Kérdések és válaszok, 1929. április 28.

Azt mondják, ahhoz, hogy fejlődjünk a Jógában mindent fel kell ajánlanunk az Isteninek, még azokat a kis dolgokat is mind, amikkel rendelkezünk, vagy amiket teszünk az életben. Mit jelent ez pontosan?

A Jóga egyesülést jelent az Istenivel, és az egyesülés felajánlás útján valósul meg – az egyesülés alapja önmagunk Isteninek való felajánlása. Az elején ezt a felajánlást általánosságban tesszük meg, mintha ezt egyszer s mindenkorra megtennénk; azt mondjuk: „Én az Isteni a szolgája vagyok; életem abszolút az Isteninek adatott; minden erőfeszítésem az Isteni Élet megvalósítására irányul.” De ez csak az első lépés; mert ez nem elegendő. Amikor az elhatározás megszületett, amikor úgy döntöttünk, hogy egész életünket az Isteninek adjuk, még minden pillanatban vissza is kell emlékeznünk erre, és létünknek minden részletében meg kell valósítanunk. Minden lépésnél éreznünk kell, hogy az Istenihez tartozunk; állandóan azt kell tapasztalnunk, hogy bármit is gondolunk vagy teszünk, mindig az Isteni Tudat működik rajtunk keresztül. Nincs már semmi, amit sajátunknak nevezhetnénk; mindent úgy érzünk, hogy az Istenitől származik, és vissza kell azt ajánlanunk a forrásának. Amikor ezt meg tudjuk valósítani, akkor a legkisebb dolog is, amelyre általában nem nagyon figyelünk vagy amellyel nem nagyon törődünk, megszűnik triviálisnak és jelentéktelennek lenni; tele lesz jelentéssel és hatalmas horizontot nyit meg azon túl.

Ezt kell tennünk ahhoz, hogy az általános felajánlást részletekbe menő felajánlásokban valósítsuk meg. Éljünk állandóan az Isteni jelenlétében; éljünk abban az érzésben, hogy ez a jelenlét mozgat minket, és mindent, amit teszünk, ez a jelenlét tesz. Ajánljuk fel neki minden mozdulatunkat, nemcsak minden mentális tevékenységet, minden gondolatot és érzést, hanem még a leghétköznapibb és legkülsőbb cselekedeteket is, mint amilyen például az evés; amikor eszünk, éreznünk kell, hogy az Isteni az, aki rajtunk keresztül eszik. Amikor ily módon el tudjuk rendezni minden mozdulatunkat az Egyetlen Életben, akkor egység lesz bennünk a megosztottság helyett. Többé már nem természetünk egyik részét adjuk csak az Isteninek, miközben a többi a szokásos módon marad, elmerülve a hétköznapi dolgokban; figyelmünket az egész életünkre fordítjuk, és fokozatosan megvalósul bennünk egy integrált átalakulás.

Az integrált Jógában az egész életet kell átalakítani, istenivé tenni a legapróbb részletekig. Itt nincs semmi jelentéktelen, semmi lényegtelen. Nem mondhatjuk azt: „Amikor meditálok, filozófiát olvasok vagy ezeket a beszélgetéseket hallgatom, akkor megnyílok a Fény felé, és hívom a Fényt, de amikor kimegyek sétálni vagy barátokkal találkozom, akkor megengedhetem magamnak, hogy mindent elfelejtsek.” Ha megmaradunk ebben a hozzáállásban, az azt jelenti, hogy nem fogunk átalakulni, és soha nem érjük el az igazi egyesülést; mindig megosztottságban leszünk; legjobb esetben is csak felvillanásaink lesznek erről a nagyszerűbb életről. Mert bár bizonyos tapasztalatok és felismerések a meditációban vagy a belső tudatunkban eljuthatnak hozzánk, a testünk és a külső életünk változatlan marad. Egy olyan belső megvilágosodás, amely nem veszi figyelembe a testet és a külső életet, nem sokat ér, mert a világot úgy hagyja, ahogy van. Eddig is folyamatosan ez történt. Még azok is, akiknek nagyon kimagasló és erőteljes felismerésük volt, elvonultak a világtól, hogy zavartalanul éljenek a belső nyugalomban és békében; a világot hagyták a maga útján, a nyomorúság és az ostobaság, a Halál és a Tudatlanság pedig változatlanul folytatták uralmukat a létezés eme anyagi síkján. Azok számára, akik így visszavonulnak, kellemes lehet, hogy elmenekülnek ettől a zűrzavartól, megszöknek a nehézségek elől, és máshol találnak maguknak egy boldog állapotot; de a világot és az életet megjavítatlanul és átalakítatlanul hagyják; és a saját külső tudatukat is változatlanul hagyják, a testüket pedig ugyanolyan megújítatlanul, mint azelőtt. Visszatérve a fizikai világba, valószínűleg még az átlagembereknél is rosszabbul járnak; mert elvesztették az anyagi dolgok feletti uralmat, és a fizikai élettel való kapcsolatuk annak folyamataiban valószínűleg hanyag és gyámoltalan lesz, és ki lesz szolgáltatva minden múló erőnek.

Egy ilyen eszmény jó lehet azoknak, akik ezt akarják, de ez nem a mi Jógánk. Mi ugyanis e világ isteni meghódítását akarjuk, minden folyamatának legyőzését és az Isteninek az itt történő felismerését. De ha azt akarjuk, hogy az Isteni itt uralkodjon, akkor mindent, amink van, ami vagyunk és amit itt teszünk, az Isteninek kell adnunk. Nem szabad azt gondolni, hogy bármi is jelentéktelen, vagy hogy a külső élet és annak szükségletei nem részei az Isteni Életnek. Ha így teszünk, akkor ott maradunk, ahol mindig is voltunk, és nem valósul meg a külső világ meghódítása; abban semmi maradó nem fog megtörténni.

Visszajönnek erre a síkra azok, akik már nagyon előrehaladottak?

Igen; ha megvan bennük az akarat, hogy megváltoztassák ezt a síkot, akkor minél fejlettebbek, annál biztosabb, hogy visszatérnek. Ami pedig azokat illeti, akikben a menekülés akarata érvényesül, még ők is, amikor átlépnek a másik oldalra, rájöhetnek, hogy a menekülésnek végül is nem sok haszna volt.

Vajon sokan emlékeznek-e arra, hogy átjutottak és újra visszatértek?

Amikor elérjük a tudat egy bizonyos állapotát, akkor emlékszünk. Nem olyan nehéz ezt az állapotot részlegesen, rövid időre megérinteni; mély meditációban, álomban vagy látomásban az embernek az az érzése vagy benyomása támadhat, hogy ezt az életet már korábban is élte, rendelkezett ezzel a felismeréssel, ismerte ezeket az igazságokat. De ez nem teljes felismerés; ahhoz, hogy ehhez eljussunk, el kell jutnunk a bennünk lévő állandó tudathoz, amely örökkévaló, és amely összefogja az összes létezésünket a múltban, a jelenben vagy a jövőben.

Amikor mentális folyamatokra vagy intellektuális tevékenységekre koncentrálunk, miért feledkezünk meg néha az Isteniről, vagy miért veszítjük el a kapcsolatot vele?

Azért veszítitek el, mert a tudatotok még mindig megosztott. Az Isteni nem rögzült az elmétekben; nem szenteltétek magatokat teljesen az Isteni Életnek. Máskülönben bármennyire is koncentrálhatnátok ilyen dolgokra, akkor is meglenne az az érzésetek, hogy az Isteni segít és támogat benneteket.

Minden tevékenységetekben, legyen az intellektuális vagy tevőleges, egyetlen mottótok legyen: „Emlékezni és Felajánlani.” Bármit is tesztek, azt az Isteni számára való felajánlásként tegyétek. És ez egyben kiváló fegyelmezés is lesz számotokra; ez megóv benneteket attól, hogy sok ostoba és haszontalan dolgot tegyetek.

A tevékenység elején ezt gyakran meg lehet tenni; de ahogy az ember belemerül a munkába, elfeledkezik róla. Hogyan juttassuk ezt az eszünkbe?

A célul kitűzött állapot, a Jóga igazi eredménye, a végső tökéletesség és vívmány, amelyhez minden más csak előkészület, az a tudat, amelyben lehetetlen bármit is tenni az Isteni nélkül; mert ha az Isteni nélkül vagytok, megszűnik a cselekvésetek forrása; a tudás, a képesség, mind eltűnik. De amíg úgy érzitek, hogy az általatok használt képességek a sajátjaitok, addig nem fogjátok hiányolni az Isteni támogatást.

A Jóga kezdetén hajlamosak vagyunk nagyon gyakran megfeledkezni az Isteniről. De az állandó törekvéssel növekszik az emlékezés, és csökken a feledékenység. De ezt nem szabad szigorú fegyelemként vagy kötelességként végezni; ennek a szeretet és az öröm folyamatának kell lennie. Akkor nagyon hamar eljön az a stádium, amikor, ha nem érzitek az Isteni jelenlétét minden pillanatban, és bármit is csináltok, egyszerre magányosnak, szomorúnak és boldogtalannak érzitek magatokat.

Amikor úgy találjátok, hogy valamit tudtok úgy csinálni, hogy nem érzitek az Isteni jelenlétét, és mégis tökéletesen kellemesen érzitek magatokat, akkor meg kell értenetek, hogy lényeteknek ebben a részében nem szenteltétek magatokat az Isteninek. Ez a hétköznapi emberiség útja, amely nem érzi, hogy szüksége lenne az Istenire. De az Isteni Élet keresője számára ez egészen másképp van. És amikor már teljesen felismeritek az egységet az Istenivel, akkor, ha az Isteni csak egy másodpercre is visszahúzódna tőletek, egyszerűen holtan esnétek össze; mert az Isteni most már az életetek Élete, az egész létezésetek, az egyetlen és teljes támaszotok. Ha az Isteni nincs jelen, akkor semmi sem marad.

A Jóga kezdeti szakaszában jó-e a szádhaka számára, ha szokványos könyveket olvas?

Az ember olvashat szent könyveket, és mégis távol lehet az Istenitől; és olvashatja a legostobább műveket is, és mégis kapcsolatban lehet az Istenivel. Nem tudjuk elképzelni, hogy mi az átalakult tudat és annak működése, amíg nem kaptunk ízelítőt az átalakulásból. Létezik az Istenivel egyesült tudatnak egy olyan formája, amelyben mindent élvezhetünk, amit olvasunk – még a legrosszabb könyveket is –, ahogyan mindent élvezhetünk, amit megfigyelünk – még a legérdektelenebb dolgokat is. Hallgathatunk rossz zenét, sőt olyan zenét is, amelytől az ember legszívesebben elmenekülne, és mégis, nem a kifelé való megjelenése miatt, hanem ami mögötte van, élvezhetjük azt. Nem veszítjük el a különbséget a jó és a rossz zene között, hanem mindkettőn keresztül eljutunk abba, amit kifejezésre juttat. Mert nincs semmi a világon, aminek végső igazsága és támasza ne az Isteniben lenne. És ha nem állítanak meg a fizikai, erkölcsi vagy esztétikai külsőségek, hanem mögéjük kerülünk, és kapcsolatba lépünk a Szellemmel, a dolgokban lévő Isteni Lélekkel, akkor még azon keresztül is eljuthatunk a szépséghez és a gyönyörhöz, ami a hétköznapi érzékre csak mint valami szegényes, fájdalmas vagy disszonáns dolog hat.

Lehet-e azt mondani múltunk igazolására, hogy bármi is történt az életünkben, annak meg kellett történnie?

Nyilvánvaló, hogy ami megtörtént, annak meg kellett történnie; nem történt volna meg, ha nem lett volna előirányozva. Még a hibáknak is, amelyeket elkövettünk, és a csapásoknak, amelyek ránk zúdultak, meg kellett történniük, mert volt bennük valami szükségszerűség, valami hasznosság az életünk szempontjából. De valójában ezeket a dolgokat nem lehet és nem is szabad mentálisan megmagyarázni. Mert mindaz, ami történt, szükséges volt, nem valamilyen mentális okból, hanem azért, hogy elvezessen bennünket valamihez, ami túlmutat azon, amit az elme elképzel. De van-e egyáltalán szükség magyarázatra? Az egész világegyetem minden pillanatban mindent megmagyaráz, és egy adott dolog azért történik, mert az egész világegyetem az, ami. Ez azonban nem jelenti azt, hogy kénytelenek vagyunk vakon beletörődni a Természet kérlelhetetlen törvényébe. Elfogadhatjuk a múltat mint eldöntött tényt, és érzékelhetjük benne a szükségszerűséget, és mégis felhasználhatjuk az általa szerzett tapasztalatokat arra, hogy tudatosan felépítsük az erőt, amellyel irányíthatjuk és alakíthatjuk a jelenünket és a jövőnket.

A dolgok Isteni Terve szerint van-e elrendezve egy esemény időpontja is?

Minden attól függ, hogy az ember milyen síkról lát és beszél. Van az isteni tudatnak egy olyan síkja, ahol minden tökéletesen ismert, és a dolgok egész terve előre látható és előre meghatározott. Ez a látásmód a Szupramentális legmagasabb szintjein létezik; ez a Legfelsőbb saját látomása. De ha nem rendelkezünk ezzel a tudattal, akkor felesleges olyan kifejezéseket használnunk, amelyek csak abban a tartományban érvényesek, és amelyek nem felelnek meg a mi jelenlegi tényleges látásmódunknak. A tudat alacsonyabb szintjén ugyanis semmi sincs megvalósítva vagy előre rögzítve; minden a keletkezés folyamatában van. Itt nincsenek eldöntött tények, csak a lehetőségek játéka létezik; a lehetőségek ütközéséből valósul meg az, aminek meg kell történnie. Ezen a síkon választhatunk és válogathatunk; elutasíthatunk egy lehetőséget és elfogadhatunk egy másikat; követhetünk egy utat, elfordulhatunk egy másiktól. És ezt még akkor is megtehetjük, ha az, ami valójában történik, egy magasabb síkon előre látható és előre meghatározott.

A Legfelsőbb Tudat mindent előre tud, mert minden ott realizálódik az ő örökkévalóságában. De a játéka kedvéért és azért, hogy a fizikai síkon ténylegesen véghez vigye azt, ami saját legfelsőbb önmagában előre el van rendelve, úgy mozog itt a földön, mintha nem ismerné az egész történetet; úgy dolgozik, mintha egy új és még ki nem próbált szál lenne az, amit szövöget. A magasabb tudatban meglévő saját előre tudásáról való eme látszólagos megfeledkezése az, ami az egyénnek a világ aktív életében a szabadság és a függetlenség és a kezdeményezőkészség érzését adja. Ezek a dolgok benne a Legfelsőbb Tudat pragmatikus eszközei vagy apparátusai, és e gépezeten keresztül valósulnak meg itt a máshol tervezett és előre látott mozgások és események.

Talán segíthet a megértésben, ha egy színész példáját vesszük. A színész ismeri az egész szerepet, amit el kell játszania; a fejében pontosan tudja, hogy mi fog történni a színpadon. De amikor a színpadon van, úgy kell tűnnie, mintha semmit sem tudna; úgy kell éreznie és viselkednie, mintha mindezt először tapasztalná, mintha egy teljesen új világ tárulna a szeme elé, a maga véletlenszerű eseményeivel és meglepetéseivel.

Akkor nincs valódi szabadság? Minden abszolút determinált, még a szabadságunk is, és a végzetszerűség a legfőbb titok?

A szabadság és a végzetszerűség, a szabadság és a determinizmus olyan igazságok, amelyek a tudat más-más szintjein állnak fenn. A tudatlanság az, ami miatt az elme a kettőt egy szintre helyezi, és az egyiket a másikkal szembe állítja. A tudat nem egyetlen egynemű valóság, hanem összetett; nem olyasmi, mint egy sík felület, hanem többdimenziós. A legmagasabb magasságban van a Legfelsőbb, a legalacsonyabb mélységben pedig az anyag; és e legalacsonyabb mélység és a legmagasabb magasság között a tudat szintjeinek végtelen fokozata létezik.

Az anyag síkján és a hétköznapi tudat szintjén kezetek-lábatok meg van kötve. A Természet mechanizmusának rabszolgájaként a Karma láncához vagytok kötözve, és ott, e lánchoz kötve, bármi történik is, az szigorúan annak a következménye, amit korábban tettetek. Az önálló mozgás illúziója fennáll, de valójában azt ismétlitek, amit mindenki más is tesz, a Természet világ-mozgásait visszhangozzátok, tehetetlenül forogtok kozmikus gépezetének zúzó kerekén.

De ennek nem kell így lennie. Ha akarjátok, megváltoztathatjátok a helyeteket; ahelyett, hogy lent lennétek, összezúzva a gépezetben, vagy bábuként mozgatva, felemelkedhettek és felülről nézhettek, és a tudatotok megváltoztatásával akár meg is ragadhattok valamilyen fogantyút, hogy megmozdítsátok a látszólag elkerülhetetlen körülményeket és megváltoztassátok a rögzült állapotokat. Amint kihúzzátok magatokat az örvényből, és magasan fent álltok, meglátjátok, hogy szabadok vagytok. Megszabadulva minden kényszertől, nemcsak hogy nem vagytok többé passzív eszközök, hanem aktív tényezővé váltok. Nemcsak hogy nem kötnek benneteket a tetteitek következményei, de még a következményeket is meg tudjátok változtatni. Amint meglátjátok az erők játékát, amint felemelitek magatokat a tudat azon síkjára, ahonnan az erők keletkeznek, és azonosítjátok magatokat ezekkel a dinamikus forrásokkal, többé már nem ahhoz tartoztok, ami mozgatva van, hanem ahhoz, ami mozgat.

Pontosan ez a Jóga célja, – hogy a Karma körforgásából egy isteni mozgásba kerüljünk. A Jóga által elhagyjátok a Természet mechanikus körforgását, amelyben tudatlan rabszolgák, tehetetlen és nyomorult eszközök vagytok, és egy másik síkra emelkedtek, ahol tudatos résztvevőjévé és dinamikus szereplőjévé váltok egy Magasabb Rendeltetés megvalósításának. A tudat e mozgása kettős irányvonalat követ. Először is van egy felemelkedés; az anyagi tudat szintjéről magasabb rendű tartományokba emeljük magunkat. De az alacsonyabbnak a magasabbba való felemelkedése a magasabbnak az alacsonyabbba való leereszkedését kívánja meg. Amikor a föld fölé emelkedünk, a földre is lehozunk valamit a fentiekből, – valami fényt, valami hatalmat, amely átalakítja vagy igyekszik átalakítani a régi természetét. És ekkor ezek a dolgok, amelyek különállóak, szétválasztottak voltak, és összeegyeztethetetlen egymással – a bennünk lévő magasabb és az alacsonyabb, lényünk és tudatunk belső és külső rétegei – találkoznak, és lassan összeforrnak, és fokozatosan egyetlen igazsággá, egyetlen harmóniává olvadnak össze.

Ily módon történnek az úgynevezett csodák. A világ számtalan tudati síkból áll, és mindegyiknek megvannak a maga sajátos törvényei; az egyik sík törvényei nem érvényesek egy másikra. A csoda nem más, mint egy másik tudat és annak erőinek – leggyakrabban a vitális erőknek – hirtelen leereszkedése, kitörése ebbe az anyagi síkba. Egy magasabb sík mechanizmusának kicsapódása történik az anyagi mechanizmuson. Olyan, mintha egy villám átszakítaná a hétköznapi tudatunk felhőjét, és más erőket, más mozgásokat és lefolyásokat zúdítana rá. Az eredményt csodának nevezzük, mert hirtelen változást látunk, váratlan beavatkozást saját hétköznapi tartományunk természeti törvényeibe, de ennek okát és rendjét nem ismerjük és nem látjuk, mert a csoda forrása egy másik síkon van. A miénken túli világoknak az anyagvilágunkba való ilyen betörései nem szokatlanok, hanem állandó jelenségek, sőt, ha van szemünk és tudjuk, hogyan kell megfigyelni, bőségesen láthatunk csodákat. Különösen azok körében kell állandónak lenniük, akik arra törekszenek, hogy a magasabb tartományokat lehozzák a lenti, földi tudatba.

Van-e a teremtésnek meghatározott célja? Van-e valami végső cél, amely felé halad?

Nem, a világegyetem egy olyan folyamat, amely örökösen kibontakozik. Nincs semmi, amit a végpontként és egyetlen végcélként rögzíthetnénk. De a cselekvés kedvéért szét kell tagolnunk a folyamatot, amely maga is végtelen, és azt kell mondanunk, hogy ez vagy az a végcél, mert a cselekvésben szükségünk van valamire, amire rögzíthetjük a célunkat. Egy képen szükség van egy határozott kompozíciós és színsémára; meg kell szabni egy határt, hogy az egészet egy rögzített keretbe helyezzük; de a határ illuzórikus, a keret puszta konvenció. A képnek van egy állandó folytatása, amely túlnyúlik bármely konkrét kereten, és minden folytatás ugyanolyan feltételek mellett megrajzolható a keretek végtelen sorozatában. Azt mondjuk, hogy ez vagy az a célunk, de tudjuk, hogy ez csak a kezdete egy másik, azon túli célnak, és az viszont egy újabbhoz vezet; a sorozat mindig tovább fejlődik, és soha nem áll meg.

Az Anya: Kérdések és válaszok (1929-1931)