SPIRITUALITÁS ÉS NACIONALIZMUS

Az emberiségnek természetes hajlama van a hősök imádatára, és azok a nagy emberek, akik csodákat tettek az emberi civilizációért, mindig is inspirálni fogják a következő korokat. Mi hinduk vagyunk, és természetünknél fogva szellemi beállítottságúak, mert a munka, amelyet az emberiségért kell elvégeznünk, olyan munka, amelyet egyetlen más nemzet sem tud elvégezni, nevezetesen az emberi faj szellemivé tétele; ezért mi azokat az embereket istenítjük, akik segítették az emberiség szellemi fejlődését. Szkepticizmus nélkül nincs szellemi fejlődés, mert a vak imádat csak az első lépcsőfok a lélek szellemi fejlődésében. Szokásunk spirituálisan szkeptikusnak lenni, habozni, hogy elismerjünk önmagunk előtt bármit, amit nem tapasztaltunk meg ténylegesen az Istennel való csendes közösség folyamatában, így az ősi idők nagy bölcsei éppoly szkeptikusak voltak, mint bármelyik modern racionalista. Megszabadultak a Védák vallásából fakadó minden előre kialakított elképzeléstől, belevetették magukat az abszolút szkepticizmus ürességébe, és ott próbálták megtalálni az Igazságot. Mindent kétségbe vontak, az érzékek evidenciáit, a világ valóságát, saját létezésük valóságát, sőt még Isten valóságát is. Ez a szkepticizmus Buddha tanításaiban érte el tetőpontját, aki semmit sem ismert el, semmit sem feltételezett, semmit sem jelentett ki dogmatikusan, és csak az önfegyelemhez, az önmagunkba való elmerüléshez, az önfelismeréshez ragaszkodott, mint az egyetlen úthoz, amely az értelem és az érzékek béklyójából kivezethet. Amikor a szkepticizmus elérte a csúcspontját, eljött az idő, hogy a spiritualitás érvényre jusson, és a világ valóságát, mint a szellem megnyilvánulását, az érzékek által létrehozott zűrzavar titkát, az ember csodálatos lehetőségeit és Isten kimondhatatlan boldogságát alapozza meg. Ez az a munka, amelynek beteljesítése Srí Rámakrisna eljövetele által vette kezdetét, a Buddha megjelenése óta eltelt több mint kétezer év minden fejlődése pedig a spirituális tanítás és tapasztalás összehangolását készítette elő Daksinesvár avatárja által.

A fegyelem hosszú korszakai, amelyeken India keresztülment, most a végükhöz közelednek. Egy nagy fény virrad Keleten, egy olyan fény, amelynek első hírmondó villanásai már látszanak a horizonton; egy új nap készül beköszönteni, amely olyan dicsőséges, hogy még az utolsó Avatár sem lehet elégséges ahhoz, hogy magyarázatot adjon rá, noha nélküle nem jött volna el. A hindu spiritualitás tökéletes kifejeződése volt a jel a Kelet újjászületésének. Az emberiség már régóta kísérletezik különféle gondolkodásmódokkal, különböző erkölcsi elvekkel, furcsa álmokkal az anyagi eszközökkel elérhető tökéletességről, lehetetlen évezredekkel és humanitárius reményekkel. De sehol sem sikerült megvalósítania az élet végső titkát. Nem találta meg a megelégedettséget. Semmilyen társadalmi vagy politikai rendszer sem segített neki abban, hogy megszabaduljon a bánat, a szegénység, a harc, az elégedetlenség szükségszerűségétől, amelyből kiutat keres; mert aki anyagi eszközökkel próbál kiutat találni, annak elkerülhetetlenül kudarcot kell vallania. Egyedül a Keletnek van némi ismerete az igazságról, egyedül a Kelet taníthatja a Nyugatot, egyedül a Kelet mentheti meg az emberiséget. Ázsia mindezen korszakokon keresztül kereste a belső világosságot, és valahányszor abban az áldásban részesült, hogy megpillantotta azt, amit keresett, egy nagy vallás született: a buddhizmus, a konfucianizmus, a kereszténység, a mohamedán vallás és ezek számtalan felekezetei. De a szellemi kísérletezés nagy műhelye, a lélek laboratóriuma India volt, ahol minden nemzedékben nagy szellemek ezrei születtek, akik megelégedtek azzal, hogy csendben a saját lelkükben dolgozzanak, tökéletesítsék tudásukat, kísérleteik eredményeit átadják néhány tanítványuknak, a többit pedig másokra hagyják, hogy befejezzék. Nem siettek a hittérítéssel, semmiképpen sem akarták magukat hirdetni, hanem csupán odaadták saját tapasztalataik hányadát, és visszatértek a forráshoz, ahonnan érkeztek. A szellemi energiának az önmegtartóztatás által felhalmozott hatalmas tartálya volt a feltétele az avatárok születésének, olyan emberekének, akik annyira el voltak telve Istennel, hogy nem tudtak megelégedni a csendes isteni boldogsággal, hanem kiárasztották azt a világra, de nem azzal a szándékkal, hogy hittérítést folytassanak, hanem mert saját felismerésük extázisát szerették volna átadni másoknak, akik vagy a korábbi tapaszja vagy a vágyaik tisztasága miatt alkalmasak voltak arra, hogy befogadják azt. Mindezen lelkek közül Srí Rámakrisna volt az utolsó és legnagyobb, mert míg mások Istent egyetlen vagy korlátozott vonatkozásában érezték, ő az Ő mérhetetlen egységében, a mérhetetlen sokféleség összességeként érezte Őt. Benne megújultak és egyesültek az előtte járó szentek millióinak szellemi tapasztalatai. Srí Rámakrisna adta át Indiának a hinduizmus végső üzenetét a világ számára. Születésétől egy új korszak kezdődött, egy olyan korszak, amelyben a föld népei egy időre az Istennel való közösségbe emelkednek, és a spiritualitás lesz az emberi élet uralkodó jegye. Amit a kereszténység nem tudott elérni, amit a mohamedán vallás a még meg nem érett időkben igyekezett elérni, amit a buddhizmus egy rövid ideig és korlátozott számú ember körében félig-meddig elért, azt a hinduizmusnak, ahogyan azt Srí Rámakrisna életében összegezte, az egész világ számára kell megkísérelnie. Ez az oka India újjászületésének, ez az oka annak, hogy Isten újra életet lehelt belé, ez az oka annak, hogy nagy lelkek dolgoznak azon, hogy elhozzák megváltását, ez az oka annak, hogy hirtelen változás áll be fiai szívében. A mozgalom, amelynek első fellángolása politikai volt, szellemi beteljesedéssel fog végződni.

– Sri Aurobindo: Bande Mataram (1908. március 28.)