Reneszánsz Indiában

The Renaissance in India

Fordította: Milisits Tamás
Hungarian translation © Milisits Tamás

Reneszánsz Indiában – 1

 Nemrég volt egy előadás egy Reneszánszról Indiában. Számos, helyes megvilágításba helyező esszét adott nekünk ezzel az általános címmel és ebben a témában egy költő és kifinomult képességű kritikus és gondolkodó, Mr. James H. Cousins, mások pedig sokatmondóan érintették egy új élet és egy új gondolat irányába mutató növekedő folyamat különböző oldalait, ami nagyon is úgy tűnik, igazolhatja a megjelölést. Ez a Reneszánsz, ez az újjászületés Indiában – ha ez a valóság – egy rendkívül jelentős dologgá kell váljon, mind önmaga, mind a világ számára – önmaga számára mindazon dolgok miatt, amelyeket felvirágzása vagy időtlen idejű szellemének és nemzeti eszményeinek megváltozása szán neki, a világ számára azon lehetőségek miatt, amelyek egy olyan erő felemelkedésével járnak együtt, amely sok szempontból eltér bármi mástól, és amelynek különös képessége nagyon különbözik attól a mentalitástól és szellemiségtől, amely ez idáig irányította az emberiség modern elképzelését, jóllehet attól talán nem áll olyan távol, ami irányítani készül a jövőt. Jelenleg inkább az első szempont az, amelyet előre helyezek: mert az a kérdés, hogy India feltett szándéka szerint mit akar kihozni saját életéből, meg kell, hogy előzze azt a szélesebb kört érintő kérdést, hogy az új élete mit jelenthet az emberiség számára. És ez azon kívül valószínűleg nemsokára egy sürgető jelentőségű vitaponttá is válhat.

Az első kérdés az, hogy valóban Reneszánsz van-e Indiában. Ez nagyon sokban attól függ, hogy mit értünk e szó alatt; függ a jövőtől is, mert maga a dolog csak kisgyermekkorban van, és még túl korai kijelenteni, mihez is vezethet. A szó az európai kultúrának ahhoz a fordulópontjához vezeti vissza az elmét, amelyre először alkalmazták; az nem annyira újra ébredés volt, mint megbuktatás és visszafordulás, a Keresztény hitre tért, germanizált, hűbéresített Európa elfoglalása a régi görög-latin szellem és forma által, együtt mindazokkal a komplex és nagy jelentőségű eredményekkel, amelyek ebből fakadtak. Ez biztosan nem az a típusú reneszánsz, amely egyáltalán lehetséges Indiában. Közelebbi a hasonlóság a nem olyan régi írországi kelta mozgalomhoz, a nemzeti szellem újraélesztésére tett próbálkozáshoz, abból a célból, hogy új impulzust találjanak az önkifejezéshez, amely meg fogja adni a spirituális erőt egy nagyobb újjáalakításhoz és újjáépítéshez: Írországban ezt – az elsötétedést hozó angol befolyás hosszú időszaka után – a kelta szellemhez és kultúrához való visszatérésben fedezték fel, és Indiában valami hasonló fajta mozgalom tűnik elő, amely különösen az 1905-ös politikai robbanás óta vett egy markáns fordulatot. De a párhuzam itt sem adja vissza a teljes igazságot.

Látnunk kell másfelől, hogy jelenleg ez az egész ellentétes befolyásoknak egy nagy formátlan káosza, a formálódásnak itt-ott néhány olyan ragyogó pontjával, ahol egy új öntudatosság jött felszínre. Azt azonban nem lehet elmondani, hogy ezeknek a formáknak már elégséges befolyása van a nép közös elméjére. Egy előzetes folyamatot jeleznek; ezek a formák az előőrs hangjai, az úttörők fáklyái. Mindent összevetve, amit látunk, az egy roppant nagy Sakti, aki – egy új világban felébredve, egy új és idegen környezetben – minden tagjában megbéklyózva találja magát, vastag vagy parányi kötelek sokaságával, olyan kötelekkel, amelyeket maga font a múltjával, és olyan kötelekkel, amelyeket nemrég kényszerítettek rá kívülről, és azért küzd, hogy megszabaduljon tőlük, hogy felemelkedjen és kinyilatkoztassa önmagát, hogy mindenfelé szétszórja szellemét, és rányomja bélyegét a világra. Minden irányból halljuk a kötelek lassú dörzsölésének a hangját, itt-ott egy hangos szakadást és csattanást; de még nem nyerte el a mozgás szabadságát. A szemek még nem áttetszők, a lélek bimbója csak részben nyílt ki. A Titánnő még nem emelkedett fel.

Mr. Cousins könyvében felteszi a kérdést, hogy a reneszánsz szó egyáltalán érvényes-e, mivel India mindig ébren volt, és nem volt szüksége, hogy újra felébredjen. Van valamennyi igazság ebben, és annak, aki kívülről jön ide friss elmével, és akit zavarba ejtett a múlt és jelen India eleven folytonossága, annak ez különösképpen nyilvánvaló lehet, de ez nem teljesen az, ahogyan mi látjuk ezt, akik a gyermekei vagyunk, és még mindig szenvedünk attól a nagy hanyatlástól, amely a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században kulminálódott. Kétségtelen, hogy volt egy olyan időszak, egy rövid, de végzetes időszak, amikor megcsappant az életnek ez a nagy tüze, sőt, a kezdődő felbomlásnak is volt egy pillanata, amelyet politikailag az az anarchia jelzett, amely alkalmat nyújtott az európaiak kalandjának, belsőleg pedig az alkotó szellemnek a vallásban és a művészetben egy növekvő tompasága – a tudomány és a filozófia és az intellektuális tudás ugyanis már régóta halott volt, vagy egy tisztán tudálékos szakértőiségbe kövesedett meg –, minden a hanyatló energia mélypontja felé mutatott, az alkonyat időszaka felé, amelyből, a ciklusok indiai elképzelése szerint, egy új kor kell, hogy elkezdődjön. Ez volt az a pillanat – és az ezt követő, ráerőltetett európai kultúra –, ami elengedhetetlenné tette az újraébredést.

Gyakorlatilag három dolgot kell tekintetbe vennünk: az indiai kultúra és élet nagyszerű múltját, azzal az alkalmazkodni nem tudó tompaság pillanatával együtt, amelybe belesüllyedt, a Nyugati kapcsolat első időszakát, amelyben egy pillanatra úgy tűnt, hogy lassú felbomlással valószínűleg elenyészik, és a felemelkedő folyamatot, amely először csak egy vagy két évtizede kezdett világosan kifejeződni. Mr. Cousins az indiai spiritualitásra szegezte a tekintetét, amely mindig, még a nemzeti vitalitás hanyatlása során is, fenntartotta magát; biztos, hogy ez volt az, ami Indiát mindig, sorsának minden kritikus pillanatában megmentette, és ez a kiindulópontja a reneszánszának is. Ugyanilyen nyomás alatt bármelyik más nemzet már régen tönkretette volna a lelket és a testet. Viszont biztos, hogy a külső végtagok elüszkösödtek; egy pillanatra úgy tűnt, hogy a helyreállítás erőit legyőzték a stagnálás erői, és a stagnálás halál. Most, hogy bekövetkezett a megváltás, az újra felébredés, India bizonyára megtartja elsőrendű fontosságú szellemét, megtartja karakterisztikus lelkét, de a testnek valószínűleg egy nagy változása fog bekövetkezni. Úgy gondolom, hogy az indiai reneszánsz jellege ugyanazon megfiatalodó lélek által egy új testnek, új filozófiai, művészi, irodalmi, kulturális, politikai, társadalmi formáknak a kialakítása lesz önmaga számára, – olyan formáké, amelyek nem ellentétesek annak az életnek az igazságaival, amelyeket a régiek kifejeztek, hanem, amelyek inkább kifejezésteljesen nyilvánítják ki ezeket az újra megfogalmazott, hiányosságokból kigyógyított, kiegészített igazságokat.

Mi volt Indiának ez az ősi szelleme és karakterisztikus lelke? Azok az európai írók, akikre az indiai elme mindenre kiterjedő metafizikai hajlama, erős vallásos ösztönei és vallási idealizmusa, túlvilágisága benyomást tett, hajlamosak úgy írni, mintha ez lenne a teljes indiai szellem. A végtelen érzése által hatalmába kerített, absztrakt, metafizikai, vallásos elme, életre alkalmatlan, ábrándokat kergető, gyakorlatiatlan, élettől és cselekvéstől, mint Májától elforduló – ez India, mondják ők; és az indiaiak egy ideig ebben, ahogyan más dolgokban is, engedelmesen visszhangozták új, nyugati tanítóikat és uraikat. Megtanultak büszkeséggel szólni a metafizikájukról, az irodalmukról, a vallásukról, de minden másban megelégedtek azzal, hogy tanítványok és utánzók legyenek. Mivel Európa akkor már felfedezte, hogy van egy figyelemre méltó erejű és szépségű indiai művészet is; de minden mást, amit India mondani akart, egyáltalán alig vett észre. Időközben azonban az indiai elme elkezdte függetleníteni magát, és a múltjára tiszta és önmagát józanul megítélő szemmel tekinteni, és nagyon gyorsan felfedezte, hogy félrevezették egy teljesen hamis önkép irányába. Minden ilyen egyoldalú méltatás valóban szinte mindig hamisnak bizonyul. Nem az volt Németországról valamikor a téves nézet, mivel nagy volt filozófiában és zenében, de botladozott az életben, és nem volt képes a rendelkezésre álló nyersanyagból a legtöbbet kihozni, hogy ez a gyakorlatiatlan álmodozók, az idealisták, a nagytudásúak és szentimentalisták nemzete, hogy bizonyosan türelmesek, tanulékonyak és iparkodók, de politikailag ügyetlenek – “bámulatos, nevetséges Németország”? Európának kegyetlen kijózanodása volt ebből a hibából. Amikor teljessé válik a reneszánsz Indiában, neki is lesz egy felébredése, bizonyára nem ugyanaz a brutálisfajta, de az indiai szellem valódi természetét és képességét illetően eléggé megdöbbentő.

Valóban a spiritualitás az indiai elme főkulcsa; számára természetes a végtelenség érzése. India a kezdetektől látta – és még az értelmének a korszakában és a növekvő tudatlanságának a korszakában sem veszítette el soha azt az ösztönös megérzést –, hogy az életet nem lehet helyesen látni kizárólagosan külsőségeinek fényében, és nem lehet tökéletesen élni kizárólagosan külsőségeinek a hatalmában. Tisztában volt az anyagi törvények és erők nagyságával; éles szemmel látta a fizikai tudományok fontosságát; tudta, hogyan kell kialakítani a mindennapi élet művészetét. Látta azonban, hogy a fizikai addig nem nyeri el teljes értelmét, amíg nincsen helyes kapcsolatban a fizikai-felettivel; látta, hogy az univerzum komplex voltát nem lehet megmagyarázni az ember jelenlegi fogalmaival, vagy megérteni a felszínes nézetével, hogy vannak más erők magában az emberben, amelyekről rendes körülmények között nincs tudomása, hogy önmagából csak egy kis résznek van tudatában, hogy a láthatatlan mindig körülveszi a láthatót, az érzékfölötti az érzékelhetőt, sőt még a végtelen is mindig körülveszi a végest. Látta azt is, hogy az embernek megvan a képessége, hogy túlszárnyalja önmagát, hogy – annál, mint ami – teljesebben és mélyrehatóbban önmagává váljon, – olyan igazságokat látott, amelyeket csak nemrég kezdtek meglátni Európában, és amelyek még most is túlságosan emelkedettnek tűnnek mindennapi felfogóképessége számára. India látta az emberen túl az istenek miriádjait, és Istent az isteneken túl, és Istenen túl a saját kifejezhetetlen örökkévalóságát; látta, hogy az életnek vannak az életünkön túli térségei, az elmének a jelenlegi elménken túli térségei, és ezek felett látta a szellem tündöklő ragyogását. Majd az intuíciójának ezzel a higgadt elszántságával – amely nem ismert félelmet vagy kicsinységet, és nem riadt vissza semmilyen, akár spirituális akár intellektuális, erkölcsi vagy vitális bátorságot igénylő cselekedettől – kijelentette, nincs ezen dolgok közül egy sem, amelyet az ember ne tudna elérni, ha edzené akaratát és tudását; meg tudná hódítani az elmének ezeket a térségeit, a szellemmé tudna válni, egy istenné tudna válni, az Istennel eggyé tudna válni, a kifejezhetetlen Brahmanná tudna válni. És azzal a logikus gyakorlatiassággal és tudományos érzékkel és szervezett módszerrel, amelyek híressé tették gondolkodásmódját, azonnal elindult, hogy megtalálja az utat. Az ösztönös megérzésének és gyakorlásának hosszú korszakai óta ebből következően gyökeresedett meg benne a spiritualitása, erőteljes pszichikai hajlama, nagy sóvárgása, hogy megküzdjön a végtelennel és megszerezze azt, kiirthatatlan vallási érzéke, idealizmusa, Jógája, művészetének és filozófiájának folytonos változása.

De nem ez volt, és nem is lehetett az ő teljes lelki alkata, az egész szellemisége; a spiritualitás nem virul buján az ürességben önmagában a földön, éppen úgy, ahogyan a hegycsúcsaink sem úgy emelkednek ki, – alap nélkül – akár egy álom bűvöletének hegycsúcsai a felhőkből. Ha India múltját tekintjük, akkor a következő dolog, ami meghökkent minket, az az elképesztő vitalitása, a kimeríthetetlen életereje és életöröme, a szinte elképzelhetetlenül burjánzó alkotóképessége. Legalább háromezer éven át – valójában ennél sokkal hosszabb ideje – bőségesen és szakadatlanul, pazarlóan, kimeríthetetlen sokoldalúsággal hoz létre köztársaságokat és királyságokat és birodalmakat, filozófiákat és kozmogóniákat és tudományokat és vallásokat és művészeteket és költeményeket és mindenfajta műemlékeket, palotákat és templomokat és középületeket, közösségeket és társaságokat és vallási rendeket, törvényeket és szabályzatokat és szertartásokat, fizikai tudományokat, pszichikai tudományokat, Jóga rendszereket, politikai és közigazgatási rendszereket, spirituális művészeteket, világi művészeteket, kereskedelmet, ipart, képzőművészetet – vég nélküli a lista, és minden tételben a tevékenységeknek szinte az özöne található meg. Csak alkot és alkot, és nem elégszik meg, és nem fárad el, alkotásának nem lesz vége, úgy tűnik, alig van szüksége térre, hogy megpihenjen, időre, hogy tunyán és parlagon heverjen. Határain túlra is szétterjed; hajói átkelnek az óceánon, és gazdagságának kiváló minőségű feleslege kicsordul Júdeába és Egyiptomba és Rómába; kolóniái terjesztették el művészetét és eposzait és felekezeteit a Szigettengeren; nyomai ott vannak Mezopotámia homokjában; vallásai meghódították Kínát és Japánt, és nyugatra egészen Palesztináig és Alexandriáig elterjedtek, és az Upanisadok metaforái valamint a Buddhisták mondásai Krisztus ajkairól visszhangoztak. Mindenhol, ahogy a termőtalaján, úgy az alkotásaiban is, a túláradó életenergia bővelkedése van jelen. Az európai kritikusok azt kifogásolják, hogy az ősi építészetében, szobrászatában és művészeti ágaiban nincsen tartózkodás, a bővelkedésnek a visszatartása, nincsenek üres terek, hogy azon fáradozik, hogy minden rést kitöltsön arannyal, minden centimétert bőséggel elfoglaljon. Nos, akár hiba, akár nem, élete túláradásának, a benne lévő végtelenség bőségének ez a szükségszerűsége. Pazarolja a gazdagságát, mert muszáj, ahogyan a Végtelen is betölti a tér minden centiméterét az élet és az energia pezsgésével, mert ő a Végtelen.

Ez a legmagasabb spiritualitás valamint az élet és az alkotás energiájának és örömének ez a burjánzó bősége nem hozza létre mindazt, ami India szelleme a múltban volt, és most is az. India szelleme nem a trópusi növényzet zavaros nagyszerűsége egy tiszta zafírkék végtelenség égboltja alatt. Csak a fényűzéshez hozzá nem szokott szem az, amely számára úgy tűnik, hogy az élet e gazdag formáival elárasztott terében zűrzavar van, a szertelenségnek egy pazar összevisszasága vagy a mértéknek, a tiszta kiegyensúlyozottságnak és szándéknak egy felelőtlen hiánya. Mert az indiai szellem harmadik ereje egy – egyszerre mértékletes és gazdag, robosztus és aprólékos, erőteljes és kifinomult, általánosságban masszív és részleteiben alapos – szilárd intellektuális jelleg volt. Vezérlő impulzusa a rend és az elrendezés volt, de egy olyan rendé, amely a belső törvénynek és a dolgok igazságának kutatására alapozódott, mindig megvalósítani kívánva a lelkiismeretes gyakorlás lehetőségét. India mindenekelőtt a Dharma és a Sásztra földje. India mindig kereste minden emberi és kozmikus tevékenység belső igazságát és törvényét, a dharmáját; miután ezt megtalálta, azon munkálkodott, hogy alaposan kidolgozott formába és részletekbe menő rendelkezési szabályba öntse a dharma alkalmazását a valóságban és az élet szabályzatában. Első periódusa a Szellem felfedezése miatt volt fényes, a második elvégezte a Dharma felfedezését; a harmadik részletekbe menően alaposan kidolgozta a Sásztra első egyszerűbb megszövegezését; egyik sem volt azonban egymást kizáró, a három alkotóelem mindig jelen van.

Ebben a harmadik periódusában rendkívüli méreteket ölt az egész életnek egy tudománnyá és egy művészetté való részletekbe menő megformálása. Az intellektuális alkotásnak – az Asokától jócskán a mohamedán korszakig terjedő időszak folyamán – pusztán a tömege is valóban elképesztő, ahogy azt egyszerre megláthatjuk, ha tanulmányozzuk azt a beszámolót, amit a legújabb tudományos kutatás nyújt róla, és nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a tudományos kutatás eddig csak egy töredékével foglalkozik annak, ami még fennmaradt, és ami fennmaradt, az csak kis része annak, amit egykor leírtak vagy tudtak. Ehhez hasonló intellektuális erőfeszítésnek és aktivitásnak nincsen párja a történelemben a nyomtatás feltalálása és a modern tudomány könnyítései előtt; mégis a kutatásnak és a feldolgozásnak és a részletekbe menő alaposságnak mindezt a tömegét e könnyítések nélkül vitték véghez, és a feljegyzéshez nem volt jobb lehetőség, mint a memória és a rövid életű pálmalevél segédeszköze. És ez a kolosszális szakirodalom nem szorítkozott a filozófiára és a teológiára, a vallásra és a Jógára, a logikára és a retorikára és a nyelvtanra és a nyelvészetre, a költészetre és a drámairodalomra, az orvostanra és az asztronómiára és a tudományokra; az egész életet felölelte, a politikát és a társadalmat, a festészettől a táncig minden művészeti ágat, mind a hatvannégy képzettséget, mindent, amit akkoriban úgy ismertek, hogy hasznos lehet az élet számára vagy érdekes az elme számára, például, még olyan gyakorlati másodrendű apró részletkérdések számára is, mint a lovak és elefántok tenyésztése és idomítása, ezek mindegyikének megvolt a Sásztrája és a tudománya, szakkifejezéseinek az apparátusa, bőséges szakirodalma. Minden témára, a legnagyobbtól és a legjelentősebbtől a legkisebbig és a legjelentéktelenebbig, ugyanazt a mindent felölelő, kiadós, aprólékos és mélyreható intellektualitást fordították. Az egyik oldalon van a telhetetlen kíváncsiság, az életnek az a vágya, hogy minden részletben ismerje meg önmagát, a másikon a szervezésnek és a pontos rendnek a szellemisége, az elmének az a vágya, hogy egy összehangolt tudással és a helyes ritmusban és ütemben haladjon át az életen. Így hát egy mélyen gyökerező és domináns spiritualitás, egy kimeríthetetlen, eleven alkotókészség valamint az élet élvezete, közöttük közvetítve pedig, egy erőteljes, tisztán látó és részletekbe menően gondos – a racionális, az erkölcsi és az esztétikai, egyaránt magas intenzitással tevékenykedő, elméből összeállított – intelligencia teremtette meg az ősi indiai kultúra harmóniáját.

Valóban enélkül a fényűzően gazdag vitalitás és fényűzően gazdag intellektualitás nélkül India soha nem tudott volna annyit létrehozni, amennyit spirituális hajlamával létrehozott. Nagy hiba azt feltételezni, hogy a spiritualitás egy kimerített termőtalajon virágzik a legjobban, félig elpusztított élettel valamint akadályozott és megfélemlített értelemmel. Az a spiritualitás, amelyik így virul ki, meglehetősen kóros, zaklatott és veszélyes reakcióknak van kitéve. Amikor az emberiség a leggazdagabban él és a legmélyebbre hatóan gondolkodik, akkor éri el a magasságait és mélységeit, és az állandó és sokoldalú gyümölcshozását. A modern Európában a vitális erő hosszan tartó kitörése és az értelem elképesztő aktivitása után kezdett el a spiritualitás valóban felbukkanni, és némiképp azzal a reménnyel, hogy nem az élet bajainak szomorú gyógyítója lesz, ahogy egykor volt, hanem egy nagy kiterjedésű és mélyreható világosságnak a kezdete. Az európai szem az élet Buddhista és az illuzionista tagadásán keresztül talált rá az indiai gondolkodásra. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az csak az egyik oldala volt az indiai gondolkodás filozófiai tendenciájának, amely csak a hanyatlás időszakában öltött túlzott arányokat. Önmagában is, ez egyszerűen az indiai elme egy olyan tendenciájának volt az egyik eredménye az egyik irányban, amely közös minden tevékenységében: az az impulzus, hogy minden – spirituális, intellektuális, etikai, élethez kapcsolódó – indítékot, sőt az indíték minden specializálódását is annak végső pontjáig kövessen, és hogy kinyilatkoztassa annak legvégső lehetőségét. Ösztönös irányának része volt, hogy mindegyik indítékban nem csak a részletezés teljességét kutassa, hanem a végtelenségét, kizárólagosságát, legmélyebb mélységét és legmagasabb csúcspontját. Tudta, hogy “nemes mértéktelenség” nélkül nem tudjuk lerombolni azokat a határokat, amelyeket a közönséges elme nehézkes beállítottsága állít szembe a tudással és a gondolkodással és a tapasztalattal; és ennek a pontnak a keresése során határtalan bátorsággal rendelkezett, de mégis biztos léptekkel. Így a filozófiai gondolkodás minden érintővonalát, a spirituális tapasztalat minden irányvonalát annak legtávolabbi pontjáig vitte el, és azt a legtávolabbi pontot szemelte ki, hogy onnan szemlélje meg az egész létet, azért hogy lássa, egy ilyen szemszög milyen igazságot és erőt nyújthat. Megpróbálta megismerni az isteni természet egészét, és próbált olyan magasra is nézni, amennyire tudott, és kifürkészni bármit, ami csak ott lehet a isteni szinten felüliből. Amikor kifejezésre juttatott egy spirituális ateizmust, azt annak lehetséges látomása tetőpontjáig követte. Amikor megengedte magának a materialista ateizmust is – bár azt csak egy oldalra pillantással tette, egy kielégítetlen intellektuális kíváncsiság szeszélyeként –, azt mégis nyíltan, bátran és leplezetlenül juttatta kifejezésre, az idealizmusnak vagy eticizmusnak tett legkisebb engedmény nélkül.

Mindenütt megtaláljuk ezt a tendenciát. Az indiai elme eszményei magukban foglalták az emberi szellem magabiztosságának tetőfokát valamint az önállóság és az uralom és a birtoklás utáni szomjazását valamint az önmegtagadás, az alárendeltség és a behódolás és az önátadás csúcspontját is. Az életben a fényűző életforma eszményét és a szegénység eszményét a királyi pompa végletéig és az elégedett mezítelenség végletéig vitték. Intézményei elég világosak és bátrak voltak ahhoz, hogy ne vakítsák el őket elméjének saját dédelgetett ideái és az élet rögzült szokásai. Ha kénytelen is volt állandósítani a társadalmi osztály szimbólumaként a kasztot, teljesen soha nem felejtette el – ahogyan a kaszt-szellemiség hajlamos azt elfelejteni –, hogy az emberi lélek és az emberi elme felette áll a kasztnak. Mert az Istenséget, Narajanát látta a legalacsonyabb emberi lényben is. A különbségeket csak azért hangsúlyozta ki, hogy hátat fordítson nekik, és tagadjon minden megkülönböztetést. Ha az összes politikai nehézségei és körülményei végül rá is kényszerítették, hogy túlzottan kihangsúlyozza a monarchikus alapelvet, és kinyilatkoztassa a király istenségét, és eltörölje a korábbi köztársasági városállamait és független államszövetségeit, amelyek túlságosan elősegítették a centrifugális tendenciát; ha emiatt nem is tudta kifejleszteni a demokráciát, mégis rendelkezett a demokratikus ideával, felhasználta azt a faluban, a tanácsban és a helyhatóságban, a kaszton belül, és az első volt, akinek ki kellett nyilvánítania a népben az isteniséget, és teljes erejéből így tudott kiáltani az uralkodóra: “Ó, király, mi vagy te, ha nem a köznép fő szolgája?” Elképzelése az aranykorról egy spirituális anarchizmus volt. Spirituális szélsőségessége nem tudta őt abban megakadályozni, hogy egy hosszú korszakon keresztül mélyére hatoljon az érzékek és azok élvezetének életébe, és ebben is az érzéki részletek legnagyobb gazdagságát és az érzéki tapasztalat mélységét és intenzitását kereste. Mégis figyelemre méltó, hogy a legellentétesebb szélsőségeknek ez a hajszolása nem eredményezett soha zűrzavart, és a leghedonisztikusabb korszaka sem eredményez semmit, ami hasonlít egyáltalán arra a zabolátlan züllöttségre, amelyet hasonló tendencia több ízben is előidézett Európában. Mert az indiai elme nem csak spirituális és etikai, hanem intellektuális és művészi is, és mind az intellektus uralma, mind a szépség harmóniája ellensége a káosz szellemének. Az indiai szellem minden szélsőségben egy törvény után kutat abban a szélsőségben, és annak alkalmazásában egy szabályzatot, mértéket és struktúrát keresett. Ezenfelül, a szélsőségeknek ezt a kutatását egy még mélyebben gyökerező jellegzetesség tartja egyensúlyban, a szintetizáló hajlam, azért hogy az indiai elme miután mindegyik tendenciát a végső lehetőségéig kiterjeszti, mindig visszatérhessen a megszerzett tudás valamiféle összeolvasztásához és egy ebből eredő harmóniához és egyensúlyhoz a cselekvésben és az intézményben. Az egyensúlyt és a harmóniát, amit a görögök önkorlátozással értek el, India az intellektuális, etikai és esztétikai rend iránti érzékével valamint elméjének és életének szintetizáló ösztönzésével ért el.

Azért írtam hosszabban ezekről a tényekről, mert azok, akik az indiai elmének és szellemnek csak bizonyos – a legutóbbi korszakokban kiemelkedő – oldalait vizsgálják meg, hajlamosak szándékosan figyelmen kívül hagyni azokat. Ha csak a legutóbbi korszakokban kiemelkedőket hangsúlyozzuk, akkor pontatlan és hiányos elképzelést kapunk India múltjáról, és a múltbeli civilizációjának és az abba életet lehelő szellemének a szervesen összetartozó jelentőségéről. A jelen csak üledéke a múltnak az apály időszakában; kétségtelenül a kiindulópontja is kell legyen a jövőnek, de ebben a jelenben mindaz, ami India múltjában volt, még mindig szunnyadó, nincsen elpusztítva, ott várakozik, hogy új formákat vegyen fel. A hanyatlás egy alkotó szellemnek az apálya volt, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha azt nagyságának teljes dagályában szemléljük; a reneszánsz a dagály visszatérése, és valószínűleg ugyanaz a szellem is fog életet lehelni belé, bár a formák, amelyeket magára ölt, lehet, hogy nem lesznek teljesen újak. Ennélfogva, a reneszánsz lehetőségeinek – tehát azoknak a képességeknek, amelyeket feltárhat és az a terület, amelyet felölelhet – a megítélése során el kell vetnünk azt az elképzelést, hogy az indiai szellem egyetlen hangneme a metafizikai absztrakcióra való hajlamossága, ami uralja vagy megihleti összes hanghordozását. Igazi alaphangja a spirituális felismerésnek az a tendenciája, amely nem valami színtelen monotóniát oszt ki mindenre, hanem sokoldalú, sokszínű, alkalmazkodási képességében annyira hajlékony, mint amilyen intenzív a legmagasabb hangmagasságaiban. A spiritualitás hangneme domináns, kezdeti, állandó, mindig visszatérő, ez a támasza az összes többinek. India nagyságának első korszaka egy spirituális korszak volt, amikor az intuitív elmén keresztül valamint mind a pszichikai, mind a fizikai lét belső tapasztalatán és magyarázatán keresztül szenvedélyesen kutatta a létezés igazságát. Soha nem vesztette el azt a bélyeget, amit ez a kezdet rá nyomott, hanem újabb spirituális tapasztalattal és felfedezéssel inkább mindig gazdagított a nemzeti élet minden lépésével. Még hanyatlásának órájában is ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem volt képes elveszíteni.

Ez a spirituális tendencia azonban nem csak felfelé, az absztrakt, a rejtett és felfoghatatlan irányába céloz; sugarait kibocsátja lefelé és kifelé is, hogy magához ölelje a gondolkodás sokféleségét és az élet gazdagságát. Következésképp India nagyságának második hosszú korszaka az intellektus, az etikai érzék, a cselekvésben a dinamikus akarat kora volt, hogy az életet a spirituális igazság ragyogásában megvilágosulva foglalja szabályba és vezérelje. A Szellem korszaka után a Dharma kora következett; a Véda és az Upanisadok után, a cselekvés és a társadalmi kialakulás, a jellegzetes értelmezés és a gondolkodás és a filozófia heroikus évszázadai, amikor nagy vonalaikban megszilárdultak az indiai élet és kultúra külső formái, sőt csírájában még azok későbbi fejlődése is ki lett jelölve. A szanszkrit kultúra nagy klasszikus korszaka ennek az intellektualitásnak a részletekbe menő kíváncsiságba való kivirágzása volt a klasszikus műveltség, a tudomány, a művészet, az irodalom, a politika, a társadalomkutatás, az evilági élet tökéletesítése terén. Ekkor látjuk nem csak az esztétikai, hanem az érzelmi és érzékekből fakadó, sőt a vitális és testi élmény mélységeinek a kipuhatolását is. A régi spiritualitás viszont uralkodott mindezen mentális és vitális aktivitás mögött, és a későbbi korszaka, a poszt-klasszikus, látta az egész alacsonyabb élet felemelését és a szellem értékeinek rábélyegzését. Ez volt az értelme a Puranikus és Tantrikus rendszereknek és a Bhakti vallásainak. Később a Vaisnavizmus, az indiai szellem utolsó pompás virága, lényegét tekintve az esztétikai, érzelmi és érzéki lénynek a felemelése volt a spirituálisnak a szolgálatába. Ez tetőzte be a ciklus görbéjét.

A görbe betetőzését követő hanyatlás estéjét a visszafejlődés három folyamata készítette elő. Először is viszonylagosan elapad a túláradó vitális energia, és elhalványul az élet öröme és az alkotás öröme. Ez az energia még a hanyatlásban is még mindig valami nagyszerű és rendkívüli, és csak egy nagyon rövid időszakra süllyed egy teljes kábultság közelébe; de mégis a múltbeli nagyságával való összehasonlítás meg fogja mutatni, hogy a visszaesés szembeszökő és fokozatosan növekvő. Másodszor, hirtelen megszakad a régi szabad intellektuális aktivitás, elszenderül a tudományos és kritikus elme, csakúgy, mint a kreatív intuíció; ami marad, az egyre inkább a régi tudás rosszul felfogott töredékeinek ismétlésévé válik. Az elme és az élet megkövesedik azoknak a formáknak a porhüvelyében, amelyeket egy nagyszerű intellektuális múlt hozott létre. A régi tekintély és szabály mereven zsarnokivá válik, és ahogy az ilyenkor mindig történik, elveszíti valódi értelmét és szellemét. Végül is a spiritualitás megmarad, de már nem ég a megelőző idők tudásának nagy és tiszta lángjával, hanem heves fénycsóvákban és szórványosan működik, ami felváltja a régi nagyszerű szintézist, és amelyben egyes spirituális igazságok előtérbe kerültek, mások elhanyagolásával. Ez a kisebbedés felér annak a nagy kísérletnek egyfajta kudarcával, amely az indiai kultúra egész értelme, és egy hirtelen eséssel az elme és az élet tökéletes spiritualizálása felé irányuló előmenetelben. A kezdetek felülmúlhatatlanok voltak, a fejlemények nagyon csodálatosak, de egy bizonyos ponton, ahol a haladásnak, az alkalmazkodásnak, egy új virágzásnak kellett volna beköszöntenie, a régi civilizáció hirtelen megtorpant, részben visszavonult, részben eltévedt. A lényegi kétségtelenül megmaradt, és továbbra is megmarad a nép szívében, és nem csak a szokásaiban és az emlékeiben, de ténykedésében azt beborította a zűrzavarnak egy nagy füstje. A belső és külső okokat most nem szükséges megtárgyalnunk; de a tény fennáll. Ez volt az oka az indiai elme átmeneti gyámoltalanságának az új és előzmény nélkül álló körülmények küszöbén.

Ez volt az a pillanat, amikor az európai hullám végigsöpört Indián. Egy új és teljesen ellentétes civilizáció e behatolásának első következménye az volt, hogy elpusztult sok minden, aminek már nem volt ereje az élethez, sok más mállott szét, a maradék pedig az életképtelenné válás felé haladt. Egy új aktivitás vette kezdetét, de ez először az idegen kultúra kezdetleges és zavaros utánzása volt. Kritikus pillanat volt ez, és egy veszélyesen súlyos megpróbáltatás; az életnek egy kevésbé erőteljes energiája lehet, hogy könnyedén összeroskadt és megsemmisült volna a régi vele született hajtóerőinek a gyengülése és az idegen elképzelések és szokások szolgalelkű utánzása által keltett kettős súly alatt. A történelem bizonyítja, hogy milyen katasztrofális lehet ez a szituáció a nemzetekre és civilizációkra. De szerencsére megvolt az életnek az energiája, az csak egy pillanatra aludt el, nem volt halott, és mivel adva volt ez az energia, a baj önmagában hordozta saját gyógyulását. Mert bármilyen ideiglenes rothadást és pusztulást is okozott az európai élet és kultúra durva befolyása, adott három szükséges impulzust. Újjáélesztette a szunnyadó intellektuális és kritikus ösztönzést; rehabilitálta az életet, és felébresztette az új alkotás iránti vágyat; szembeállította az újjáéledő indiai szellemet az újszerű körülményekkel és elképzelésekkel, és azzal a sürgető szükségszerűséggel, hogy megértse, asszimilálja és leküzdje őket. A nemzeti elme új szemmel tekintett elmúlt kultúrájára, újra ráébredt annak értelmére és horderejére, de ugyanakkor látta azt a modern tudásra és elképzelésekre vonatkozólag is. Ebből a felébredő meglátásból és indítékból keletkezik az indiai reneszánsz, és ennek kell meghatároznia jövőbeli tendenciáját. Első és leglényegesebb feladata a régi spirituális tudás és tapasztalat visszaszerzése, annak teljes ragyogásában, mélységében és gazdagságában; ennek a spiritualitásnak a filozófia, az irodalom, a művészet, a tudomány és a vizsgálódó tudás új formáiba áramlása a második; a modern problémákkal szembeni eredeti bánásmód az indiai szellem fényében, és az az igyekezet, hogy egy spiritualizált társadalom nagyszerűbb szintézisét juttassa kifejezésre, a harmadik és legnehezebb. Sikere e három irányvonal mentén lesz a mércéje az emberiség jövője számára nyújtott segítségének.

A Szellem a való dolgoknak egy magasabb végtelensége; az élet azoknak a lehetőségeknek egy alacsonyabb végtelensége, amelyek növekedni akarnak és meg akarják találni a saját igazságukat és beteljesülésüket azon való dolgok fényében. Intellektusunk, akaratunk, etikai és esztétikai lényünk a reflektor visszaverő tükrei és a közvetítők. A Nyugat módszere az, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonít az életnek, és hogy a magasabb képességekből olyan sokat – vagy olyan keveset – hív le, amennyit lehetséges, hogy ösztökélje és felékesítse az életet[1]. India módszere ezzel szemben az, hogy belül felfedezze a szellemet és a felsőbb képességeknek a magasabb rendű rejtett intenzitásait, és hogy ilyen vagy olyan módon uralja az életet, azért hogy érzékenyen reagáljon a szellemre és kifejezésre juttassa azt, és ily módon növelje meg az élet képességét. Célja az intellektussal, akarattal, etikai, esztétikai és érzelmi lénnyel az, hogy valóban felkutassa szokásos mentális lehetőségeiket, de az is, hogy felemelje őket a saját magasabb intuícióik nagyobb fénye és képessége felé. A reneszánsz feladata Indiában az kell legyen, hogy ezt a szellemet, az életnek ezt a magasabb célját, a lappangó lehetőségnek ezt az érzését még egyszer egy alkotó, és talán egy domináns erővé tegye a világban. De ennek az igazságnak önmagával kapcsolatban ezidáig csak bizonytalanul van tudatában; az indiai tevékenység tömege pillanatnyilag még mindig az európai indíték és módszer bélyegét magán viselve folyik tovább, és mivel bennünk egy olyan szellem van, amelytől ezek idegenek, a tevékenység akaratban gyenge, formában gyér és eredményben hatástalan, mert nem lényünk gyökereiből származik. Csak néhány irányban van meg valami az ön-ismeret tiszta fényéből. Amikor a nagyobb fény felülkerekedik és általánossá válik, akkor beszélhetünk majd, nem csak távlatilag, hanem ténylegesen is, India reneszánszáról.