Isa Upanisad

Print Friendly

Sri Aurobindo: Isa Upanishad

Fordította: Milisits Tamás
Hungarian translation © Milisits Tamás

ISA UPANISAD

1. Ez mind az Úr lakhelyéül szolgál, bármilyen is legyen a mozgás egyéni univerzuma az egyetemes mozgásban.  Erről lemondva örömöd kellene legyen; ne sóvárogj egy ember tulajdonára sem.

2. Valóban munkát végezve ebben a világban kell az embernek kívánnia, hogy száz évig éljen. Így van ez benned, és nem másképp, mint ez; a cselekvés nem tapad az emberhez.

3. Nap nélküliek azok a világok és vak sötétség borul rájuk, ahova innen halálukban mindazok kerülnek, akik saját lelkük gyilkosai.

[…]

KOMMENTÁR

 

BEVEZETŐ
Az Upanisad Metszete

Az Upanisadokat – lévén azok a megvilágosítás és nem az útbaigazítás közvetítő közegei – azon keresők számára öntötték formába, akik általánosságban már ismerték a Védikus és Védantikus látnokok eszméit, és még személyes tapasztalatuk is volt azokról az igazságokról, amelyeken az Upanisadok alapultak – ezért stílusukban nélkülözni tudják a kifejezett gondolat-átmeneteket és a burkolt vagy az alapul szolgáló elgondolások kifejtését.

Az Isa Upanisad minden versszaka számos olyan elképzelésen nyugszik, amely magától értetődően van benne a szövegben, de sehol sincs félreértést kizáróan kifejtve; a következtetéseit alátámasztó érvelést is olyan szavak sugalmaznak, amelyek nem közvetítenek félreérthetetlenül a felfogóképesség felé. Az olvasónak, vagy inkább a hallgatónak, a fényből a fénybe kellett haladnia, ami alátámasztotta az intuícióit, és amit igazolt a tapasztalata, az elképzeléseit nem mutatta be a logikus értelem ítéletének.

A modern elme számára ez a módszer érvénytelen és alkalmazhatatlan; az Upanisadok elképzeléseit azok teljességében szükséges bemutatni, alá kell húzni a sugalmazásokat, ki kell pótolni a szükséges átmeneteket, és felszínre kell hozni az elrejtett, de hallgatólagosan mindig bennefoglalt következtetést.

Az Upanisad központi elgondolása – amely alapvető ellentéteknek az összebékítése és összehangolása -, négy egymást követő gondolatmenetben van szimmetrikusan kifejtve.

ELSŐ TÉTEL

Az elsőben az egyetlen és állandó Szellem elképzelése van alapul véve, amely benne lakozik az mozgásokból és a mozgások formáiból álló univerzumban, és irányítja azt. (1. versszak, 1. sor)

Ezen a koncepción alapul az ember isteni életének elve: mindennek az élvezete, azzal, hogy a vágy kizárásával mindenről lemondunk. (1. versszak 2. sor)

Ezután kerül kinyilvánításra a munkák és a fizikai élet igazolása, a lélek elidegeníthetetlen szabadsága alapján, aki egy az Úrral, az összetett mozgás minden aktivitása közepette. (2. versszak)

Végül, kinyilvánításra kerül, hogy az Egyetlennek a sokaságban való helyes megnyilvánulásába történő tudatlan beavatkozásnak az eredménye a halált követő vak sötétség állapotaiba való hanyatlás. (3. versszak)

MÁSODIK TÉTEL

 A második tételben az első versszak elképzelései vannak folytatva és részletezve. Az egyetlen állandó Úr és az összetett mozgás azonossága az egyetlen Brahmanként jelenik meg.  A Brahmanból az egység és a állandóság a magasabb igazság, és ő mindent tartalmaz, csakúgy mint, ahogy mindenben lakozik. (4-5. versszak)

Az élet elvének alapja és beteljesülése az egység megtapasztalásában található, amely által az ember azonosul a kozmikus és transzcendentális Énnel, és az Énben kerül felismerésre az azonossága az Én összes valamivé-válásával, de teljesen megszabadulva bánattól és káprázattól. (6-7. vers)

HARMADIK TÉTEL

A harmadik tétel, visszatér az élet és a munkák igazolásához (a 2. versszak témájához), és rámutat ezek isteni beteljesülésére.

Az Úr ön-megnyilvánulásának fokozatai a mozgás univerzumában és az egyetlen Létezés létesüléseiben kifejezésre kerülnek, és kinyilatkozásra kerül, hogy az összes létezők belső törvénye az Ő elképzelése és elhatározása alapján történik. (8. versszak)

Vidja és Avidja, Alakulás és Nem-alakulás a kölcsönös használhatóságuk révén a fokozatos ön-felismerésben békül meg, amely a halandóság állapotából a halhatatlanság állapotába halad. (9-14. versszak)

NEGYEDIK TÉTEL

A negyedik tétel visszatér a világok elképzeléséhez, és Szurja és Agni alakja mögött a Legfelsőbb Igazság és Halhatatlanság kapcsolatához (15-16. versszak), ennek az életnek a tevékenységei (17. versszak) és a halál utáni állapot (18. versszak) szimbólikusan kerül megemlítésre.

 

I.
ELSŐ TÉTEL

A Benn Lakozó Istenség:
Élet és Cselekvés

1-3. versszak

 

A KOZMIKUS LÉT ALAPJA

 Isten és a világ, Szellem és a kialakító Természet szemben állnak, és a viszonyuk változatlan.

KOZMOSZ

Az egész világ a Szellemnek egy Önmagában való mozgása, és minden képződményében és megjelenésében változó és mulandó; a világ egyetlen örökkévalósága az ismétlődés örökkévalósága, egyetlen állandósága a hasonlóság, amelyet az összefüggés és elrendezés bizonyos látszólagos megváltozhatatlanságai okoznak.

Az univerzumban minden egyes elkülönült tárgy igazából maga az egész világegyetem, amely mozgásának egy bizonyos elülső vagy külső megjelenését mutatja meg. A mikrokozmosz egy a makrokozmosszal.

Mégis a mozgás eredetének és a mozgás eredményének vonatkozásában az egyik tartalmazza a másikat: világ a világban, mozgás a mozgásban. Következésképpen az egyén az univerzális természetének jellegével bír, aktivitásának forrásáért hozzá folyamodik, mint mondani szokás, alá van vetve a törvényeinek és része a kozmikus Természetnek.

SZELLEM

A Szellem ura az Ő mozgásának, egyetlen, megváltozhatatlan, szabad, állandó és örök.

A Mozgás minden kialakult objektumával együtt abból a célból lett teremtve, hogy lakhelyet biztosítson a Szellem számára, aki bár Egyetlen, mégis számtalanul lakozik az Ő palotáinak sokaságában.

Ugyanaz az Úr lakozik az összességben, mint a részben, a Kozmoszban, mint egészben, és az összes Kozmoszban lévő lényben, erőben, dologban.

Mivel Ő egy és láthatatlan, ezért a mindenben lévő Szellem is egy, és azok sokasága az Ő kozmikus tudatának egy játéka.

Ezért minden emberi lény lényegét tekintve egy az összes többivel, szabad, örökkévaló, változhatatlan, és ura a Természetnek.

ÁTMENETI GONDOLAT
AVIDJA

A valahol való lakozás célja élvezet és birtoklás; a Szellem célja a Kozmoszban, ennélfogva, az univerzum birtoklása és élvezete. Az ember ilyenformán lényegét tekintve egy, isteni és szabad, mégis úgy tűnik, hogy korlátozott, másoktól elválasztott, a Természetnek alávetett, sőt még a teremtménye és játékszere is az univerzumnak, rabja a halálnak, tudatlanságnak és bánatnak. Bár az ember célja a megnyilvánulásban a saját világának birtoklása és élvezete, azt saját korlátozottsága miatt képtelen élvezni. Ez az ellentmondásos eredmény az Avidja, az egység Nem-tudása miatt következik be: és a Tudatlanság csomója az egoizmus.

EGO

Az ego oka az, hogy miközben a Szellem az Ő kettős – Vidja és Avidja – energiája által egyszerre tartózkodik a sokaság és viszonylagosság tudatában valamint az egység és azonosság tudatában, és ezért a Tudatlanság nem köti meg, mégis, az elmében, képes azonosulni a mozgásban lévő tárggyal, teljesen belemerülve, a Tudás látszólagos kizárásával, amely a háttérben marad, elfátyolozva a mentális tudat mögött. Ennélfogva az Elme mozgása a Természetben képes valóságként felfogni a tárgyat, a Bennelakót pedig korlátozottnak és a tárgy külsőségei által meghatározottnak. A tárgyat nem az univerzumként fogja fel, annak elülső megjelenéseinek egyikében, hanem önmagában egy elkülönült létezésként, amely kitűnik a Kozmoszból, és létezésében különbözik rajta kívül az összes többitől. Hasonlóképpen fogja fel a Bennelakót is. Ez a tudatlanság illúziója, amely minden valóságot meghamisít. Az illúziót ahamkárának hívják, az elkülönítő egó-érzetnek, amely minden lényt arra késztet, hogy önmagát egy független személyiségnek fogja fel.

Az elkülönülés eredménye annak a képességnek a hiánya, hogy összhangba és egységbe kerüljünk az univerzummal, és az ebből következő azon képtelenség, hogy rendelkezzünk vele és élvezzük azt. De a birtoklásra és az élvezetre irányuló vágy annak az Egónak az uralkodó impulzusa, amely homályosan úgy ismeri magát, hogy ő az Úr, bár, a viszonylagossága korlátainak köszönhetően, képtelen felismerni igazi létét. Az eredmény az egyetértés hiánya másokkal és önmagával, mentális és fizikai szenvedés, a gyengeség és a képesség hiányának érzése, az érthetetlenség érzése, a szenvedélyben és a vágyban az energia túlerőltetése az önmegvalósítás érdekében, a kimerült vagy csalódott energia visszahúzódása a halál és a felbomlás felé.

A vágy az alávetettség jelképe az azzal együtt járó egyet nem értéssel és szenvedéssel együtt. Az, ami szabad, egy és úr, nem vágyakozik, hanem elidegeníthetetlenül magába foglal, birtokol és élvez.

AZ ISTENI ÉLET ELVE

Az univerzumnak és mindennek, amit magában foglal, az élvezete a világ-lét célja, de vágyban a mindenről való lemondás a feltétele a mindenség szabad élvezetének.

A megkívánt lemondás nem az önmagtagadás morális kényszere vagy egy fizikai elutasítás, hanem a szellem teljes megszabadulása a dolgok formái után való bármilyen sóvárgástól.

Ennek a megszabadulásnak a feltételei az egoizmustól való mentesség és, ennélfogva, az egyéni vágytól való mentesség. Ez a lemondás gyakorlatilag azt jelenti, hogy az univerzumban semmit nem szabad szükséges birtoklási tárgynak tekinteni, sem olyannak amit más birtokol, nem pedig mi magunk, sem a sóvárgás tárgyának az érzékek szívében.

Ez a beállítottság az egység érzékelésén alapul. Mert azt már korábban említettük, hogy az összes lélek az egyetlen, birtokló Én, az Úr; és bár az Úr minden egyes tárgyban benne lakozik, mintegy elkülönülten, mégis minden tárgy az Énben létezik, és nem rajta kívül.

Ezért az Egót felülmúlva, és az egyetlen Ént felismerve, mi az egyetlen kozmikus tudatban az egész univerzumot birtokoljuk, és nincs szükségünk fizikai birtoklásra.

Mivel az Úrral való egység által minden dologban megvan a lehetősége egy végtelen, szabad gyönyörnek, ezért nem szükséges, hogy vágyakozzunk.

Mivel egyek vagyunk minden lénnyel, ezért az ő élvezetükben, a miénkben és a kozmikus Lényében, rendelkezünk az egyetemes önkifejezés gyönyörével. Csak ezen – egyszerre egyetemes és transzcendentális – Ánanda által lehet az ember a lelkében szabad, és élhet mégis a világban az Úr teljesen aktív Életével a mozgásnak az Ő univerzumában.

A MUNKÁK INDOKOLÁSA

 Ez a szabadság nem a tétlenségtől függ, és ez a birtoklás nem is korlátozódik a tétlen Lélek élvezetére, amely csak szemlél, anélkül, hogy részt venne a mozgásban.

Ellenkezőleg, a munkák végzése ebben az anyagi világban, és a fizikai élet kategóriájának teljes elfogadása része az élet teljességének.

Mert az aktív Brahman a munkákon keresztül teljesíti be önmagát a világban, és az ember is a cselekvésen keresztül történő ön-beteljesülésért van a testben. Nem tehet másként, mert még a tétlensége is cselekszik és hatást gyakorol a kozmikus mozgásban. Mivel ebben a testben vagy bármilyen fajta testben vagyunk, ezért hiábavaló arra gondolni, hogy tartózkodunk a cselekvéstől, vagy elmenekülünk a fizikai élettől. Az az elképzelés, hogy ez önmagában a megszabadulás eszköze lehet, a Tudatlanság része, amely azt feltételezi, hogy a lélek egy elkülönült entitás a Brahmanban.

A cselekvés elől azért térnek ki, mert azt hiszik, hogy az összeférhetetlen a szabadsággal. Úgy tartják, hogy az ember, amikor cselekszik, szükségszerűen bele van gabalyodva a cselekvés mögötti vágyba, alá van vetve annak az alaki energiának, amely kikényszeríti a cselekvést és a cselekvés eredményeit. Ezek a dolgok megjelenésben igazak, valójában nem.

A vágy csak az egyik létmódja az emocionális elmének, amely a tudatlanságon keresztül a vágy tárgyában keresi a gyönyörét, és nem abban a Brahmanban, aki a tárgyban kifejezi önmagát. Ennek a tudatlanságnak az elpusztítása által anélkül végezhetünk tevékenységet, hogy belegabalyodnánk a vágyba.

A működtető Energia maga is alá van vetve az Úrnak, aki tökéletes szabadsággal fejezi ki Magát benne. Azáltal, hogy a Természet mögött eljutunk a Természet Urához, és az egyén beleolvad a Kozmikus Akaratba, tudunk az isteni szabadsággal cselekedni. Cselekedeteinket átengedjük az Úrnak, és a személyes felelősségünk megszűnik az Ő szabadságában.

A Karma köteléke csak a Természet mozgását köti meg, és nem a lelket, amely – önmagát ismerve – többé már nem is tűnik úgy, hogy őt megköti a munkák eredménye.

Ennélfogva a szabadság útja nem a tétlenség, hanem az, hogy többé nem azonosítjuk magunkat a mozgással, és ehelyett inkább újra megleljük igazi azonosságunkat a dolgok Énjében, aki  Ura a dolgoknak.

MÁS VILÁGOK

A fizikai életből eltávozva, nem tűnünk el a mozgásból, csak a tudat valami más egyetemes állapotába jutunk, mint az anyagi univerzum.

Ezek az állapotok vagy homályosak vagy világosak, egyesek sötétek vagy nap nélküliek.

Ha makacsul ragaszkodunk a tudatlanság szabad szemmel látható formáihoz, ha rendellenesen erőszakkal visszatartjuk a lelket az ön-beteljesülésétől, vagy egy helytelen megsemmisülés által korlátozzuk a lelket a Mozgásba való valamivé-válásától, akkor a vak sötétség állapotaiba lépünk, nem pedig a fény és a megszabadult és üdvözült létezés világaiba.