A fa és a mag

Az átfogó Szuperelme ezen oszthatatlansága, amely anélkül tartalmaz minden sokféleséget, hogy ezáltal csorbulna saját egysége, egy olyan igazság, amelyhez mindig ragaszkodnunk kell, ha meg akarjuk érteni a kozmoszt és meg akarunk szabadulni analitikus mentalitásunk kezdeti hibájától. Egy fa a magból fejlődik ki, amelyben már benne van, a mag pedig a fából; egy rögzített törvény, egy megváltoztathatatlan folyamat uralkodik a megnyilvánulás formájának állandóságában, amelyet fának nevezünk. Az elme ezt a jelenséget, a fa születését, életét és szaporodását önmagában álló dolognak tekinti, és ennek alapján tanulmányozza, osztályozza és magyarázza. A fát a maggal, a magot a fával magyarázza; kihirdeti a Természet törvényét. De ez semmit nem magyaráz meg; csak egy rejtély folyamatát elemezte és jegyezte fel. Még ha fel is tesszük, hogy eljut arra, hogy egy rejtett tudatos erőként észlelje a lelket, ennek a formának a valódi lényét, mást pedig csupán mint ennek az erőnek a rögzült működését és megnyilvánulását, akkor is hajlamos a formát külön létezésnek tekinteni annak különálló természeti törvényével és fejlődési folyamatával. Az állatban és tudatos mentalitásával egyetemben az emberben az Elme ezen elkülönítő tendenciája arra készteti, hogy önmagát is külön létezésnek, a tudatos szubjektumnak tekintse, más formákat pedig mentalitása külön tárgyainak. Ezt a hasznos elrendezést, mely szükséges az élethez, és annak mindennemű tevékenységének legfontosabb alapját képezi, az elme fennálló tényként fogadja el, és innen ered az ego összes hibája.

De a Szuperelme másképp működik. A fa és annak fejlődése nem lennének olyanok amilyenek, igazán a fa nem is létezhetne, ha elkülönült létezés lenne; a formák olyanok, amilyenné a kozmikus létezés ereje teszi őket, úgy alakulnak ki, ahogyan az ezzel és ennek minden más megnyilvánulásával való kapcsolatuk eredményeként kifejlődnek. Természetük elkülönült törvénye csak az egész Természet egyetemes törvényének és igazságának az alkalmazása; sajátos fejlődésüket az általános fejlődésben elfoglalt helyük határozza meg. A fa nem magyarázza meg a magot, sem a mag a fát; a kozmosz magyarázza meg mindkettőt, Isten pedig a kozmoszt. A Szuperelme, amely egyszerre hatja át és lakja a magot, a fát és az összes dolgot, ebben a nagyobb tudásban él, amely egy és oszthatatlan, jóllehet ez egy módosult és nem abszolút oszthatatlanság és egység. Ebben az átfogó tudásban nincs független létezés-központ, nincs olyan egyéni, önmagában álló ego, amilyet önmagunkban látunk; öntudata számára a létezés egésze egy egyenletes kiterjedés, egy az egységben, egy a sokaságban, egy minden körülmények között és mindenhol. Itt a Minden és az Egy azonos létezés; az egyéni létező nem veszíti el és nem is tudja elveszíteni azonosságának tudatát minden létezővel és az Egyetlen Létezéssel; mert ez az azonosság a szupramentális megismerés velejárója, a szupramentális ön-nyilvánvalóság része.

– Sri Aurobindo: Az Isteni Élet