Az Isteni Élet

II. fejezet
A két tagadás

1.
A materialista elutasítása

Nincs alapja annak az állításnak, hogy a földön lehetséges az isteni élet és a halandó létben a halhatatlanság érzése, kivéve, ha nem csupán az örök Szellemet fogadjuk el, mint ennek a testi palotának a lakóját, mint ennek a változó díszruhának a viselőjét, hanem az Anyagot is, amelyből az készül, mint megfelelő és nagyszerű alapanyagot, amelyből Ő folyamatosan szövi a ruháit, és újra meg újra építi palotáinak véget nem érő sorozatát.

De még ez sem elég, hogy megóvjon a testi élettől való meghátrálástól, hacsak nem vagyunk képesek – észlelve a Szellem és Anyag megjelenései mögött a lét e két szélső végpontjának lényegbeli azonosságát – az Upanisadokkal egyetemben, ugyanazon a nyelven, mint ezen ősi írások, kimondani: „Az Anyag is Brahman”, és megadni a teljes jelentőségét annak az élénk metaforának, amely a fizikai világegyetemet az Isteni Lény külső testeként írja le. És – amíg ez a két szélső végpont látszólag ilyen távol kerül egymástól – ez az azonosság nem is meggyőző a racionális intellektus számára, ha vonakodunk elfogadni a Szellem és az Anyag között húzódó emelkedő kategóriák sorozatát (az Életet, az Elmét, a Szupraértelmet és azok a lépcsőfokokat, amelyek összekapcsolják az Elmét és a Szupraértelmet). Máskülönben a kettő összebékíthetetlen ellenfeleknek kell, hogy feltűnjön, amelyek egy boldogtalan házasságban vannak egymáshoz kötve, a válásuk pedig az egyetlen ésszerű megoldásnak. Egymással való azonosításuk, egyiknek a másik fogalmaival való bemutatása a Gondolkodás egy mesterséges alkotásává válik, ami ellentétben áll a tények logikájával, és csak egy irracionális miszticizmus számára lehetséges.

Ha azt állítjuk, hogy csak tiszta Szellem és egy mechanikus, nem intelligens szubsztancia vagy energia létezik, amelyek egyikét Istennek vagy Léleknek a másikat pedig Természetnek hívunk, az elkerülhetetlen következmény az lesz, hogy vagy Istent fogjuk tagadni vagy a Természettől fogunk elfordulni. Mind a Gondolkodás, mind az Élet számára parancsolóvá válik ekkor a választás. A Gondolkodás reakciója erre az, hogy vagy az egyiket tagadja meg a képzelet illúziójaként, vagy a másikat az érzékszervek illúziójaként; az Élet reakciója, hogy megállapodik az immateriálisnál és saját magától az undorba vagy egy önmagáról megfeledkező eksztázisba menekül, vagy pedig megtagadja saját halhatatlanságát és figyelmét Istentől elfordítja az állati felé. A Purusában és a Prakritiben, a Szánkhják passzívan ragyogó Lelkében és a mechanikusan aktív Energiájukban semmi közös sincs, még tétlenségük ellentétes módozata sem; ellentmondásukat csak a tehetetlenségénél fogva működő Aktivitásnak a megszűnése oldhatja fel a megváltozhatatlan Nyugalomban, amelyre hiába vetíti ki az Aktivitás a képeinek meddő kiáradását. Sankara szótlan, inaktív Énje és a sok névvel és formával rendelkező Májája ugyanúgy összeegyezhetetlen és kibékíthetetlen entitások; merev szembenállásuknak csak a sokszerű illúziónak a megsemmisülése vethet véget, az örökkévaló Csend egyedüli Igazságában.

A materialistának könnyebb dolga van; tagadva a Szellemet, lehetséges számára, hogy olyan megállapításra jusson, amelynek egyszerűsége könnyebben győz meg: egy valódi Monizmusra, az Anyag vagy pedig az Erő Monizmusára. Ennek a megállapításnak a merevsége mellett azonban lehetetlenség, hogy véglegesen kitartson. Ő is azzal végzi, hogy posztulál egy megismerhetetlent, amely annyira indifferens, annyira távoli az ismert világegyetemtől, mint a passzív Purusha vagy a csendes Átman. Ennek nincs más célja, mint hogy egy homályos engedménnyel kitérjen a Gondolkodás kérlelhetetlen követelései elől, vagy hogy ürügyként fennálljon, amely alapján el lehet vetni a kutatás korlátainak kiterjesztését.

Emiatt, ezek között a terméketlen ellentmondások között, az emberi elmét nem töltheti el a megelégedés nyugalma. Az elmének mindig az Igazság egy teljes körű megerősítése után kell kutatnia; erre csak egy ragyogó összehangolás által lelhet rá. Ahhoz, hogy eljusson ehhez az összehangoláshoz, át kell kelnie azokon a fokozatokon, amelyeket a belső tudatunk fölénk helyez, vagy az analízis objektív módszerével, amelyet ugyanúgy alkalmazunk az Életre és az Elmére, mint az Anyagra, vagy a szubjektív szintézisen és megvilágosodáson keresztül, és el kell érnie a végső egység nyugalmi állapotába, anélkül, hogy megtagadná a kifejezésre juttató sokféleség energiáját. Az Igazságnak csak egy ilyen teljes és egyetemes megerősítésében hozhatók összhangba a létezés különféle és látszólag ellentmondó adatai, és fedezhetik fel azok a különféle, gondolkodásunkat és életünket irányító, egymással összeütköző erők a központi Igazságot, amelynek szimbolizálása és különféleképpen történő beteljesítése céljából azok itt vannak. Csak ekkor, ha eljutott egy igazi középpontba, és felhagyott azzal, hogy körpályákon tévelyegjen, tud a Gondolkodásunk úgy működni, mint az Upanisad Brahmanja, mozdulatlanul és szilárdan, még működése közben és az egész világra kiterjedő áramlásában is, és az életünk, ismerve a célját, képes azt derűs és állandó örömmel és ragyogással valamint egy ritmikusan csapongó energiával szolgálni.

Ha azonban egyszer ebben a ritmusban zavar keletkezett, akkor szükséges és hasznos, hogy, a végső állításuk tekintetében, az ember külön-külön megvizsgálja a két nagy ellentét mindegyikét. Az elme természetes módszere, hogy tökéletesebben térjen vissza ahhoz az állításhoz, amelyet elveszített. Ezen az úton az elme lehet, hogy megkísérel megpihenni a közbenső fokozatokon, minden dolgot egy elsődleges Élet-Energia, vagy az érzékelés, vagy az Ideák kategóriáira redukálva; ezek a kizárólagos válaszok azonban mindig valótlannak tűnnek. Lehet, hogy egy ideig megelégedéssel töltik el a logikus értelmet, amely csak tiszta ideákkal foglalkozik, de nem tudják kielégíteni az elme realitásérzékét. Mert az elme tudja, hogy önmaga mögött van valami, ami nem az Idea; másrészt tudja, hogy van önmagában valami, ami több, mint az élet Lélegzete. Vagy a Szellem vagy az Anyag tudja neki egy időre megadni a végső valóság valamilyen érzését; a közbeeső princípiumoknak viszont egyike sem. Az elmének ezért a két véglethez kell eljutnia, mielőtt eredményesen vissza tud térni az egészhez. Mert magából a természetéből adódóan az intellektust, amely előtt ott van az alapvető princípiumoknak ez a sokfélesége – és amelyet egy olyan érzékelő képesség szolgál ki, amely a létnek csak a részeit képes pontosan észlelni, és egy olyan beszéd, amely szintén csak akkor tudja megvalósítani a pontosságot, ha gondosan feloszt és meghatároz –, az hajtja, hogy úgy kutasson a harmónia után, hogy mindent könyörtelenül az egyik kategóriáira redukál. Gyakorlatilag, abból a célból, hogy bizonyítsa az egyiket, igyekszik megszabadulni a többitől. Ahhoz, hogy ezen egymást kizáró folyamat nélkül felfogja azonosságuk forrását, az elmének vagy át kell ugornia önmagát, vagy vissza kell érnie a kör kiindulópontjához, csak hogy rájöjjön, hogy minden ugyanúgy Arra redukálódik, ami elkerüli a meghatározást vagy a leírást, és mégis nemcsak valódi, hanem elérhető is. Bármely úton is haladjunk, mindig Az a végcél, ahova elérkezünk, és csak akkor kerülhetjük ezt el, ha megtagadjuk, hogy befejezzük az utazást.

Jó megérzés tehát, hogy sok kísérletezést és verbális megoldást követően, ma annak a kettőnek a jelenlétében kell, hogy találjuk magunkat, amelyek hosszú ideig kizárólagosan kibírták a tapasztalás próbáit: a két végletben, és hogy a tapasztalat végén mindkettő olyan eredményre kell, hogy jusson, amelynek elfogadását, mint igazat és kielégítőt, az emberiség egyetemes ösztöne, ez a leplezett bíró, az Igazság egyetemes Szellemének őre és képviselője, elutasít. Európában a materialista elutasítása és Indiában az aszkéta tagadása kísérelte meg önmagát egyetlen igazságként kijelenteni, és az Élettel kapcsolatos elképzelést uralni. Indiában, ha az eredmény a Szellem kincseinek – vagy egy részüknek – nagy felhalmozása volt, akkor az Élet nagy csődje is az volt; Európában, a gazdagság bősége és e világ erőinek és javainak győzedelmes uralma egy ugyanolyan csőd felé haladt a Szellem dolgaiban. Az intellektus, amely minden probléma megoldását az Anyag egyedüli kategóriájában kereste, sem lelt megelégedésre abban a válaszban, amit kapott.

Az idő tehát érik, és a világ tendenciája egy új és átfogó állítás felé mutat gondolatban, belső és külső tapasztalásban, és ennek szükségszerű következményeként egy új és gazdag ön-beteljesedés felé, egy integrált emberi létben úgy az egyén mint az emberiség számára.

A Szellem és Anyag viszonyának különbségéből a mindkettőt képviselő Megismerhetetlenhez, adódik egy különbség a materiális és spirituális tagadások hatásosságában is. A materialista elutasítása, bár határozottabb és azonnal eredményes, vonzerejében az emberiség túlnyomó többsége számára felületesebb, mégis kevésbé tartós, végül pedig kevésbé hatásos, mint az aszkéta teljes elmélyülést igénylő és veszélyes tagadása. Mert az magában hordozza a saját gyógyulását. Leghathatósabb alkotóeleme az Agnoszticizmus, amely, elfogadva a Megismerhetetlent minden megnyilvánulás mögött, kiterjeszti a megismerhetetlen határait, amíg az magában nem foglalja mindazt, ami csak ismeretlen. Premisszája, hogy a fizikai érzékelő szerveink a kizárólagos eszközeink a Tudás megszerzéséhez, és hogy emiatt az Értelem, még a legkiterjedtebb és erőteljesebb szárnyalásaiban sem képes megszökni az érzékelés körén túlra; mindig és kizárólagosan azokkal a tényekkel kell foglalkoznia, amelyekről az érzékszervek gondoskodnak vagy amelyeket sejtetnek, és maguk a sugallatok mindig össze kell, hogy maradjanak kapcsolva az eredetükkel; ezen nem tudunk túljutni, nem tudjuk hídként használni őket, amely egy olyan tartományba vezet minket, ahol erőteljesebb és kevésbé korlátozott képességek lépnek működésbe, és egy másfajta vizsgálatot kell kialakítani.

Egy ilyen önkényes premissza önmagára mondja ki az elégtelenség ítéletét. Ezt csak úgy lehet fenntartani, ha szándékosan figyelmen kívül hagyja vagy félremagyarázza a bizonyítékoknak és tapasztalatoknak azt az egész hatalmas körét, amely ellentmond neki, csodálatra méltó és hasznos képességeket tagad és kicsinyel le, amelyek az emberi lényekben tudatosan vagy magyarázatra szorulva aktívak vagy legrosszabb esetben is lappangóak, és megtagadja, hogy kutassa a szuprafizikai jelenségeket, kivéve, ha az Anyaggal és annak folyamataival kapcsolatban nyilvánultak meg, illetve ha az anyagi erők alárendelt működésének vélik őket. Amint elkezdjük vizsgálni az elme és a szupraértelem működését, önmagukban és anélkül az előítélet nélkül, amelynek eltökélt szándéka, hogy kezdettől csak az Anyag egy alárendelt kategóriáját lássa bennük, akkor temérdek olyan jelenséggel kerülünk kapcsolatba, amelyek teljesen elkerülik a materialista frázis merev fogását és korlátozó dogmatizmusát. És abban a pillanatban, ahogy felismerjük, mivel a növekvő tapasztalatunk kényszerít minket, hogy felismerjük, hogy vannak az érzékszervek hatáskörén túl a világegyetemben megismerhető valóságok, és az emberben erők és képességek, amelyek inkább meghatározzák az anyagi szerveket, amelyeken keresztül kapcsolatot tartanak az érzékelés világával – az igazi és teljes létezésünknek ezzel a külső héjával –, mint általuk meghatározottak, a materialista Agnoszticizmus premisszája semmivé lesz. Készen állunk egy nagy megállapításra és egy mindig fejlődő kutatásra.

Először azonban helyes lenne, elismernünk a racionális Materializmus nagyon rövid időszakának óriási és elengedhetetlen hasznosságát, amelyen az emberiség keresztül halad. Mert a bizonyítékoknak és tapasztalatoknak az a hatalmas területére, amely kezdi ismét megnyitni a kapuit előttünk, csak biztonságban lehet belépni, amikor az intellektus egy megfontolt fegyelemre van  szigorúan kiképezve; ha éretlen elmék vetik rá magukat erre a területre, akkor az intellektus a legveszélyesebb torzításokba és félrevezető képzelődésbe megy bele, és csakugyan, a múltban az igazságnak egy valódi magját vonta be kéreggel az elferdített babonáknak és irracionalizáló dogmáknak egy olyan gyarapodása, hogy minden előrejutás az igaz tudásban lehetetlenné vált. Egy bizonyos időre elengedhetetlenné vált, hogy azonnal ki legyen söpörve mind az igazság mind annak tettetése, hogy az út megtisztulhasson egy új kiindulási pont és egy biztosabb előrehaladás számára. A Materializmus racionális tendenciája ezt a nagy szolgálatot tette meg az emberiségnek.

Mivel az érzékszerveket meghaladó képességek, már annál a ténynél fogva is, hogy bele vannak gabalyodva az Anyagba, és az a küldetésük, hogy egy fizikai testben működjenek, és igába vannak fogva, hogy együtt az emocionális vágyakkal és idegi impulzusokkal húzzanak egy kocsit, egy kevert működésnek vannak kitéve, amelyben inkább az a veszély áll fenn, hogy egy zűrzavarra derítenek fényt, mint hogy az igazságot megvilágítják. Ez az kevert működés különösen akkor veszélyes, amikor az emberek meg-nem-zabolázott elmével és meg-nem-tisztított érzékelő képességekkel kísérelnek meg a spirituális tapasztalás magasabb tartományaiba emelkedni. Milyen gyakran vesznek el egy ilyen felelőtlen és idő előtti kaland során a tartalmatlan fellegeknek és félig-ragyogó ködnek vagy egy sötétségnek a vidékén, ahol felvillanó fények tűnnek fel, amelyek jobban vakítanak, mint megvilágítanak! Egy ilyen kalandra valóban szükség van azon az úton, amelyet a Természet kiszemel, hogy megvalósítja a fejlődését – mert ő jól mulat a munkálkodásai során –, de az Értelem számára ez felelőtlen és idő előtti.

Elengedhetetlen ezért, hogy az előrehaladó Tudás egy tiszta, világos és fegyelmezett intellektusra támaszkodjon. Elengedhetetlen az is, hogy a Természet időnként kijavítsa a hibáit azzal, hogy visszatér az érzékelhető tény korlátjához, a fizikai világ konkrét valóságaihoz. A Föld érintése mindig új erőt ad a Föld fiának, még ha szuprafizikai Tudás után kutat is. Még azt is lehet mondani, hogy a szuprafizikait, annak teljességében – mert a csúcspontjaira mindig el tudunk jutni –, csak akkor lehet valóban uralni, ha a lábunkat szilárdan megvetjük a fizikain. “A Föld az Ő Lába alatt a talaj” [2] – mondja az Upanisad, amikor képet fest az univerzumban megnyilvánuló Énről. És mindenképp igaz, hogy minél szélesebbre terjesztjük, és biztossá tesszük tudásunkat a fizikai világról, annál szélesebb és biztosabb lesz az alapunk a magasabb tudáshoz, még a legmagasabbhoz is, még a Brahmavijához is.

Kikerülve az emberi Tudás materialista korszakából, körültekintőnek kell lennünk, hogy meggondolatlanul ne ítéljük el azt, amit elhagyunk, vagy vessünk el még egy szemernyit is annak eredményeiből, mielőtt képesek vagyunk olyan érzékenységet és képességeket megidézni, amelyeket jól megragadtunk és biztosak, hogy elfoglalják azok helyét. Inkább tisztelettel és csodálattal fogjuk figyelembe venni azt a munkát, amit az Ateizmus elvégzett az Isteniért, és nagyra becsülni azokat a szolgálatokat, amelyeket az Agnoszticizmus tett, előkészítve a tudás korlátlan növekedését. Világunkban a tévedés folytonosan az Igazság szolgálója és úttörője; mert a tévedés valójában egy fél-igazság, amely a korlátai miatt botladozik; a tévedés gyakran az Igazság, amely állarcot hord, hogy észrevétlen jusson célja közelébe. Jó lenne, ha mindig az lehetne, amilyen abban a nagy korszakban volt, amelyet épp elhagyunk: a hűséges szolgáló, aki szigorú, lelkiismeretes, feddhetetlen, korlátai közt ragyogó – egy fél-igazság, és nem egy nemtörődöm és öntelt aberráció.

Minden tudás végső igazsága egyfajta Agnoszticizmus. Mert, amikor bármely ösvény végére érünk, az univerzum csak egy megismerhetetlen Valóság szimbólumnak tűnik, vagy külső megjelenésének, amely itt különböző érték-rendszerekben: fizikai értékekben, vitális és érzékekkel kapcsolatos értékekben, intellektuális, eszményekkel kapcsolatos és spirituális értékekben jut kifejezésre. Minél valóságosabbá válik Az a számunkra, annál inkább belátjuk, hogy túl van a definiáló gondolkodáson és túl van a szavakba öntő kifejezésen. “Nem jut el oda az elme, sem a beszéd.” [3] És mégis, ahogyan, együtt az Illuzionistákkal, lehetséges eltúlozni a külső megjelenés valótlanságát, ugyanúgy lehetséges eltúlozni a Megismerhetetlen megismerhetetlenségét. Amikor megismerhetetlenként beszélünk Róla, valójában azt akarjuk mondani, hogy elkerüli gondolkodásunk és beszédünk felfogását, azokét az eszközökét, amelyek mindig a különbség érzékelésén keresztül haladnak tovább és a definíció útján keresztül juttatnak kifejezésre; de ha nem is ismerhető meg a gondolkodással, elérhető a tudat egy mindenek feletti erőfeszítésével. Van mégis egyfajta Tudás, amely egy az Azonossággal, és amely által, bizonyos értelemben, megismerhető Az. Bizonyos, hogy ez a Tudás sikeresen nem reprodukálható a gondolkodás és beszéd fogalmaiban, de amikor elérjük ezt, akkor az eredmény Annak egy revelációja a kozmikus tudatunk szimbólumaiban, a szimbólumoknak nem csak az egyik, hanem az összes tartományában, ami belső lényünk, és a belsőn keresztül a külső életünk gyökeres változásához vezet. Másfelől van egy olyan fajta Tudás is, amelyen keresztül Az a fenomenális [jelenségvilági] létezés nevei és formái által tárja fel önmagát, amelyek a közönséges intelligencia számára csak elrejtik Azt. A Tudásnak ez a magasabb, de nem a legmagasabb folyamata az, amelyhez eljuthatunk a materiális formula korlátainak meghaladásával és az Élet, Elme és Szupraértelem tüzetes megvizsgálásával azokban a jelenségekben, amelyek rájuk jellemzőek, és nem csupán azokban alárendelt folyamatokban, amelyekkel hozzákapcsolódnak az Anyaghoz.

Az Ismeretlen nem a Megismerhetetlen; [4] nem kell, hogy ismeretlen maradjon a számunkra, hacsak nem a tudatlanságot választjuk, vagy makacsul ragaszkodunk eredeti korlátainkhoz. Mert minden dologhoz, amelyek megismerhetetlenek, minden dologhoz az univerzumban, vannak abban az univerzumban megfelelő képességek, amelyek észlelni tudják őket, és az emberben, a mikrokozmoszban, ezek a képességek mindig léteznek, és egy bizonyos szinten ki tudnak fejlődni. Dönthetünk úgy, hogy nem fejlesztjük ki őket; ahol részben kifejlődtek, ott akadályt gördíthetünk eléjük és egyfajta elsorvadást kényszeríthetünk rájuk. Azonban, alapvetően, minden lehetséges tudás, az emberiség számára megszerezhető tudás. És mivel az emberben megvan a Természet elidegeníthetetlen impulzusa az ön-felismerés felé, ezért az intellektusnak semmiféle olyan küzdelme nem tud örökre érvényesülni, hogy egy meghatározott területre korlátozza képességeink működését. Amikor megvizsgáltuk az Anyagot, és valóságosként felismertük rejtett képességeit, akkor ugyanazon tudásnak, amelynek megfelelt ez az átmeneti korlátozás, úgy kell kiáltania felénk, akár a Védikus Tehénhajcsárnak: “Előre hát, nyomuljatok most előre más mezőkre is!” [5]

Ha a modern Materializmus egyszerűen egy értelem nélküli beletörődés lenne az anyagi életbe, akkor az előrejutás bizonytalan időre el lenne halasztva. De mivel igazi lelke a Tudás kutatása, nem lesz képes megálljt kiáltani; ahogy eléri az érzékelési-tudás és az érzékelési-tudáson alapuló érvelés sorompóit, maga a rohanása fogja átjuttatni, és az a gyorsaság és bizonyosság, amellyel magához ölelte az univerzumot, csak egy előszele annak az energiának és sikernek, amelyet reményein szerint megismételni látunk majd annak meghódításában, ami a túloldalon fekszik, ha egyszer megteszi azt a nagy lépést, amely átlépi a sorompót. Ezt a fejlődést homályos kezdeteiben már most látjuk.

A Tudásnak, bármely ösvényen is követjük, az a tendenciája, hogy eggyé váljon – nem csak az végső egyetlen koncepcióban, hanem egyetemes következtetéseinek nagy irányvonalában is. Semmi sem feltűnőbb és meggyőzőbb, mint az a mérték, amelyben a modern Tudomány alátámasztja az Anyag tárgykörében azokat a koncepciókat és még a nyelvnek a kifejezéseit is, mint amire jutottak, teljesen más módszerrel, a Védantában – az eredetiben, nem a metafizikai filozófia iskoláinak, hanem az Udanisadok Védantájában. Másrészt, ezek gyakran csak akkor fedik fel teljes jelentésüket, gazdagabb tartalmukat, amikor abban az új fényben vesszük őket szemügyre, amelyet a modern Tudomány felfedezései vetnek rájuk – az a Védantikus kifejezés, például, amely a Kozmoszban a dolgokat úgy írja le, mint egyetlen mag, amelyre az univerzális Energia számtalan formában készít átiratot. [6] Különösen lényeges a Tudomány lendületes tendenciája egy Monizmus felé, amely összhangban van a sokszerűséggel, valamint azon Védikus elképzelés felé, amely szerint egy lényeg van és annak sok valamivé-válása. Még ha kitartanának az Anyag és Erő dualisztikus megjelenése mellett, ez sem áll igazából ennek a Monizmusnak az útjában. Mert nyilvánvaló lesz, hogy az Anyag lényegét tekintve az érzékek számára nem létező dolog, és, a Szánkhják Pradanájához hasonlóan, csak a Szubsztanciának egy konceptuális Formája; és tulajdonképpen egyre inkább elérjük azt a pontot, ahol csak egy önkényes megkülönböztetés választja el a szubsztancia formáját az energia formájától.

Az Anyag végül is valamilyen ismeretlen Erő formulációjaként jut kifejezésre. Az Élet is, ez a kifürkészetlen misztérium, úgy kezd feltárulkozni, mint egy homályos érzékenység-energia, amely be van börtönözve az anyagi kifejeződésébe; és amikor az az elválasztó tudatlanság begyógyul, amely az Élet és Anyag közötti szakadék érzését kelti bennünk, akkor nehéz elképzelni, hogy az Elmét, Életet és Anyagot valami másnak találják, mint egy hármas formulában kifejeződő egyetlen Energiának, a Védikus látnokok hármas világának. Ekkor az a koncepció sem lesz tartható, amely szerint a nyers anyagi Erő a szülőanyja az Elmének. A világot teremtő Energia nem lehet semmi más, mint egy Akarat, és az Akarat nem más mint tudat, amely egy munkának és egy eredménynek szenteli magát.

Mi ez a munka és eredmény, ha nem a Tudat egy ön-involúciója [ön-visszafejlődése] a formában és ön-evolúciója a formából, azért hogy megvalósítson bizonyos nagyszerű lehetőséget az univerzumban, amelyet teremtett? És mi az akarata az Emberben, ha nem az örökkévaló Élet, a korlátlan Tudás, béklyóktól megszabadult Képesség akarása? Maga a Tudomány is kezd álmodni a halál fizikai leigázásáról, kifejezésre juttat egy kielégíthetetlen szomjúságot a tudás iránt, kidolgoz a földi mindenhatósághoz hasonló valamit az emberiség számára. Tevékenységeiben a Tér és Idő az eltűnési-pontig zsugorodik össze, és százféleképpen igyekszik az embert a körülmények urává tenni, és így enyhíteni az okság béklyóját. A korlát, a lehetetlen ideája kezd kicsit bizonytalanná válni, és inkább úgy tűnik, hogy amit az ember folytonosan akar, azt végül meg kell tudja tenni; mert a tudat az emberiségben végül megtalálja a módját. Ez a mindenhatóság azonban nem az egyénben fejezi ki önmagát, hanem az emberiség kollektív Akaratában, amely az egyénnel, mint eszközzel valósítja meg azt. És mégis, amikor mélyebbre tekintünk, akkor ez nem a Kollektívumnak a tudatos Akarata, hanem egy tudatfeletti Hatalom, amely az egyént központként és eszközként, a kollektívumot körülményként és erőtérként használja. Mi ez, ha nem Isten az emberben, a végtelen Azonosság, a sokszerű Egység, a Mindentudó, a Mindenható, aki – saját képére megteremtvén az embert, a munkálkodás középpontjaként egóval, az öntőformaként és a körülhatárolásként nemzetségnek, a kollektív Nárajánának, a visvamánavának [8] – megkísérli ezekben kifejezésre juttatni az egység, mindentudás, mindenhatóság – az Isteninek az önmagával kapcsolatos fogalmainak –, valamiféle hasonmását? “Ami halhatatlan a halandókban, az egy Isten, és belül energiaként van meghonosodva, amely isteni képességeinkben bújik elő lassan.” [9] Ez az a hatalmas kozmikus indíték, amelyet, anélkül, hogy teljesen ismerné a saját célját, a modern világ ennek ellenére, minden tevékenységében szolgál, és tudat alatt azon dolgozik, hogy beteljesítsen.

Mindig van azonban egy korlát és egy megkötöttség – a Tudásban az anyagi terület korlátja, a Képességben az anyagi szerkezet megkötöttsége. De a legújabb irányzat itt is roppant jelentőségteljes egy szabadabb jövő szempontjából. Ahogy a tudományos Tudás előőrsei egyre jobban kitolódnak arra a mezsgyére, amely elválasztja a materiálisat az nem-materiálistól, úgy irányulnak az alkalmazott Tudomány legnagyobb vívmányai is a szerkezet leegyszerűsítésére és eltűnési-pontra redukálására, amely a legnagyobb következményekkel jár. A drótnélküli távíró a Természet külső jele és ürügye egy új orientáció számára. A fizikai erő közvetett továbbítására szolgáló érzékelhető fizikai eszköz eltávolításra kerül; csak az adás és vétel pontjainál marad meg. Végül még ezeknek is el kell tűnniük; mert amikor helyes kiindulópontból tanulmányozzuk a szuprafizikai törvényeket és erőket, az eszközök tévedhetetlenül az Elme rendelkezésére fognak állni, hogy a fizikai energiát közvetlenül megragadja, és pontosan a céljába gyorsítsa. Itt állnak a kapuk, amelyek, ha egyszer nagy nehezen ráállunk, hogy elismerjük ezt, a jövő óriási távlataira nyílnak.

De még ha teljes lenne a tudásunk és ellenőrzésünk közvetlenül az Anyag feletti világok vonatkozásában, még mindig lenne egy korlát és egy túl-világ. Kötelékünk utolsó csomója azon a ponton van, ahol a külső egységbe kerül a belsővel, az ego mechanizmusa az eltűnési-pontig szublimálódik, és cselekvésünk törvénye végre a sokaságot átölelő és birtokló egység, és többé nem az egység valamiféle megjelenése felé küszködő sokaság, mint most. Ott van a kozmikus Tudás központi trónja, ahonnan széttekint legkiterjedtebb birodalmán; ott van önmagunk feletti uralom együtt a világunk feletti uralommal10; ott az élet11 az örökké tökéletes Lényben van, és az Ő isteni természetének12 felismerése emberi létünkben.

1 Taittirija Upanisad III. l, 2.

2  Padbhjám prithiví”—Mundaka Upanisad, II. 1. 4.

3 Kena Upanisad, I. 3.

4 Az Ismerttől különböző Az, és felette van az Ismeretlennek is. — Kena Upanisad, I. 3.

5 Rig Véda, I. 4. 5.

6 Szvetaszvatara Upanisad, VI. 12.

7 Visnu egyik neve, aki, az emberben lévő Istenként, összekapcsolódva állandóan egyduális egységben él Nárával, az emberi lénnyel.

8 Az egyetemes ember.

9 Rig Véda, IV. 2. 1.

10 Szvárádzsja és számrádzsja: az régiek pozitív Jógája által kitűzött kettős cél.

11 Szálokja-mukti: megszabadulás az Istenivel való együttlét egyetlen világában való tudatos létezésen keresztül.

12 Szádharmja-mukti: megszabadulás az Isteni Természet felvétele által.