Az Isteni Élet

Print Friendly

A mű eredeti címe: The Life Divine
Fordította: Milisits Tamás
Hungarian translation © Milisits Tamás

TARTALOM

Első könyv MINDENÜTT JELENLÉVŐ VALÓSÁG ÉS AZ UNIVERZUM

I. fejezet Az emberi törekvés
II. fejezet A két tagadás – 1. A materialista elutasítása
III. fejezet A két tagadás – 2. Az aszkéta elutasítása
IV. fejezet A Mindenütt Jelenlévő Valóság
V. fejezet Az Egyén Rendeltetése
VI. fejezet Az Ember az Univerzumban [részlet]

Első könyv
MINDENÜTT JELENLÉVŐ VALÓSÁG ÉS AZ UNIVERZUM

I. fejezet
Az emberi törekvés

Az ember legkorábbi, és úgy tűnik, elkerülhetetlen és végső elmélyedése felébredt gondolataiban — mert az túlélte a szkepticizmus leghosszabb időszakait, és visszatért minden száműzetésből — egyben a legemelkedettebb is, amelyre az emberi gondolkodás képes. Ez az Isteniség megsejtésében, a tökéletességre irányuló ösztönzésben, a tiszta Igazság és a zavartalan Gyönyör keresésében, egy titkos halhatatlanság megérzésében nyilvánul meg. Az emberi tudás ősi kezdetei tanúbizonyságot hagytak az erre irányuló állandó törekvésükről; ma pedig azt látjuk, hogy a Természet külsőségeinek diadalmas analízisétől megcsömörlött, de meg nem elégedett emberiség készül visszatérni ahhoz, ami után a legősibb időkben is áhítozott. A Bölcsesség kezdeti formulája — Isten, Fény, Szabadság, Halhatatlanság — egyben a végsőnek is ígérkezik.

Az emberi nem ezen örökös ideáljai egyszerre ellentétei az emberiség hétköznapi tapasztalatainak, és megerősítései is azoknak az — emberiség számára abnormális — emelkedettebb és mélyebb tapasztalatoknak, amelyeket, szervezett teljességükben, csak egy forradalmi egyéni erőfeszítés vagy egy evolúciós egyetemes fejlődés által lehet elérni. Megismerni, birtokolni az isteni lényt, és azzá válni egy állati és önző tudatban, homályos vagy zavaros fizikai gondolkodásmódunkat teljes körű szupramentális megvilágosodássá átalakítani, békét és önmagában létező gyönyört teremteni ott, ahol csak a — testi fájdalom és az érzelmi szenvedés által ostromolt — mulandó kielégülés kényszere létezik, végtelen szabadságot létrehozni egy olyan világban, amely mechanikus kényszerűségek összességeként jelenik meg, felfedezni és megvalósítani a halhatatlan életet egy olyan testben, amely alá van vetve a halálnak és az állandó változásnak: ez az, ami Isten Anyagban való kinyilvánításaként és a Természet földi evolúciója Céljaként felkínálkozik a számunkra. A közönséges materiális intellektus számára — amely tudatának jelenlegi szervezettségét tekinti saját lehetőségei határának — a megvalósulatlan ideálok és a megvalósult tények közti egyértelmű ellentmondás a végső bizonyíték azok érvényessége ellen. Ha azonban körültekintőbben vesszük szemügyre a világ működését, akkor ez a szöges ellentét inkább a Természet rendkívül mélyreható módszerének és a legteljesebb beleegyezése pecsétjének tűnik fel.

Mert a lét összes problémája lényegében a harmónia problémája. Azok egy megoldatlan egyet nem értés felismeréséből és egy fel nem fedezett egyetértésre vagy egységre való hajlamból keletkeznek. Egy megoldatlan egyet nem értésben az ember gyakorlatias és állatibb része képes csak elégedetten nyugalomban maradni, de ez lehetetlen a teljesen felébredt értelme számára, és még a gyakorlatias részei is általában csak elmenekülnek az egyetemes szükségszerűség elől, amikor vagy kirekesztik a problémát vagy egy hevenyészett, haszonelvű és megvilágosulatlan kompromisszumot fogadnak el. Mert lényegében az egész Természet a harmónia után kutat: az élet és az anyag saját szférájában ugyanúgy, ahogy az elme a megfigyeléseinek elrendezésében. Minél nagyobb az összetevők látszólagos összevisszasága, vagy a felhasználandó alapelemek látszólagos — egészen az összeegyeztethetetlen ellentétig terjedő — össze nem illése, annál erősebb az ösztökélés, és ez még egy kifinomultabb és hatalmasabb rend felé is vezet, mint ami rendes körülmények között egy kevésbé fáradságos erőfeszítés eredménye lehetne. Az aktív Élet összeegyeztetése a formának azzal az anyagával, amelyben, úgy tűnik, magának a tevékenységnek az előfeltétele is a tétlenség — ez az ellentétek egyik problémája, amelyet a Természet megoldott, és folytonosan, nagyobb komplexitással még jobban meg akar oldani; mert ennek tökéletes megoldása egy teljesen irányított, elme által támogatott állati test anyagi halhatatlansága lenne. A tudatos elme és tudatos akarat összeegyeztetése egy olyan formával és élettel, amelyek nincsenek nyilvánvalóan tudatában önmaguknak és legfeljebb egy mechanikus vagy tudattalan akaratra képesek — ez az ellentétek egy másik problémája, amellyel kapcsolatban a Természet már bámulatos eredményeket mutatott fel, és mindig még magasabb rendű csodálatos dolgok megtételét célozza; mert itt a végső csoda egy olyan állati tudat lenne, amely többé már nem kutat az Igazság és a Fény után, hanem azok rendelkeznek felette, egy közvetlen és tökéletessé vált tudás birtoklásából származóan, voltaképpen mindenhatóan. Tehát nem csak önmagában ésszerű az embernek az a felfelé irányuló indítéka, hogy még magasabb ellentéteket egyeztessen össze, hanem ez az egyedüli logikus beteljesülése annak a szabálynak és erőfeszítésnek, amely úgy tűnik, a Természet alapvető módszere és egyetemes törekvésének igazi értelme.

Az Élet evolúciójáról beszélünk az Anyagban, és az Elme evolúciójáról az Anyagban; az evolúció azonban csak egy szó, amely pusztán megállapítja a jelenséget, anélkül, hogy megmagyarázná azt. Mert, úgy tűnik, nincs ok, amiért az Életnek ki kellene fejlődnie az anyagi elemekből vagy az Elmének az élő formákból, hacsak nem fogadjuk el azt a Védantista megoldást, hogy az Anyag már magában foglalja az Életet, az Élet pedig az Elmét, mert lényegében az Anyag a leplezett Életnek egy formája, az Élet a leplezett Tudatnak egy formája. És ekkor, úgy tűnik, kevés kifogás merül fel még egy további lépés ellen a sorban, és annak elfogadása ellen, hogy a mentális tudat maga is csupán egy formája vagy fátyla lehet az Elmén túli, magasabb állapotoknak. Ebben az esetben az embernek a legyőzhetetlen impulzusa Isten, Fény, Gyönyör, Szabadság, Halhatatlanság felé a megfelelő helyen jelentkezik a láncolatban: egyszerűen egy olyan parancsoló impulzusként, amely által a Természet az Elmén túl akar fejlődni, és ugyanolyan természetesnek, igaznak és ésszerűnek tűnik, mint az Élet felé törekvő impulzus, amelyet a Természet az Anyag bizonyos formáiba ültetett bele, vagy mint az Elme felé irányuló impulzus, amelyet az Élet egyes formáiba ültetett bele. Ez az impulzus ahogy itt is, úgy ott is, többé-kevésbé rejtetten létezik a Természet különböző formáiban a lenni akarás erejének egy mindig emelkedő sorozatával; ahogy itt is, úgy ott is fokozatosan fejleszti ki, és elkerülhetetlenül ki is fogja teljesen fejleszteni a szükséges szerveket és képességeket. Ahogy az Elme felé irányuló impulzus az Élet finomabb reakcióitól a fémben és a növényben az Elme teljes megszerveződéséig terjed az emberben, ugyanúgy az emberben is megvan ez az emelkedő sorozat, amely, ha más nem is, legalább az előkészítése egy magasabb rendű és isteni életnek. Az állat az az élő laboratórium, amelyben a Természet, úgy mondják, létrehozta az embert. Maga az ember is jó okkal lehet egy gondolkodó és élő laboratórium, akiben és akinek a tudatos közreműködésével a Természet létre akarja hozni az emberfelettit, az istent. Vagy ne mondjuk inkább azt, hogy manifesztálni akarja Istent? Mert ha az evolúció a fokozatos kinyilvánítása a Természet által annak, ami beléágyazva benne szunnyadt vagy dolgozott, akkor az evolúció a nyilvánvaló felismerése is annak, hogy titkon mi a Természet. Ekkor pedig nem parancsolhatjuk meg neki, hogy álljon meg evolúciója egy adott szintjén, és ahhoz sincs jogunk, hogy elítéljük bármely szándékát, amelyet kimutat, vagy erőfeszítését, amelyet tesz, csakhogy meghaladjon valamit — ahogy azt a bigott vallásos teszi, amikor eltévelyedettnek és önhittnek, vagy a racionalista, amikor rendellenességnek és hallucinációnak bélyegzi azt. Ha igaz, hogy az Anyag magában foglalja a Szellemet, és hogy a látható Természet titokban Isten, akkor az emberben lévő isteni kinyilvánítása és a belül és kívül lévő Isten felismerése az ember számára a lehetséges legmagasabb rendű és leghelyénvalóbb cél a földön.

Ily módon igazolja önmagát — az emberiség körültekintő értelme és az állhatatos ösztöne vagy intuíciója számára úgyszintén — az állati testben való isteni élet örök paradoxonja és örök igazsága, egy halandó bérleményben lakozó halhatatlan törekvés vagy valóság, önmagát a korlátok közé szorított elmékben és megosztó egókban feltáró egyedüli és egyetemes tudat, az érzékelésen túli, meghatározhatatlan, időtlen és végtelen Lény, aki egyedül teszi lehetségessé az időt és a teret és a világmindenséget, és mindezekben felismerhetővé teszi az alacsonyabb kategóriák számára a magasabb rendű igazságot. Olykor kísérleteket tesznek arra, hogy az ember végleg felhagyjon azzal a kérdezgetéssel, amelyet a logikus gondolkodás számára oly gyakran nyilvánítottak megfejthetetlennek, és arra, hogy meggyőzzék az embereket, mentális aktivitásukat korlátozzák a világban való anyagi létezésük gyakorlati és közvetlen problémáira; ezeknek a kitéréseknek azonban sohasem tartós a hatása. Ezektől az emberiség a kutatás iránti szenvedélyesebb indítékkal vagy egy azonnali megoldás iránti heves éhséggel tér vissza. Ez az éhség a miszticizmusnak válik a hasznára, és új vallások születnek, hogy felváltsák a régieket, amelyeket elpusztított vagy jelentőségétől megfosztott a szkepticizmus, amely maga sem tudott megelégedést kelteni, és jóllehet feladata a vizsgálat volt, vonakodott elég mély vizsgálatot folytatni. Az a kísérlet, hogy elutasítsanak vagy elfojtsanak egy igazságot, azért mert külső megnyilvánulásaiban még homályos és túl gyakran népbutító babona vagy kezdetleges vallásos hit képviselte azt, maga is egyfajta népbutítás. A kozmikus szükségszerűségtől — lévén az sok fáradtsággal járó, a kézzelfogható eredmények által nehezen igazolható, működési szabályainak felállításában lassú — való elmenekülni akarás végül ki kell, hogy derüljön: nem a Természet igazságának elfogadása, hanem egy lázadás a nagyszerű Anya titkos, hatalmasabb akarata ellen. Jobb és ésszerűbb, ha elfogadjuk azt, amit ő nem fog hagyni, hogy az emberiségként elutasítsunk, és ha azt a vak ösztön, a homályos intuíció és a rendszertelen törekvés szférájából az értelem fényébe és egy útbaigazított és önmagát tudatosan vezető akaratba emeljük. És ha létezik a megvilágosult intuíciónak vagy az önfeltáró igazságnak bármilyen magasabb rendű fénye, ami az emberben jelenleg vagy akadályozva van és hatástalan, vagy pedig időszakos felvillanásokkal, mintegy fátyol mögül, működik, vagy alkalmi demonstrációkkal, akár az északi fény az anyagi világunk égboltján, nekünk akkor sem kell félnünk efelé törekedni. Mert valószínű, hogy ez a tudat következő magasabb szintje, amelynek az Elme csak egy formája és fátyla, és ennek a fénynek a ragyogásain keresztül vezethet fokozatos önkiterjedésünk ösvénye, bármi is legyen az a legmagasabb állapot, amely az emberiség végső pihenőhelye lesz.