A nő és a háború

Azt kérdeztétek tőlem, hogy mit gondolok a feminista mozgalomról, és milyen következményei lesznek a jelenlegi háborúnak erre nézve.

A háború egyik első hatása minden bizonnyal az volt, hogy egészen új vetületet adott a kérdésnek. A férfiak és nők közötti örökös ellentétek értelmetlensége egyszerre világosan megmutatkozott, és a nemek konfliktusa mögött, amely csak külső tényekre vonatkozott, a körülmények súlyossága lehetővé tette a mindig létező, ha nem is mindig külsőleg megnyilvánuló ténynek, a valódi együttműködésnek, az emberiség e két egymást kiegészítő fele között fennálló valódi egységnek a felfedezését.

Sok férfi meglepődve látta, hogy a nők milyen könnyen helyettesíthetik őket a legtöbb olyan poszton, amelyet korábban betöltöttek, és meglepettségükhöz némi sajnálkozás is társult, hogy nem találtak hamarabb igazi társat munkájuk és küzdelmeik során abban a nőben, akit eddig többnyire csak az élvezet és a szórakozás tárgyának, vagy legjobb esetben is csak a családi tűzhelyük őrzőjének és gyermekeik anyjának tekintettek. Bizonyára a nő ez a társ, és ahhoz, hogy az legyen, kivételes tulajdonságokra van szükség, de a nő nem csak ez, amint azt a jelen körülmények bőségesen bizonyították.

Azzal, hogy a legnehezebb anyagi körülmények között, ténylegesen az ellenség tüze alatt ment sebesülteket ápolni, az úgynevezett gyenge nem bizonyította, hogy fizikai energiája és kitartása a férfiakéval egyenrangú. De ahol a nők mindenekelőtt kivételes adottságaikról tettek tanúbizonyságot, az a szervezőképességük. Ezeket az igazgatási képességeket a mohamedán hódítás előtti brahmanikus India már régen felismerte bennük. Van ott egy népszerű mondás, amely szerint: „A nő által irányított vagyon virágzó vagyont jelent”. De a nyugati világban a római törvényhozással szövetséges szemita gondolkodás túlságosan mélyen befolyásolta a szokásokat ahhoz, hogy a nőknek lehetőségük legyen megmutatni szervezőképességüket.

Igaz, hogy Franciaországban gyakran látni, hogy a nő pénzügyileg is abszolút úrnője a háza igazgatásának, és a francia kispolgárság közmondásos gazdagsága bizonyítja, hogy a rendszernek van jó oldala is. Ritka volt azonban, hogy a női képességeket nagy jelentőségű vállalkozások irányítására használják, és eddig a közigazgatás bizalmas állásai mindig is el voltak zárva előttük. A jelenlegi háború megmutatta, hogy a nők részvételének elutasításával a kormányok értékes segítségtől fosztották meg magukat. Példaként egy eseményt idézek.

Néhány hónappal a háború kitörése után, amikor a németek már majdnem teljesen elfoglalták Belgium területét, a megszállt területek lakói leírhatatlan nyomorúságban éltek. Szerencsére néhány gazdag amerikai férfi és nő kezdeményezésének köszönhetően megalakult egy Társaság, amely a sokat próbált lakosság legsürgetőbb szükségleteit látta el. Bizonyos katonai műveletek következtében kis falvak egy meglehetősen nagy csoportját hirtelen megfosztották minden élelemtől. Az éhínség küszöbön állt. Az amerikai Társaság üzenetet küldött néhány hasonló angol Társaságnak, amelyben kérte, hogy azonnal küldjenek öt kisteherautót a legszükségesebb ellátmányokkal. Ezeknek a kocsiknak három napon belül célba kellett érniük. Azok a férfiak, akikhez ezt a kérést intézték, azt válaszolták, hogy teljesen lehetetlen teljesíteni azt. Szerencsére egy asszony hallott az ügyről. Szörnyűnek tűnt a számára, hogy ilyen tragikus körülmények között lehet használni a „lehetetlen” szót. Egy olyan női csoporthoz tartozott, amely a háború sebesültjein és szenvedőin segített. Azonnal megígérték az amerikai társaságnak, hogy eleget tesznek a kérésnek, és három nap alatt a számos akadályt leküzdötték, bár néhány nehézség, különösen a szállítással kapcsolatosak, valóban leküzdhetetlennek tűntek. Egy hatalmas szervező elme, egy lelkes akarat csodát tett: az ellátmány időben megérkezett, és az éhínség borzalmas csapását így sikerült elkerülni.

Ez nem azt jelenti, hogy a jelenlegi háborúban csak a nők kivételes képességei mutatkoztak meg. Gyengeségei, hibái, kicsinyességei is lehetőséget kaptak a megmutatkozásra, és minden bizonnyal, ha a nők el akarják foglalni a nemzetek irányításában azt a helyet, amelyre igényt tartanak, sokkal tovább kell haladniuk önmaguk uralásában, az eszmék és nézőpontok kiszélesítésében, az intellektuális rugalmasságban és szentimentális hajlamaik elfelejtésében, hogy méltóvá váljanak a közügyek irányítására.

Az biztos, hogy a tisztán férfias politika már bizonyította alkalmatlanságát; túl gyakran bukott meg a szigorúan személyes érdekek hajszolásában, valamint önkényes és erőszakos fellépésében. Kétségtelen, hogy a női politika az önzetlenség és a humanitáriusabb megoldások irányába mutatna. De sajnos, jelenlegi állapotukban a nők általában a szenvedély és a lelkes pártoskodás teremtményei; hiányzik belőlük az az észérvekkel alátámasztott nyugalom, amelyet a tisztán intellektuális tevékenység ad; ez utóbbi kétségtelenül veszélyes, mert kemény, rideg és könyörtelen, mindazonáltal kétségtelenül hasznos az érzelmek túláradásának megfékezésére, amely nem foglalhat el uralkodó helyet a kollektív érdekek eldöntésében.

Ezek a hibák, amelyek súlyosak lennének, ha a nők tevékenységének a férfiakét kellene helyettesítenie, a két nem együttműködésével éppen ellenkezőleg, a férfiak ellentétes hibáinak kompenzálására szolgáló elemet képezhetnek. Ez lenne a legjobb módja annak, hogy fokozatosan a kölcsönös tökéletesedés felé haladjanak. Ha a nő szerepét kizárólag belső és háztartási foglalkozásokra, a férfiét pedig kizárólag külső és társadalmi foglalkozásokra redukálnánk, és így szétválasztanánk azt, aminek egyesülnie kellene, az a dolgok jelenlegi szomorú állapotának állandósulását jelentené, amelytől mindketten egyformán szenvednek. A legmagasabb rendű feladatok és a legsúlyosabb felelősségek előtt tulajdonságaiknak szoros és bizalommal teli szolidaritásban kell egyesülniük.

Nem lenne itt az ideje, hogy a két nemnek ez az ellenséges magatartása, amelyben kibékíthetetlen ellenfelekként néznek szembe egymással, megszűnjön? Súlyos, fájdalmas leckét kapnak a nemzetek. A most felhalmozott romokon szebb és harmonikusabb új építményeket lehet felhúzni. Ez már nem a gyarló versengések és önző követelések pillanata; minden emberi lénynek, férfinak vagy nőnek, közös erőfeszítésben kell összefognia, hogy tudatára ébredjen a legmagasabb eszménynek, amely felismerésre vár, és lelkesen dolgozzon annak megvalósításáért. A megoldandó kérdés, az igazi kérdés ekkor nemcsak a külső tevékenységük jobb kihasználása, hanem mindenekelőtt a belső szellemi növekedés kérdése. Belső fejlődés nélkül nem lehetséges külső fejlődés.

Így a feminizmus problémája, mint a világ minden problémája, visszavezethető egy spirituális problémához. Hiszen a szellemi valóság az alapja minden másnak; az isteni világ, a buddhizmus Dhammatája az örök alap, amelyre minden más világ épül. E Legfelsőbb Valóság tekintetében mindenki egyenlő, férfi és nő, jogokban és kötelességekben; az egyetlen különbség, amely ezen a területen létezhet, a törekvés őszinteségén és buzgalmán, az akarat állhatatosságán alapul. És ennek az alapvető szellemi egyenlőségnek a felismerésében rejlik az egyetlen komoly és tartós megoldás a nemek közötti kapcsolat problémájára. Ebbe a fénybe kell helyezni, ebben a magasságban kell keresni a cselekvés és az új élet középpontját, amely köré az Emberiség jövőbeli temploma felépül.

Az Anya / Mira Alfassa

1916. július 7.