, a vitális és a fizikai lényben és természetben. Ezért lehetséges ezeket vagy bármelyiket közülük úgy tekinteni, mintha ők lennének itt a Dzsíva. Mindennek ellenére kénytelen vagyok különbséget tenni – nem csak a világos gondolkodás céljából, hanem a megtapasztalás és az integrált dinamikus ön-ismeret szükségessége miatt is, amely nélkül nehéz megvalósítani ezt a jógát. Nem elengedhetetlen mindezt magunknak mentálisan kifejezésre juttatni, részesülhetünk a tapasztalatban, és ha egy belső észleléssel világosan látunk, akkor ez elegendő ahhoz, hogy a cél felé haladhassunk. Mindazonáltal, ha az elme kitisztul, úgy hogy elkerüljük a mentális merevséget és hibát, akkor a dolgok könnyebbek lesznek a jóga szadhakja számára. A fogékonyságot viszont meg kell őrizni, mert egy szisztematikus intellektuális kifejezésre juttatásnak a fogékonyság elvesztése a veszélye; magát a dolgot kell megvizsgálnunk, és nem szabad megragadni az elképzelésnél. Ebből az egészből semmit nem lehet igazán megragadni, kivéve a tényleges spirituális tapasztalaton keresztül.

***

A Dzsíva és Dzsívátman szavakat pontosan ugyanabban az értelemben használtam azokban a részekben és az összesben is – sohasem jutott eszembe, hogy lehetne különbség. Ha ez a szándékomban állt volna, – lévén a két szó nagyon hasonló – nagyon világos különbséget tettem volna, és nem hagytam volna, hogy arra következtetés útján jussunk el.

A szupraértelem hármas státuszáról szóló fejezetnek abban a részében leírtam, három egyensúlyi állapotban hogyan nyilvánította azt ki a szupraértelem az Isteni legmagasabb önrendelkezésének erejeként működve, és mi volt a Dzsívátman tudata egy szupramentális teremtésben. Nincs olyan megállapítás, hogy a Dzsívátman helye kizárólag a szupramentális síkon van; ha ez így lenne, akkor az embernek nem lehetne ismerete az egyéni Énjéről vagy a Szellemről, mielőtt felemelkedik a szupramentális síkra; semmilyen tapasztalatot sem szerezhetne az Énről, bár érzékelhetné az egójának a feloldódását valami Egyetemesben. De sokkal ez előtt tudatossá válhat számára a meg-nem-születő, nem-fejlődő Énje, az Isteni Tudat egyik középpontja; a kozmikus vagy egyéni Ént sokkal azelőtt megtapasztaljuk, mielőtt felemelkedünk a szupraértelembe. Ha ez nem így lenne, akkor ez a magas fajta spirituális tapasztalat lehetetlen lenne a mentális ember számára, és lehetetlen lenne a megszabadulás; először szupramentális lénnyé kellene válnia. Ami a Purusát illeti, az minden síkon ott van; van egy mentális Purusa, manomaja, az élet és a test vezetője – ahogy azt az Upanisad kifejezi –, van egy vitális és fizikai Purusa; van a pszichikai lény vagy Csaitja Purusa, amelyik – hogy úgy mondjam – támogatja és hordozza ezeket mind. Mondhatjuk, hogy ezek a Dzsívátmannak a kivetülései, amelyek azért lettek odahelyezve, hogy fenntartsák a Prakritit a lény különböző síkjain. Az Upanisad szól egy szupramentális és egy Üdvösség Purusáról is, és ha a szupramentális és az Üdvösség Természet meg lenne szerveződve az evolúcióban a földön, akkor tudatossá válhatna a számunkra, ahogy itt a folyamatokat támogatják.

Ami a pszichikai lényt illeti, az belép az evolúcióba, születéskor belép a testbe, és a halálkor kimegy belőle; a Dzsívátman azonban, ahogy én ismerem, nem-született és örök, bár fentről támogatja a megnyilvánult személyiséget. A pszichikai lényt, ha úgy tetszik, úgy lehet leírni, mint a születésbe lépő Dzsívátmant, de ha nem teszünk különbséget, akkor az Átman természete elhomályosul, és zavar keletkezik. Ez egy elengedhetetlen különbségtétel a metafizikai tudáshoz, és valami máshoz is, ami nagyon fontos a spirituális tapasztalathoz. Az “Átman” szó, az angol “szellem” {spirit} szóhoz hasonlóan minden fajta értelemben sűrűn használt, de mind a spirituális, mind a filozófiai tudáshoz elengedhetetlen, hogy világosak és pontosak legyünk a fogalmak használatával, hogy elkerüljük a gondolkodás és éleslátás zavarát, amiatt a zavar miatt, ami azokban a szavakban van, amelyeket ezek kifejezésére használunk.

***

A Dzsíva az egyéni Énként, az Átmanként kerül felismerésre, a Természet feletti központi lényként, amely nyugodt, nem érintik meg a Természet folyamatai, de támogatja azok evolúcióját, anélkül, hogy közreműködne benne. Ezen a felismerésen keresztül a csend, a szabadság, a tágasság, az uralom, a tisztaság, az egyénben – mint ennek az isteni egyetemességnek az egyik középpontjában – az egyetemesség érzése válik normál tapasztalattá.  A pszichikai a szív mögötti Purusaként kerül felismerésre. Nem válik egyetemessé, mint a Dzsívátman, hanem ő az egyéni lélek, amely a szív-központ mögötti helyéről támogatja a lény mentális, vitális, fizikai, pszichikai evolúcióját a Természetben. Felismerése hozza el a bhaktit, az ön-odaadást, az önfeladást, minden folyamat Isten felé irányulását, mindannak a megkülönböztetését és választását, ami az Isteni Igazsághoz, Jósághoz, Szépséghez tartozik, mindannak elutasítását, ami hamis, gonosz, csúf, diszharmonikus, elhozza a szereteten és együttérzésen keresztül az egész létezéssel való összhangot, az Én és az Isteni Igazsága felé való nyitottságot.

***

Az Átman tudatában élni azt jelenti, hogy a nyugodt egységben és békében élünk, ami a dolgok felett és a világtól elkülönülten létezik, még ha át is hatja azt. De a pszichikai tudatot illetően két dolog áll fenn: a világ és önmaga a világban tevékenykedve. A Dzsívátman nem jött le a világba, fölötte áll, mindig ugyanaz, miközben támogatja a különböző lényeket, mentálist, stb.-t, amelyek itt tevékenykednek. A pszichikai az, amelyik ide lejött – a rendeltetése az, hogy minden dolgot az Isteninek ajánljon az átalakulás céljából.

***

Az igazi lényt két aspektus – az Én vagy Átman és a lélek vagy Antarátman, pszichikai lény, Csaitja Purusa – közül az egyikben vagy mindkettőben lehet felismerni. A különbség az, hogy az egyiket egyetemesnek, a másikat az elmét, életet és testet támogató egyéninek érezzük. Amikor először ismerjük fel az Átmant, azt érezzük, hogy az minden dologtól elkülönített, önmagában létezik és szenvtelen, és ez az a felismerés, amelyre a száraz kókuszdió termés képe vonatkozhat. Amikor felismerjük a pszichikai lényt, az nem ilyen; mert ez az Istenivel való összhang érzését eredményezi, és a Tőle való függést és csak az Isteninek való kizárólagos odaadást valamint a természet megváltoztatásának és a bennünk lévő igazi mentális, igazi vitális, igazi fizikai lény felfedezésének a képességét. Mind a két felismerésre szükség van ehhez a jógához.

Az “én” vagy kicsiny ego a Természet képződménye, és egyszerre egy mentális, vitális és fizikai képződmény, amely arra szolgál, hogy elősegítse a külső tudat és cselekvés centralizálását és individualizálását. Amikor felfedezzük az igazi lényt, az ego hasznossága véget ér, és ennek a képződménynek meg kell szűnnie – a helyén az igazi lényt érezzük.

***

A Szellem az elme feletti tudat: az Átman vagy Én, amely mindig egységben van az Istenivel – a spirituális tudat mindig egységben van, vagy legalábbis érintkezésben, az Istenivel.

A pszichikai az Istenitől jövő szikra, amely minden dologban ott van, és ahogy fejlődik az egyén, az növekszik benne, és pszichikai lényként, a lélekként nyilvánul meg benne, amely mindig az Istenit és az Igazságot keresi, és az Isteninek és az Igazságnak válaszol, amikor és ahol találkozik vele.

***

A Szellem az Átman, Brahman, Lényegbeli Isteni.

Amikor az Egyetlen Isteni manifesztálja az ő örökké benne rejlő sokféleségét, akkor ez a lényegbeli Én vagy Átman e manifesztáció esetében a középponti lénnyé válik, aki fentről felügyeli személyiségeinek és itteni földi életeinek evolúcióját, de önmagában egy örök része az Isteninek, és a földi manifesztációnál korábbi – pará prakritir dzsívabhúthá.

Ebben az alacsonyabb megnyilvánulásban, apará praritiben, az Isteninek ez az örök része lélekként jelenik meg, az Isteni Tűz egy szikrájaként, amely támogatja az egyéni evolúciót, és támogatja a mentális, vitális és fizikai lényt. A pszichikai lény a szikra, amely Tűzzé növekszik, és a tudatosság növekedésével fejlődik. A pszichikai lény ennek megfelelően evolúciós, nem úgy, mint a Dzsívátman, amely evolúció előtti. Az ember azonban nincs tudatában az énnek vagy Dzsívátmannak, ő csak az egójának van tudatában, vagy a mentális lénynek van tudatában, amely irányítja az életet és testet. De mélyebben tudatosodik számára – az igazi középpontjaként, a szívben lévő Purusaként – a lelke vagy pszichikai lénye; a pszichikai a középponti lény az evolúcióban, és a Dzsívátmanból – az Isteni örök részéből – ered, és őt képviseli. Amikor teljes a tudatosság, a Dzsívátman és a pszichikai lény egyesülnek.

Az ego a Természet képződménye; viszont nem csak a fizikai természet képződménye, ezért nem szűnik meg a testtel. Van mentális és vitális ego is.

Az anyagi tudat kiindulópontja itt nem csak a Tudatlanság, hanem a Tudatnélküliség is – tehát az Anyag formája és az Anyag energiája magában foglalja a tudatosságot. Nem csak az anyagi tudat az, hanem a mentális és vitális is, amely a Tudatlanság miatt el van különítve az Igazságtól.

***

A Legfelsőbb többség esetében a Dzsíván és annak természetén keresztül cselekszik, a Dzsíva és a természet pedig az egón keresztül, és az ego a külső eszközökön keresztül – ez a Tudatlanság játéka.

***

Ebben a nyelvezetben nincs különbség a Dzsíva és a Dzsívátman között – nem lehet tehát ilyen különbséget tenni. Az Apara Prakriti az a Természet, amely mindezeket az elméket. életeket és testeket megnyilvánítja. A Para Prakriti az Isteninek a valódi természete – egy legfelső Tudat-Erő, amely a sokrészű Istenit Sokaságként manifesztálja.

***

A test nem az egyéni én – az a külső személyiség vagy, ha úgy tetszik, fizikai én bázisa; de az nem az egyéni én. Az egyéni én a központi lény (Dzsívátma), amely pszichikai lényként manifesztálódik az alacsonyabb természetben – az közvetlenül az Isteninek egy része.

***

A Dzsívátmá minden sík felett van. Nincsen rögzített formája vagy színe; bár megjelenhet formában.

***

(a) [Minden Dzsívátman] egy, mégis különböző [más Dzsívátmanoktól]. A Gíta úgy fogalmaz, hogy a Dzsíva az Egyetlen egyik amsaha szanatanahája. Azt is lehet mondani róla, hogy az Egyetemes Lény és Tudat sok középpontja közül az egyik.

(b) Lényegét tekintve az egyik Dzsívának ugyanaz a természete, mint mindegyiknek – de a megnyilvánulásban a saját Szvabavájának az irányvonalát bontakoztatja ki.

(c) Nem. A Kutasztha az aksara purusa – az nem a Dzsívátman.

(d) [A Dzsívátman helye] mindig a spirituális síkon van, amely az elme felett van, de ott nincsen bármely szinthez is rögzítve.

(e) Nem [az egyik pszichikai lény nem egyesülhet egy másikkal]. Vonzódás, összhang, szimpátia van, de nem egyesülés. Egyesülés az Istenivel van.

***

[4]A Dzsívátma, a szikra-lélek és a pszichikai lény ugyanannak a valóságnak három különböző formája, és nem szabad őket összetéveszteni, mivel az összezavarja a belső tapasztalat világosságát.

A Dzsívátma vagy szellem önmagában létező a megnyilvánult vagy instrumentális lény felett – felette áll születésnek és halálnak, mindig ugyanaz, ez az egyéni Én vagy Atman; az egyén örökké igaz lénye.

A lélek egy szikra az Isteniből a Természet élő teremtményeinek szívében. Nem a megnyilvánult lény felett helyezkedik el; belép az én megnyilvánulásába, beleegyezik, hogy része legyen annak természetben való, a jelenségek körébe tartozó alakulásába, és fenntartja annak evolúcióját az anyagi Természet világában. Kezdetben magával hozza annak az isteni tudatnak a szét nem választó képességét, amely minden – még ki nem alakult – lehetőséget magában tartalmaz, és amelyek kialakulásához az evolúció feladata formát biztosítani. Az Isteniségnek ez a szikrája minden földi élőlényben ott van, a föld legmagasabb rendű teremtményeitől a legalacsonyabbakig.

A pszichikai lény egy spirituális személyiség, amelyet a a lélek helyez előtérbe evolúciója során; a növekedése jelzi azt a stádiumot, amelyet az egyén spirituális evolúciója elért, és ennek közvetlen lehetőségeit a jövőre vonatkozóan. A mentális, a vitális, a fizikai természet mögött áll, ezek tapasztalatai által növekszik, a tudatot életről életre viszi tovább. Ez a pszichikai Személy, csaitja purusa. Kezdetben elfátyolozzák őt a mentális, vitális és fizikai részek, ön-kifejezésében korlátozák az ő korlátaik, a Természet reakciói megkötik, de ahogy növekszik, képessé válik, hogy előtérbe jöjjön, és uralja az elmét, az életet és a testet. Az átlagemberben, a kifejezés szempontjából, még függ tőlük, és nem képes a magáévá tenni, és szabadon felhasználni őket. A lény élete állati és emberi, nem isteni. Amikor a pszichikai lény a szadhana által dominánssá tud válni, és szabadon tudja használni az eszközeit, akkor válik teljessé az Isteni iránti ösztönzés, és lehetővé válik az elme, a vitális és test átalakulása, nem csupán a megszabadulásuk.

Mivel az Én vagy Átman szabad, és felette áll születésnek és halálnak, ezért a Dzsívátman megtapasztalása és annak egysége a legfelsőbb vagy univerzális Énnel elegendő, hogy meghozza a megszabadulás érzését; de az élet és természet átalakulásához a pszichikai lény tudatossága és felébredése is elengedhetetlen.

A pszichikai lény ebben a stádiumban felismeri az egységét az igazi lénnyel, az Énnel, de nem szűnik meg, vagy változik át azzá; megmarad annak eszközeként a pszichikai és spirituális önkifejezés, a Természetben pedig egy isteni manifesztáció számára.

A bindu, amit fent látsz, a Dzsívátman látásának talán egy szimbolikus módja, aki az egyéni én – a Tenger egy cseppjeként –, az egyetemes Isteni egy egyéni része; ezen a szinten a törekvés természetesen a magasabb tudat megnyitására fog irányulni, azért hogy a lény ott tartózkodhasson, és ne a tudatlanságban. A valóságban a Dzsívátman már egy az Istenivel, de a spirituális igénye a tudat fennmaradó része számára az lehet, hogy az is felismerje őt.

A pszichikai lény törekvése ezután ezt az igényt teljesen át fogja ültetni az egész alacsonyabb természet – elme, vitális, test – Isteninek való megnyílásába, az Isteni iránti szeretetbe és a vele való összhangba, a szívben való jelenlétébe és befolyásába, valamint – a magasabb tudat leereszkedésével ebbe az instrumentális lénybe és természetbe – az elme, az élet és a test átalakulásába.

Mindkét törekvés szükséges ennek a jógának a teljességéhez: fentről az én igényére a természetre vonatkozóan, lentről pedig a természet pszichikai törekvésére. Amikor a pszichikai elfogadtatja az elmével, a vitálissal és a testtel a törekvését, akkor ők is törekszenek, és ez volt az, amit az alacsonyabb lény szintjéről jövő törekvésnek éreztél. A fent érzett törekvés a Dzsívátmané, hogy manifesztálódjon a magasabb tudatosság és ezzel együtt az Egynek az általa való felismerése az egész lényben. Mind a két törekvés segít, és szükségesek egymás számára. De az alacsonyabb lény keresése kezdetben akadozó, és elnyomja azt a közönséges tudat homályossága és korlátai. Ennek a szadhana gyakorlása által világosnak, folytonosnak, határozottnak és állhatatosnak kell lennie; akkor ez kikényszeríti a felismerést, és elkerülhetetlenné teszi azt.

Az a béke, tisztaság és nyugalom érzését, amiben részesültél, az alacsonyabbnak a magasabb tudattal való összhangja és erőteljes kapcsolata idézte elő; kezdetben ez nem maradhat tartós, de azzá válhat a nyugalom és béke növekvő gyakoriságával és maradandóságával, és végül a magasabb tudat örök békéjének és nyugalmának és csendjének teljes leereszkedésével az alacsonyabb természetbe.

***

A Dzsívátman, a szikra-lélek és a pszichikai lény ugyanannak a valóságnak három különböző formája, és nem szabad őket összetéveszteni, mivel az összezavarja a belső tapasztalat világosságát.

A Dzsívátma vagy szellem, ahogy azt általában angolul nevezik, önmagában létező a megnyilvánult vagy instrumentális lény felett – felette áll születésnek és halálnak, mindig ugyanaz, ez az egyéni Én vagy Átman. Ez az egyén örökké igaz lénye. A lélek az Isteni egy szikrája, amelyik nem a megnyilvánult lény felett helyezkedik el, hanem lejön a megnyilvánulásba, hogy támogassa annak evolúcióját az anyagi világban. Kezdetben a lélek az isteni tudatnak egy szét nem választó képessége, amely minden lehetőséget magában tartalmaz, amelyek még nem alakultak ki, de amelyek kialakulásához az evolúció feladata formát biztosítani. Ez a szikra minden földi élőlényben ott van, a legmagasabb rendű teremtményektől a legalacsonyabbakig.

A pszichikai lényt a lélek alakítja ki az evolúciója során. Támogatja a mentálist, a vitálist, a fizikait, ezek tapasztalatai által növekszik, a természetet életről életre viszi tovább. Ez a pszichikai vagy csaitja purusa. Kezdetben elfátyolozza őt az elme, a vitális és a test, de ahogy növekszik, képessé válik, hogy előtérbe jöjjön, és uralja az elmét, az életet és a testet; az átlagemberben, a kifejezés szempontjából, függ tőlük, és nem képes a magáévá tenni, és szabadon felhasználni őket. A lény élete állati vagy emberi, de nem isteni. Amikor a pszichikai lény a szadhana gyakorlása által dominánssá tud válni, és szabadon tudja használni az eszközeit, akkor válik teljessé az Isteni iránti ösztönzés, és lehetővé válik az elme, a vitális és test átalakulása, nem csupán a megszabadulásuk.

Mivel az Én vagy Átman szabad, és felette áll születésnek és halálnak, ezért a Dzsívátman megtapasztalása és annak egysége a legfelsőbb vagy univerzális Énnel meghozza a megszabadulás érzését, ez az, amire szükség van a legfelsőbb spirituális megszabaduláshoz: de az élet és természet átalakulásához a pszichikai lény felébredése és a természet feletti uralma elengedhetetlen.

A pszichikai lény felismeri az egységét az igazi lénnyel, a Dzsívátmannal, de nem változik át azzá.

A bindu, amit fent látsz, a Dzsívátman látásának talán egy szimbolikus módja, aki az Isteninek a része; itt a törekvés természetesen a magasabb tudat megnyitására fog irányulni, azért hogy a lény ott tartózkodhasson, és ne a Tudatlanságban. A valóságban a Dzsívátman már egy az Istenivel, de amire szükség van az az, hogy a tudat fennmaradó része ismerje fel őt.

A pszichikai lény törekvése az egész alacsonyabb természet – elme, vitális, test – Isteninek való megnyitására irányul, az Isteni iránti szeretetre és a vele való összhangra, a szívben való jelenlétére és befolyására, és – a magasabb tudat leereszkedésével ebbe az instrumentális lénybe és természetbe – az elme, az élet és a test átalakulására.

Mindkét törekvés lényeges és elengedhetetlen ennek a jógának a teljességéhez. Amikor a pszichikai elfogadtatja az elmével, a vitálissal és a testtel a törekvését, akkor ők is törekszenek, és ez volt, amit az alacsonyabb lény szintjéről jövő törekvésnek éreztél. A fent érzett törekvés a Dzsívátmané, hogy manifesztálódjon a magasabb tudatosság és ezzel együtt az Egynek az általa való felismerése az egész lényben. Ennélfogva mind a két törekvés segíti egymást. Az alacsonyabb lény keresése kezdetben akadozó, és elnyomja azt a közönséges tudat homályossága és korlátai. Ennek a szadhana gyakorlása által világosnak, folytonosnak, határozottnak és állhatatosnak kell lennie.

A béke, tisztaság és nyugalom érzését az alacsonyabbnak a magasabb tudattal való összhangja idézte elő. Ez általában vagy abbamaradó, vagy pedig a mélyebb tudatban marad, gyakran a felszín viharai és háborgásai által elrejtve; kezdetben ez ritkán tartós, de tartóssá válhat a nyugalom és béke növekvő gyakoriságával és maradandóságával, és végül a magasabb tudat örök békéjének és nyugalmának és csendjének teljes leereszkedésével az alacsonyabb természetbe.

***

A jóga megtapasztalásában az én vagy lény lényegben egy az Istenivel, vagy legalábbis egy része az Isteninek, és rendelkezik minden isteni potencialitással. A megnyilvánulásban azonban az Isteni két aspektust vesz fel, a Purusát és a Prakritit, a tudatos lényt és a Természetet. Itt a Természetben az Isteni el van fátyolozva, és az egyéni lény alá van vetve a Természetnek, amely itt az alacsonyabb Prakritiként működik, a Tudatlanság, az Avidja egy erejeként. A Purusa önmagában isteni, de a Természet tudatlanságába kivetülve ő az egyéni látszólagos lény, amely a Természet tökéletlenségével együtt tökéletlen. Így a lélek vagy pszichikai lényeg, ami a az evolúcióba lépő és azt támogató Purusa, minden isteni potencialitást önmagában hordoz; de az az egyéni pszichikai lény, akit a képviselőjeként előtérbe helyez, magára veszi a Természet tökéletlenségeit, és ebben fejlődik, amíg újra vissza nem szerzi a teljes pszichikai lényegét és nem egyesül fent az Énnel, amelynek az evolúcióban a lélek az egyéni kivetülése. A lényben ezt a kettősséget, annak minden síkján – mert az különböző módon nem csak az Énre és a pszichikaira igaz, hanem a mentális, vitális és fizikai Purusákra is – meg kell érteni és el kell fogadni, mielőtt a jóga tapasztalatait teljesen megérthetnénk.

A Lény mindenütt egy, de a Természet minden síkján önmagának egy olyan formája jeleníti meg őt, amely jellemző arra a síkra: a mentális síkon a mentális Purusa, a vitálisban a vitális Purusa, a fizikaiban a fizikai Purusa. A Taittirija Upanisad a létezés két másik síkjáról is beszél, a Tudás vagy Igazság síkról és az Ánanda síkról – mindegyikről a maga Purusájával –, de még ha le is jönnek hatások tőlük, ezek tudatfelettiek az elme számára, és a természetük még nincsen megszerveződve itt.

***

Az egyéni ént általában úgy írják le, mint a Transzcendentális és kozmikus Énnek egy része – a tudat magasabb és finomabb térségeiben az egyéni én így ismeri önmagát –, de az alacsonyabbakban, ahol a tudat egyre zavarosabb, a személyiség felszíni formáival – a Prakriti teremtményeivel – azonosul, és megszűnik a tudomása az isteni eredetéről. Az ént, amikor tudomást szerzünk róla, valami önmagában létezőnek és örökkévalónak érezzük, amely nem azonosul a mentális, vitális és fizikai személyiség formáival – ezek csak kicsiny kifejeződései az ő potencialitásainak a Természetben. Amit az emberek önmaguknak neveznek, az most csak az ego vagy az elme vagy az életerő vagy a test, de ez azért van, mert a Prakriti formációinak kategóriáiban gondolkodnak, és nem látnak ezek mögé.

***

A központi lény és a lélek mindketten más módon részei az Isteninek. Ők tulajdonképpen ugyanannak az entitásnak a két aspektusa, de az egyik a Természet felett van, és nem fejlődik, a másik pedig egy pszichikai lényt fejleszt ki – a Természetben.

***

Az egyéni lény az, amelyik az Isteninek egy része. Az egyetemes én vagy Átman, amely mindenben ugyanaz, az Isteninek nem egy része, hanem egy aspektusa.

***

Az én lényegi aspektusát tekintve maga az Isteni; nem egy rész. Nincs értelme annak a kifejezésnek, hogy “még egy rész sem” vagy “csak egy aspektus”. Egy aspektus nem valami alacsonyabb rendű egy résznél.

***

Tudod, mit jelent a “lényegbeli”? Különbség van egy dolog lényege, ami mindig ugyanaz, valamint a képződményei és alakulásai között, ami változik. Van például az arany lényege, és van a formák sokasága, amit az arany felvehet.

***

A lényeg nem definiálható – az egyszerűen van.

***

Az Isteni több, mint az Átman. Az a Természet is. Az Isteni mindent magában tartalmaz.

***

Ahhoz, hogy elérjük a dinamikus felismerést, nem elég kiszabadítani a Purusát a Prakritinek való alávetettségéből; a Purusa engedelmességét át kell helyezni az alacsonyabb Prakrititől és annak a tudatlan Erőkkel való játékától a Legfelsőbb Isteni Saktihoz, az Anyához.

Hiba az Anyát az alacsonyabb Prakritival és az ő erőinek mechanikus működésével azonosítani. Itt a Prakriti csak egy mechanizmus, amit az evolúciós tudatlanság munkálkodása céljából hoztak működésbe.  Ahogy a tudatlan mentális, vitális és fizikai lény nem maga az Isteni, bár az Isteniből ered – ugyanúgy a Prakriti mechanizmusa sem az Isteni Anya. Kétségtelen, valami belőle ott van e mechanizmusban és mögötte, ami az evolúciós célból fenntartja azt; de ami az Isteni Anya önmagában, az nem az Avidja Saktija, hanem az Isteni Tudat, Képesség, Fény, Para Prakriti, akihez a megszabadulás és az isteni beteljesedés céljából fordulunk.

A nyugodt, szabad, az erők játékát figyelő, de nem kötődő és nem közreműködő Purusa tudat felismerése egy eszköz a megszabaduláshoz. A nyugalmat, az elkülönülést, a békés erőt és örömet (Atmarati) le kell hozni a vitálisba és a fizikaiba, csakúgy mint az elmébe. Ha ez stabilizálódik, akkor többé nem leszünk a vitális erők zűrzavarának áldozatai. De ez a nyugalom, béke, csendes erő és öröm az Anya Erejének csak az első leereszkedése az adharba. Ezen túl van egy Tudás, egy végrehajtó Képesség, egy dinamikus Ánanda, amely nem a közönséges Prakritié – még amikor az a legjobb és legszattvikusabb is –, hanem Isteni a természetében.

Először azonban a nyugalomra, a békére, a megszabadulásra van szükség. Nem tanácsos túl hamar lehozni a dinamikus oldalt, mert akkor ez egy olyan zavaros és tisztátlan természetbe való leereszkedés lenne, amely nem tudja azt feldolgozni, és ennek következménye súlyos zavarodottság lehet.

***

Amit a Prakriti vagy Természet alatt értünk, az a világokat formáló és mozgató Sakti vagy Tudatos Erő külső vagy végrehajtó oldala. Ez a külső oldal itt mechanikusként, az erők, Gunák stb. egy játékaként jelenik meg. Mögötte van az Isteninek az élő Tudata és Ereje, az isteni Sakti. Maga a Prakriti fel van osztva alacsonyabbra és magasabbra – az alacsonyabb a Tudatlanság Prakritije, az elme, élet és Anyag Prakritije, amely tudatosságban elkülönül az Istenitől; a magasabb az Isteni Prakriti, a Szaccsidánandával és a hozzá tartozó szupraértelem manifesztáló képességével, amelynek mindig tudomása van az Isteniről és mentes a Tudatlanságtól és annak következményeitől. Az ember mindaddig alá van vetve az alacsonyabb Prakritinek, amíg a tudatlanságban van, de a spirituális evolúción keresztül tudatossá válik számára a magasabb Természet, és kutatja, hogy kapcsolatba kerüljön vele. Fel tud emelkedni abba, és az le tud ereszkedni belé – az ilyen felemelkedés és leereszkedés át tudja alakítani az elme, élet és Anyag alacsonyabb természetét.



[1] Bengáliul, amikor valaki meg akar ölni egy kis állatot, az emberek gyakran így tiltakoznak: „Ne ölj! Ez Krisna Dzsívája (az ő élő teremtménye)”.

[2] A központi lényre angolul Sri Aurobindo mindig a self kifejezést használja, amit magyarul énnek vagy önvalónak fordítunk. Ebben a levélben viszont – valószínűleg a kérdést feltevőt idézve – az angol I szót használja idézőjelben, amelyet Sri Aurobindo inkább tart alkalmasnak az ego kifejezésére. A magyar fordítást – „én” – itt csak az idézőjel használata különbözteti meg a self-től. (ford. megj.)

[3] Legyünk figyelemmel arra, hogy ezeket a dolgokat én nem gondoltam, semmilyen gondolat vagy fogalom nem létezett, és nem is jelentkezett ily módon bármiféle Számomra; ez egyszerűen csak így volt, vagy önmagától értetődően így volt.

[4] Ennek a levélnek az eredeti változatát később két alkalommal átdolgozta Sri Aurobindo. Mivel a két verzió helyenként jelentékeny mértékben eltér egymástól, ezért itt egymást követően mindkettőt közzétesszük.

 

V – A PSZICHIKAI LÉNY (LÉLEK)

A pszichikai a fogalom meghatározása szerint nem az a rész, amely közvetlen kapcsolatban van a szupramentális síkkal – jóllehet, ha egyszer létrejön a kapcsolat a szupramentálissal, akkor az reagál rá a legkészségesebben. A pszichikai részünk valami olyasmi, amely közvetlenül az Istenitől jön, és az Istenivel van kapcsolatban. Eredetileg ez az isteni lehetőségekben bővelkedő mag, amely támogatja az elme, élet és test ezen hármas alacsonyabb megnyilvánulását. Ez az isteni alkotóelem megvan minden élőlényben, de rejtve a közönséges tudat mögött tartózkodik, kezdetben nincs kifejlődve, és még amikor ki is bontakozik, nincs mindig vagy gyakran előtérben; oly mértékben fejezi ki önmagát, amennyire azt az eszközök tökéletlensége megengedi – az ő segítségükkel és az ő korlátaik között. Az Istenre irányuló tapasztalat által növekszik a tudatosságban, és minden alkalommal, amikor van egy magasabb folyamat bennünk, erőre tesz szert, és végül ezeknek a mélyebb és magasabb mozgásoknak a felhalmozódása által létrejön egy fejlett pszichikai egyéniség – az, amit mi általában pszichikai lénynek hívunk. Mindig a pszichikai lény az, amely a valódi, bár gyakran rejtett oka annak, hogy az ember a spirituális élet felé fordul, és ez az ő legnagyobb segítsége abban. Ezért ez az, amit a jógában a háttérből előtérbe kell hoznunk.

A “lélek” szót, ahogyan a “pszichikai” szót is, nagyon határozatlanul használják, és sok, eltérő értelemben az angol nyelvben. A hétköznapi nyelvhasználatban meglehetősen gyakran nem tesznek nyilvánvaló különbséget az elme és a lélek között, és gyakran áll fenn egy még súlyosabb zavar, mert a vágy vitális lényét – a hamis lelket vagy a vágy-lelket – akarják a “lélek” és “pszichikai” szavakkal kifejezni, nem pedig az igazi lelket és a pszichikai lényt. A pszichikai lény teljesen más, mint az elme vagy a vitális; mögöttük áll, ahol azok találkoznak a szívben. Központi helye ott van, de inkább a szív mögött, mint a szívben; mert amit az emberek általában a szívnek hívnak, az az érzelem székhelye, és az emberi érzelmek mentális-vitális impulzusok, természetükben rendszerint nem pszichikaiak. Ez a többnyire rejtett képesség a háttérben – amely más, mint az elme és az életerő – az igazi lélek, a pszichikai lény bennünk. A pszichikai képessége mindamellett hatással lehet az elmére és a vitálisra és a testre, megtisztítva a gondolkodást és az észlelést és az érzelmet (ami akkor pszichikai érzéssé válik) és az érzékelést és a cselekvést és minden mást bennünk, és felkészítve azokat, hogy isteni folyamatok legyenek.

Az indiai nyelvben a pszichikai lényt a szívben lévő Purusának vagy a Csaitja Purusának lehet nevezni;(8) de ez alatt a belső vagy rejtett szív értendő, hridaje guhájám, nem a külső vitális-érzelmi központ. Az Árja oldalain említett igazi pszichikai entitás – a psziché – az (a vitális vágy-elmétől eltérően), amelyet említesz.

***

A pszichikai lényt a régi rendszerekben a szívben (a rejtett szívben – hridaje guhájám) lévő Purusának nevezték, ami nagyon jól megfelel annak, amit mi a szív központ mögötti pszichikai lényként határozunk meg.  Ez volt az is, amelyik elhagyta a testet a halálkor és megmaradt – ami ismételten megfelel annak a tanításunknak, hogy ez az, amely elmegy és visszatér, és egy új életet kapcsol hozzá a korábbi élethez. Azt is mondjuk, hogy a pszichikai az isteni rész bennünk – ennek megfelelően bizonyos helyeken a szívben lévő Purusát az egyéni természet Isvárájának is mondják.

A lélek szót nagyon bizonytalanul használják az angolban – mivel gyakran az egész nem-fizikai tudatra utal, beleértve még a vitálist is, annak minden vágyával és szenvedélyével. Azért kellett a pszichikai lény szót használni, hogy megkülönböztessük ezt az isteni részt a természet instrumentális részétől.

***

Úgy tűnik, X azt képzelte, hogy a pszichikai lény alatt a megvilágosult egót értettem. Az emberek azonban nem értik, mit akarok mondani a pszichikai lénnyel, mert a pszichikai szót az angolban a belső mentálisból, belső vitálisból vagy belső fizikaiból bárminek, vagy bármi rendkívülinek vagy okkultnak, vagy akár még a külső lény finomabb folyamatainak a kifejezésére is használják, teljes összevisszaságban; az okkult jelenségeket is gyakran nevezik pszichikainak. A lény e különböző részei közötti különbségek nem ismertek. Még Indiában is elveszett az Upanisadoknak az a régi tudása, amely ezeket megkülönbözteti. A Dzsivatmant, a pszichikai lényt (Purusa Antarátman), a Manomaja Purusát, a Pránajáma Purusát mind összekeverik.

***

Nem tudom pontosan mit jelent ez a kifejezés – túl pontatlan és korlátozott a pszichikai leírására. Az antahkarana általában az elmét és vitálist jelenti szemben a testtel – a test a lélek külső eszköze, a manah-prána pedig a belső eszköze. Én a pszichikai alatt a megtisztított elmétől és vitálistól valami eltérő dolgot értek. A megtisztított elme és vitális a felébredt és megszabadult pszichikai lény működésének az eredménye, de ez önmagában nem a pszichikai.

Ezenkívül, ez attól függ, mit értünk ahambháva alatt. A pszichikai azonban nem egy bháva. Az egy Purusa. Az ahambháva a Prakritinek egy képződménye, az nem egy lény vagy egy Purusa. Az ahambháva megszűnhet, de a Purusa mégis ott lesz.

A megszabadult pszichikai lény alatt én azt értem, hogy már nem kénytelen a homályos és tudatlan eszközök feltételei között – egy függöny mögül – kifejezni önmagát, hanem előtérbe tud jönni, képes az elme és a vitális és a test tevékenységét irányítani és megváltoztatni. A megtisztult belső lény nem egy megtisztult pszichikait jelent, hanem egy megtisztult belső mentálist, vitálist és fizikait. A jelző, amelyet a pszichikaira használtam, a “felébredt és megszabadult” volt.

A spirituális egyéniség elég homályos kifejezés, és különféle módon értelmezhető. Én azt írtam a pszichikai lényről, hogy a pszichikai a lélek, vagy az Isteni Tűz szikrája, amely fenntartja az egyéni evolúciót a földön, a pszichikai lény pedig a lélek-tudatosság, amely maga is fejlődik, vagy inkább az életről életre történő megnyilvánulása fejlődik az elmével, a vitálissal és a testtel, mint eszközeivel, amíg mind készen nem állnak az Istenivel való egyesülésre. Nem hiszem, hogy ehhez bármit is hozzá tudok tenni.

***

A Prakritiben lévő Purusa a Ksara Purusa – az annak hátterében álló az Aksara Purusa.

Az ego-érzet és a Purusa két teljesen különböző dolog – az ego-érzet a Prakriti egy mechanizmusa, a Purusa a tudatos lény.

A pszichikai lény fejlődik, tehát nem megváltoztathatatlan.

A pszichikai lény főként az egyénnek a lelke, amely a megnyilvánulásban kifejleszti az egyéni Prakritit, és részt vesz az evolúcióban. Ez az Isteni Tűznek az a szikrája, amely pszichikai lényként növekszik az elme, a vitális és a fizikai mögött, amíg nem képes átalakítani a Tudatlanság Prakritijét a tudás Prakritijévé. Ezek a dolgok nincsenek benne a Gítában, de a Gíta meglátásai nem korlátozhatják a tudásunkat.

***

Nem, az intuitív én teljesen más, vagy inkább az intuitív tudat, amely valahol az elme felett van. A pszichikai a lény mögött tartózkodik – legnyilvánvalóbb jellemzői: az Isteni iránti egyszerű és őszinte hódolat, egy nyílt és azonnali megérzése annak, ami helyes, és ami segít az Igazság és az Isteni felé, egy ösztönös visszavonulás mindattól, ami ennek ellentéte.

***

Különbséget kell tenni, mi a lélek – annak lényegét tekintve –, és mi a pszichikai lény. Egyenként és összesen is minden mögött ott van a lélek, amely az Isteninek a szikrája – nélküle semmi nem létezhet. De teljesen lehetséges olyan vitális és fizikai lénnyel rendelkezni, amelyet egy ilyen lélek-lényeg támogat, de amely mögött nincs egy nyilvánvalóan kifejlődött pszichikai lény.

Valóban van egy belső lény, amely a belső mentálisból, belső vitálisból, belső fizikaiból áll – de ez nem a pszichikai lény. A pszichikai az összes közül a legbelső lény, és tejesen eltér ezektől. A pszichikai szó használata az angolban valóban bármire utalhat, ami más vagy mélyebb, mint a külső elme, élet és test, néha pedig valami okkultra vagy fizikain túlira enged következtetni; de ez egy zavart és hibát keltő szóhasználat, és erről nekünk szinte teljesen le kell szoknunk.

A pszichikai lényt a felszíni folyamatok elfátyolozzák, és amennyire csak tudja, azon a három külső eszközön keresztül fejezi ki önmagát, amelyeket inkább irányítanak a külső erők, mint a belső lény vagy a pszichikai entitás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen el vannak szigetelve a lélektől. A lélek ugyanúgy a testben van, mint az elme vagy a vitális – a test viszont nem csak ez a durva fizikai test, hanem a finom test is. Amikor leválik a durva test, a test vitális és mentális burkai még megmaradnak a lélek szállítóeszközeiként, amíg azok is szét nem oszlanak.

Egy növény vagy egy állat lelke nem alvó – csak a kifejezési eszközei kevésbé fejlettek, mint az emberéi. Sok minden pszichikai a növényben, sok minden pszichikai az állatban. A növénynek csak a vitális-fizikai alkotóelemei jöttek létre a formájában; a növény formája mögötti tudat nem fejlesztette ki vagy nem szervezte meg az önmaga kifejezésére képes mentalitást, – az állat tesz egy további lépést; neki van egy vitális elméje és bizonyos mértékű önkifejezése, de a tudatossága korlátozott, a mentalitása korlátozott, a tapasztalatai korlátozottak; a pszichikai lényeg is egy kevésbé fejlett tudatosságot és tapasztalást bocsát ki, hogy képviselje őt, mint ahogy az az emberben lehetséges. Ennek ellenére az állatoknak van lelkük, és nagyon könnyen tudnak reagálni az emberben lévő pszichikaira.

Egy ember “kísértete” természetesen nem a lelke. Az vagy a vitális testében megjelenő ember, vagy a vitális struktúrájának egy töredéke, amelyet a vitális világ valamelyik ereje vagy lénye saját céljára megszerzett. Mert rendes körülmények között a vitális lény a személyiségével csak egy ideig létezik a fizikai test halálát követően; utána a vitális síkra távozik, ahol a vitális burok felbomlásáig marad. Utána a személy a mentális burokban valamilyen mentális világba jut; de végül a lélek elhagyja a mentális burkát is, és a pihenő helyére megy. Ha a mentális kifejezetten fejlett, akkor a mentális lény fennmaradhat, és a kifejezetten fejlett vitális úgyszintén, feltéve, ha az igaz pszichikai lény által szerveződnek és aköré összpontosulnak – ekkor osztoznak a pszichikai halhatatlanságában. De rendszerint nem ez történik; a mentális és vitális valamint a fizikai részek felbomlása következik be, és a lélek az újjászületésben egy új elmét, életet és testet vesz fel, és nem a másolatát a saját régi természetének, ahogy azt gyakran feltételezik. Egy ilyenfajta ismétlődés értelmetlen és haszontalan lenne, és megakadályozná az újjászületés célját: a természet tapasztalaton keresztül való előrehaladását, és a léleknek a természetben való evolúciós fejlődését önmaga megtalálása felé. Mindamellett a lélek megőrzi a benyomásokat mindabból, ami lényeges volt az elmúlt életekben és személyiségekben, és az új születés és személyiség egyensúlyt képez ezen múlt és a lélek jövőbeni szükséglete között.

 

P.S. Vannak esetek, amelyekben a külső lény gyors újjászületése következik be a régi személyiség, sőt még az elmúlt élete emlékeinek a fennmaradásával is, de ez kivételes eset, és általában akkor történik, amikor a túl korai halál miatt frusztráció keletkezik, és a vitálisban van egy erős akarat, hogy folytassa a befejezetlen tapasztalatát.

***

Különbséget kell tenni, mi a lélek – annak lényegét tekintve –, és a pszichikai lény. Egyenként és összesen is minden mögött ott van a lélek, amely az Isteninek a szikrája – nélküle semmi nem létezhet. De teljesen lehetséges olyan vitális és fizikai lénnyel rendelkezni, amely mögött nincs egy nyilvánvalóan kifejlődött pszichikai lény. Mindazonáltal, nem tehetünk olyan általános kijelentéseket, hogy semmi őseredetinek nincs lelke, vagy nincsen megnyilatkozása a léleknek bárhol is.

A belső lény a belső mentálisból, belső vitálisból, belső fizikaiból áll – de ez nem a pszichikai lény. A pszichikai az összes közül a legbelső lény, és tejesen eltér ezektől. A “pszichikai” szó használata az angolban valóban bármire utalhat, ami más vagy mélyebb, mint a külső elme, élet és test, bármi okkultra vagy fizikain túlira, de ez egy zavaros és hibát keltő szóhasználat, és mi ezt teljesen elvetjük, amikor a jógáról beszélünk vagy írunk. A mindennapi szóhasználatban néha lehet, hogy a szabadabb, közismert értelemben használjuk a “pszichikai” szót, illetve lehet, hogy néha a költészetben, amelyet nem köt az intellektuális szabatosság, a hétköznapi és külsődlegesebb értelemben beszélünk a lélekről, néha pedig az igazi psziché értelmében.

A pszichikai lényt a felszíni folyamatok elfátyolozzák, és amennyire csak képes, azokon a külső eszközökön keresztül fejezi ki önmagát, amelyeket inkább irányítanak a külső erők, mint a pszichikai belső befolyása. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen el vannak szigetelve a lélektől. A lélek ugyanúgy a testben van, mint az elme vagy a vitális – a test viszont, amelyet elfoglal, nem csak ez a durva fizikai váz, hanem a finom test is. Amikor leválik a durva burok, a test vitális és mentális burkai még megmaradnak a lélek szállítóeszközeiként, amíg azok is fel nem oszlanak.

Egy növény vagy egy állat lelke nem teljesen alvó – csak a kifejezési eszközei kevésbé fejlettek, mint egy emberéi. Sok minden pszichikai a növényben, sok minden pszichikai az állatban. A növénynek csak a vitális-fizikai alakult ki a formájában, ezért nem tudja kifejezni önmagát; az állatnak van egy vitális elméje és képes kifejezni önmagát, de a tudatossága korlátozott és a tapasztalatai korlátozottak, a pszichikai lényeg tehát egy kevésbé fejlett tudatossággal  és élménnyel rendelkezik, mint ahogy az az emberben megvan, vagy lehetséges. Ennek ellenére az állatoknak van lelkük, és nagyon könnyen tudnak reagálni az emberben lévő pszichikaira.

Egy “kísértet” természetesen nem a lélek. Az vagy a vitális testében megjelenő ember, vagy a vitálisának egy töredéke, amelyet valamelyik vitális erő vagy lény megszerzett. Mert rendes körülmények között a vitális részünk csak egy ideig létezik a test halálát követően, és a vitális síkra távozik, ahol a vitális burok felbomlásáig marad. Utána, ha mentálisan fejlett, a mentális burokban valamilyen mentális világba kerül, és végül a lélek elhagyja a mentális burkát is, és a pihenő helyére megy. Ha a mentális nagyon fejlett, akkor a mentális részünk fennmaradhat; és vitális úgyszintén, feltéve, ha az igaz pszichikai lény által szerveződnek és aköré összpontosulnak – ekkor ugyanis osztoznak a pszichikai halhatatlanságában. Ellenkező esetben a pszichikai önmagába vonja az elmét és az életet, és egy születések közti nyugalomba vonul.

***

Egy igazi vámpírban nincsen pszichikai, mivel a vámpír egy vitális lény – de minden emberben (még ha egy vitális lény vagy vámpír erő uralja is őt) elfátyolozva mindezek mögött van egy pszichikai.

***

A lelket az Isteni Tűz egy szikrájának mondják az életben és az anyagban – ez egy hasonlat. Nem nevezik a tudat egy szikrájának.

Van mentális, vitális, fizikai tudat – amelyek különböznek a pszichikaitól. A pszichikai lény és tudat nem ugyanaz.

Amikor a lélek vagy “az Isteni Tűz szikrája” egy pszichikai egyéniséget kezd kifejleszteni, ezt a pszichikai egyéniséget nevezik a pszichikai lénynek.

A lélek vagy szikra a szervezett vitális és elme előtt már létezik. A lélek valami az Isteniből, amely – a benne lévő isteni Princípiumként – leereszkedik az evolúcióba, hogy fenntartsa az egyén evolúcióját a Tudatlanságból a Fénybe. Az evolúció során kifejleszt egy pszichikai egyént vagy lélek egyéniséget, amely a fejlődő elmét, vitálist és testet, mint eszközeit felhasználva, életről életre növekszik. A lélek az, aki halhatatlan, míg a többi felbomlik; életről életre halad, és magával viszi tapasztalatának lényegét és az egyén evolúciójának folytonosságát.

Az egész tudatnak – a mentálisnak, vitálisnak és fizikainak is – kell felemelkednie, és csatlakoznia a magasabb tudathoz, és ha a csatlakozás egyszer megvalósul, akkor a magasabbnak le kell ereszkednie beléjük. A pszichikai az egész mögött van, és fenntartja azt.

***

    A szupraértelem az Igazság-Tudat; alatta lép közbe a Felettesértelem, amelynek alapelve, hogy fogadja az Isteninek a képességeit, és azokat elkülönülten próbálja megvalósítani a gyakorlatban, amelyek mindegyike a saját jogán működik, és azon dolgozik, hogy megvalósítsa a saját világát, vagy ha másokkal kell együtt működni, akkor, amennyire lehetséges, kikényszerítse a saját alapelvét. A felettesértelembe leereszkedő lelkek ugyanígy működnek. Innen való az elkülönült Egyéniség alapelve. Kezdetben még tudomása van isteni eredetéről, de ahogy leereszkedik, egyre inkább elkülönültté válik, és megfeledkezik isteni eredetéről, és az elválasztottság valamint az ego alapelve fogja uralni. Mert az Elme távolabb áll az Igazságtól, mint a felettesértelem, a Vitális Természet bele van mélyedve a tudatlan erők megvalósításába, míg az Anyagban az egész átváltozik azzá, ami egy kezdeti Tudatnélküliségnek tűnik. A felettesértelmi Mája az, amely igazgatja ezt a világot, de az Anyagban Tudatnélküliséggé mélyült, amelyből a  tudatosság újból kiemelkedik, és ismét felemelkedik, és lehozza az Anyagba az életet és az elmét, és megnyitja az elmét a magasabb kiterjedések felé – amelyek még mindig valamennyire közvetlen kapcsolatban vannak az Igazsággal (Intuíció, felettesértelem, szupraértelem).

***

Kialakult lelkek lépnek csak kialakult organizmusokba – a protoplazmában, stb.-ben csak az Isteninek a szikrája van ott, nem a kialakult lélek.

***

A pszichikai az Isteninek a szikrája, amely bele van vonva itt az egyéni létezésbe. Növekszik és a pszichikai lény formájában bontakozik ki – nyilvánvaló tehát, hogy még nem birtokolhatja az Isteninek a képességeket. Csak a jelenléte teszi lehetővé, hogy az egyén megnyíljon az Isteni felé, és az Isteni Tudat felé növekedjen, és amikor cselekszik, az mindig a Fény és az Igazság érzékelésével és az Isteni felé való igyekezettel történik.

***

Ez a pszichikainak a funkciója – minden síkon munkálkodnia kell, hogy segítse mindegyiket ráébredni az igaz igazságra és az Isteni Valóságra.

***

Nem az összes lélek fejlett és aktív; és nem is fordul minden lélek közvetlenül az Isteni felé, mielőtt gyakorolja a jógát. Hosszú ideig sokkal inkább embereken és dolgokon keresztül keresi az Istenit, mint közvetlenül.

***

Úgy tűnik, egyáltalán nem értetted meg a válaszomat. A közönséges tudatban, amelyben az elme, stb. nem éber, a pszichikai, amennyire csak tud, rajtuk keresztül cselekszik, de a Tudatlanság törvényei szerint.

***

Minden a Természethez tartozik – maga a lélek a Természet feltételei között és a közreműködésével cselekszik.

***

A lélek mindig tiszta, a tudás és az erő viszont be vannak burkolva, és csak úgy jönnek elő, ahogy a pszichikai lény fejlődik és megerősödik.

***

A pszichikai lény a születés és újjászületés során fejlődő lélek, és a lélek az Isteninek egy része – de a lélekkel mindig ott van az elfátyolozott Isteni, Hrísikésa.

***

Az Isteni mindig a belső szívben van, és nem hagyja el azt.

***

[A pszichikai] mindig kapcsolatban van a benne rejlő Istenivel – az egyénben titkon ott lévő Istenivel.

***

Ezek [a pszichikai lény és az Isteni Jelenlét a szívben] teljesen különböző dolgok. A pszichikai lény a saját egyéni lélek-lényünk. Az nem az Isteni, bár az Istenitől jött, és az Isteni felé fejlődik.

***

A pszichikai van közvetlen kapcsolatban a transzcendentális Istenivel, és vezeti felfelé a természetet a Legfelsőbb felé.

***

A pszichikai az egyéni evolúció fenntartója; kapcsolatban van az egyetemessel, mind közvetlen érintkezésen, mind az elmén, vitálison és testen keresztül.

***

A pszichikai lény hozzájárulása a szadhanához: (1) szeretet és bhakti – nem vitális, követelő és önző szeretet, hanem feltétel és követelés nélküli, önmagában létező; (2) belül az Anyával való kapcsolat vagy az Ő jelenléte; (3) tévedhetetlen vezetés belül; (4) az elme, a vitális és fizikai tudat lecsillapítása és megtisztítása, a pszichikai befolyásnak és vezetésnek való alárendelésük által; (5) ennek az egész alacsonyabb tudatnak a megnyitása fel a magasabb spirituális tudat felé, hogy az egy olyan természetbe ereszkedjen le, amely felkészült, hogy teljes fogékonysággal és megfelelő attitűddel fogadja azt  – mert a pszichikai mindenbe megfelelő gondolatot, megfelelő észlelést, megfelelő érzést, megfelelő attitűdöt visz.

Felemelhetjük a tudatunkat a mentálisból és vitálisból, és fentről lehozhatjuk az erőt, Ánandát, fényt, tudást; de ez sokkal nehezebb és eredményében sokkal bizonytalanabb, sőt veszélyesebb, ha a lény nincs felkészülve vagy nem elég tiszta. A pszichikaival felemelkedni ezzel a szándékkal messze a legjobb módszer. Ha a pszichikai központból emelkedsz fel így, annál jobb.

Amit mondasz, az arra enged következtetni, hogy a pszichikai és mentális központok összeköttetésben állnak, és rajtuk keresztül képes vagy lehozni dolgokat a magasabb tudatból. De a fej központodat nem cserélted fel a fej-feletti központra vagy a fej-feletti tágasságra. Ez általában a tudatos részeknek a fej teteje felé, majd az a fölé való fokozatos emelkedésével valósul meg. De nem szabad nagy erőfeszítést tenni ebbe az irányba, vagy erőltetni ezt; magától fog jönni.

***

A pszichikus lény a lélek, a titkos szívben lévő Purusa, amely a jelenlétével támogatja az elme, élet és test működését. A vitális a pránajáma purusa, ahogy azt a Taittirija Upanisadban hívják, az Élet Ereje mögötti lény; ez a külső formájában a tudatlanságban létrehozza a vágy-lelket, amely a legtöbb embert irányítja, és amelyet gyakran összekevernek az igazi lélekkel.

Az Átman az Én vagy Szellem, amely fent marad, tisztán és szeplőtlenül, nincs rá hatással az élet szennye, a vágy és az ego és a tudatlanság. Az egyén igazi lényeként kerül felismerésre, de szélesebb körben a mindenben lévő ugyanazon lényként és a kozmoszban lévő Énként is; neki is van egy önmagában való léte az egyén és a kozmosz felett, és ekkor hívjuk Paramátmának, a legfelsőbb Isteni Lénynek. Ennek a megkülönböztetésnek semmi köze a pszichikai és a vitális közti különbséghez: a vitális lény nem az, amit Átmanként ismerünk.

A vitális, vágy-lélekként és vágy-természetként nagymértékben ellenőrzi a tudatot a legtöbb embernél, mert az embereket a vágyak irányítják. De még a felszíni emberi természetben is a tudat igazi uralkodója a mentális lény, az Upanisad manomaja purusa prána-sáríra-netája. A pszichikai a háttérből befolyásolja a tudatosságot, de ki kell mennünk a közönséges tudatból a legbelső lénybe ahhoz, hogy rátaláljunk és a tudat uralkodójává tegyük őt, ahogy lenni kellene. Ezt megtenni a jóga egyik legfontosabb célja. A vitálisnak a tudat egyik eszközének kellene lennie, nem az uralkodójának.

A vitális lény nem az “én” – az ego mentális, vitális, fizikai. Az ego a létezésünknek a külső énnel való azonosítását, a fent lévő igazi énünk és a bennünk lévő pszichikai lényünk nem ismerését jelenti.

Bizonyos értelemben a bennünk lévő különböző Purusák vagy lények – a pszichikai, mentális, vitális, fizikai – az Átmannak a kivetítései, de a teljes igazság csak akkor tárul fel, amikor eljutunk a belső lényünkbe, és ismerjük önmagunk belső igazságát. A felszínen, a tudatlanságban, a mentális, vitális, fizikai Prakriti az, amelyik cselekszik, a Purusa pedig – mondhatni – el van torzítva a Prakriti tevékenységében. Ez nem az igazi mentális lényünk, az igazi vitális lényünk, még csak nem is az igazi fizikai lényünk, amelynek tudatában vagyunk; ezek a háttérben maradnak, elfátyolozva és csendben. A mentális, vitális, fizikai ego az, amit a lényünknek tekintünk, amíg nem teszünk szert tudásra.

***

A lélek és az élet két teljesen különböző erő. A lélek az Isteni Szellem szikrája, amely fenntartja az egyéni természetet; az elme, az élet, a test eszközök a természet megnyilvánulásához. A legtöbb embernél a lélek el van rejtve, és beborítja azt a külső természet működése; a vitális lényt összetévesztik a lélekkel, mert a vitális az, amelyik életet önt a testbe, és mozgatja azt. De ez a vitális lény egy olyan dolog, amely vágyakból és jó illetve rossz végrehajtó erőkből áll; ez a vágy-lélek, nem az igazi lény. Amikor az igazi lélek (psziché) előtérbe jön, és elkezdi először befolyásolni majd irányítani az instrumentális természet működését, akkor kezd el az ember úrrá lenni a vitális vágyain és egy isteni természet felé növekedni.

***

1. A lélek és a pszichikai lény gyakorlatilag ugyanazok, eltekintve attól, hogy még azokban a dolgokban is, amelyekben nem fejlődött ki egy pszichikai lény, megvan ennek ellenére az Isteninek egy szikrája, amit léleknek nevezhetünk. A pszichikai lényt szanszkritul a szívben lévő Purusának, Csaitja Purusának, hívják (A pszichikai lény az evolúcióban fejlődő lélek.)

2. A Purusa és a Prakriti közötti különbség a Szánkhja Rendszer szerint – a Purusa a csendes szemlélő tudat, amely észleli a Prakriti tevékenységeit, – a Prakriti a Természet ereje, amelyet – amikor megszabadulunk az ego, mint cselekvő érzetétől – az összes cselekedet végrehajtójaként érzékelünk. Ekkor valósul meg e két entitás felismerése. Ez teljesen más, mint a pszichikai lény. Az elmében, vitálisban, fizikaiban érzékeljük – legkönnyebben az elmében, ahol a mentális lény (Purusa) székel és irányítja a többit (manomaja purusa prána-sáríra-netá).

3. Prádzsnya, Taidzsasza, stb. egy másik osztályozás, és nem a lény különböző részeivel van kapcsolatban, hanem három különböző állapottal (ébrenlét, álom, alvás – durva, finom, kauzális).

Azt gondolom, hogy nem kellene ezen különböző dolgok között próbálni összefüggést megállapítani – mivel ez zavart kelthet. Ezek más kategóriákhoz tartoznak – és a tapasztalatoknak egy másik rendjéhez.

***

Belül a mentális lény néz, figyel és mindenre ítéletet mond, ami bennünk történik. A pszichikai nem úgy néz és figyel, mint egy szemlélő, hanem sokkal közvetlenebbül és világosabban, spontán módon érez és tud, saját természetének teljes tisztasága és a benne lévő isteni ösztön által, és így, amikor csak előtérbe kerül, azonnal feltárja, mik a jó és mik a rossz folyamatok a természetünkben.

Az ember lénye ezekből az alkotóelemekből áll – a háttérben a mindent fenntartó pszichikai, a belső mentális, vitális és fizikai, és az elmének, életnek és testnek a külső, teljesen felületi természete, amely az ő kifejező eszközük. De mindenek felett van a központi lény (Dzsivátma), amely a megnyilvánulása céljából felhasználja őket mind: ez az Isteni Én egy része; de önmagának ez a valósága el van rejtve a külső ember elől, aki ezt a legbelső énjét és lelkét a mentális és vitális egóval helyettesíti. Csak azok szereznek tudomást az igazi központi lényükről, akik elkezdték megismerni önmagukat; de az mégis mindig ott van, az elme, élet és test tevékenysége mögött állva, és a legközvetlenebbül a pszichikai képviseli őt, aki maga is az Isteninek egy szikrája. Természetünkben a pszichikai alkotóelem növekedése az, amelyen keresztül elkezdünk tudatos kapcsolatba kerülni fent a központi lényünkkel.  Amikor ez megtörténik, és a központi lény egy tudatos akaratot használ a természet folyamatainak irányítására és szervezésére, akkor rendelkezünk – szemben a részleges és pusztán mentális vagy morális önuralommal – egy valódi, egy spirituális önuralommal.

***

Az Upanisad által említett mentális lény nem része a mentális idegi fizikai állománynak – az a manomajah purusah prána-sáríra-netá, az élet és test vezetője. Nem lehetne így nevezni, ha része lenne az állománynak. És nem lehet az állomány vagy annak egy része a Purusa, – mert az állomány a Prakritiből áll. Manomajaként írják le az Upanisadok, mert a pszichikai lény a fátyol mögött van, és az ember, miután ő a mentális lény az életben és testben, az elméjében él, és nem a pszichikai lényében, ezért számára a manomaja purusa az élet és test vezetője, – a háttérben az egészet fenntartó pszichikairól nincsen tudomása vagy, a legjobb pillanataiban, homályosan van tudomása. A pszichikait a Miniszterelnök, a manomaja, képviseli az emberben, míg ő maga egy gyenge alkotmányos király; a manomaja az, akihez a Prakriti fordul tevékenységeinek jóváhagyásáért. De mégis az Upanisadok állítása csak a dolog látszólagos igazságát közli, ami csak az emberre és az emberi szintre érvényes – mert az állatnál inkább a pránajáma purusa lenne az, aki az elme és test netája, vezetője. Ez az egyik oka, hogy még nem engedtem az Újjászületés és Karma kiadását, mert ezt korrigálni kell, és a mélyebb igazságot a helyére tenni. Szándékomban állt ezt később elvégezni, de nem volt időm befejezni a hátralévő cikkeket.

***

A tragikomikus következetlenség, amiről beszélsz, abból a tényből fakad, hogy az ember nem egyetlen darabból áll, hanem sok darabból, és minden résznek van egy saját személyisége. Ez egy olyan dolog, amit az emberek még nem eléggé ismertek fel – a pszichológusok elkezdték ezt kapiskálni, de csak akkor fogadják el, amikor a kettős vagy többszörös személyiségnek egy markáns esete áll fenn. De valójában minden ember ilyen. A jógában a cél az kellene legyen, hogy kifejlesszünk (ha ez még nincs meg nekünk) egy erős központi lényt, és alatta – megváltoztatva, amit meg kell változtatni – összehangoljuk az összes többit. Ha ez a központi lény a pszichikai lény, akkor nincs nagy nehézség. Ha ez a mentális Lény, manomaja purusa prána-sáríra-netá, akkor nehezebb – hacsak nem tudja megtanulni a mentális lény, hogy mindig kapcsolatban legyen az Isteni nagyobb Akaratával ás Képességével, és hogy ezek a segítségére legyenek.

***

Nem értem a kérdést, ahogy fel lett téve. Minden résznek el kell különülnie a másiktól, és a saját munkáját végeznie, és mindegyiknek a pszichikaitól vagy fentről kell megkapnia a benne lévő Igazságot. A fentről leereszkedő Igazság egyre jobban össze fogja hangolni a tevékenységüket, bár a teljes harmónia csak akkor érkezhet el, amikor megvalósul a szupramentális beteljesedés.

***

Amit tapasztalsz, az a jógikus tudatosságnak és ön-ismeretnek az első előfeltétele. A közönséges elme csak egóként ismeri önmagát és a természet összes folyamatának egyvelegeként, és ezekkel a folyamatokkal azonosulva azt gondolja: “Én csinálom ezt, érzem azt, gondolkodom, örülök vagy szomorkodom stb.” Az igazi ön-ismeret első kezdete az, amikor elkülönítve érzed magad a benned lévő természettől és annak folyamataitól, majd pedig észreveszed, hogy a lényednek sok része van, sok személyisége, amelyek mindegyike a saját érdekében és a maga módján működik. A két különböző lény, amit érzel: az egyik a pszichikai lény, amely a Anya felé vonz téged, a másik a – leginkább vitális – külső lény, amely kifelé és lefelé, az alacsonyabb természet játéka felé vonz. Az elméd mögött ott van az a lény is, amelyik megfigyel, a szemlélő Purusa, aki elkülönülhet a természet játékától, megfigyelve azt, és választani képesen. Mindig a pszichikai oldalára kell állnia, és hozzá kell járulnia és támogatnia kell annak folyamatait, és el kell utasítania az alacsonyabb természet lefelé és kifelé irányuló működését, amelynek alá kell vetnie magát a pszichikainak, és hatására meg kell változnia.

***

Annak az állapotnak, amit leírtál, a tanulsága nem az, hogy nem kellene a jógát végezni, hanem, hogy állhatatosan kell haladnod, begyógyítva a hasadást lényed két része között. A nézeteltérés nagyon megszokott, szinte egyetemes az emberi természetben, és majdnem mindenkivel megtörténik, hogy az alacsonyabb sugallatot követi a magasabb részek szemben álló akarata ellenére. Ez az a jelenség, amelyet Ardzuna felvetett Krisnának feltett kérdésében: “Miért teszünk rosszat, annak ellenére, hogy azt szeretnénk, hogy ne tegyük? Mintha egy erő késztetne erre.”, és amelyet Horatius velősen így fejezett ki: “video meliora proboque, deteriora sequor”. Állandó erőfeszítéssel és törekvéssel el tudunk jutni egy fordulópontra, amikor a pszichikai előtérbe kerül, és az, ami az irányváltás egy nagyon apró lélektani változásának tűnik, átalakítja a természet egész egyensúlyát.

***

A külső ébrenléti tudatot úgy tekinted, mintha az lenne a valódi személy vagy lény, és arra következtetsz, hogy ha nem ez, hanem valami más tesz szert a felismerésre és tartózkodik a felismerésben, akkor senki nem tesz szert rá – mert itt nincs más, kivéve az ébrenléti tudat. Éppen ez az a tévedés, amely által a tudatlanság fennmarad, és nem lehet megszabadulni tőle. A tudatlanságból való kikerülés legelső lépése, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy ez a külső tudat nem a lelkünk, nem önmagunk, nem a valódi személy, hanem csak egy ideiglenes képződmény a felszínen, a felszíni játék céljából. A lélek, a személy belül van, nem a felszínen – a külső személyiség csak a latin persona szó első értelmében a személy, amely eredetileg maszkot jelentett.

***

A pszichikainak az a beállítottsága – amiről beszélsz –, mert a pszichikai kapcsolatban van az Istenivel az alacsonyabb természetben. De a belső elme, vitális és fizikai részei az univerzálisnak és ki vannak téve a kettősségeknek – csak tágasabbak, mint a külső elme, vitális és test, és a nagyobb mértékben és könnyebben fogadják az isteni befolyást.

***

Az Antarátma szót nagyon határozatlanul használják, mint az angolban a lélek szót – ebben a szóhasználatban az egész belső lényt felöleli, a belső elmét, belső vitálist, és még a belső fizikait is, valamint a legbelső lényként a pszichikait.

***

Az európai elme többnyire soha nem volt képes a lélek+test formulán túljutni – általában beleértette az elmét a lélekbe, és a test kivételével mindent az elmébe. Egyes okkultisták különbséget tesznek szellem, lélek és test között. Ugyanakkor nyilván van egy bizonytalan érzés, hogy a lélek és az elme nem teljesen ugyanaz a dolog, mivel van az a kifejezés, hogy “Ennek az embernek nincs lelke”, “nagy lelke van”, ami azt jelenti, hogy van benne valami, ami túl van magán az elmén és a testen. De ez nagyon pontatlan. Nincs világos különbség az elme és a lélek között, és semmilyen sincs az elme és a vitális között, és gyakran a vitálist tekintik a léleknek.

***

De pontosan ez az, amit vitat a nyugati tudományos elme, vagy vitatott tegnapig, és még ma is nem bizonyíthatónak tekint. Azt hangoztatják, hogy az én ideája illúzió – függetlenül a testtől. A test tapasztalatai azok, amelyek létrehozzák egy én ideáját, és abban az elképzelésben, hogy az én túléli a testet, az élet-vágy hosszabbodik meg megtévesztő módon. A Nyugat ezen felül hozzá van szokva ahhoz a keresztény elképzeléshez, hogy az én a testtel jön létre – egy olyan elképzeléshez, amelyet a keresztények a zsidóktól vettek át, akik hittek Istenben, de a halhatatlanságban nem – ezért a nyugati elme mereven elutasítja a reinkarnáció bármifajta ideáját. Még a vallásosak is azt szokták hinni, hogy a lélek a testben születik, Isten először teremti a testet, utána leheli bele a lelket (Pránát?). Az európaiak számára nehéz túltenni magukat ezen a mentális örökségen.

***

A pszichikai lény úgy van leírva az Upanisadokban, hogy az nem nagyobb, mint az ember hüvelykujja! Ez természetesen egy szimbolikus kép. Mert általában, amikor alakban látjuk bárkinek a pszichikai lényét, az annál nagyobb. Ami a belső lényt illeti, azt nagynak érezzük, mert az igazi mentális vagy az igazi vitális vagy még az igazi fizikai is tudatosságban sokkal nagyobb kiterjedésű, mint a külső tudatosság, amelyet a test korlátoz. Ha úgy tűnik, a külső részek foglalják el az egész tudatosságot, ez akkor van, amikor lemegyünk a fizikaiba, és úgy érezzük, a Természet összes aktivitása ott játszódik le – ekkor még a mentális és vitális folyamatokat is a fizikain keresztül, egy elkülönült sík dolgaiként, érezzük. Amikor azonban a belső lényben élünk, akkor egy olyan tudatosságra teszünk szert, amely az univerzálisba kezd kiterjedni, a külső pedig csak az univerzális erők által a felszínre vetett folyamat.

***

Igen, a pszichikai lénynek van egy formája. Ez azonban nem látszik egy fényképből; mert a pszichikainak nem mindig vagy általában nem olyan a formája, amely hasonló a fizikai testéhez, sőt néha teljesen különböző. Amikor megnézzük a fényképet, nem egy forma az, ami látható, hanem a tudatból valami, ami a testben fejeződik ki vagy jön át valahogy; az ember észleli vagy érzi azt ott a fényképen keresztül.

***

A lelket nem korlátozza semmilyen forma, de a pszichikai kibocsát egy formát a saját kifejeződése céljából, ahogyan azt a mentális, vitális és finom fizikai Purusák is teszik – azaz, láthatjuk, vagy egy másik személy láthatja a pszichikai lényünket ilyen és ilyen formában. Ennek a látásnak viszont két fajtája van – van a tartós, jellemző forma, amelyet ez a lény ebben az életben felvett, és vannak szimbolikus formák, mint például, amikor újszülött gyermekként látjuk a pszichikait az Anya ölében.

Ha a szóban forgó szadhak tényleg egy nő formájában látta a pszichikai lényét, az csak egy összeállított megjelenés lehetett, amely a pszichikainak valamilyen tulajdonságát vagy jellegzetességét fejezte ki.