Az Isteni Élet

VI. Fejezet

Az ego és a dualitások

HA IGAZÁBÓL minden Szaccsidánanda, akkor a halál, szenvedés, gonoszság, korlátozás csak egy olyan torzító tudatnak lehetnek a – gyakorlati hatásukban pozitív, lényegükben negatív – teremtményei, amely önmaga teljes és egyesítő tudásából lebukott a megosztás és részleges tapasztalás valamiféle tévedésébe. Az embernek ezt a bukását szimbolizálja a Héber Teremtés Könyvének költői példázata. Ez a bukás az ember elhajlása Isten és önmaga, vagy inkább az önmagában lévő Isten teljes és tiszta elfogadásától a felosztó tudat felé, amely magával hozza a dualitások egész sorozatát: életet és halált, jót és gonoszat, örömet és fájdalmat, hiánytalanságot és hiányt, a megosztott lét gyümölcsét. Ez az a gyümölcs, amit Ádám és Éva, a Purusa és Prakriti, a Természet által megkísértett lélek megevett. A megváltás az univerzálisnak a helyreállításával valósul meg az egyénben, és a spirituális kategóriának a helyreállításával a fizikai tudatban. A Természetben a lélek csak ekkor ehet az élet fájáról, és lehet olyan, mint az Isteni, és élhet örökké. Mert az anyagi tudatba való leereszkedésének a célja csak akkor valósulhat meg, ha a jó és rossz, öröm és szenvedés, élet és halál tudása valóra válik annak a magasabb tudásnak az emberi lélek általi helyreállításán keresztül, amely összeegyezteti ezeket az ellentéteket az univerzális Egyezésben, és az eltéréseiket az isteni Egység képmásává alakítja át.

A legtágabb közösségben és pártatlan egyetemességben minden dologban kiterjedő Szaccsidánanda számára a halál, szenvedés, gonoszság és korlátozás legfeljebb csak a ragyogó ellentéteik fordított kategóriái, árnyék-formái lehetnek. Úgy érezzük ezeket a dolgokat, mintha egy disszonancia hangjai lennének. Elkülönülést juttatnak kifejezésre, ahol egyezésnek kellene lennie, félreértést, ahol megértésnek kellene lennie, független harmóniák elérésének próbálkozását, ahol a zenekari egészhez való ön-alkalmazkodásnak kellene lennie. Az egész teljesség – még ha az csak az univerzális rezgések rendszerében is van, még ha az csak a fizikai tudatnak egy teljessége, mindannak birtoklása nélkül, ami rajta túl és mögötte mozgásban van – ebben a terjedelemben, egy harmóniához visszatérés és a viszálykodó ellentétek egy összeegyeztetése kell, hogy legyen. Másrészt az univerzum formáit meghaladó Szaccsidánandára igazság szerint maguk a duális kategóriák többé, még ebben a felfogásban sem, alkalmazhatók. A meghaladás, transzcendencia átszellemít; nem összeegyezteti, hanem inkább átalakítja az ellentéteket valami őket túlszárnyalóvá, ami eltörli a szembenállásukat.

Először azonban igyekeznünk kell az egyént ismét összekapcsolni a teljesség harmóniájával. Itt elengedhetetlen felismernünk – különben nincs lezárása a problémának –, hogy azok a kategóriák, amelyekben a jelenlegi tudatunk visszaadja az univerzum értékeit – habár az emberi tapasztalás és fejlődés céljaiból gyakorlatilag helytállóak – nem a kizárólagos kategóriák, amelyekben vissza lehet őket adni, és nem lehetnek a teljes, a helyes, a végső képletek. Épp úgy, ahogyan létezhetnek érzékszervek vagy keletkezhetnek érzékelési képességek, amelyek másként látják a világot – és ez könnyen lehet jobb is –, mert teljesebben látják, mint az érzékszerveink és érzékelési képességeink, úgy létezhetnek az univerzumnak más mentális és szupramentális látásmódjai, amelyek felülmúlják a miénket. Vannak tudatállapotok, amelyekben a Halál csak egy változás a halhatatlan Életben, a fájdalom az univerzális gyönyör vizeinek egy erőteljes visszacsapódása, a korlátozás a Végtelen nekitámadása önmagának, a gonoszság a jóságnak a saját tökéletessége körüli keringése; és ez nem csak elvont elméletben, hanem tényleges látásban és folyamatos és tartós tapasztalásban. Az egyén számára a tudat ilyenfajta állapotait elérni az öntökéletességre irányuló fejlődésének talán az egyik legfontosabb és legnélkülözhetetlenebb lépése.

Természetesen az érzékeink és a dualisztikus érzékelő-elménk által nyújtott gyakorlati értékeknek változatlanul érvényesnek kell maradniuk a saját területükön, és a mindennapi élettapasztalat normájaként kell őket elfogadni, amíg nem áll rendelkezésre egy nagyobb harmónia, amelynek alkotórészei lehetnek, és anélkül alakíthatják magukat át, hogy elengednék azokat a valóságokat, amelyeket képviselnek. Az érzékelő képességek megnövelése, anélkül a tudás nélkül, amely a régi érzékelt-értékek helyes értelmezését az új szemszögből megadná, komoly rendellenességekhez és képességhiányokhoz vezethet, alkalmatlanná tehet a gyakorlati életre és az értelem rendes és kialakított használatára. Ugyanúgy, a mentális tudatunknak az egoisztikus dualitások tapasztalatából egy szabályozatlan, a totális tudat bizonyos elemeit tartalmazó egységességbe növelése könnyen idézhet elő egy zűrzavart és alkalmatlanságot az emberiség aktív életére a világ relativitásainak fennálló rendjében. Kétségtelenül ez a gyökere a Gítában annak a rendelkezésnek, amelyet tudással rendelkező embernek írnak elő, hogy ne zavarja meg a tudatlanok élet-alapját és gondolkodás-alapját; mert a példája által ösztökélve, de a cselekvésének alapelveit felfogni nem tudva, elveszítenék a saját értékrendjüket, anélkül, hogy elérnének egy magasabb rendű alapzatot.

Egy ilyen rendellenességet és képességhiányt egy ideiglenes átmenetként egy kiterjedtebb létezésbe vagy az ide történő belépés fizetendő áraként személyesen el lehet fogadni, és ezt sok nagy lélek el is fogadta. De az emberi fejlődés helyénvaló célja mindig egy eredményes és egységbe foglaló újraértelmezés kell, hogy legyen, amellyel ennek a kiterjedtebb létezésnek a törvényét az igazságok egy új rendjében lehet kifejezni, és a képességek helyénvalóbb és befolyásosabb munkálkodásában az univerzum élet-szövetén. Az érzékek számára a nap forog a föld körül; számukra ez volt a létezés középpontja, és az élet mozgásai egy téves nézetre alapozva vannak elrendezve. Az igazság pont az ellenkezője, de ennek felfedezésének kevés haszna lett volna, ha nem lenne egy tudomány, amely az új elméletet egy érvekkel alátámasztott és rendszerezett tudás középpontjává teszi, azzal, hogy megadja az érzékek észleléseinek a helyénvaló értéküket. Ugyanígy mozog a mentális tudat számára is Isten a személyes ego körül, és minden munkálkodását és módszerét az egoisztikus érzékeléseink, érzelmeink és elméleteink megítélése alá helyezzük, és olyan értékeket és értelmezéseket adunk nekik, amelyek – bár elferdítései és megfordításai a dolgok igazságainak – mégis hasznosak és gyakorlatilag elégségesek az emberi élet és fejlődés kibontakozásában. A dolgok általunk történő megtapasztalásának ezek egy kezdetleges, gyakorlati rendszerezését képezik, amely addig érvényes, ameddig az ideák és aktivitások egy bizonyos rendszerében tartózkodunk. Azonban nem képviselik az emberi élet és tudás végső és legmagasabb állapotát. „Az igazság az út, és nem a hamisság.” Az igazság nem az, hogy Isten mozog az ego, mint a létezés középpontja körül, az ego és a dualitásokról alkotott véleménye pedig megítélheti Őt, hanem hogy maga az Isteni a középpont, és hogy az egyén tapasztalata csak akkor találja meg a saját igazi igazságát, amikor az az univerzális és transzcendentális kategóriáiban válik számára ismertté. Mindazonáltal, az egoisztikus elméletet ezzel helyettesíteni, a tudás egy kielégítő alapja nélkül, oda vezethet, hogy új, de még mindig hamis és önkényes elgondolásokkal helyettesítik a régieket, és a régi értékeknek egy erőszakos rendetlenségét idézik elő egy kialakult rendetlenség helyett. Egy ilyen rendetlenség gyakran jelzi új filozófiák és vallások kezdetét, és indít el hasznos forradalmakat. Az igazi célt viszont csak akkor érjük el, ha a helyes, központi eszme köré tudunk csoportosítani egy érvekkel alátámasztott és célravezető tudást, amelyben az egoisztikus élet fel fogja fedezni az összes átalakított és kijavított értékét. Ekkor fogunk rendelkezni az igazságok ezen új rendjével, amely lehetővé fogja tenni, hogy egy istenibb élettel helyettesítsük azt a létezést, amelyet most élünk, és hogy érvénybe léptessük a képességeink egy istenibb és befolyásosabb használatát az univerzum élet-szövetén.

E csorbítatlan emberi egész új életének és képességének szükségszerűen azon nagy igazságok megvalósításán kell nyugodnia, amelyek az isteni létezés természetét a dolgok általunk való felfogásának módjába ültetik át. Ennek folyamatában úgy kell megvalósulnia, hogy az ego lemond a hamis álláspontjairól és meggyőződéseiről, hogy helyes viszonyba és harmóniába kerül azokkal a teljességekkel, amelyeknek egy részét képezi, és azokkal a transzcendenciákkal, amelyekből ő egy leereszkedés, és hogy tökéletesen megnyitja önmagát egy olyan igazságnak és törvénynek, amely felülmúlja a saját konvencionális szokásformáit – egy igazságnak, amely a beteljesülése lesz, és egy törvénynek, amely a megszabadulása lesz. Célja azon értékeknek az érvénytelenítése kell, hogy legyen, amelyek a dolgok egoisztikus látásmódjának a teremtményei; koronája a korlátozás, tudatlanság, halál, szenvedés és gonoszság meghaladása kell, hogy legyen.

A meghaladás, az érvénytelenítés itt a földön és az emberi életünkben nem lehetséges, ha ennek az életnek a kategóriái elkerülhetetlenül a jelenlegi egoisztikus értékelésünkhöz kötődnek. Ha az élet a természetében individuális jelenség, és nem egy univerzális létezés megjelenítése és egy lenyűgöző Élet-Szellem lélegzése, ha a dualitások, amelyek az egyén reakciói a kapcsolataira, nem pusztán reakciók, hanem minden élet igazi lényege és feltétele, ha a korlátozás az elidegeníthetetlen természete annak a szubsztanciának, amelyből az elménk és testünk meg van formázva, a halál felbomlása minden élet első és utolsó feltétele, kezdetet és vége, az élvezet és fájdalom minden érzékelés elválaszthatatlan, duális nyersanyaga, az öröm és bánat minden érzelem szükségszerű fénye és árnyéka, az igazság és tévedés a két pólus, amely között örökké mozognia kell minden tudásnak, akkor a meghaladás csak az emberi élet feladásával érhető el minden létezésen túl egy Nirvánában, vagy egy másik világba, egy mennyországba jutással, amely teljesen másképp van megalkotva, mint ez az anyagi univerzum.

Nem nagyon könnyű az ember megszokáson alapuló elméje számára, amely állandóan kötődik a múltbeli és jelenlegi képzettársításaihoz, hogy felfogjon egy még emberi, de mégis radikálisan módosult létezést a mostani rögzített körülményeink között. Lehetséges magasabb evolúciónkat illetően nagy mértékben a darwini elmélet ősi Majmának helyzetében vagyunk. E Majom számára, amely az őserdőkben a fákon élte ösztönös életét, lehetetlen lett volna felfogni, hogy egy nap lesz egy állat a földön, aki egy új, értelemnek nevezett adottságot fog alkalmazni belső és külső létezésének nyersanyagaira, aki e képesség által uralni fogja az ösztöneit és szokásait, megváltoztatja fizikai életének körülményeit, kőből házakat épít magának, ügyesen befolyásolni fogja a Természet erőit, behajózza a tengereket, a levegőben fog siklani, viselkedési kódexeket fog kidolgozni, mentális és spirituális fejlődése számára tudatos módszereket fog kialakítani. És ha ilyesminek az elgondolása lehetséges lett volna a Majom-elme számára, azt még mindig nehéz lett volna neki elképzelni, hogy a Természet bármiféle fejlődése, vagy az Akarat hosszan tartó erőfeszítése és a hajlamosság által ő maga tud ezzé az állattá fejlődni. Az ember, mivel szert tett az értelemre, és még inkább mivel szabad folyást engedett képzelete és intuíciója képességének, el tud gondolni egy a sajátjánál magasabb létezést, és még előre is tudja látni személyes felemelkedését, a jelenlegi állapotán túl ebbe a létezésbe. Elképzelése a legfelsőbb állapotról egy korlátlansága mindannak, ami pozitív az ő fogalmai és kívánatos az ösztönös törekvése számára: Tudás, annak negatív árnyéka, a tévedés nélkül, Boldogság, annak a szenvedés megtapasztalásában történő tagadása nélkül, Képesség, annak folytonos alkalmatlanság általi elutasítása nélkül, a létezés tisztasága és bősége, az ezzel szembenálló fogyatékossága és korlátozottsága érzete nélkül. Így gondolja el az isteneit, így alkotja meg a mennyországait. Viszont az értelme nem így gondol el egy lehetséges földet és egy lehetséges emberiséget. Álma Istenről és a Mennyországról valóban a saját tökéletességének egy álma; de ennek, mint végső célnak az itt történő gyakorlati megvalósításának elfogadásában ugyanabba a nehézségbe ütközik, mint az ősi Majom, ha felszólították volna, hogy az eljövendő Emberként higgyen önmagában. A képzelőereje, a vallási vágyakozásai előtte tarthatják ezt a végcélt; de amikor az értelme, a képzelőerőt és az érzékelésen túli intuíciót alkalmatlannak minősítve, előtérbe kerül, akkor az anyagi univerzum rideg tényeivel szembenálló briliáns babonájaként kitér előle. Ekkor ez csupán az ember lelkesítő látomásává válik a lehetetlenről. Mindaz, ami lehetséges: egy feltételes, korlátozott és ingatag tudás, boldogság, képesség és jóság.

Mindazonáltal magában az értelemnek a kezdeményében benne van egy Transzcendentálisnak az igenlése. Mert az értelem az egész céljában és lényegében a Tudás keresése, azaz, az Igazság keresése a tévedés kiküszöbölése által. Szándéka, célja nem egy nagyobból egy kisebb tévedésbe történő átmeneté, hanem feltételez egy pozitív, előbb-létező Igazságot, amely felé a helyes tudás és a helytelen tudás dualitásain keresztül, progresszív módon haladhatunk. Ha értelmünknek nincs meg ugyanaz az ösztönös bizonyossága az emberiség más vágyakozásait illetően, az azért van, mert hiányzik neki az a lényegi megvilágítottsága, amely benne rejlik a saját pozitív aktivitásaiban. Valóban el tudjuk gondolni a boldogság egy tényleges vagy abszolút megvalósulását, mert a szívnek, amelyhez ez a boldogságra irányuló ösztön tartozik, megvan a saját formája a bizonyosságra, képes a hitre, és mert az elménk számolni tud a kielégületlen hiány kiküszöbölésével, amely a szenvedés szemmel látható oka. De hogyan gondoljuk el a fájdalom kiküszöbölését az idegi érzékelésből, vagy a halálét a test életéből? Mégis a fájdalom elutasítása az érzékeknek egy hatásos ösztöne, a halál elutasítása egy a vitalitásunk lényegében benne rejlő domináns igény. Ezek a dolgok azonban értelmünk számára ösztönös vágyakozásokként jelennek meg, nem megvalósítható lappangó lehetőségekként.

Mégis mindenütt ugyanannak a törvénynek kellene érvényben lennie. A gyakorlati értelem hibája, hogy túlzottan alá van rendelve a szemmel látható ténynek – amelyet azonnal valódinak képes érezni –, és elégtelen a bátorsága, hogy a potencialitás mélyebb tényeit eljuttassa a logikus következtetéseikhez. Ami van, az egy korábbi potencialitásnak a megvalósulása; a jelenlegi potencialitás egy vezérfonal egy jövőbeli megvalósuláshoz. És a potencialitás itt létezik; mert a jelenségek tökéletes ismerete az okaik és előremenetük tudásától függ, és ha tudjuk a tévedés, szomorúság, fájdalom, halál okait, akkor némi reménnyel munkálkodhatunk a kiküszöbölésük érdekében. Mert a tudás hatalom és uralom.

Alapjában véve mi egy ideálként követjük, amennyire tudjuk, ezeknek a negatív vagy szembenálló jelenségeknek a kiküszöbölését. Folytonosan arra törekszünk, hogy a minimálisra csökkentsük a tévedés, fájdalom és szenvedés okait. A tudomány, ahogy a tudása gyarapszik, a születés szabályozásáról, az élet korlátlan meghosszabbításáról, ha nem a halál teljes legyőzősének kivitelezésén álmodozik. De mivel csak külső vagy másodlagos okokat látunk előre, ezért csak arra tudunk gondolni, hogy egy távolságra elmozdítsuk őket, és nem, hogy kiküszöböljük a tényleges gyökereit annak, ami ellen küzdünk. És így korlátozva vagyunk, mert másodlagos megfigyelések felé igyekszünk és nem alaptudás felé, mert a dolgok folyamatait ismerjük, és nem a lényegüket. De így csak a körülmények hathatósabb manipulálását érjük el, de nem egy lényegbeli kontrollt. De ha meg tudnánk ragadni a hiba, szenvedés és halál lényegbeli természetét és lényegbeli okát, akkor remélhetnénk, hogy elérünk felettük egy uralmat, amely nem relatív kellene, hogy legyen, hanem teljes. Még abban is reménykedhetnénk, hogy teljesen kiküszöböljük őket, és ennek az abszolút jóság, boldogság, tudás és halhatatlanság győzelmével beigazoljuk természetünk azon domináns ösztönét, amelyet az emberi lény igaz és végső állapotaként intuícióink észlelnek.

Egy ilyen megoldással ajándékoz meg minket az ősi Védanta a Brahmannal – mint egyetlen univerzális és lényegbeli ténnyel – és a Brahman természetével – mint Szaccsidánandával – kapcsolatos elgondolásában és annak megtapasztalásában.

E vélemény szerint minden élet lényege egy univerzális és halhatatlan létezésnek a mozgása, minden érzékelés és érzelem lényege egy univerzális és önmagától-létező gyönyörnek a játéka a lényben, minden gondolat és észlelés lényege egy univerzális és mindent-átható igazságnak a sugárzása, minden tevékenység lényege egy univerzális és önmagát-megvalósító jóságnak az előrehaladása.

De a játék és mozgás a formák sokféleségében, a tendenciák váltakozásaiban, az energiák kölcsönhatásában juttatja magát kifejezésre. A sokféleség megengedi egy determináló és ideiglenesen deformáló tényező, az egyéni ego beavatkozását; és az ego természete a tudat ön-korlátozása azáltal, hogy szándékosan nem ismeri a tudat játékának fennmaradó részét, és kizárólagos egyetlen formában, a tendenciák egyetlen kombinációjában, az energiák mozgásának egyetlen területében merül el. Az ego az a tényező, amely determinálja a tévedés, szomorúság, fájdalom, gonoszság, halál reakcióit; mert ezeket az értékeket adja hozzá azokhoz a mozgásokhoz, amelyek különben az egyetlen Létezéshez, Üdvösséghez, Igazsághoz és Jósághoz való helyes viszonyukban lennének megjelenítve. A helyes viszony helyreállításával, végső soron az igazi értékeikre redukálva őket, kiküszöbölhetjük az ego-determinált reakciókat; és ez a helyreállítás az egyén helyes részvételével valósulhat meg a teljesség tudatában és a teljességet képviselő transzcendensnek a tudatában.

A késői Védantába belopódzott és megrögződött az az elképzelés, hogy a korlátozott ego nem csak a dualitások oka, hanem az univerzum létezéséhez az elengedhetetlen feltétel is. Az ego tudatlanságától és az ebből eredő korlátoktól való megszabadulással valóban kiküszöböljük a dualitásokat, de velük együtt felszámoljuk a létezésünket is a kozmikus mozgásban. Ebben a felfogásban visszatérünk az emberi létezés lényegbeli gonosz és illuzórikus természetéhez, és a tökéletességet követően a világ életében minden erőfeszítés hiábavalóságához. Mindaz, amire itt törekedhetünk, egy relatív jóság, amely mindig össze van kötve az ellentétével. De ha állhatatosan ragaszkodunk ahhoz a messzemenőbb és mélyrehatóbb elképzeléshez, hogy az ego csak egy közvetítő képviselője valaminek, ami rajta túl van, akkor elkerüljük ezt a következményt, és a Védantát az élet beteljesítésére tudjuk alkalmazni, és nem csak az élettől való elmenekülésre. Az Úr, az Isvára vagy Purusa a lényegbeni oka és előfeltétele az univerzális létezésnek, aki manifesztálja és elfoglalja az individuális és univerzális formákat. A korlátozott ego csak a tudat egy közvetítő jelensége, amely a fejlődés bizonyos irányvonalához szükséges. Ezt a vonalat követve az egyén elérheti azt, ami önmagán túl van, azt, amit képvisel, és még továbbra is képviselhet – többé már nem egy homályos és korlátozott egóként, hanem az Isteninek és az univerzális tudatnak egy középpontjaként, minden egyéni célkitűzést felölelve, felhasználva és az Istenivel harmóniába átalakítva.