Filozófia

A tudás, amelyet a tiszta értelemmel rendelkező ember az élénkebb és evilági kíváncsisággal szemben előnyben részesít, olyan magasztosságot és derűs távolságtartást hordoz magában, amelynek varázsa nem maradhat el. Visszavonulni az érzelmekkel és az élettel való érintkezéstől, és egyedül és távol, a tiszta eszmék végtelen azúrkék földön túli szférájában a gondolatok fénylő, színtelen, árnyék nélküli hálóját szőni, a titánok vagy akár istenek számára is alkalmas, magával ragadó időtöltés lehet. Az így felfedezett eszméknek mindig megvan az értékük, és az igazságukkal szemben nem ellenvetés, hogy amikor az élet és a tapasztalat durva megpróbáltatásai próbára teszik őket, darabokra hullanak. Mindössze azt bizonyítja ez a rosszkor jövő csapás, hogy nem alkalmas iránymutatók a hétköznapi emberi viselkedéshez; mert az anyagi élet, amely a cselekvés terepe, csak a hegycsúcsain intellektuális; a síkságokon és völgyekben az eszméknek a nem ideális körülmények okozta korlátozásoknak kell alávetni magukat, és ki kell állniuk a nyers, kevésbé ideális erőkkel való összeütközést.

Mindazonáltal a viselkedés létünk nagy részét képezi, és a puszta metafizikai, logikai vagy tudományos ismeretek, amelyek vagy nem segítenek a cselekvésben, vagy éppen korlátozzák a cselekvésen keresztül történő önmegnyilvánulásomat, nem lehetnek az egyetlen szempontom. Isten ugyanis nem azért helyezett ide, hogy pusztán gondolkodjak, filozofáljak, metafizikai rendszereket szövögessek, szavakkal és kifinomult érvelésekkel játszadozzak, hanem hogy cselekedjek, szeressek és megismerjek. Isteni módon kell cselekednem, hogy istenivé váljak lényemben és cselekvésemben; meg kell tanulnom szeretni Istent nemcsak Önmagában, hanem minden létezőben, megjelenésben, dologban, élvezetben, eseményben, függetlenül attól, hogy az emberek jónak vagy rossznak, valóságosnak vagy kitaláltnak, szerencsésnek vagy szerencsétlennek nevezik őket; és ugyanezzel isteni pártatlansággal és teljességgel kell megismernem Őt, hogy olyanná váljak, mint Ő: tökéletessé, tisztává és korlátlanná – amilyenné egy napon az Ember minden fiának válnia kell. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ez a Líla [Isteni Játék] értelme és célja. Nem igaz, hogy azért vagyok, mert gondolkodom; hanem inkább azért, mert gondolkodom, érzek és cselekszem, és még akkor is, amikor mindezek közül bármelyiket vagy mindegyiket teszem, képes vagyok meghaladni a gondolkodást, az érzést és a cselekvést, tehát vagyok. Mivel megnyilvánítok, ezért vagyok, és mivel meghaladom a megnyilvánulást, ezért vagyok. Ez a formula nem olyan világos és megragadó, mint a Descartes-féle, de nagyobb kiterjedésében teljesebb igazság rejlik.

A tiszta értelmű embernek nagyon magasztos és nehéz feladata van; az a feladata, hogy megtanítsa az embereket világosan és tisztán gondolkodni. Azért, hogy az emberiség számára ezt elérje, hogy az értelmet olyan messzire vigye, ameddig ez a kissé botladozó és tétovázó Pegazus képes eljutni, az ember feláldozza a mentális élvezetek minden mellékösvényét, a lélek árnyas fasorait és holdfényes kertjeit, azért, hogy ritkás levegőn és hideg napsütésben járhasson, magasan és önmegtartóztatóan élve elméje csúcsain, és szigorúan keresve Istent a tudás által. Érzelmeit eltiporja, mert az érzelmek eltorzítják az értelmet, és szenvedélyek, vágyak, kedvtelések, előítéletek, elfogultságok lépnek a helyébe. Kerüli az életet, mert az élet felébreszti egész érzéki lényét, és az értelmét kiszolgáltatja az egoizmusnak, a düh, a félelem, a remény, az epekedés, a becsvágy érzéki reakcióinak, ahelyett, hogy engedné, hogy helyesen cselekedjék és érdek nélkül végezze munkáját. Pusztán egy párt, egy ügy, egy világnézet, egy dogma, egy intellektuális csoportosulás fizetett szószólójává válik. A szenvedély és a buzgóság, még az intellektuális buzgóság is, annyira eltorzítja a legnagyobb elméket is, hogy még Sankara is szofistává és szóforgatóvá válik, és még Buddha is körkörösen érvel. A filozófus mindenekelőtt az intellektuális tisztességét akarja megőrizni; mentális becsületességére éppúgy vigyáz, vagy kell hogy vigyázzon, mint a szent az erkölcsi feddhetetlenségére. Ezért kerüli, amennyire a világ engedi, a zavaró körülményeket. Ezzel azonban elzárkózik a tapasztalattól, és tapasztalat nélkül csak az istenek képesek tudni. Sieyès azt mondta, hogy a politika olyan téma, amelyből ő tudományt csinált. Meg is tette, de sajnálatos módon, jóllehet tökéletesen ismerte a politika tudományát, magát a politikát a legkevésbé sem ismerte, és amikor bekapcsolódott a politikai életbe, túl mereven alakította ki a logikus gondolkodásmódját ahhoz, hogy azt valamelyest a gyakorlatiassággal fel tudja váltani. Ha megfordította volna a sorrendet, vagy legalábbis összehangolta volna a kísérletezést az elméleteivel, mielőtt azok kialakulnak, talán nagyobb sikerrel járt volna. Kész alkotmányai a logikai tökéletesség és a gyakorlati eredménytelenség emlékművei. Az egész logika gyengesége megvan bennük; – a premisszáinkat megengedve, a következtetésünk teljes diadalt arat; de hát ki fogja megengedni a premisszáinkat? Semmi sem okoz akkora örömet a Tényeknek és a Sorsnak, mint a logikus gondolkodó fő- és melléktételeinek felborítása.

A logikus gondolkodó azt hiszi, hogy biztosította magát a tévedés ellen, amikor a különféle téves következtetések osztályozását elvégezte; de elfelejti a legfőbb és általános téveszmét, azt a tévedést, hogy azt hiszi, hogy a logika általánosságban képes bármi mást bizonyítani, mint a töredékes és egyoldalú igazsággal kapcsolatos részletekbe menő és részleges tételeket. Logika? De az Igazság nem logikus; tartalmazza a logikát, de nem a logika tartalmazza azt. Egy adott szillogizmus [logikailag helyes következtetés] a tények egy pontosan körülhatárolt halmazára kiterjedően akár igaz is lehet, de még a szillogizmusok halmaza sem merítheti ki az igazságot egy általános témában, azon egyszerű oknál fogva, hogy szükségszerűen figyelmen kívül hagy számos olyan, ugyancsak érvényes előfeltevést, tényt vagy lehetőséget, amelyek egy módosított vagy ellentétes nézetet támasztanak alá. Ha először egy következtetésre, majd annak pontos ellentétére jutnánk, és végül összhangba hoznánk az ellentmondást, akkor talán valamennyire megközelíthetnénk az igazságot. De ez egy olyan folyamat, amelytől a logika visszaborzad. Alapvető elgondolása az, hogy két egymásnak ellentmondó állítás ugyanabban az időben, ugyanazon a helyen és ugyanolyan körülmények között nem lehet igaz. Nos, a Tény, a Természet és Isten hangosan felnevetnek, amikor hallják, hogy a logikatudós kifejti alapvető elgondolását. A világegyetem ugyanis az azonos időt, helyet és körülményeket érintő ellentmondások egyidejű létezésén alapul. Az az elemi felfogás, hogy Isten egyszerre Egy és Sok, Véges és Végtelen, Formával bíró és Forma nélküli, és hogy minden egyes attribútum az ellentéte létezésének a feltétele, olyan dolog, amibe a metafizikai logika az értelem uralmának kezdete óta belegabalyodik.

A metafizikus úgy gondolja, hogy a premisszák érvényességével kapcsolatos nehézségeken túljutott, amikor eljutott a tattvákhoz, az egyetemes létezés ideális igazságaihoz. Ezután, gondolja, nem kell félni a félreértéstől vagy a tévedéstől, és azok megértésével és rögzítésével szilárd alapról haladhatunk tovább feladatunk további részéhez. Megalkotja az ész kritikáját, a pramánák rendszerét, és beleveti magát a szélesen elterülő semmitmondásba. Sajnos, a tattvák éppen ennek a világméretű ellentmondásnak és az ellentétek logikailag lehetetlen összeegyeztetésének az alapját, támaszát és kezdeti okát képezik, amibe Isten az Ő fénylő és végtelen valóságának néhány sugarával árnyékot vetett, – amely valóságot éppen azért lehetetlen egy logikai lánc szűk láncszemeivel összekötni, mert végtelen. Ami a pramánákat illeti, manipulációjuk az eszköze minden véleménykülönbségnek, és a viták véget nem érő lármájának kísérője.

Mind a logikus gondolkodó, mind a filozófus hajlamos elfelejteni, hogy szavakkal van dolguk, és a tapasztalatoktól elszakadt szavak a világon a legszörnyűbb tévútra vezethetnek. Pontosan azért, mert olyan sok világossággal tudnak ellátni bennünket, képesek arra is, hogy lámpásukkal egy áthatolhatatlan sötétségbe vezessenek bennünket. Tato bhūya iva te tamo ya u vidyāyāṁ ratāḥ; „Mélyebb a sötétség, melybe azok jutnak, akik egyedül a tudás rabjai.” Ez a fajta szóimádat és az ebből fakadó világító sötétség nagyon gyakori Indiában, és sehol máshol nem jellemzőbb, mint a vallás intellektuális dolgaiban, így amikor valaki az Egyről, a Májáról és az Abszolútumról beszél nekem, kísértésbe esem, hogy megkérdezzem tőle: „Barátom, mennyit tapasztaltál ezekből a dolgokból, amelyekről engem oktatsz, vagy mennyit beszélsz nekem vaktában vagy pusztán az intellektuális elismerés miatt? Ha csak eszméid vannak és nincs tapasztalatod, akkor számomra nem vagy szaktekintély, és a logikád számomra csak cintányérok csattogása, amely jó arra, hogy elnémítsa az ellenfelet, de a tudás szempontjából haszontalan. Ha azt mondod, hogy van tapasztalatod, akkor meg kell kérdezzelek: »Biztos vagy benne, hogy minden lehetséges tapasztalatot fontolóra vettél?« Ha nem, akkor hogyan lehetsz biztos abban, hogy az én ellentétes tapasztalatom nem ugyanúgy igaz? Ha azt mondod, hogy igen, akkor tudom, hogy be vagy csapva vagy megjátszod magad, olyasvalaki vagy, aki csak egy töredéket vagy semmit sem tapasztalt; mert Isten az Ő teljes lényében megismerhetetlen, avijñātaṁ vijānatāṁ.”

A tudós azt hiszi, hogy kijavította a metafizikus hibáit, mert nem hajlandó mással foglalkozni, mint a tények egy szűk és korlátozott körével, és minden mást elítél mint hallucinációt, csalást és képzelgést. Elfogultsága, heves és megrögzött előítéletei, az, ahogy a kérdéses dolgot egyértelműen bizonyítottnak tekinti, túlságosan nyilvánvaló és jól ismert ahhoz, hogy különösebb illusztrációra szoruljon. Elfelejti, hogy minden tapasztalat tény, hogy az ideák tények, hogy a szubjektív tudás az egyetlen tény, amelyben meglehetősen biztos lehet, és hogy még az anyagi világról sem tud semmit az érzékei által, hanem csak azáltal, ahogyan a szubjektív tudása az érzékeket igénybe veszi. Sok materialista azt fogja mondani, hogy csak azokat a tényeket lehet elfogadni a megismerés alapjaként, amelyeket az érzékek szolgáltatnak, – ez pedig egy olyan álláspont, amelyet senki sem tud alátámasztani, és amelyet az ő tudománya a gyakorlatban nap mint nap tagad. Ezek az okoskodók abba beleegyeznek, hogy megbízzanak a szuverén szubjektív eszközükben, amikor az elrendezi nekik az alacsonyabb rendű eszközeik számára is látható igazságokat erről a világról, de ugyanezt a szuverén eszközt teljesen megtévesztőnek és esztelennek ítélik, amikor pontosan ugyanígy foglalkozik az észlelések és tapasztalatok egy másik területével. Amikor az én szubjektív tapasztalatom azt mondja neki: „Éhes vagyok”, ő jóváhagyja: „Persze, biztos az vagy, hiszen te mondod.” De mondjuk csak azt neki: „Teljesen eltölt valami nem anyagi eredetű üdvösség”; vagy „Bizonyos, ismételten tesztelt magasabb rendű eszközök révén tudom, hogy olyan vidékeken vándoroltam, amelyeket nem világít meg semmilyen anyagi nap”, és ő azt válaszolja: „Nem vagy te máshova való csak börtönbe vagy bolondokházába.” Senki sem látta a Földet a Nap körül keringeni, sőt naponta látjuk az ellenkezőjét, mégis makacsul tartja magát az első véleményhez, de ha azt mondjuk: „Bár Istent nem látják az emberek, mégis létezik”, dühösen elfordul tőlünk, és peckesen bevonul a laboratóriumába.

A gyakorlatias ember úgy kerüli el a tévedést, hogy egyáltalán nem hajlandó gondolkodni. Az ő módszere semmiképpen sem lehet helyes. Még azon gyakorlati célok esetén sem helyes, amelyeket kizárólagosan előnyben részesít minden mással szemben. Azt látjuk, hogy megbotlik és beleesik valamilyen gödörbe, mert nem hajlandó lámpással járni, majd a kedvezőtlen körülményeket vagy a balszerencséjét vádolja, vagy pedig kiabál, lökdösődik, tolakszik, bukdácsol és belebotlik a végső sikerbe, és végre elégedetten távozik; nevet hagyva maga után a történelemben és a hamisság, a gonoszság és a szenvedés örökségét a meg nem született nemzedékekre. A gyakorlatias ember módszere a legrövidebb és legkönnyebb, de a legkevésbé csodálatra méltó mind közül.

Az igazság egy végtelenül összetett valóság, és annak van a legjobb esélye arra, hogy a legközelebb kerüljön hozzá, aki a leginkább elismeri, de nem ijed meg a végtelen összetettségétől sem. Szemügyre kell vennünk az egész gondolati kuszaságot, tényt, érzelmet, eszmét, eszmén túli igazságot, következtetést, ellentmondást, módosítást, ideált, gyakorlatot, lehetőséget, lehetetlent (amit mégis meg kell kísérelni), és a lelket nyugodtan és a szemet tisztán tartva a világ e hatalmas áramlásában és hömpölygésében, mindenütt keresnünk kell a harmónia valamely jelét, nem feledve a végső igazságban a közvetlent, sem a végsőt a közvetlenben, hanem megadva mindegyiknek a neki járó helyet és részt a Végtelen Rendeltetésben. Egyes elmék, mint Platón, mint Vivékánanda, másoknál jobban érzik ezt a hatalmas komplexitást, és hangot adnak neki. Ők a gondolatot zuhatagokban vagy bőséges és méltóságteljes folyamokban ontják magukból. Logikailag nem ügyelnek a következetességre, nem tudnak összefüggő, mégis mindenre kiterjedő rendszereket felépíteni, de felpezsdítik az emberek elméjét, és megszabadítják őket a vallási, filozófiai és tudományos dogmáktól és hagyományoktól. Nem biztosabb állapotban hagyják ott a világot, hanem szabadabban, mint amikor beléptek.

Vannak, akik a képzelet általi észleléssel próbálják megtalálni az igazságot. Ez egy jó eszköz, akárcsak a logika, de a logikához hasonlóan összeomlik, mielőtt elérné a célját. Egyiknek sem szabad megengedni, hogy többet tegyen annál, mint hogy elvigyen minket egy darabig, majd otthagyjon. Mások úgy gondolják, hogy finom mérlegeléssel lehet eljutni az igazi egyensúlyhoz. Egy ideig így is van; de a következő nemzedék felborítja ezt a finom egyensúlyt, beleegyezik egy durvább tesztbe, vagy finomabbat követel. A vallásosak az ihletet részesítik előnyben, de az ihlet olyan, mint a villám, amely csak az ország egy adott szegletét világítja meg ragyogóan, a többit pedig sötétben hagyja, amelyet e fény élessége csak fokoz. Hatalmas a tévedésünk, ha ezt a kis országrészt összetévesztjük az egész világegyetemmel. Nincs tehát a tudásnak olyan eszköze, amely az igazság szívét nyújthatná át nekünk, és a lét kulcsszavával láthatna el bennünket? Azt hiszem, van, de az emberiség egészének fejlődése még messze van tőle; a legnagyobbjai csak ennek a megvilágosodásnak a határán lépkednek. Végül is a tiszta értelem nagyon magasra visz bennünket. De sem a tiszta intellektuális fogalomalkotás becsmérlője, sem annak fanatikusa és híve nem juthat el ahhoz a tudáshoz, amelyben nemcsak az érzékek tükrözik a dolgokat, vagy az elme gondolkodik róluk, hanem az ideális képesség közvetlenül ismeri azokat.

Sri Aurobindo