Kérdések és válaszok, 1929. május 5.

Mi az értelem helyes funkciója? Segíti vagy akadályozza a szádhanát?

Az, hogy az értelem segítség vagy akadály, az adott személytől függ, és attól, hogy milyen módon használja azt. Az értelemnek van helyes működése és van helytelen működése; az egyik segít, a másik akadályoz. Az az értelem, amely túlságosan hisz a saját fontosságában, és saját céljából akar elégedettségre szert tenni, akadálya a magasabb felismerésnek.

De ez nem valamilyen speciális értelemben vagy csak az intellektusra igaz, hanem általában és más képességekre is. Az emberek például nem tekintik erénynek a vitális vágyak vagy az állati étvágy mindenre kiterjedő kielégítését; az erkölcsi érzéket mentorként fogadják el, hogy megmondja az embernek a határokat, amelyeket nem léphet át. Csak az intellektuális tevékenységei során gondolja az ember, hogy ilyen mentor vagy cenzor nélkül is boldogulhat!

A lény minden olyan része, amelyik megmarad a számára kijelölt helyen, és a neki szánt szerepet játssza, hasznos; de mihelyt túllép saját szféráján, akkor eltorzul és rendellenessé, és ezért félrevezetővé is válik. Egy képességnek akkor van helyes működése, amikor az isteni cél érdekében kezd el tevékenykedni; helytelenül működik, ha a saját megelégedésére kezd el tevékenykedni.

Az értelem a maga valódi természetében a kifejezés és a cselekvés eszköze. Valamiféle közvetítő az igazi tudás, amelynek székhelye az elme feletti magasabb régiókban van, és az itteni felismerés között. Az értelem vagy, általánosságban szólva, az elme adja a formát; a vitális hozza a dinamizmust és az életerőt; az anyag jön utoljára és megtestesít.

Hogyan nézzünk szembe az ellenséges erőkkel – ezekkel a láthatatlanok, de mégis nagyon is eleven és kézzelfogható erőkkel?

Nagyon sok függ a tudatotok fejlettségi fokától. Kezdetben, ha nem rendelkeztek különleges okkult tudással és hatalommal, a legjobb, amit tehettek, hogy a lehető legcsendesebben és legbékésebben viselkedtek. Ha a támadás káros sugallatok formájában jelentkezik, próbáljátok meg csendben ellökni őket, mintha valamilyen anyagi tárgyat löknétek el. Minél csendesebbek vagytok, annál erősebbek lesztek. Minden spirituális hatalom szilárd alapja a higgadtság. Nem szabad megengedni, hogy bármi is megzavarja a kiegyensúlyozottságotokat: ekkor ellen tudtok állni mindenféle támadásnak. Ha emellett kellő ítélőképességgel rendelkeztek, és meglátjátok és el tudjátok kapni a gonosz sugallatokat, amint felétek közelednek, akkor annál könnyebbé válik számotokra, hogy ellökjétek őket; de néha észrevétlenül jönnek, és akkor nehezebb ellenük küzdeni. Amikor ez történik, csendben le kell ülnötök, és békét valamint mély belső csendet kell magatokba hívnotok. Tartsatok ki, és hívjátok bizalommal és hittel ezt a békét és csendet: ha törekvésetek tiszta és szilárd, akkor biztos, hogy segítséget kaptok.

A kedvezőtlen erők támadásai elkerülhetetlenek: úgy kell tekintenetek rájuk, mint próbatételekre az utatokon, és bátran át kell mennetek a megpróbáltatásokon. A küzdelem kemény lehet, de amikor kilábaltok belőle, nyertetek valamit, előreléptetek egy lépést. Még az ellenséges erők létezése is szükségszerű. Erősebbé teszik az elhatározásotokat, tisztábbá a törekvéseteket.

Ugyanakkor az is igaz, hogy azért léteznek, mert ti adtatok nekik okot a létezésre. Amíg van bennetek valami, ami reagál rájuk, addig a beavatkozásuk teljesen legitim. Ha semmi sem válaszolna bennetek, ha természetetek egyetlen része sem lenne a hatalmukban, akkor visszavonulnának és elhagynának benneteket. Mindenesetre nem kell, hogy megállítsák vagy akadályozzák a spirituális fejlődéseteket.

Az ellenséges erőkkel vívott küzdelemben csak úgy vallhattok kudarcot, ha nem bíztok igazán az isteni segítségben. Az őszinte törekvés mindig lehozza a szükséges segítséget. A csendes hívás, a meggyőződés, hogy a felismerés felé vezető felemelkedés során soha nem jártok teljesen egyedül, és a hit, hogy mindig ott a segítség, amikor szükségetek van rá, könnyen és biztosan át fog ezeken vezetni benneteket.

Ezek az ellenséges erők általában kívülről vagy belülről jönnek?

Ha úgy gondolod vagy érzed, hogy belülről jönnek, akkor valószínűleg megnyíltál előttük, és észrevétlenül megtelepedtek benned. A dolgok valódi természete a harmónia; de bizonyos világokban van egy torzulás, amely romlást és ellenségességet hoz magával. Ha erősen vonzódsz ezekhez a torz világokhoz, akkor barátságot köthetsz az ottani lényekkel, és teljes mértékben reagálhatsz rájuk. Ez megtörténik, de ez nem egy igazán boldog állapot. A tudat azonnal megvakul, és nem tudod megkülönböztetni az igazat a hamistól, még azt sem tudod megmondani, hogy mi hazugság és mi nem az.

Mindenesetre, amikor jön egy támadás, a legbölcsebb hozzáállás az, ha azt gondoljuk, hogy kívülről jön, és azt mondjuk: „Ez nem én vagyok, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá.” Ugyanígy kell kezelned minden alacsonyabb rendű késztetést és vágyat, valamint az elmédben lévő minden kétséget és megkérdőjelezést. Ha azonosulsz velük, a velük való küzdelem nehézsége még nagyobb lesz; mert akkor úgy érzed, hogy azzal a soha nem könnyű feladattal állsz szemben, hogy legyőzd a saját természetedet. De ha egyszer képes vagy azt mondani: „Nem, ez nem én vagyok, nem akarom, hogy közöm legyen hozzá”, akkor sokkal könnyebb lesz elzavarni őket.

Hol húzható meg a határvonal a belső és a külső között?

A vonal nagyon rugalmas; olyan közel lehet hozzánk és olyan távol tőlünk, amennyire csak akarjuk. Mindent magunkénak tekinthetünk, és valódi énünk részének érezhetünk; vagy eldobhatjuk, mint egy hajszálat vagy körömdarabot, anélkül, hogy bármilyen módon megérintene minket.

Voltak olyan vallások, amelyek követői még egy hajszál vagy körömdarabkától sem váltak volna meg, mert attól féltek, hogy ezzel elveszítenek valamit a személyiségükből. Azok, akik képesek arra, hogy a tudatukat olyan szélesre terjesszék, mint a világ, a világgá válnak; akik azonban bezárkóznak kis testükbe és korlátozott érzelmeikbe, megállnak ezeknél a korlátoknál; testük és kicsinyes érzelmeik jelentik számukra az egész énjüket.

Vajon a puszta hit képes-e mindent megteremteni, mindent legyőzni?

Igen, de ennek a hitnek átfogónak és abszolútnak kell lennie. És a megfelelő fajta hitnek is kell lennie, nem pusztán a mentális gondolat vagy akarat erejének, hanem valami többnek és mélyebbnek. Az elme által kifejtett akarat ellentétes reakciókat vált ki, és ellenállást hoz létre. Biztosan hallottatok már valamit Coué módszeréről a betegségek gyógyításában. Ő ismerte ennek a képességnek valamilyen titkát, és jelentős hatásfokkal hasznosította azt; de ő képzeletnek nevezte, és módszere túlságosan mentális formát adott az általa felkeltett hitnek. A mentális hit nem elegendő; azt ki kell egészíteni és meg kell erősíteni egy vitális, sőt fizikai hittel, a test hitével. Ha egész lényünkben képesek vagyunk egy ilyen integrált erőt létrehozni magunkban, akkor ennek semmi sem tud ellenállni; de le kell nyúlnunk a legmélyebb tudatalattiig, a hitet egészen a test sejtjeiben kell rögzítenünk. Most például külföldön már kezd kialakulni a tudósok körében az a tudás, hogy a halál nem szükségszerű. De az egész emberiség szilárdan hisz a halálban; ez, mondhatni, egy általános emberi sugallat, amely hosszú, változatlan tapasztalaton alapul. Ha ezt a hitet ki lehetne űzni először a tudatos elméből, majd a vitális természetből és a tudatalatti fizikai rétegekből, akkor a halál többé nem lenne elkerülhetetlen.

De nem csak az ember elméjében létezik a halálnak ez a gondolata. Az állati teremtés már előtte is ismerte.

A halál, mint tény, minden földi élethez hozzátartozik; de az ember más értelemben fogja fel, mint amilyen értelmet a Természet eredetileg tulajdonított neki. Az emberben és az ő szintjéhez legközelebb álló állatokban a halál szükségszerűsége különleges formát és jelentőséget öltött a tudatukban; de az alacsonyabb Természetben az ezt támogató tudatalatti tudás a megújulás, a változás és az átalakulás szükségességének az érzése.

Az anyag földi körülményei tették nélkülözhetetlenné a halált. Az anyag fejlődésének egész értelme az első tudattalan állapotból a növekvő tudat felé való növekedés volt. És ebben a növekedési folyamatban – ahogyan a dolgok ténylegesen bekövetkeztek –, a formák felbomlása elkerülhetetlen szükségszerűséggé vált. Szükség volt ugyanis egy rögzített formára, hogy a szervezett egyéni tudatnak stabil támasza legyen. És éppen a forma rögzítettsége tette elkerülhetetlenné a halált. Az anyagnak formákat kellett felvennie; az egyénivé válás és az élet- vagy tudat-erők konkrét megjelenése lehetetlen volt e nélkül, és ezek nélkül hiányoztak volna az anyag síkján a szervezett létezés első feltételei. De a határozott és konkrét alakzat azzal a tendenciával fenyeget, hogy azonnal merevvé, keménnyé és megkövesedetté válik. Az egyéni forma túlságosan kötött formaként maradt fenn; nem tudja követni az erők mozgását; nem tud az egyetemes dinamizmus fokozatos változásával összhangban változni; nem tud folyamatosan megfelelni a Természet igényének, nem tud vele lépést tartani; kikerül az áramlatból. A forma és a rá nehezedő erő közötti eme növekvő egyenlőtlenség és diszharmónia egy bizonyos pontján elkerülhetetlen a forma teljes felbomlása. Egy új formát kell létrehozni; egy új harmóniát és megfeleltetést kell lehetővé tenni. Ez a halál igazi jelentősége, és ez a halál haszna a Természetben. De ha a forma gyorsabbá és hajlékonyabbá válhat, és a test sejtjei ráébredhetnek arra, hogy a változó tudattal együtt változzanak, akkor nincs szükség drasztikus feloldódásra, a halál nem lenne többé elkerülhetetlen.

Valaki azt mondta, hogy a Természetben bekövetkező szerencsétlenségek és katasztrófák, a földrengés, az özönvíz és a kontinensek elsüllyedése a széthúzó és bűnös emberiség következménye, és az emberi faj előrehaladásával és fejlődésével a fizikai Természetben is megfelelő változás fog bekövetkezni. Mennyire igaz ez?

Talán inkább az az igazság, hogy a tudat egy és ugyanazon mozgása az, amely a szerencsétlenségektől és katasztrófáktól terhes Természetben és a diszharmonikus emberiségben fejeződik ki. A két dolog nem ok és okozat, hanem ugyanazon a szinten helyezkedik el. Fölöttük van egy tudat, amely a földön való megnyilvánulásra és megtestesülésre törekszik, és az anyag felé való leereszkedése során mindenütt ugyanabba az ellenállásba ütközik, az emberben és a fizikai Természetben is. Minden zűrzavar és diszharmónia, amit a földön látunk, ennek az ellenállásnak az eredménye. Szerencsétlenség és katasztrófa, konfliktus és erőszak, homály és tudatlanság – minden baj ugyanabból a forrásból ered. Nem az ember az oka a külső Természetnek, sem a külső Természet nem oka az embernek, hanem mindkettő ugyanattól az egy dologtól függ, ami mögöttük van és nagyobb náluk, és mindkettő része az anyagi világ örökös és fokozatos mozgásának, hogy kifejezze azt.

Ha pedig valahol a földön felébred egy olyan fogékonyság és nyitottság, amely elegendő ahhoz, hogy a maga tisztaságában lehozzon valamit az Isteni Tudatból, akkor ez a leereszkedés és megnyilvánulás az anyagban nemcsak a belső életet változtathatja meg, hanem az anyagi körülményeket is, az emberben és a Természetben való fizikai kifejeződést. Ennek a leereszkedésnek a lehetősége nem függ az emberiség egészének állapotától. Ha arra kellene várnunk, hogy az emberiség tömegei elérjék a harmónia, az egység és a törekvés olyan állapotát, amely elég erős ahhoz, hogy lehozza a Fényt, és megváltoztassa az anyagi körülményeket és a Természet mozgását, akkor nem lenne sok remény. De van lehetőség arra, hogy egy egyén vagy egy kis csoport vagy korlátozott számú ember elérje a leereszkedést. Nem a mennyiség vagy a terjedelem a fontos. Az Isteni Tudat egyetlen cseppje, amely belép a föld tudatába, mindent megváltoztathat itt.

A magasabb és az alacsonyabb tudatsíkok érintkezésének és összeolvadásának misztériuma a nagy titok, a titkos kulcs. Ennek mindig átalakító ereje van; csak itt nagyobb léptékű lenne, és magasabb fokot érne el. Ha van valaki a földön, aki képes tudatosan kapcsolatba kerülni egy itt még meg nem nyilvánult síkkal, és ha tudatában oda emelkedve képes elérni, hogy az a sík és az anyag találkozzon és összhangba kerüljön, akkor a Természet még meg nem valósult átalakulásának nagy, döntő mozzanata megtörténhet. Egy új erő száll majd alá, és megváltoztatja a földi élet feltételeit.

Még így is, valahányszor egy nagy lélek eljött és kinyilatkoztatta az igazság valamilyen fényét, vagy új erőt hozott le a földre, a földi körülmények megváltoztak, bár nem pontosan úgy, ahogyan azt remélték és várták. Például valaki, aki elérte a tudás, a tudat és a szellemi tapasztalat egy bizonyos síkját, eljött és azt mondta: „Elhozom nektek a megszabadulást” vagy „Elhozom nektek a békét”. Azok, akik körülötte voltak, talán azt hitték, hogy anyagi módon hozza azt el; amikor rájöttek, hogy nem úgy van, ahogy gondolták, nem tudták megérteni, mit is tett. Amit hozott, az egy változás volt a tudatban, egy olyan fajta béke, amit addig nem ismertek, vagy egy olyan képesség a megszabadulásra, ami korábban nem volt meg. De ezek a mozgások a belső élethez tartoztak, és nem hoztak kézzelfogható külső változást a világban. Talán nem volt meg a szándék, hogy a világot külsőleg megváltoztassák; talán nem volt meg a szükséges tudás; de valamit mégis elértek ezek az úttörők.

Minden kedvezőtlen látszat ellenére könnyen lehet, hogy a föld lépésről lépésre és fokozatosan készül egy bizonyos megvalósításra. A civilizációban és a természetben is változás állt be. Ha ez nem látszik, az azért van, mert külső szemszögből nézzük, és mert az anyaggal és annak nehézségeivel eddig soha nem foglalkoztak komolyan és alaposan. Mégis, belsőleg történt fejlődés; a belső tudatban a Fény leereszkedése következett be. De ami az anyagban való megvalósulást illeti, nehéz bármit is mondani, mert nem tudjuk pontosan, mi is történhetett ott.

A régmúltban voltak nagy és csodálatos civilizációk, talán olyan fejlettek anyagilag, mint a miénk. Bizonyos szempontból nézve a legmodernebbek is csak a legősibb kultúrák ismétlődésének tűnhetnek, és mégsem mondhatjuk, hogy sehol sem történt fejlődés. Belső fejlődés mindenképpen történt, és nagyobb készség alakult ki az anyagi részekben a magasabb tudatra való reagálásra. Újra és újra meg kellett tenni ugyanazokat a dolgokat, mert amit megkíséreltek, az sohasem valósult meg eléggé; de minden alkalommal közelebb került ahhoz, hogy megfelelően megvalósuljon. Amikor újra és újra gyakorolunk egy gyakorlatot, úgy tűnik, hogy mindig csak ugyanazt ismételjük, de a felhalmozódó eredmény mégis valamilyen hathatós változás.

Az a hiba, hogy ezeket a dolgokat az emberi tudat dimenzióin keresztül nézzük, mert így nézve ezek a mély és hatalmas mozgások megmagyarázhatatlannak tűnnek. Veszélyes megpróbálni megmagyarázni vagy megérteni őket a korlátozott mentális intelligenciával. Ez az oka annak, hogy a filozófia mindig is kudarcot vallott a dolgok titkának feltárásában; ez azért van, mert megpróbálta a világegyetemet az emberi elme méretéhez igazítani.

Hányan emlékszünk korábbi életeinkre?

Mindannyiunkban, tudatunk valamelyik részében ott van az emlékezés. De ez egy veszélyes téma, mert az emberi elme túlságosan szereti a romantikát. Amint megismer valamit az újraszületés igazságából, gyönyörű történeteket akar köré építeni. Sokan tudnának csodálatos történeteket mesélni arról, hogyan épült fel a világ és hogyan fog folytatódni a jövőben, hogyan és hol születtünk a múltban és mik leszünk a jövőben, milyen életeket éltünk és milyen életeket fogunk még élni. Mindennek semmi köze a spirituális élethez. A múltbeli születések valódi emlékezete csakugyan része lehet egy átfogó tudásnak; de ezt nem lehet a képzeletbeli fantáziálás ilyen módján megszerezni. Mert, ha egyfelől objektív tudásról is van szó, ez másfelől nagymértékben a személyes és szubjektív tapasztalástól is függ, és itt sok esély van a kitalálásra, a torzításra vagy a hamis felépítésre. Ahhoz, hogy ezeknek a dolgoknak az igazságához eljussunk, a tapasztaló tudatunknak tisztának és világosnak kell lennie, mentesnek minden mentális beavatkozástól vagy vitális beavatkozástól, mentesnek a személyes elképzelésektől és érzésektől, valamint az elme azon szokásától, hogy a maga módján értelmezzen vagy magyarázzon dolgokat. Az elmúlt életek tapasztalata lehet igaz, de a látottak és az elménk ezzel kapcsolatos magyarázata vagy konstrukciója között mindig nagy szakadék tátong. Csak akkor juthatunk el az igazsághoz, ha képesek vagyunk felülemelkedni az emberi érzéseken és visszahúzódni az elménkből.

Az Anya / Mirra Alfassa: Kérdések és válaszok, 1929. május 5.