494-523. Aforizma

494. Régen gyűlöltem és kerültem a fájdalmat, és zokon vettem a büntetést, amit kiszabott rám; de most úgy találom, ha nem szenvedtem volna így, akkor most kiképezve és tökéletesítve az elmémben, szívemben és testemben nem rendelkeznék a gyönyörnek ezzel a végtelenül és sokfélén érzékeny befogadóképességével. Isten végül beigazolja önmagát, még ha kíméletlennek és zsarnoknak is álcázza önmagát.

495. Megesküdtem, hogy nem fogok szenvedni a világ bánatától és a világ butaságától és kegyetlenségétől és igazságtalanságától, és szívemet olyan keménnyé tettem ridegségben, mint az alsó malomkő, és az elmémet olyanná, mint a kard csiszolt felülete. Többé nem szenvedtem, de az élvezet eltávozott tőlem. Majd Isten széttörte a szívemet és felszántotta az elmémet. A kegyetlen és szűnni nem akaró gyötrelmen keresztül felemelkedtem egy üdvözült fájdalommentességbe, és a szomorúságon és felháborodáson és lázadáson keresztül egy végtelen tudásba és egy állandó békébe.

496. Amikor rájöttem, hogy a fájdalom a gyönyörnek az ellentétes oldala és a kiképzés rá, akkor törekedtem, hogy csapásokkal halmozzam el magam, és megsokszorozzam a szenvedést minden tagomban; mert még Isten kínzásai is lassúnak és csekélynek és hatástalannak tűntek nekem. Ekkor Szerelmem vissza kellett tartsa a kezemet és így kiáltott fel: „Hagyd abba, mert az én korbácsütéseim elegendők a számodra.”

497. A régi szerzetesek és vezeklők önkínzása abnormális volt és ostoba; mégis a természetellenességeik mögött megvolt a tudásnak egy titkos érzékelése.

498. Isten a mi bölcs és tökéletes Barátunk; mert ő tudja, mikor kell odacsapni, csakúgy, mint azt, hogy mikor kell dédelgetni, mikor kell elpusztítani minket, nem kevésbé, mint azt, hogy mikor kell megmenteni és segítségül sietni.

499. Az összes teremtmény isteni Barátja egy ellenség állarcában rejti el a barátságát, amíg nem készít fel minket a legmagasabb mennyekre; ezután, mint Kuruksétrában, a küzdelem, szenvedés és pusztítás Urának félelmetes formája visszahúzódik, és Krisna édes arca, gyöngéd keze, gyakran átölelt teste felragyog az ő örökkévaló bajtársának és játszótársának felrázott lelke és megtisztult szeme számára.

500. A szenvedés képessé tesz minket elviselni a Gyönyör Urának teljes erejét; arra is képessé tesz, hogy kibírjuk a Hatalom Urának legteljesebb játékát. A fajdalom a kulcs, amely kinyitja az erő kapuit; ez az a főút, amely az üdvözültség városába vezet.

501. Mégse keresd, Ó ember lelke, a fájdalmat, mert ez nem az Ő akarata, csak az Ő örömét keresd; ami a szenvedést illeti, az az Ő gondoskodásában biztos el fog jönni hozzád olyan gyakran és mértékben, amennyi szükséges a számodra. Akkor bírd ki, hogy végül megtalálhasd a fájdalmának eksztázis-szívét.

502. Ne okozz fájdalmat sem, Ó ember, a társadnak; egyedül Istennek van joga fájdalmat okozni; vagy azoknak van, akiket Ő meghatalmazott. De ne hidd vak gyűlölettel, ahogy azt Torquemada tette, hogy te egyike vagy ezeknek.

503. A régi időkben létezett az ünnepélyes kijelentésnek egy nemes formája a pusztán erőből és cselekvésből álló lelkek számára: „Olyan biztosan, ahogyan Isten él.” A modern szükségleteinknek viszont egy másik ünnepélyes kijelentés jobban megfelelne: „Olyan biztosan, ahogy Isten szeret.”

504. A tudomány különösképpen hasznos az Isten-szerető és Isten-ismerő számára, mert lehetővé teszi, hogy részleteiben megértse és csodálja az Ő anyagi művének különös csodáit. Az egyik így tanít és kiált fel: „Nézd, hogyan nyilvánult meg a Szellem az anyagban!”; a másik: „Nézd, Szerelmemnek és Uramnak, a tökéletes Művésznek, a mindenható kéznek az érintését!”

505. Ó, világegyetem Arisztophanésza, te, aki nézed a világot, és édesen nevetsz magadban, nem engednéd meg nekem is, hogy isteni szemekkel lássam és részesedjek világméretű nevetéseidben?

506. Kálidasza egy merész metaforájában azt mondja, hogy Kailasza hófödte sziklái Síva hangos világ-nevetései, amelyek a legteljesebb fehérségben és tisztaságban vannak halomba gyűjtve a hegycsúcsokon. Ez igaz; és amikor a szikláknak ez a hasonmása ráhull a szívre, akkor a világ gondjai szertefoszlanak, akár alattuk a felhők a valódi semmiségükké.

507. A lélek legkülönösebb tapasztalata az, hogy rájön, amikor már nem törődik a bajok képzetével és fenyegetésével, akkor a bajok maguk mindenütt megszűnnek a környezetében. Ekkor halljuk meg ezen valótlan fellegek mögül Isten rajtunk való nevetését.

508. Ó Titán, eredményes volt a te erőfeszítésed? Rávanához és Hiranjakásipúhoz hasonlóan ülsz, és kiszolgálnak az istenek és a világ ura? De az, amit valójában hajszolt a lelked, megszökött előled.

509. Rávana elméje úgy gondolta, mindenre kiterjedő korlátlan uralomra és Ráma feletti diadalra sóvárog; de az a cél, amelyre a lelke szegezte mindig is a látomását, az volt, hogy amint lehet, visszatérjen a mennyországába és megint Isten cselédje legyen. Ezért, a legrövidebb útként, az Isten elleni ádáz gyűlölködés ölelésében temette el magát.

510. A legnagyobb öröm, Náradához hasonlóan, Isten rabszolgájának lenni; a Poklok legrosszabbika, Istentől elhagyatva a világ urának lenni. Az, ami a legközelebbinek tűnik az Istenről alkotott tudatlan elgondoláshoz, a legtávolabb van tőle.

511. Isten szolgálója valami; Isten rabszolgája nagyobb.

512. A világ urának lenni valóban mindenek felett való boldogság lenne, ha azt az embert mindenki szeretné; de ehhez egyidejűleg az egész emberiség rabszolgája kellene, hogy legyen.

513. Tulajdonképpen, amikor megszámlálod az Isten iránti hosszú szolgálatodat, rájössz, hogy a páratlan munkád az a törékeny és kicsiny jóság volt, amit szeretetben az emberiségért tettél.

514. Két munka van, amely tökéletesen kedvére való Istennek az ő szolgálójában; csendes imádattal söpörni az Ő templom-padlózatait, és a világ küzdőterén harcolni az Ő isteni beteljesüléséért az emberiségben.

515. Azt, aki még egy kis jót is tett az embereknek, még ha a legrosszabb is a bűnösök közül, Isten befogadta a szeretői és szolgálói sorába. Meg fogja ő pillantani az Örökkévaló orcáját.

516. Ó, gyengeséged bolondja, ne takard el Isten arcát előled a félelemmel vegyes bámulat fátylával, ne közelítsd Őt esdeklő gyengeséggel. Nézd! Az arcán nem a Király és Bíró ünnepélyességét fogod meglátni, hanem a Szerető mosolyát.

517. Amíg nem tudsz megtanulni úgy dulakodni Istennel, mint a birkózó a társával, addig a lelked ereje örökké rejtve marad előled.

518. Sumbha először szerette Kálít, szívével és testével, aztán mérges volt rá és harcolt ellene, végül felülkerekedett rajta, a hajánál fogva megragadta és háromszor megforgatta maga körül a mennyekben; a következő pillanatban Kálí elpusztította őt. Ez a Titán négy nagy lépése a halhatatlanság felé, és mind közül az utolsó a leghosszabb és leghatalmasabb.

519. Kálí: Krisna, aki irtózatos Hatalomként és dühödt Szeretetként mutatkozik meg. Ádáz csapásaival levágja az ént a testben, életben és elmében, azért hogy megszabadítsa az örökkévaló szellemet.

520. Őseink azért buktak el a mély szemita példázatban, mert megízlelték a jó és gonosz fájának gyümölcsét. Ha egyszerre az örök élet fájáról szedtek volna, elkerülték volna az azonnali következményt; de Isten célja az emberiségben meghiúsult volna. Isten haragja a mi örökös előnyünk.

521. Ha a pokol lehetséges lenne, az lenne a legrövidebb út a legmagasabb mennybe. Mert Isten igazából szeret.

522. Isten minden Édenből kiűz minket, azért hogy kényszerítve lehessünk a sivatagon keresztül átutazni az isteni Paradicsomba. Ha szeretnéd tudni, miért kell, hogy ez a sivár és kegyetlen áthaladás szükséges legyen, akkor bolonddá tesz az elméd, és nem tanulmányoztad a háttérben a lelkedet, és az ő homályos vágyait és titkos elragadtatásait.

523. Az egészséges elme irtózik a fájdalomtól; mert a fájdalom vágya, amelyet az emberek néha kialakítanak az elméjükben kóros és Természetellenes. A lélek viszont semmivel sem törődik jobban az elmével és a szenvedéseivel, mint a vasgyáros az érc fájdalmával a kohóban; a saját szükségleteit és a saját epekedését követi.

Sri Aurobindo: Thoughts and Aphorisms