Az Isteni Élet – A Kozmikus és a Transzcendentális Tudat

Rendes körülmények között, nem rendelkezünk semmiféle döntő tapasztalással egy kozmikus elméről vagy szupraértelemről, amely nem kapcsolatos az egyéni test életével, de nem rendelkezünk a tapasztalásnak bármilyen szilárd korlátjával sem, amely feljogosítana minket, hogy feltételezzük, szubjektív énünk valóban a fizikai váztól függ, és ezt sem nem élheti túl, sem nem növelheti meg önmagát az egyéni testen túlra. Csak a tudatunk terének kiterjesztésével vagy a tudásunk eszközeinek nem remélt megnövelésével lehet ezt az ősi vitás ügyet eldönteni.

A tudatunk kiterjesztésének — ahhoz, hogy kielégítő legyen — szükségszerűen egy belső megnövekedésnek kell lennie az individuálisból a kozmikus létezésbe. Mert a megfigyelő Tanú, ha létezik, nem a világba született egyéni, testet öltött elme, hanem az a kozmikus – az univerzumot felölelő és annak minden működésében immanens[1] Intelligenciaként megjelenő – Tudat, amelyben a világ örökké és valóban Ennek[2] aktív létezéseként fennáll, vagy pedig amelyből született és amelyben eltűnik a tudás egy aktusa vagy a tudatos képesség egy aktusa által. Nem a szervezett elme, hanem az, ami nyugodtan és örökösen mereng az élő Földben és az élő emberi testben egyaránt, és aminek az elme és az érzékek nélkülözhető eszközök, a megfigyelő Tanúja a kozmikus létezésnek és annak Ura.

A modern Pszichológiában lassan elfogadják egy kozmikus tudatnak a lehetőségét az emberiségben — ugyanúgy, mint a tudás elasztikusabb eszközeinek a lehetőségét –, bár még mindig hallucinációként sorolják be, még ha az értékét és teljesítőképességét el is ismerik. A Kelet lélektanában mindig valóságként és szubjektív fejlődésünk céljaként fogadták el. Az ebbe a célba történő átmenetnek a lényege, hogy meghaladjuk az ego-érzetünk által ránk kényszerített korlátokat, és a legkevesebb, hogy részesüljünk az én-tudásban, legjobb esetben pedig azonosuljunk vele, amely minden életben és mindenben, ami élettelennek tűnik számunkra, titkon ott honol.

Ha belépünk ebbe a Tudatba, akkor tovább tűnődhetünk, akár ez a Tudat, az univerzális létezésen. Ekkor – mivel a tudatról alkotott összes fogalmunk és még az érzékelési tapasztalásunk is elkezd változni – az Anyagot egyetlen létezésként ismerjük fel, és a testeket annak formációiként, amelyekben az egyetlen létezés fizikailag elkülöníti az egyedül álló testben lévő önmagát, a minden más testben lévő önmagától, és ezenfelül fizikai eszközökkel kiépíti a kommunikációt lényének e számtalan sok pontja között. Az Elmét hasonlóképpen tapasztaljuk meg, és az Életet is, ugyanazon létezésként, amely egy az ő sokféleségében, önmagát elkülönítő és újraegyesítő minden tartományban az adott folyamatnak megfelelő eszközökkel. És, ha úgy döntünk, tovább tudunk menni, és miután keresztülmentünk sok összekötő stádiumon, felismerünk egy szupraértelmet, amelynek az egyetemes működése a kulcs az összes kisebb jelentőségű aktivitáshoz. És nem is pusztán tudatára ébredünk ennek a kozmikus létezésnek, hanem ugyancsak tudatossá válunk benne — felfogva azt érzékelésben, de tudatosságban részt is veszünk benne. Benne élünk, ahogy korábban az ego-érzésben éltünk, tevékenyen, egyre nagyobb kapcsolatban, sőt egyre inkább egyesülve más elmékkel, más életekkel, más testekkel, mint az az organizmus, amelyet mi önmagunknak nevezünk, hatást gyakorolva nem csak a saját morális és mentális lényünkre és mások szubjektív lényére, hanem a fizikai világra és annak eseményeire, olyan eszközökön keresztül, amelyek közelebb állnak az istenihez, amint azok, amelyek egoisztikus képességünk számára lehetségesek.

Ez a kozmikus tudat tehát valóságos annak az embernek, akinek kapcsolata volt vele vagy benne él, éspedig egy nagyobb valóságossággal, mint amilyen a fizikai; valóságos önmagában, valóságos a következményeiben és tevékenységeiben. És ahogy tehát valóságos ez a tudat a világ számára, amely annak saját totális kifejeződése, úgy valóságos a világ is annak számára; de nem mint független létezés. Mert ebben a magasabb, kevésbé akadályozott tapasztalásban észrevesszük, hogy a tudat és a létező nem különbözik egymástól, hanem az egész létező egy legfelsőbb tudat, az egész tudat pedig egy én-létezés, önmagában örökkévaló, valóságos a tevékenységeiben, és sem nem álom, sem nem evolúció. A világ pont azért valóságos, mert csak a tudatban létezik; mert a világ egy Tudatos Energia, amely egy az azt teremtő Létezővel. Az, hogy az anyagi forma saját magától létezik — függetlenül az önmaga által megvilágított energiától, amely magára ölti a formát — összeegyeztethetetlen lenne a dolgok igazságával, egy fantazmagória, egy lidércnyomás, egy lehetetlen hamisság.

Ez a tudatos Létező, amely a végtelen szupraértelem igazsága, több, mint az univerzum, és függetlenül él a Saját kifejezhetetlen végtelenségében, csakúgy mint a kozmikus harmóniákban. A világ Az által él; Az nem a világ által él. És ahogy be tudunk lépni a kozmikus tudatba, és egyek tudunk lenni az egész kozmikus létezéssel, ugyanúgy be tudunk lépni a világot-meghaladó tudatba, és az egész kozmikus létezés fölé emelkedhetünk. És ekkor felmerül az a kérdés, amely először eszünkbe ötlött, hogy ez az érzékfölöttiség szükségképpen egy elutasítás is-e? Mi a viszonya ennek az univerzumnak a Világon-Túlihoz?

Mert a Transzcendens kapuinál áll az a színtiszta és tökéletes Szellem, akit az Upanísadokban így jellemeznek: ragyogó, tiszta, a világot fenntartó, de benne inaktív, az energia hajtóerői nélküli, a dualitás foltja nélküli, az elkülönítés hege nélküli, egyedül álló, azonos, mentes a viszonylat és a sokszerűség minden megjelenésétől – az Adwaiták[3] tiszta Énje, az inaktív Brahman, a transzcendens Csend. És az elme, ha hirtelen halad át ezen a kapun, közbeeső átmenetek nélkül, akkor a világ valótlanságának és a Csend egyedüli valóságának érzetében részesül, amely az egyik leghathatósabb és legmeggyőzőbb tapasztalat, amire az emberi elme képes. Itt, ennek a tiszta Énnek vagy a mögötte lévő Nem-Létnek az észlelésében van a kiinduló pontunk egy második tagadáshoz – amely a mások póluson analóg a materialista tagadással, de teljesebb, véglegesebb, hatásaiban veszedelmesebb az egyénékre vagy közösségekre, akik meghallják a pusztába kiáltott meggyőző hívó szavát – az aszkéta tagadásához.