Napóleon (1)

Print Friendly

Napóleon neve minden fajta kritikák elfogultságainak a küzdőtere, és az emberek a részrehajlásuk, lelki beállítottságuk és politikai véleményük szerint szeretik és gyűlölik, magasztalják fel és pocskondiázzák a Korzikait. Napóleont hibáztatni olyan, mint bírálni a Mont Blanc-ot vagy sárral dobálni a Kancsendzöngát. Ezt a fenomént meg kell érteni és ismerni kell, nem hibáztatni vagy dicsőíteni. Csodálnunk kell őt, de elmeként és nem moralistaként. Sem a dicsőítői, sem a bírálói nem fogták fel eléggé, hogy Bonaparte egyáltalán nem ember volt – ő egy erő volt. Az erőnek csak a természetét kell tekintetbe vennünk. Vannak emberek, akik maguktól értetődően emberfelettiek, nagy szellemek, akik csak használják az emberi testet. Európa emberfelettieknek, mi vibhutiknak hívjuk őket. Ők a Természet manifesztálódásai, egy isteni energiáé, amelyet egy ezzel a céllal megbízott szellem felügyel, és a szellem egy kisugárzás a Mindenhatóból, aki elfogadja az emberi erőt és gyengeséget, de általuk nincs megkötve. Felette állnak a moralitásnak, és rendszerint lelkiismeret nélkül, a saját természetüknek megfelelően cselekszenek. Mert ők nem olyan emberek, akik felfelé az állatiból az istenibe fejlődnek, és küzdenek az alacsonyabb természetükkel, hanem olyan lények, akik beteljesültek és elégedettek magukkal. Közülük még a legszentebbek is megvetik a mindennapi törvényt és szokást, és könnyen, lelkifurdalás nélkül hágják át őket, ahogy azt Krisztus tette nem egy alkalommal, amikor bort ivott, nem tartotta be a szombatot, vámszedőkkel és utcanőkkel érintkezett; ahogy azt Buddha tette, amikor feladta a magától elfogadott kötelességeit, mint férj, mint honpolgár és mint apa; ahogy azt Sankara tette, amikor megszegte a szent törvényt és rátaposott a szokásra és ácsárára, hogy megnyugvással töltse el meghalt anyját. A mi irodalmunkban Isteneknek vagy Sziddháknak vagy Titánoknak vagy Óriásoknak írják le őket. Valmiki tízfejű óriásnak festi le Rávanát, könnyen belátjuk azonban, hogy ez csak az ő látomása volt a képzelet világában, az „asztrális síkon”, és hogy az emberiség kategóriáiban Rávana Vibhuti vagy emberfeletti volt, és ugyanazon rendű lények egyike, mint Napóleon.

A Ráksasza az a páratlan és kiteljesedett individualista, aki úgy véli, az élet az ő saját korlátlan ön-kiteljesedése és ön-érvényesülésére való. Szükséges alkotóeleme ez az emberiségnek, különösen a forradalmak idején. Tiszta típusként az emberben rendszerint ő a múlt teremtménye; jelenleg más alapelemekkel keveredve jelenik meg. De Napóleon egy tiszta típusú Ráksasza volt, erejében és megvalósításában kolosszális. Rettenetes hatalmi és birtoklási étvággyal jött a világra, és Rávanához hasonlóan megpróbálta elnyelni az egész világot, hogy kielégítse természetfeletti étvágyát. Ami csak útjába került, azt sajátjának tekintette – ideákat, embereket, nőket, dicsőséget, megtiszteltetéseket, hadseregeket, királyságokat; és nem volt aggályoskodó a birtokláshoz való jogát illetően. A természetéből fakadt a jogosultsága; a szükségletéből az indokoltsága. Ezt az attitűdöt pár ilyen szóval ki lehet fejezni, mint ezek: „Másoknak lehet, hogy nincs joguk ezeket a dolgokat megtenni, de én Napóleon vagyok.”

A Ráksasza nem altruista [emberbarát]. Ha magát kielégítve, ki tud elégíteni másokat is, akkor az kedvére való; de indítékának nem ezt teszi. Ha el kell tipornia másokat, hogy magát kielégítse, lelkiismeret-furdalás nélkül megteszi. Nem ő az erős ember, a rátermett uralkodó, nem ő a hatalmas? A Ráksaszának Kámája [Vágya] van, Prémája [Szeretete] nincsen. Napóleon nem tudta, mi a szeretet; csak azzal a kedvességgel rendelkezett, ami a birtoklással jár együtt. Szerette Josephine-t, mert kielégítette a természetét, Franciaországot, mert birtokolta, az anyját, mert az övé volt és vele rokonlelkű, a katonáit, mert szüksége volt rájuk a dicsőségéhez. A szeretet azonban nem ment túl azon, hogy szüksége volt rájuk. Ez egy önelégültség volt, és nem volt meg benne az önátadásnak semmilyen eleme sem. A Ráksasza elpusztít mindent, ami szembehelyezkedik vele, és érzéketlen a pusztítás nagyságával szemben. De sohasem kegyetlen. Napóleonban nem volt semmi Néró romlottságából, de egész hadseregeket pocsékolt el  minden lelkifurdalás nélkül, tűzáldozatként dicsősége oltárán; lelövette Hofert és megölette Enghient. Mi van hát a Ráksaszában, ami szükségessé teszi őt? A Ráksasza egyéniség, erő, tehetség; ő Isten második hatalma, dühe, ereje, nagyszerűsége, száguldó féktelensége, arrogáns bátorsága, a lavina, a villámcsapás, ő Balarám ő Jehova, ő Rudra. Ilyenként kell iránta csodálatot éreznünk és tanulmányoznunk őt.

A Vibhuti azonban, bár a maga módján elégedettséget és élvezetet okoz magának, soha nem az önelégültség és élvezet miatt jön. A munka miatt jön, hogy a maga módján segítse az embert, a világot az evolúciójában. Napóleon az egyik leghatalmasabb Vibhuti volt, az egyik legkiemelkedőbb. Vannak olyan Vibhutik, akik visszatartották magukat, a személyiségükben az erőt elrejtették, azért hogy teljesen a munkájukra tudják azt fordítani. Ilyenek voltak Shakespeare, Washington, Victor Emmanuel. Vannak mások, mint Nagy Sándor, Caesar, Napóleon, Goethe, akik nyilvánvalóan ugyanolyan emberfelettiek a személyiségükben, mint a munkában, amit elvégeznek; Napóleon gyakorlati tehetségben az összes modern közül a legnagyobb volt. Tehetségében, bár nem a karakterében, hasonlít a Mahabhárata Bhismájára. Ugyanazzal a szuverén, ellenállhatatlan, világ-birtoklással ragadta meg a háborút, politikát, kormányzatot, törvényhozást; ugyanolyan mesterien bánt a tömegekkel és elképesztő étvágya volt a részletek iránt. Vasból volt az agya  , amely soha nem lankad el, hibátlan volt a memóriája, amely nem veszít el semmit, tiszta volt az ösztönös megérzése, amely spontán precizitással tesz mindent a helyére. Olyan volt ez, mintha egy embernek a Kaukázust kellene a vállain vinni, és ezzel a teherrel eredményesen egy gyorsjáratú gépezetet nagy fordulatszámmal járatni, de azért figyelni és előre látni minden lépést, és sohasem megtorpanni. Annak bizonyítéka, hogy egy emberi testben bármi is képes lehet egy ilyen munkára, már önmagában is egy szolgálat a haladásunk számára, amelyért nem lehetünk elég hálásak Napóleonnak.

Sri Aurobindo: Historical Impressions: Napoleon

2015061825

4 hozzászólás

  1. Kepes József
    feb 29, 2016

    “…Annak bizonyítéka, hogy egy emberi testben bármi is képes lehet egy ilyen munkára, már önmagában is egy szolgálat a haladásunk számára, amelyért nem lehetünk elég hálásak Napóleonnak…”

    Olyan ez, mint a 100 méteres síkfutás világcsúcsa? Ameddig nem jön egy futózseni, és megdönti akár nagy időt is rövidítve rajta, addig senki más sem tudja, aztán, hogy valaki megtette, már másnak is megy a régi csúcson belül futni?

  2. Dambholi
    Már 5, 2016

    🙂
    Részben áll a hasonlat, de ha valaki megdöntené Napóleon “csúcsát”, az érdemei ugyanúgy megmaradnának. Hiszen valahol az ő (vagy az őt eszközként mozgató Erő) érdeme, hogy lehetséges egy újabb csúcs.

  3. Kepes József
    jan 22, 2017

    “…A Vibhuti azonban, …, soha nem az önelégültség és élvezet miatt jön. A munka miatt jön, hogy a maga módján segítse az embert, a világot az evolúciójában…”

    Érdekes módon látja a történelmet Sri Aurobindo.

  4. Dambholi
    jan 23, 2017

    Hasznos lenne megtanulni (és tanítani is) ezt az átfogó és mélyen látó szemléletmódot.

Submit a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.