A személyes erőfeszítéstől az önátadásig

Print Friendly

Ez azonban csak az egyik oldala annak az erőnek, amely a tökéletességért munkálkodik. Az integrált Jóga folyamatának három – élesen igazán nem megkülönböztetett vagy különálló, bizonyos mértékben viszont egymásra következő – stádiuma van. Az első az az erőfeszítés kell hogy legyen, amely legalábbis egy kezdeti és alkalmassá-tevő ön-meghaladásra és az Istenivel való kapcsolatra irányul; a következő annak magunkba fogadása egész tudatos lényünk átalakítása céljából, ami meghalad minket, annak, amivel bensőséges közösséget értünk el; utolsó az átalakított emberi természetünk felhasználása egy isteni középpontként a világban. Ameddig az Istenivel való kontaktus bizonyos számottevő mértékben nincs megszilárdítva, ameddig nem áll fenn bizonyos mértékű tartós azonosság, sāyujya, addig a személyes erőfeszítés elemének szokásos körülmények között túlsúlyban kell lennie. De annak arányában, ahogy ez a kapcsolat megszilárdítja önmagát, a szádhakának tudatára kell ébrednie, hogy egy övétől eltérő erő, az egoisztikus igyekezetét és képességét meghaladó erő dolgozik benne, és fokozatosan megtanulja ennek a Hatalomnak alávetni magát, és átadja neki Jógájának terhét. Végül a saját akarata és ereje eggyé válik a magasabb Hatalommal; egybeolvasztja őket az isteni Akarattal és annak transzcendens és univerzális Erejével. Ettől kezdve úgy találja majd, hogy ez gyakorol felügyeletet mentális, vitális és fizikai lénye szükséges átalakítása felett azzal a pártatlan bölcsességgel és körültekintő hatékonysággal, amelyre a türelmetlen és érdekelt ego nem képes. Amikor ez az azonosulás és én-elmerülés teljes, akkor áll készen az isteni középpont a világban. Megtisztulva, megszabadulva, képlékenyen, megvilágosítva elkezdhet eszközként szolgálni egy legfelsőbb Hatalom közvetlen cselekvéséhez az emberiségnek vagy az emberfeletti fajnak, a föld spirituális fejlődésének és átalításának egy nagyobb kiterjedésű Jógájában.

Valójában mindig a magasabb Hatalom az, amely cselekszik. A személyes erőfeszítésünknek és törekvésünknek az érzete az egoisztikus elme azon kísérletéből ered, hogy azonosítsa magát – helytelen és tökéletlen módon – az isteni Erő tevékenységeivel. Makacsul ragaszkodik hozzá, hogy egy szupernormális sík tapasztalására a mentalitásnak azokat a mindennapi kategóriáit alkalmazza, amelyeket a normál tapasztalataira alkalmaz a világban. A világban mi az egoizmus érzetével cselekszünk; sajátunkként jogot formálunk a bennünk működő univerzális erőkre; magunknak követeljük a Transzcendens célzott, kialakító, progresszív tevékenységét az elmének, életnek és testnek ebben a szerkezetében, mintha az személyes akaratunk, bölcsességünk, erőnk, erényünk eredménye lenne. A megvilágosodás meghozza nekünk azt a tudást, hogy az ego csak egy instrumentum; kezdjük észlelni és érezni, hogy ezek a dolgok abban az értelemben a mi sajátjaink, hogy a legfelsőbb és integrált Énünkhöz tartoznak, amely egy a Transzcendenssel, és nem az instrumentális egóhoz. Korlátaink és torzulásaink a mi hozzájárulásunk a munkálkodáshoz; az igazi képesség benne az Istenié. Amikor az emberi ego felismeri, hogy az akarata egy eszköz, bölcsessége tudatlanság és gyerekesség, képessége egy csecsemő tapogatódzása, erénye egy kérkedő tisztátalanság, és megtanulja rábízni magát arra, ami meghaladja őt, az az ő megváltása. Személyes lényünk – amelyhez oly mélységesen kötődünk – látszólagos szabadsága és érvényesülése egy módfelett szánalmas alávetettséget leplez el ezernyi sugallattal, indítékkal, erővel szemben, amelyeket kicsiny személyünkhöz nem tartozókká tettünk. A szabadsággal hencegő egónk minden pillanatban az univerzális Természetben számtalan lény, hatalom, erő, befolyás rabszolgája, játékszere és bábja. Az ego önfeláldozása az Isteniben az ő önbeteljesülése; önátadása annak, ami meghaladja őt, az ő megszabadulása a kötelékektől és korlátoktól és az ő tökéletes szabadsága.

De mégis, a célszerű fejlődésben a három stádium mindegyikének megvan a szükségessége és hasznossága, és időt vagy teret kell neki adni. Nem megfelelő, nem lehet biztonságos vagy célravezető, ha egyedül az utolsóval vagy legmagasabbal kezdjük. Az sem lenne helyes folyamat, ha túlságosan korán ugrunk egyikről a másikra. Mert ha az elmében és a szívben már az elejétől fel is ismerjük a Legfelsőbbet, a természetnek vannak olyan alkotóelemei, amelyek sokáig megakadályozzák, hogy a felismerés realizálássá váljon. Realizálás nélkül azonban a mentális meggyőződésünk nem válhat dinamikus valósággá; még mindig csak a tudás külső formája, nem élő igazság, egy idea, és még nem erő. És még ha a realizálás el is kezdődött, veszélyes lehet elképzelni vagy túl korán feltételezni, hogy teljesen a Legfelsőbb kezében vagyunk vagy az ő eszközeként cselekszünk. Ez a feltételezés végzetes hamisságot okozhat; tehetetlen tunyaságot idézhet elő vagy az ego folyamatait az Isteni Névvel megnagyítva katasztrofálisan eltorzíthatja és tönkreteheti a Jóga egész pályáját. Van a belső erőfeszítésnek és küzdelemnek egy többé-kevésbé hosszan tartó időszaka, amelyben az egyéni akarat el kell hogy utasítsa az alacsonyabb természet sötétségét és torzításait, és eltökélten vagy vehemensen az isteni Fény oldalára kell hogy helyezze magát. A mentális energiákat, a szív érzelmeit, a vitális vágyakat magát a fizikai lényt kényszeríteni kell a helyes attitűdre vagy ki kell képezni, hogy elfogadja a helyes befolyásokat és válaszoljon rájuk. Az alacsonyabbnak a magasabb iránti megadása egyedül akkor valósulhat meg, amikor ezt igazán elvégeztük, mert az áldozat elfogadhatóvá vált.

A szádhaka személyes akaratának először meg kell ragadnia az egoisztikus energiákat, majd a fény és helyesség felé fordítania őket; ha már egyszer arrafelé fordította, még be kell őket tanítania, hogy mindig felismerjék azt, elfogadják, és mindig kövessék. Ahogy halad előre, megtanulja – még mindig a személyes akaratát, személyes erőfeszítését, személyes energiáit használva – ezeket a magasabb Képesség képviselőiként és a magasabb Befolyásnak tudatosan engedelmeskedve igénybe venni. Ahogy még tovább halad, az akarata, erőfeszítése, energiája többé már nem lesz személyes és elkülönült, hanem annak a magasabb Képességnek és Befolyásnak az aktivitása, amely az egyénben munkálkodik. Azonban még mindig van egyfajta szakadék vagy távolság, amely szükségessé teszi az átmenet egy homályos folyamatát – amely nem mindig hibátlan, sőt néha még nagyon torzító is – az isteni Eredet és a felbukkanó emberi áramlat között. A folyamat végén, az egoizmus és tisztátlanság és tudatlanság fokozatos eltűnésével ez az utolsó elkülönülés is megszűnik; az egyénben minden az isteni munkálkodássá válik.

Sri Aurobindo: A Jóga Szintézise

carce3au8aao6ig

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.