Az ego – Az Anya a Dhammapadáról

Az Ego

„Ha az ember fontosnak tartja önmagát, őrizze magát alaposan. A bölcsnek létezése három ébrenléti időszaka (ifjúság, érettség vagy öregség) valamelyikén keresztül kell figyelnie.

Azzal kell kezdenie, hogy az ember a helyes útra tér; akkor képes lesz tanácsot adni másoknak. Így a bölcs minden szemrehányás felett áll.

Ha valaki a gyakorlatba ülteti, amit másoknak tanít, és önmaga ura lesz, nagyon is jól tud másokat vezetni; mert valóban nehéz önmagunkat uralni.

Valójában az ember a saját maga ura, mert milyen más ura lehet neki? Azáltal, hogy az ember önmagát uralja, olyan uralomra tesz szert, amelyet nehéz elérni.

A saját maga által elkövetett, saját magából eredő, belőle kiinduló gonoszság úgy zúzza össze az ostobát, mint a gyémánt a kemény drágakövet.

Ahogyan a kúszónövény belekapaszkodik a szálafába, úgy az is, aki saját gonosz tettei által csapdába esett, magának okozza azt a kárt, amit ellensége kívánna neki.

Olyan könnyű magunknak rosszat és kárt tenni, de milyen nehéz azt tenni, ami jó és hasznos!

Az a bolond, aki téves nézetei miatt elutasítja a hozzáértők, a Nemesek és az Igazak tanításait, saját pusztulását idézi elő, ahogy a bambusz gyümölcse megöli a növényt.

Ha valaki rosszat tesz, magának árt; ha elkerüli a rosszat, önmagát tisztítja meg; a tisztaság és a tisztátalanság önmagunktól függ; senki sem tisztíthatja meg a másikat.

Senki sem hanyagolhatja el saját legfőbb Javát annak érdekében, hogy egy másikat kövessen, bármilyen nagyszerű legyen is az. Ha világosan tudja, hogy mi a legjobb magatartási iránya, nem szabad eltérnie tőle.”

A kérdés itt inkább az egoizmusról, mint az egóról szól.

Az egoizmus viszonylag könnyen korrigálható, mert mindenki tudja, hogy mi az. Könnyű felfedezni, könnyű helyrehozni, ha valaki valóban akarja és hajlik rá.

Az egót viszont sokkal nehezebb megragadni, mert valójában ahhoz, hogy felismerjük, mi az ego, már kívül kell lenni rajta, különben nem lehet észrevenni. Az ember teljes egészében belőle van megformálva, tetőtől talpig, a legkülsőtől a legbelsőig, a fizikaitól a spirituálisig az egóval van átitatva. Mindennel összekeveredik, és nem vagyunk tudatában annak, hogy mi is ez. Ahhoz, hogy felismerjük, mi az ego, valahol legalábbis lényünk egy kis zugában már le kell győznünk, ki kell lépnünk belőle, meg kell szabadulnunk tőle, legalábbis részben.

Az ego az, ami segít bennünket abban, hogy egyénivé váljunk, és ami megakadályozza, hogy istenivé váljunk. Ez így van. Rakjuk ezt össze, és meg fogjuk találni az egót. Az ego nélkül, ahogy a világ szerveződik, nem lenne egyén, és az egóval a világ nem válhat istenivé.

Logikus lenne a következtetés: „Akkor először is váljunk tudatos egyéniségekké, aztán majd elküldjük az egót, és istenivé válunk”. Csakhogy amikor már tudatos egyénekké váltunk, annyira hozzászoktunk az egónkkal való együttéléshez, hogy már nem vagyunk képesek észrevenni azt, és sok munkára van szükség ahhoz, hogy tudatára ébredjünk jelenlétének.

Másrészt mindenki tudja, mi az egoizmus. Amikor mindent magunkhoz akarunk ragadni, és más emberek nem érdekelnek, azt nevezzük egoizmusnak; amikor magunkat helyezzük a világegyetem középpontjába, és minden dolog csak hozzánk képest létezik, az az egoizmus. De ez nagyon nyilvánvaló, vaknak kell lenni ahhoz, hogy ne lássuk, hogy az ember egoista. Mindenki egy kicsit egoista, többé-kevésbé, és az egoizmusnak legalább egy bizonyos aránya normális esetben elfogadható; de még a hétköznapi életben is, ha valaki egy kicsit túlságosan egoista, nos, az embernek az orrára koppintanak, mert mivel mindenki egoista, senki sem nagyon szereti másokban az egoizmust.

Ez magától értetődő, ez a közerkölcs része. Igen, egy kicsit egoistának kell lenni, nem túlságosan, hogy ne legyen feltűnő! Másrészt senki sem beszél az egóról, mert senki sem ismeri. Olyan bensőséges társ, hogy az ember nem is ismeri fel a létezését; és mégis, amíg ott van, addig soha nem jön létre az isteni tudat.

Az ego az, ami tudatosítja az emberben, hogy elkülönül másoktól. Ha nem lenne ego, nem érzékelnénk, hogy másoktól különálló személy vagyunk. Az lenne a benyomásunk, hogy egy egésznek egy kis része vagyunk, egy nagyon kis része egy nagyon nagy egésznek. Másrészt viszont mindegyikőtök egészen biztosan tudatában van annak, hogy különálló személy. Nos, az ego az, ami ezt a benyomást kelti bennetek. Amíg ilyen módon vagytok tudatosak, addig ez azt jelenti, hogy van egótok.

Amikor elkezdtek tudatára ébredni annak, hogy minden ti magatok vagytok, és hogy ez csak egy nagyon kis pont annak a személynek ezer és ezer más pontja körében, aki ti vagytok mindenütt, amikor úgy érzitek, hogy mindenben ti magatok vagytok, és hogy nincs elválasztottság, akkor tudni fogjátok, hogy úton vagytok afelé, hogy ne legyen többé egótok.

Még az az idő is eljön majd, amikor lehetetlen lesz az éneteket is felfogni, és azt mondani: „Ez nem én vagyok”, mert még az is, hogy ezt így fejezzük ki, hogy azt mondjuk, hogy a Minden te vagy, hogy te a Minden vagy, vagy hogy te vagy az Isteni, vagy hogy az Isteni te vagy, azt bizonyítja, hogy valami még mindig megmarad.

Van egy pillanat – ez egy szempillantás alatt történik, és aligha maradhat meg –, amikor a Minden az, ami gondolkodik, a Minden az, ami tud, a Minden az, ami érez, a Minden az, ami él. Még csak nem is… még csak nem is az a benyomás, hogy… ti értétek el ezt a pontot.

Akkor már minden rendben lesz. De addig még mindig van valahol egy kis maradványa az egónak; általában ez az a rész, amelyik figyel, a tanú, amelyik szemlél.

Ne állítsátok tehát, hogy nincs többé egótok. Ez így nem helytálló. Mondjátok, hogy úton vagytok afelé, hogy ne legyen többé egótok, ez az egyetlen helyes dolog, amit mondhattok.

Nem hiszem, hogy ez már megtörtént veletek, ugye? – Még nem! És mégis elengedhetetlen, ha valóban meg akarjátok tudni, mi a szupramentális. Ha jelöltek vagytok az emberfelettivé válásra, el kell határoznotok, hogy megváltok az egótoktól, hogy túlléptek rajta, mert amíg azt magatoknál tartjátok, a szuperelme valami ismeretlen és elérhetetlen dolog lesz a számotokra.

De ha erőfeszítéssel, fegyelemmel, fokozatos uralással legyőzitek az egótokat, és túlléptek rajta, még ha csak lényetek legapróbb részében is, ez úgy hat majd, mintha valahol egy kis ablakot nyitnátok, és ha figyelmesen betekintetek az ablakon, megpillanthatjátok a szuperelmét. És ez ígéret. Amikor megpillantjátok, olyan gyönyörűnek találjátok, hogy azonnal meg akartok szabadulni minden mástól… az egótól!

Kérlek, vegyétek figyelembe, hogy nem azt mondom, hogy teljesen meg kell szabadulnotok minden egótól ahhoz, hogy megpillanthassátok a szupramentálist; mert akkor ez valami szinte lehetetlen dolog lenne. Nem, az egótól megszabadulni, csak egy kicsit valahol, lényetek valamelyik sarkában, akár csak az elme egy kis zugában; ha ez az elme és a vitális, az szép és jó, de ha véletlenül – ó! nem véletlenül – ha ismételt erőfeszítések révén kapcsolatba kerültetek pszichikai lényetekkel, akkor az ajtó szélesre tárul. A pszichikain keresztül hirtelen egy nagyon tiszta és gyönyörű látomásotok lehet arról, hogy mi a szuperelme, de ez csak egy látomás, nem realizálás. Ez a nagyszerű kivezető út. De még anélkül is, hogy eljutnátok eddig a gyönyörű felismerésig, a pszichikai felismerésig, ha sikerül megszabadítani elmétek vagy vitálisotok valamelyik részét, az egyfajta lyukat üt az ajtón, egy kulcslyukat; ezen a kulcslyukon keresztül bepillantást nyerhettek, csak egy kis bepillantást. És ez már nagyon vonzó, nagyon érdekes dolog lesz.

1958. május 2.

– Az Anya / Mira Alfassa: A Dhammapadáról