Jézusról

Jézus egy nagy gondolkodó volt, egy olyan ember, aki – látszólag saját erejére utaltan, bár ez nem biztos – megragadott valamit az isteni tudásból, de azok a szerzők, akik feljegyezték a mondásait, legnagyobbrészt átlagos, nagyon korlátozott műveltségű és behatárolt gondolkodású emberek voltak, és ők úgy tűnik, durván félreértették legmélyebb mondásait. Például, amikor azt mondta, „Én és az Atyám egyek vagyunk”, kifejezve azt a mély igazságot, hogy az emberi én és az isteni én azonosak, akkor ők azt képzelték, ezzel egy egyedi igényt támasztott, hogy ő Isten; ebből ered Szűz Mária rendkívüli legendája, és mindaz, ami ebből következett. Mindnyájan ismerjük az Utolsó Vacsora történetét és Jézus csodálatosan sokatmondó kijelentését, amikor megtörte a kenyeret és adott a borból a tanítványainak: „Ez az én testem és ez az én vérem”, és az Eucharisztia rendkívüli szertartását és az Átváltozásnak azt a tanát, amelyet a Római Katolikus Anyaszentegyház erre alapított. „Romlottság! Babona! Istenkáromló badarság!” – kiáltja a protestáns – „Csak egy élénk Keleti metafora és semmi más.” Ha így lenne, akkor ez valóban csak egy „értelmetlen, mesterkélt és ostoba” metafora volna, sőt mi több „még egy irtózatos és utálatos” is. De én inkább abban hiszek, hogy Jézus szavainak mindig volt egy egyetemesen igaz és nagyon szép jelentése. Másrészt az Átváltozás tana olyan, amelyet maguk a katolikusok sem értenek, számukra ez egy „misztérium”. És mégis milyen nyilvánvaló a jelentés a Keleti felfogóképesség számára! Az anyag sejtállománya, az univerzum élelem-burka, amelyhez a kenyér és bor tartozik, van Isten véreként és testeként visszaadva, és ez jelképezi azt a nagyszerű ősi áldozatot, amely által Isten keresztre feszítette önmagát, hogy a világ létezhessen. A Végtelennek végessé kellett válnia, a Feltételhez-nem-kötöttnek feltételhez kellett kötnie magát, a Szellemnek ki kellett fejlesztenie az Anyagot. A kenyérben és a borban, amelyet az áldozó megesz, Isten tényleg ott van, de nincs jelen a tudatunkban, és ily módon csak a hit aktusa által válik (itt a tudatunk számára) jelenlévővé; ez az Átváltozás teljes tana. Mert, ahogy az Upanisad mondja, hinnünk kell Istenbe, mielőtt képesek vagyunk megismerni őt; „Ő van”-ként kell őt realizálnunk, mielőtt őt az ő lényegében realizálnánk. És valóban, ha a gyerek nem hitte volna el, amit a tanítója vagy a könyve mondott neki, hogyan tudhatna a felnőtt ember bármit is?