A Véda Titka

Első rész
A VÉDA TITKA

Fordította: Milisist Tamás

Hungarian translation © by Milisits Tamás

TARTALOM

I. A Probléma és annak Megoldása
II. Visszapillantás a Védikus Elméletre
III. A Modern Elméletek
[…]

I.
A Probléma és annak Megoldása

Van-e egyáltalán, vagy van-e még titka a Védának? Az elfogadott elméletek szerint ennek az ősi misztériumnak a szíve ki van tépve, és mindenki szeme láttára fel van fedve – vagy inkább soha nem is létezett semmiféle titok. A Véda himnuszai egy primitív és még barbár fajnak az áldozati szerzeményei, amelyeket – a Természet megszemélyesített Erőit megszólítva, – szertartási és engesztelő rítusok rendszere köré írtak, és amelyek tele vannak még keletkezőfélben lévő, félig megformált mítoszok és kidolgozatlan csillagászati allegóriák zavaros tömkelegével. Csak a későbbi himnuszokban vesszük észre a mélyebb lélektani és morális elgondolások első megjelenését – amelyeket, egyesek szerint, az ellenséges Dravidáktól, a “rablóktól” a “Védát gyűlölőktől” vettek át, akiket tartózkodás nélkül átkoztak magukban a himnuszokban is –, valamint a későbbi Védantikus elmélkedés első magját, bárhogyan is tettek szert rá. Ez a modern elmélet összhangban van a vadembertől nem rég kiinduló gyors emberi evolúció elméletével; ezt támasztja alá a kritikai kutatás tekintélyes apparátusa, és védelmezi számos Tudomány, amelyek sajnálatos módon még újak és módszereikben még feltételezéseken alapulók, eredményeikben pedig változékonyak – az Összehasonlító Filológia, az Összehasonlító Mitológia és az Összehasonlító Vallások Tudománya.

Célom ezekben a fejezetekben az, hogy egy új nézőpontot vessek fel erre az ősi problémára. Nem azt tűzöm ki célul, hogy tagadó és romboló módszert használjak az elfogadott válaszok ellen, hanem hogy hozzájárulóan és építően, egyszerűen bemutassak egy szélesebb körű és, valamilyen módon, egy kiegészítő hipotézist – egy olyan hipotézist, amely, ezen felül, fényt vethet az ősi gondolkodás és vallásgyakorlat történetében egy vagy két fontos megoldandó kérdésre, amelyekre a szokványos elméletek egy nagyon hiányos megoldást kínáltak.

A Rig Védában – az európai tudósok szerint az igazi és egyetlen Védában – az áldozati himnuszoknak egy nagyon ősi nyelven megfogalmazott tömege található, amely számos szinte megoldhatatlan nehézséget vet fel. Tele van olyan ősi alakokkal és szavakkal, amelyek nem jelennek meg a későbbi beszédben, és értelmi feltételezés útján gyakran valamilyen kétségbe vonható jelentést kell megállapítani a számukra; még temérdek olyan szó is – amelyek közösek a klasszikus szanszkrittal – úgy tűnik, más jelentést hordoz vagy legalábbis enged meg, mint a későbbi irodalmi nyelvben; és a szavaknak a sokasága, különösképpen a legáltalánosabbak, azok, amelyek a legalapvetőbbek a értelmezéshez, meglepő számú, kapcsolatban nem lévő jelentésre képesek, ami, a kiválasztás során tanúsított elsőbbségnek megfelelően, teljesen más jelleget adhat egész passzusoknak, egész himnuszoknak, sőt az egész Véda gondolatvilágának. Több ezer év során legalább három jelentős, módszereiben és eredményeiben egymástól teljesen különböző kísérlet történt ezen ősi litániák értelmének megállapítására. Ezek egyike időben történelem előtti, és csak töredékekben maradt fenn a Brahmanákban és az Upanisadokban; teljes egészében rendelkezésre áll viszont az indiai tudós, Szájana, tradicionális értelmezése, és van a napjaink interpretációja, amelyet – az összevetés és a feltételezés óriási teljesítményét követően – a modern európai tudományos kutatás állított össze. Mindkettő egy közös ismertetőjegyet mutat be: a rendkívüli összefüggéstelenséget és a jelentés szegénységét, amelyekkel az ő eredményeik bélyegzik  meg az ősi himnuszokat. A különálló soroknak, akár természetes módon akár a feltételezés ereje által, világos értelmet vagy összefüggő értelmet lehet adni, a nyelvezet, ami ebből következik, ha stílusában rikító is, ha túl is van terhelve felesleges és díszítő jelzőkkel, még ha rendkívül keveset is fejt ki egy elképesztő tömegű rikító szókép és bőbeszédűség közepette  a jelentésből, késztethető arra, hogy érthető mondatokká változzon át; amikor azonban kezdjük egészként olvasni a himnuszokat, akkor mintha olyan emberek jelenlétében lennénk, akik, más fajok korai íróitól eltérően, képtelenek voltak a koherens és természetes előadásmódra vagy az összefüggő gondolkodásra. A rövidebb és egyszerűbb himnuszokat kivéve, a nyelvezet hajlamos arra, hogy vagy zavaros vagy mesterkélt legyen; a gondolatok vagy összefüggéstelenek, vagy pedig az értelmező kell, hogy egy egésszé erőszakolja és döngölje össze őket. A tudós, miközben a szövegével foglalkozik, arra kényszerül, hogy az interpretációt szinte a kiagyalás módszerével helyettesítse. Úgy érezzük, hogy annyira nem a jelentést tárja fel, mint egyfajta formába és összefüggésbe kalapálja és kovácsolja az ellenszegülő alapanyagot.

Mégis az irodalom egész történetében ezeknek a zavaros és barbár szerzeményeknek volt a legragyogóbb jószerencséjük. Nem csak a világ leggazdagabb és legmélyebb értelmű vallásai némelyikének voltak jónevű forrásai, hanem egyes legkifinomultabb metafizikai filozófiáinak is. Évezredek változatlan tradíciójában őket tisztelték az eredeteként és irányadó mértékeként mindannak, amit a Brahmanában és az Upanisadban, a Tantrában és a Puránában, a nagy filozófiai iskolák tantételeiben és híres szentek és bölcsek tanításaiban irányadónak és igaznak lehet tartani. A név, amit felvettek, Véda, a tudás volt, – ez az elismert neve annak a legmagasabb spirituális igazságnak, amire az emberi elme képes. Ha viszont elfogadjuk a bevett magyarázatokat, akár Szájanáét, akár a modern elméletet, akkor ez az egész magasztos és szent jó-hírnév egy kolosszális képzelgés. Ellenkezőleg, a himnuszok semmivel sem többek, mint azoknak a tanulatlan és anyagias barbároknak a naiv, babonás képzelgései, akik csak a legkülsődlegesebb előnyökkel és élvezetekkel törődtek, és semmi másról nem volt tudomásuk csak a legalapfokúbb erkölcsi nézetekről vagy vallási törekvésekről. Ezt a mindenre kiterjedő benyomást még azok az esetenkénti részletek sem rombolják le, amelyek egyáltalán nincsenek összhangban az általános szellemiségükkel. A későbbi vallások és filozófiák igazi alapzata vagy kiindulópontja az Upanisadok, amelyeket ezek szerint a filozofikus és spekulatív elmék lázadásának kell tekinteni a Védák rituális materializmusával szemben.

Azonban ez a félrevezető európai párhuzamok által támogatott koncepció valójában semmit nem magyaráz meg. Ilyen mélyértelmű és végleges gondolatok, a kifinomult és alaposan kidolgozott lélektannak az ilyen rendszerei, amilyenek az Upanisadoknak a lényegében találhatók, nem ugranak elő egy azt megelőző ürességből. Fejlődése során az emberi elme tudástól tudásig halad: vagy felfrissíti és kibővíti azt a korábbi tudást, amely el lett homályosítva és el lett takarva, vagy régi tökéletlen vezérfonalakat ragad meg, és azok új felfedezésekhez vezetik őt. Az Upanisadok gondolatvilága nálánál korábbi kimagasló kiindulópontokat feltételez, és ezek hiányoznak a szokványos elméletekből. A hézag kitöltésére kiagyalt hipotézis, hogy ezeket az elképzeléseket az országba betörő barbár Árják vették át a civilizált Dravidáktól, egy olyan feltételezés, amelyet más feltételezésekkel támasztanak alá. Valójában kezdenek már kételkedni, hogy a Pandzsábon keresztüli Árja invázió története nem-e a filológusok mítosza.

Az ősi Európában az intellektuális bölcselet iskoláit megelőzték a misztikusok titkos tanai; Orfikus és Eleusziszi misztériumok készítették elő a mentalitásnak azt a gazdag táptalaját, amelyből kinőtt Püthagorasz és Platón. Legalábbis hasonló kiindulópont valószínű Indiában a gondolkodás későbbi haladása számára. A gondolkodásnak az Upanisadokban található formái és szimbólumai közül valóban sok, a Brahmanák tartalmának nagy része egy olyan időszakot feltételez Indiában, amelyben a gondolkodás olyan titkos tanításoknak a formáját vagy fátylát öltötte magára, mint amilyenek a görög misztériumokéi voltak.

Egy másik folytonossági hiány, amit az elfogadott elméletek maguk után hagynak, az a szakadék, amely elkülöníti a Védában a külső Természet-Erők anyagi imádatát a görögök fejlett vallásától és azoktól a lélektani és spirituális elképzelésektől, amelyeket az Upanisadokban és a Puránákban az Istenek funkcióihoz kapcsolva találunk. Pillanatnyilag elfogadhatjuk azt az elméletet, hogy az ember vallásának legkorábbi teljesen értelmes formája szükségszerűen – mivel az ember a földön a külsőből indul, és a belső fele halad – azoknak a külső Természet-Erőknek az imádata, amelyeket azzal a tudattal és azzal a személyiséggel ruház fel, amit a saját lényében talál.

Agni a Védában közismerten Tűz; Szurja a Nap, Pardzsanja az Esőfelhő, Usa a Hajnal; és ha néhány más Isten anyagi eredete vagy funkciója kevésbé határozottan nyilvánvaló, filológiai következtetés vagy leleményes elmélet útján könnyű a homályt világossá tenni. Amikor azonban a görögök istenimádásában egy nem sokkal későbbi időponthoz érkezünk, mint ami a kronológia modern elképzelései szerint a Véda időszaka, jelentős változást találunk. Az Istenek anyagi ismertető jelei homályba vesztek, vagy lélektani fogalmaknak lettek alárendelve. A Tűz lobbanékony Istene átalakult a Munka sánta Istenévé; Apollo, a Nap, a költői és látnoki sugalmazás felett uralkodik; Athéné, akit meggyőzően lehet a kezdetekben egy Hajnal-Istennővel azonosítani, elvesztette az anyagi vonatkozású funkcióinak az emlékét, és ekkor már a Tudás bölcs, erős és tiszta Istennője; és vannak más istenségek is, a Háború, a Szerelem, a Szépség Istenei, akiknek eltűntek az anyagi funkcióik, ha valaha is léteztek. Nem elég kijelenteni, hogy ez a változás elkerülhetetlen volt az emberi civilizáció fejlődésével: a változás folyamata is vizsgálatot és magyarázatot igényel. Ugyanezt a gyökeres változást látjuk a Puránákban, amelyet részint más isteni nevek és alakok helyettesítése eredményezett, de részben ugyanaz a homályos folyamat is, amelyet a görög mitológia fejlődésében figyelünk meg. A Szaraszvati folyó a Múzsává és a Tanulás Istennőjévé vált; a Védák Visnuja és Rudrája most a legfőbb Istenség, egy isteni Hármasnak a tagjai, amelyek külön-külön a fenntartó és a pusztító folyamatnak a kifejezői a kozmoszban. Az Isa Upanisadban találunk egy esdeklést Szurjához, mint a kinyilatkoztató tudás Istenéhez, akinek a tevékenysége által elérhetjük a legmagasabb Igazságot. Ez a funkciója a Gajatri szent szövegében is, amelyet évezredeken keresztül ismételgetett az összes Brahmin a napi meditációjában; és megjegyezhetjük azt is, hogy ez az előírt szöveg egy versszak a Rig Védából, Risi Visvamitra egyik himnuszából. Ugyanabban az Upanisadban Agnit tisztán morális funkcióra idézik meg, mint a bűntől megtisztítót, mint a lelket a jó ösvényen az isteni Boldogsághoz vezetőt, és úgy tűnik, hogy az akarat erejével is azonosították, és ő a felelős az emberi cselekedetekért is. Más Upanisadokban az Istenek nyilvánvalóan az emberben az érzékszervi funkcióknak a szimbólumai. Szóma, a növény, amely a misztikus bort teremte a Védikus áldozathoz, nem csak a hold Istenévé vált, hanem az emberi lényben az elmeként is kinyilvánítja önmagát. Ezek a fejlődési folyamatok feltételeznek egy bizonyos periódust, a korai materiális istenimádásnál későbbit vagy magasabb rendűt a Védáknak tulajdonított Panteisztikus Animizmusnál, és a kifejlődött Puranikus mitológiánál korábbit, amelyben az istenek mélyebb pszichológiai funkciókkal lettek felruházva, egy olyan periódust, amely könnyen lehetett a Misztériumok Kora. Ahogy a dolgok jelenleg állnak, maradt vagy pedig létre lett hozva egy rés, azáltal, hogy a Védikus Risik vallásában kizárólagosan a naturalisztikus alkotóelembe mélyedtünk bele.

A felvetésem az, hogy a szakadék a mi művünkből ered, és az ősi szent iratokban igazából nem létezik. A hipotézis, amit felvetek, az, hogy maga a Rig Véda az egyetlen jelentékeny dokumentum, amely ránk maradt az emberi gondolkodás korai periódusából, amelynek hanyatló maradványai voltak a történelmi Eleusziszi és Orfikus misztériumok, amikor az emberi faj spirituális és lélektani tudása – ma már nehezen meghatározható okok miatt – konkrét és materiális alakzatok és szimbólumok fátylába lett elrejtve, amely megvédte a jelentést az avatatlanoktól, és felfedte a beavatottaknak. A misztikusok egyik legfontosabb alapelve az ön-ismeretnek és az Istenek igaz ismeretének a szentsége és titkossága volt. Úgy vélték, ez a bölcsesség a közönséges emberi elme számára nem megfelelő, sőt talán veszélyes is, vagy legalábbis ki van téve az elferdítésnek és visszaélésnek és értéke elvesztésének, ha feltárják a közönséges és meg nem tisztult lelkeknek. Ezért támogatták egy külső, eredményes bár tökéletlen, istenimádat meglétét az avatatlanok számára, egy belső fegyelemét a beavatottak számára, és olyan szavakba és képekbe öltöztették a nyelvezetüket, amelynek egyaránt volt egy spirituális jelentése a kiválasztottak számára, és egy konkrét értelme a közönséges hívek tömege számára. A Védikus himnuszok ezen az alapelven lettek kigondolva és megszerkesztve. Előírt szövegeik és szertartásaik nyíltan egy külső – az akkoriban általánosan jellemző vallás, a Panteisztikus Természet-Imádás céljából kigondolt – rituálé részletei voltak, titokban pedig egy spirituális élmény és tudás és az önművelésre irányuló lélektani fegyelmezés szent szavai és célravezető szimbólumai, amelyek akkoriban az emberi faj legnagyobb vívmányai voltak. A Szájana által elismert szertartási rendszer, külsőségeiben, lehet, hogy érvényes; az európai tudomány által felfedezett természeti jelentést, általános elgondolásaiban, lehet, hogy megfelelőnek találják; de ezek mögött mindig ott van a Véda igazi és még mindig rejtett titka, – a titkos szavak, ninjá vácsámszi, amelyek a lélekben megtisztultakhoz és tudásban felébredettekhez szóltak. Ennek a kevésbé nyilvánvaló, de fontosabb jelentésnek a kibogozása – azáltal, hogy megállapítjuk a Védikus kifejezések értelmét, a Védikus szimbólumok jelentését és az Istenek lélektani funkcióját – egy nehéz, de elengedhetetlen feladat, amihez ezek a fejezetek és a hozzájuk tartozó fordítások csak egy felkészülést szolgálnak.

A hipotézis, ha megalapozottnak bizonyul, három dolog előbbre vitelét fogja szolgálni. Egyszerűen és hathatósan fogja világossá tenni az Upanisadoknak azokat a részeit, amelyek még érthetetlenek és félreértelmezettek maradtak, valamint sokat a Puránák kezdeteiről is. Ésszerűen meg fogja magyarázni és igazolni fogja India egész ősi tradícióját; mert megállapítást fog nyerni, hogy igazából, a Védanta, a Purána, a Tantra, a filozófiai iskolák és a nagy indiai vallások forrásukban visszanyúlnak a Védikus kezdetekhez. Ott vehetjük észre a későbbi indiai gondolkodás alapvető eszméit kezdeti csírájukban, illetve korai vagy akár még legősibb formáikban is. Ily módon egy logikus kiindulópont fog rendelkezésre állni az Összehasonlító Vallások indiai vonatkozású megbízhatóbb tanulmányozásához. Ahelyett, hogy bizonytalan spekulációk közt tévelyegnénk, vagy hogy magyarázatot kelljen szolgáltatnunk lehetetlen átalakulásokra vagy tisztázatlan átmenetekre, rendelkezni fogunk egy vezérfonallal egy értelmet kielégítő, természetes és fokozatos fejlődéshez. Végül pedig a Védikus szövegek összefüggéstelenségei egyszerre érthetővé fognak válni és el fognak tűnni. Azok csak látszólag léteznek, mert értelmük igazi fonalát egy belső jelentésben kell megtalálni. Ha ezt a fonalat megtaláljuk, akkor a himnuszok logikus és szervesen összefüggő egésznek tűnnek fel, és az előadásmód, annak ellenére, hogy modern gondolkodás- és beszédmódunk számára jellegében idegen, a saját stílusában helyénvalóvá és szabatossá válik, és inkább követ el vétséget a szóhasználat takarékossága, mint a túlzott volta miatt, inkább a jelentés túlzott gazdagsága, mint szegénysége miatt. A Véda többé már nem lesz a pusztán a barbárság egy érdekes maradványa, hanem a világ korai Szentírásainak legjelentékenyebbjeinek élvonalába kerül.