Reneszánsz Indiában – 1

Megjelent egy újabb könyv első fejezete: Sri Aurobindo: Reneszánsz Indiában – 1

A fejezet szerkezetének könnyebb átláthatósága, illetve a következő fejezet olvasása előtt a tartalom felidézése céljából készült egy összegzés is.

Reneszánsz Indiában – 1
ÖSSZEFOGLALÁS

A Reneszánsz, az újjászületés Indiában egy rendkívül jelentős dologgá kell váljon, mind önmaga, mind a világ számára.

A szó az európai kultúrának a fordulópontjához vezeti vissza az elmét; az nem annyira újra ébredés volt, mint megbuktatás és visszafordulás, a Keresztény hitre tért, germanizált, hűbéresített Európa elfoglalása a régi görög-latin szellem és forma által. Indiában viszont egy olyan típusú reneszánsz lehetséges, amely a nemzeti szellem újraélesztésére tesz próbálkozást.

Három dolgot kell tekintetbe vennünk: az indiai kultúra és élet nagyszerű múltját, azzal az alkalmazkodni nem tudó tompaság pillanatával együtt, amelybe belesüllyedt, a Nyugati kapcsolat első időszakát, amelyben egy pillanatra úgy tűnt, hogy lassú felbomlással valószínűleg elenyészik, és a felemelkedő folyamatot, amely először csak egy vagy két évtizede kezdett világosan kifejeződni. Az indiai reneszánsz jellege ugyanazon megfiatalodó lélek által egy új testnek, új filozófiai, művészi, irodalmi, kulturális, politikai, társadalmi formáknak a kialakítása lesz önmaga számára, – olyan formáké, amelyek nem ellentétesek annak az életnek az igazságaival, amelyeket a régiek kifejeztek, hanem, amelyek inkább kifejezésteljesen nyilvánítják ki ezeket az újra megfogalmazott, hiányosságokból kigyógyított, kiegészített igazságokat.

Mi volt Indiának ez az ősi szelleme és karakterisztikus lelke?

A spiritualitás az indiai elme főkulcsa; számára természetes a végtelenség érzése. Tisztában volt az anyagi törvények és erők nagyságával; éles szemmel látta a fizikai tudományok fontosságát; tudta, hogyan kell kialakítani a mindennapi élet művészetét. Látta azonban, hogy a fizikai addig nem nyeri el teljes értelmét, amíg nincsen helyes kapcsolatban a fizikai-felettivel; látta, hogy az ember önmagából csak egy kis résznek van tudatában, hogy a láthatatlan mindig körülveszi a láthatót, az érzékfölötti az érzékelhetőt, sőt még a végtelen is mindig körülveszi a végest. Látta azt is, hogy az embernek megvan a képessége, hogy túlszárnyalja önmagát. Majd az intuíciójának ezzel a higgadt elszántságával kijelentette, nincs ezen dolgok közül egy sem, amelyet az ember ne tudna elérni, ha edzené akaratát és tudását. És azonnal elindult, hogy megtalálja az utat.

De nem ez volt, az ő teljes lelki alkata, az egész szellemisége; Ha India múltját tekintjük, akkor a következő dolog, ami meghökkent minket, az az elképesztő vitalitása, a kimeríthetetlen életereje és életöröme, a szinte elképzelhetetlenül burjánzó alkotóképessége. Határain túlra is szétterjed; hajói átkelnek az óceánon, és gazdagságának kiváló minőségű feleslege kicsordul Júdeába és Egyiptomba és Rómába; kolóniái terjesztették el művészetét és eposzait és felekezeteit a Szigettengeren; nyomai ott vannak Mezopotámia homokjában; vallásai meghódították Kínát és Japánt, és nyugatra egészen Palesztináig és Alexandriáig elterjedtek, és az Upanisadok metaforái valamint a Buddhisták mondásai Krisztus ajkairól visszhangoztak.

Az indiai szellem harmadik ereje egy szilárd intellektuális jelleg volt. Vezérlő impulzusa a rend és az elrendezés volt, de egy olyan rendé, amely a belső törvénynek és a dolgok igazságának kutatására alapozódott, mindig megvalósítani kívánva a lelkiismeretes gyakorlás lehetőségét. Ebben a harmadik periódusában rendkívüli méreteket ölt az egész életnek egy tudománnyá és egy művészetté való részletekbe menő megformálása.

Az indiai elme tendenciájának eredménye az egyik irányban, hogy minden – spirituális, intellektuális, etikai, élethez kapcsolódó – indítékot, sőt az indíték minden specializálódását is annak végső pontjáig kövessen, és hogy kinyilatkoztassa annak legvégső lehetőségét.

Az indiai szellem minden szélsőségben egy törvény után kutat abban a szélsőségben, és annak alkalmazásában egy szabályzatot, mértéket és struktúrát keresett. Ezenfelül, a szélsőségeknek ezt a kutatását egy még mélyebben gyökerező jellegzetesség tartja egyensúlyban, a szintetizáló hajlam, azért hogy az indiai elme miután mindegyik tendenciát a végső lehetőségéig kiterjeszti, mindig visszatérhessen a megszerzett tudás valamiféle összeolvasztásához és egy ebből eredő harmóniához és egyensúlyhoz a cselekvésben és az intézményben.

A hanyatlást a visszafejlődés három folyamata készítette elő. Először is viszonylagosan elapad a túláradó vitális energia, és elhalványul az élet öröme és az alkotás öröme. Másodszor, hirtelen megszakad a régi szabad intellektuális aktivitás, elszenderül a tudományos és kritikus elme, csakúgy, mint a kreatív intuíció; ami marad, az egyre inkább a régi tudás rosszul felfogott töredékeinek ismétlésévé válik. Az elme és az élet megkövesedik azoknak a formáknak a porhüvelyében, amelyeket egy nagyszerű intellektuális múlt hozott létre. Végül is a spiritualitás megmarad, de már nem ég a megelőző idők tudásának nagy és tiszta lángjával, hanem heves fénycsóvákban és szórványosan működik, ami felváltja a régi nagyszerű szintézist, és amelyben egyes spirituális igazságok előtérbe kerültek, mások elhanyagolásával.

Ez volt az a pillanat, amikor az európai hullám végigsöpört Indián. Egy új és teljesen ellentétes civilizáció e behatolásának első következménye az volt, hogy elpusztult sok minden, aminek már nem volt ereje az élethez, sok más mállott szét, a maradék pedig az életképtelenné válás felé haladt. Egy új aktivitás vette kezdetét, de ez először az idegen kultúra kezdetleges és zavaros utánzása volt. Bármilyen ideiglenes rothadást és pusztulást is okozott az európai élet és kultúra durva befolyása, adott három szükséges impulzust. Újjáélesztette a szunnyadó intellektuális és kritikus ösztönzést; rehabilitálta az életet, és felébresztette az új alkotás iránti vágyat; szembeállította az újjáéledő indiai szellemet az újszerű körülményekkel és elképzelésekkel, és azzal a sürgető szükségszerűséggel, hogy megértse, asszimilálja és leküzdje őket. A nemzeti elme új szemmel tekintett elmúlt kultúrájára, újra ráébredt annak értelmére és horderejére, de ugyanakkor látta azt a modern tudásra és elképzelésekre vonatkozólag is. Ebből a felébredő meglátásból és indítékból keletkezik az indiai reneszánsz, és ennek kell meghatároznia jövőbeli tendenciáját. Első és leglényegesebb feladata a régi spirituális tudás és tapasztalat visszaszerzése, annak teljes ragyogásában, mélységében és gazdagságában; ennek a spiritualitásnak a filozófia, az irodalom, a művészet, a tudomány és a vizsgálódó tudás új formáiba áramlása a második; a modern problémákkal szembeni eredeti bánásmód az indiai szellem fényében, és az az igyekezet, hogy egy spiritualizált társadalom nagyszerűbb szintézisét juttassa kifejezésre, a harmadik és legnehezebb.